Születésekor a Föld csupán kő volt és televény. Így volt ez sokáig. Ám lassacskán méhéből sápadt hajtásokat, virágzó füveket, végül bokrokat és erős törzsű fákat kezdett növeszteni. A kövek üregeiben farkaskölyköket nevelt, a vizekben sügéreket, a felhők között pedig csicsergő pacsirtákat. Aztán belsejéből világra hozott néhány emberpalántát. A világ így lett kész és tökéletes, ám rajta még teljes volt a sötétség.

Az emberpalánták fejlődtek, tapasztaltak. Megtanultak a sötétben elbújni a vadállatok elől, kézzel ásták a földet, a bokrok gyökereit, a buja füvet ették. Sárból és kőből védelmet nyújtó lakot építettek maguknak. Rájöttek, hogy a kő izzik, melegít és világít, így kunyhóikban köveket égettek. Amikor pedig a kőlámpás izzása kialudt, egymás ölében fekve mondogatták: te vagy a legfeketébb föld! Te vagy a legerősebb szikla! Így született aztán még több emberpalánta, ám a világ továbbra is sötétebb volt a sötétségnél.

Az emberek egyetlen dolgot azonban nem tudtak: azt, hogy hogyan kell meghalni. A madarak, a halak, az erdei állatok, a rovarok és minden élőlény szaporodott és fejlődött barlangja sötétjében, ám egyik faj sem tudta, hogyan kell meghalni, így vágyakozni sem tudott a halál után.

Történt aztán egyszer, hogy három öregasszony üldögélt és beszélgetett a kunyhó előtt.

– Érzed ezt a langyos fuvallatot? – kérdezte az első, miközben a sötétben arcát a tűz felé emelte.

– Érzem bizony! – mondta a második.

– Ki lélegzik vajon így? – csodálkozott a harmadik.

Az öregek a meghitt, éltető tűz felé fordultak, de nem láthatták, miféle állat szájából származik ez a tengerisó illatú, üdítő lehelet.

– A kő a barlangban izzik és világít, ám azon kívül már nem. Bárcsak kinn is lenne fény! – sóhajtotta az első öregasszony, és maga is elcsodálkozott hirtelen jött gondolatán.

– Én viszont úgy hallottam, ha a földön lenne fény, eljönne bizony a halál is – tette hozzá a másik öregasszony remegő hangon.

– Jól megvagyunk mi fény és halál nélkül is – így a harmadik.

Ám a fényért áhítozó öregasszony már nagyon megfáradt. Olyan sok mindent megélt már, hogy végre szerette volna látni azt a világot, ahol leélte életét.

– Nem így van az! – mondta. – Ha lenne fény, csinálhatnánk valami egészen újat.

A második öregasszony elmélázva rábólintott. Kezdte égetni a kíváncsiság, hogyan is néz ki tulajdonképpen a körülötte lévő világ. Milyen állat leheletét érzi az arcán? Lehetséges vajon tapogatózás nélkül járni-kelni? Láthat mást is, mint saját homályos kunyhója agyagpadlóját?

– A fény talán hasznunkra lenne – ismerte be a második öregasszony.

– Halál nélkül a világ nem is oly sokára szűkössé válik – mondta az első. – Akkor bizony az élet is meglehetősen nehéz lesz.

– Én viszont biztosra veszem, hogy épp elég gyötrelmes lehet meghalni is – mondta a harmadik öregasszony, az, aki elutasította a halált.

És így üldögéltek, míg végül annyira megöregedtek, hogy már járni sem bírtak rendesen. Csak ültek némán, mivel beszélgetni már nem volt erejük. Ujjaikat már nem érezték, amikor kézzel rostálták a homokot. Nem hallották többé a legyek zümmögését sem, elveszett számukra a réti füvek illata is, az édes vagy keserű gyökerek íze is egyre ment már. Nehezükre esett lefeküdni, de ülni szintén. És a világ továbbra is sötétebb volt a sötétségnél.

Akkor a harmadik öregasszony, aki korábban a leginkább elutasította a halált, így szólt:

– Én olyan halálosan fáradt vagyok, hogy szeretnék végre meghalni.

– Akkor hát fényt is kapunk – mondta a másik kettő.

Csontos ujjaikkal megfogták egymás kezét és botjaikra támaszkodva nagy nehezen elindultak a faluból felfelé a hegyoldalon. Minél fentebb emelkedtek, annál erősebben fújt a szél. Csúsztak, másztak, tíz körömmel kapaszkodtak felfelé, míg végül a hegytetőre értek. Fent úgy zúgott a szél, oly hidegen fújt, hogy az asszonyok nem bírták tovább köpenyeik és szoknyáik szélét tartani, kezdtek megfagyni. Mégis félelem nélkül kapaszkodtak egymásba, szembefordultak a széllel és gyenge hangon kiabálták a szélrózsa minden irányába: Jöjjön a halál! Jöjjön a fény!

A szél pedig elvitte hangjukat a Fény és a Halál birodalmába, és azok meghallván az öregasszonyok hívását, megérkeztek.

A világot szédítő, eddig ismeretlen fényesség borította el. A hegy egyik oldalán világított a Hold, a másikon a Nap sugárzott és mindenek felett pedig tündöklő csillagsátor ragyogott.

Az öregasszonyok látták lenn, a völgyben a falut, az ezüstösen kanyargó folyót, a kéklő hegycsúcsokat, a magasan ívelő szivárványt, a vadvirágok ártatlan szemeit. A sziklák hasadékaiban szürke farkasok osontak, a völgyből felfelé szállt a kunyhók füstje, míg körülöttük emberpalánták sürgölődtek. Ez mind oly szép volt, hogy az öregasszonyoknak a szavuk is elállt.

Csendben intettek a Halálnak, aki jött és elkezdte munkáját: lefektette őket, lezárta szemeiket, s utasította őket, hogy lélegezzenek mélyen és gondoljanak mindarra, amit láttak.

Így halt meg a három öregasszony, akik csak haláluk után látták lelki szemeikkel a szelet, ami arcukba fújt, lelküket szárnyára kapta és messzire röpítette. Ám testük a halálban is a föld foglya maradt.

Pasztercsák Ágnes fordítása