HU  |   RO  

Korunk 2005 Július

A gondolkodás járt útján


Elfriede Jelinek

Amikor írni kezdek, és amilyen nehezen szánom rá magam, mindenekelőtt a teljes bizonytalanság érzését igénylem, ez mintegy benevezési díj, hogy nekilendítsem magam, és a végén megtudhassam, hova is vezet az írás. Meg hogy a többi dolog hova vezet. Egyszer csak azután az írás kézen fog (pedig nem áll ám könnyen kézre a gonosz!) és magával rángat. Nincs mibe kapaszkodnom, nincs megállás többé, gyerünk, valahogy tovább kell lépni, valamit létre kell hozni. Nyomkodós kézi dinamóval működő zseblámpám fénye mutatja az utat (kéretik folyamatosan üzemeltetni!), ez a kis szerkezet mindig nálam van, és nem tagadom, néha jó lenne, ha át tudnám változtatni szavak lángszórójává, igen, az jó lenne, az tetszene nekem. Nagy területet bevilágítani vele, akár sokba kerül, akár nem. Annyiba úgysem kerül, mint a gondolkodás. Annál a tucatárunál, ami olcsó, ám még olcsón sem engedhetem meg magamnak, szívesebben választok valami drágát, ami semmibe sem kerül nekem: a filozófiát. Jutányos áron, sőt akár ingyen is végzem a gondolkodást, bár az őt megillető áron alul nem adom tovább. Másoktól származó anyagon dolgozom és nyereségessé szeretném tenni a vállalkozást. Nyereségként számba jöhetnek szép, gusztusos, apróra szeletelt irodalmi díjak, lehet akár egész rakással belőlük, összesült publikációk, gombolyaggá tekert remények, melyeknek szálai valamivel korábban még alkarokon feszültek, eltemetett vágyak, mivel gondolkodni annyit jelent, mint folyamatosan temetni a vágyainkat, és szép szavakkal búcsúztatni az elhunytakat, hiszen ők már úgysem hallják, mi pedig úgyis csak akkor zendítünk rá, amikor már örök álomba dermedten fekszenek a föld alatt. A halott nyelv, amely sohasem kel életre többé. De hát ezért is gyilkoltuk meg, mi, írók.


Ezek után elegánsan távozom a tetem közeléből, akinek a kedvéért ilyen szép ruhát öltöttem. Felelősségtudat körvonalai sejlenek fel áttetsző gondolkodó-blúzom alatt, akkora erkölcsi elvárással hájasodva rám, amellyel kecses járásom képtelen lépést tartani. Nem én találtam fel a gondolkodást, de ha már egyszer itt van, felhúzom, akár egy kesztyűt. Azonban elájulni tőle nem fogok. Úgy használom a gondolkodást, mint a kézi nyomásra működő kis zseblámpát, teremtő egyénként,  aki egyre nagyobb erő kifejtésére sarkallja magát, hogy a lámpácska szánalmas izzószála magasabb hőfokra hevülve erősebb fényt bocsásson ki. Én ezt az energiát a magam még szánalmasabb, vesződséges munkával összekuporgatott szavaival táplálom, hogy fénnyé alakulva kisvártatva az arcomba vágjon: Mégis mit merészel? Hát nem koldus maga! Csak nem veszi el tőlünk azokat a garasokat, amelyeket a mi életünkből vertek, és amelyeket az egészségbiztosító pénztárába kell befizetnünk (mert betegek magunktól is tudunk lenni)! Kihasználja, hogy fogalmunk sincs semmiről!


Mert a filozófia is garasos, nagy legfeljebb csak szeretne lenni. Megfizettek nekünk vele, hazavágtak vele minket, és most otthon tartjuk. Hívjon fel, ha nem hiszi! Ám ha valami jelentős lapocska lapul a zsebemben (lapulevél nagyságú bankó, például), nekem akkor már nincsen szükségem többé a gondolkodásra.  Felmarkolom hát a garasokat és kiadom őket, nehogy már rajtam ragadjanak vagy ők tartogassanak engem. Kiadom őket, ne lássa  a koldus gondolkodás, hogy a nagy, a jelentős dolgokat – például  az olyan fogalmakat, amelyeket nem tudok megnevezni – megtartottam magamnak. Különben magamnak kellene még gondolkodnom is. Különben a gondolkodás kényszerítene, hogy gondolkozzam! No de minek? Kell az nekem? Amikor mások nálam sokkal jobban csinálják. Szépen előszedem a kalapból a benne talált értékeket, azután magáról a kalapról is kijelentem, hogy az enyém. Ügyesen magam elé helyeztem a földre, fogalmam sincs, az enyém volt-e egyáltalán, valószínűleg nem volt az enyém, azelőtt nem láttam soha. De ha azt nevezzük gondolkodásnak, ami a tökfödő alatt zajlik, akkor vegyem csak fel azt a kalapot. Ha már egyszer itt van kéznél. Ha amúgy is minden a gondolkodáson alapul, miért ne alapuljon valamelyik szép saját szövegem is a gondolkodáson? Az alapra azután már építhető bármi, akár árnyékszék is a kert végében, szépen befuttatva vadszőlővel, hogy valódi rendeltetése és értelme csak akkor tűnjön az ember szemébe, ha szüksége van rá, előbb nem.


A gondolkodás hiánya is csak akkor tűnik fel, ha  az embernek szüksége van rá. Szerencsére ez nem fordul elő túl gyakran. Sőt, rendkívül ritkán jelentkezik ez az igény. És mindig mások veszik le az ember válláról ezt a terhet. A levett teherrel azután mintegy recepciósként foglalkozom tovább, a gondolkodás kiszolgálóasszonya vagyok, persze szabad elhatározásomból teszem, nem parancsolta ezt nekem senki, ezt az állást én teremtettem magamnak. Életre akarom kelteni magamban azt, ami bennem szunnyad, ezért van szükségem erre a nagy vállalati székházra, márványhomlokzatával és áthatolhatatlan üvegfalaival (áthatolhatóknak tűnnek ugyan, ám valójában nem azok), hogy én, a született élősködő is tudjak bizonyos autoritást sugározni. Hát ilyen a gondolkodás. És máris érkezik valaki hozzám a recepcióba és elkezd érdeklődni, hogy melyik gondolkodói szobába kell mennie, meg hogy hol található az a szoba. Felírta magának egy  cédulára, hova kell fordulnia a gondolkodásával. Most én mondjam meg neki, amikor én is éppen oda tartok? Nézzük a tervrajzot. A lét rendkívül sok nyomot hagyott a lépcsőházban, különböző színűeket, hogy mindenki követhesse a magáét, ami elvezeti a saját gondolati részlegébe. De én, én mindegyiket akarom, nekem mindegyikre szükségem van! Azt mondom tehát annak, aki gondolkodni akar: hagyjon engem békén! Engem ne kövessen, se feltűnően, se feltűnés nélkül, kövesse inkább a saját színjelzését, válassza mondjuk a pirosat, majd meglátja, hogy jól jár-e vele, vagy sem. A gondolkodás több sávos, és majd meglátja, milyen nagy szüksége lesz minden egyes sávra. Hiszen – a vak is látja – ön bizonyára előzni akar. Előzni akar, bár nincsen a pályán semmi, amit megelőzhetne. Nincs konkurrencia! Látom, szeretne előbbre jutni, de látom azt is, hogy az előbbre jutás során szeretne annyi embert megelőzni, ahányat csak lehet. Szeretné meglátni azt, ami van, ám ahhoz szüksége van arra a képességre is, amellyel például én rendelkezem: hogy feltétel nélkül kiszolgáltassa magát, a mondandójával együtt, az egész mondandójával együtt, ami nyilván már önmagában jelez valamit, bár fogalmam sincs róla, hogy kit vagy mit, tehát ki kellene szolgáltatnia magát és mindenét valaminek, ami – mily megalázó! – talán nem is létezik. Szörnyű gondolkodás, egyenest a szakadékba vezető út! Szóval ön a harmadik emeletre igyekszik. Na persze. Mert ott állítólag a filozófia leglényege várja önt. Ha már itt lent nem találkozott vele, esetleg fent vár, ki tudja. Várjon csak, magával tartok, ha felérkeztünk, és látom, hogy ez a lény nincs odahaza, akkor legfeljebb magam alakítom a szerepét, szóval eljátszhatom önnek, ha mindenáron szeretné. De ezért nem kellene ennyi lépcsőt másznia! Szegényes a képzelőerőm, de a gondolkodás lényegét talán el tudom képzelni. A magam számára ugyan nem vagyok képes elképzelni őt, de az ön számára minden bizonnyal elég lesz az, amit nyújtok. A felfelé vezető lépcsősoron a gondolkodás történetét lehet végigjárni, de amint látja, nem a lépcsősor alján vagyunk, lefelé is vezetnek fokok,  ebben a lépcsőházban oda jut, ahová akar. A lépcső, amelyen fel-le járunk, maradandó. Az ember úgy lép át az elgondoltakon, hogy oda sem figyel, csak halad felfelé. Az ember nem akar beléjük rúgni, megbotlani bennük, ezért nem lép rájuk, hanem átlépi őket, úgy használja az utat. A gondolkodás, ez a semmibe vezető lépcsősor a maradandó. Téved, aki azt hiszi, hogy ez lényegtelen lenne. Nem az, mivel a lépcsősor mozdíthatatlan, senki sem tudja megmozdítani még a milliméter tört részéig sem.


Számomra a filozófia az a rongy, amelynek ezen a lépcsőn szorgalmasan csúszkálva a lábak nyomát kellene feltörölnie, ám csak annyit ér el, hogy szétkeni. És ha már sikerült mindent össze-vissza kennie, ha sikerült a mocskot szép egyenletesen eloszlatnia, ha sikerült a mocsokkal teleszívnia magát, és kiszáradva együtt keményül, nedvesedve együtt lágyul vele, akkor jön rá az ember, hogy hiszen éppen ez az egésznek a lényege! És nem más. Ezt a viszonyt tudtam kialakítani a gondolkodással, magamba szívtam csikket, eldobott papír-zsebkendőt, kutyaszart. A saját javamra! Csakis önvédelemből!


Ha a lépcsőnek bármi köze lenne a rajta járókhoz, tisztára lehetne mosni. Így azonban, hogy nincsen, a gondolkodásból mindig csak annyit tudok felvenni, amennyit a saját felmosórongyommal a magamévá teszek, az én rongyommal, ami mindig nálam van, sőt, ami már teljesen össze is nőtt velem, szinte testrészemmé vált. Nehéz testrésszé, mert a súlya mindig továbblök, lefelé vagy felfelé húz, von és taszít: a valóságba vagy az igazságba, tartást ad, vagy éppenséggel kiszakít a beágya-zottságamból.


A tántorgás végén, amikor már tényleg semmi sem jut a rongyom eszébe, kezem, amelyet sebtében (ám szakszerűen) körültekertem ezzel a mocsoktól kérges gondolkodás-ronggyal, beüti a tűzjelző üvegablakát. Ám a készülék nem riaszt, csak a szilánkokra hulló üveg hangja hallik, meg a hangtalanságé, a csörrenés után, szép új hang nem hallatszik egy szál sem. A riasztókészülék nem is észlelte a füstöt, csak úgy tett, mintha észlelné. Még ez a kis ablak, amit most benyomtam (és mily köny-nyen megsebezhettem volna magam a szilánkjaival, ha nem tekerem a kezem köré azt az utálatos rongyot!), még ennek a kis hártyának az elpattintása árán sem mutatkozott meg, hogyan és miképp lehetne a Létezőhöz átjárást találni, milyen hangja volna – ha lenne hangja – annak, hogy közünk van hozzá (igaz is, megint otthon felejtettem a hangvillámat! Legközelebb okvetlenül elhozni!), de még az sem, miképp nézne ki a Létező, milyen volna, ha volna, ahhoz túl kicsi készülék ez a tűzjelző, nem is mutatnia kell neki bármit is, hanem riasztania kell tűz esetén, hát nem véletlenül nem derült ki, hogy rejtezik-e valamilyen igazság a körülbelül tizenkétszer tizenkét centiméteres ablakocska mögött, olyan igazság, amit szét lehetne kürtölni, izgatottan fel lehetne jegyezni (persze, ha rólam van szó, akkor mindenki nagyon hangosan kiabál, nincs mit tenni); nem derült ki, hogy ez a meg nem nyilvánult igazság már a lépcső építésénél megállapíttatott-e, netán maga az alapkő volt-e az ünnepélyes alapkőletételnél; hogy az, amit ide beépítettek, befalaztak, hogy az befalazott riasztás, befalazott kiáltás, vagy beleillesztett szirénázás volt-e (viszont honoráciorok szép számmal voltak jelen az eseményen! Nincsen olyan jeles összejövetel, amelyen nagyszámú honorácior ne lenne jelen, tényleg minden tömegben tömegesen vannak honoráciorok). 


Ami a lényeg: mindegy, hogy igaz-e valami vagy sem. Ha azt állítom: igaz, akkor kijelentésem a létezés igazságát is jelenti egyúttal. Hiszen én voltam az első, aki ennek a tűzjelzőnek az üvegét most benyomta, és egyesülésünk persze nem óvszer nélkül történt. Én vagyok hát a lárma oka, a tűzvész okozója ugyan nem én vagyok, de azért jegyezzük meg: magam keltettem a zajt, nem más keltette; a riogató kiáltás az én torkomból szakadt fel, nem a gondolkodáséból, a gondolkodás ebben ártatlan. Nem gyújtogatott és nem segédkezett az oltásnál. Szeretné, ha eloltanák végre. De nem történik semmi. Eszes állat az ember.


Na gyerünk, ember, futás fel a lépcsőn, remélem, megtanultad, hogyan kell négykézláb lépcsőt mászni. Már hogyne lenne olyan érzékelőd, amely megsúgja neked, melyik lábadat emeld fel először! Nem, nem a hátsót. Abból kifolyólag valami más jellegű tevékenység következik, ami esetleg arra ösztökélhet másokat, hogy emeljék fel a hátsó lábat ők is, és ingerük nem máshová, hanem egyenesen a te tócsádra vezeti majd őket, vagyis teljesen hamis nyomra. De akkorra már az is filozófia lett, és akár beletoccsansz, akár átugrod, az eredmény ugyanaz lesz: rendben működik, és teljességgel kitölti az életedet. Ott pedig, ahol valaha tűzjelző volt, most sima betonfal húzódik. Hézagmentesen. Illeszték mentesen. Ott húzódik a világukat vesztett, értéktelenné vált emberek csoportja, akik hasznavehetetlenek ugyan, de meg vannak győződve róla, hogy létük értelemmel fel nem fogható. Bármit is tesznek, a léthez való kétségtelen tartozásuk nem indokolja  lényüket. Meg kellene szűnniük, lényüket hirtelen elhatározással abba kellene hagyniuk, le kellene adniuk a recepcióban.


És nézzék: ott állok majd én, elegáns gondolkodó-egyenruhámban, ott állok a fogadópultnál, és szavamra, fogadok mindenkit, ezt tényleg elhihetik nekem.


(2004. április 11.)


Bíró Annamária fordítása


 


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal