HU  |   RO  

Korunk 2005 Február.

Egy 17. századi prédikációszerző és tudása


Keszeg Anna

Gábor Csilla: Káldi György prédikációi.


Források, teológia, retorika


 


A kortárs történelmi kutatások egyre gyakrabban indulnak ki abból a premisszából, hogy a foucault-i értelemben vett klasszikus kor (kb. 1775-ig) lezáródása óta számolódott fel a retorikusnak nevezhető, a mai diszciplínák integrálására képes episztémé.1 Ez a gondolat horizontjába képes fogadni az időbeli határt megelőző említett korszakok diszkurzív formációit elemző munkákat, hiszen a retorikára vonatkozó tudásunk példatárát bővítheti minden történeti jellegű kutatás.


Gábor Csilla Káldi György prédikációi című kötete gondolatok talajáról kísérli meg egy szerző és egy műfaj rekanonizációját. Egyrészt Káldi Györgyét, hiszen „Biblia-fordításának hatása eltörpül a Károlyi Gáspáré mellett, prédikációinak ismertsége pedig a Pázmányéihoz képest marad alul” (19.). Másrészt a prédikáció műfajáét, mely az irodalomfogalom mai horizontjából kiszorult, s ezzel a folyamattal együtt kerültek ki a köztudatból a műfaj azon realizációi is, melyek a valamikori irodalmi köztudat részét képezhették.  A szerző gesztusa ütköztetni szándékszik az irodalmiság működésmódját kezelő két nagy paradigma szempontjait: a retorikáét2 és az esztétikáét, hiszen az elemzés további menete olyan korpusszal dolgozik, mely az előbbi megfontolásai szerint, de az utóbbi elveivel (is) lesz tárgyalhatóvá.


A retorika irányából történő megközelítés olyan szempontból is kapóra jön a szerzőnek, hogy nem kényszerül rá a prédikáción belül érintkező, ma önálló diszciplínaként kezelt tudásterületek szétválasztására. Ezért képes a kötet olyan kérdésekre is választ adni, melyek a „prédikáció műfaj »kétéltűsé-géből«” (123.) származó teológiai jellegű problémákból erednek, s ezért lehet a kötet egyik érdekes kérdése az, hogyan érintkeznek és fedik át egymást Káldi kezelésében a teológia mára már szétvált diszciplínái.



A kötet exordiuma (Bevezetés, 9–17.) a kutatás személyes és intézményi kontextusát teremti meg, a nyitó fejezet pedig Káldi recepciójának történetét tekinti át (Káldi György a magyar irodalmi hagyományban, 17–27.) a reprezentatív irodalomtörténetek (Toldy Ferenc, Beöthy Zsolt, valamint az MTA irodalomtörténete), illetve a kano-nizáció folyamata felől. Az elemzést irányító hipotézis az, hogy a Káldi-recepció története a népszerűségvesztés történeteként olvasható, hiszen a saját korának irodalmi köztudatában folyamatosan jelen levő Káldi lépcsőzetesen lesz alig több, „mint egy név az irodalomtörténetben” (19.).


A beszédek forrásai (27–63.) fejezet összegzi a filológiai munka eredményeit. Kérdése az, milyen sajátosságai vannak a Káldi alkalmazta ars compilandinak, hol mutathatók ki a különbségek Pázmány Péter, illetve a középkori szerzők idézéstechnikájához viszonyítva, s a „nemzetközi közhelyirodalom példatárából” (200.) milyen módon kerülnek át szövegbetétek a prédikációkötetekbe (Az Vasarnapokra-valo Predikatziok-nak Első Resze. Pozsony, 1631. RMNY 1509; Az Innepekre-valo Predikatzioknak Első Resze. Pozsony, 1631. RMNY 1510. Istennek szent akarattya az az: A’ Nagy Úr tíz parantsolattyának egynehány Predikacziok-kal való meg-magyarázása. Nagyszombat, 1681. RMK I. 1268.). A betétszövegek osztályozásának szempontja történeti, az idézetek lelőhelyük szerint kerülnek tárgyalásra a következő kategóriák szerint: bibliai hivatkozások; „pogány bölcsek”, auktorok; patrisztika, misztika, skolasztika; kortárs szerzők. A szerző e betétek eredeti helyéhez, illetve más vendégkontextusukhoz képesti funkcióváltására, illetve a filológiai igényesség mértékére kíváncsi: mennyire visszakereshetők, vállaltan idézettek ezek a szövegdarabok.


A következő két fejezet egymáshoz viszonyított helyét az első fejezet transitiója már jelezte: „Ennek a törekvésnek pedig a szöveg irodalmiságát is érintő vonzatai vannak: a szakrális és az esztétikai szféra egyik találkozási pontjánál vagyunk tehát” (24.). Ez a találkozási pont két diszciplináris irányba mozdítja el a kutatást: a teológia, illetve a retorika- és műfajelmélet irányába. A beszédek teológiai rendszere (63–119.) című fejezet hipotézise az, hogy Káldi prédikációi a Tridentinum határozatainak magyarországi recepciójaként értékelhetők, s a recepció sajátszerűségét a dogmatikai kérdések morálteológiai irányultsága adja. A két nyitó alfejezet a bibliai szöveg, illetve a jelek és szimbólumok elméletének Káldi-féle értékelését adja, majd a dogmatikai fejtegetések vizsgálatakor textuális szempontok szerint íródik meg az egyetlen Isten és a Szentháromság, Jézus Krisztus személye, a jezsuita szellemiség és a kegyelemtan problematikájának a prédikációkban körvonalazódó története.


A Műfaj és retorika (119–203.) címet viseli a kötet legterjedelmesebb fejezete. A szerzői program ismertetését és annak irodalomtörténeti szituálását előzi meg a program szempontjából ihletőnek tekinthető művek felsorolása. A szerzői programra a hasznosság–kellemesség–gyönyörködtetés szövegekben jelen levő összekapcsolódási módozataiból, illetve a retorikai reflexiókból következtet Gábor Csilla. A program a szövegek kontextusára vetül rá, a következő alfejezet ugyanis a prédikáció és liturgia viszonyát vizsgálja. Innen már a szerző exemplu-mai következnek: négy elemzés, amely a választott szövegek felületének redőit nagyon közelről szemléli. Az első a Tízparancsolat értelmezéséhez kapcsolódó kötetet nézi, a kötetkompozícióra is rákérdezve, majd a három beszédnem Káldi-féle realizációjára hoz egy-egy példát. A genus didascalicumra hozott példa egzotikuma abban áll (Bóldog Aszszony Fogantatása-Napi első prédikáció), hogy megcáfolja a szakirodalom azon hipotézisét, miszerint ez a beszédnem alig van jelen a katolikus homiletikai irodalomban. Az elemzés mind az érvek, mind az alakzatok esetében érzékelteti a kontextus alakító hatásait, s mindvégig figyel arra is, hogyan kapcsolódnak össze a retorikai beszéd részei. Az elemzés menete annyira feszes, hogy rálátást tud nyújtani olyan kérdésekre, melyek a kortárs dogmatikai álláspont és a Káldi-féle motívumrendszer összefüggéseire kíváncsiak (vö. 157.). A fejezet a retorikához való viszonyulás tudatosságára kérdez rá (Retorikai reflexiók), illetve az exemplumkutatás funkcionális szempontú következtetéseire figyelve Káldi exemplum-kezelésére vonatkozóan jut bizonyos következtetésekre. Ez a kontextus különíti el Káldi retorikakoncepciójában a szórakoztatás és a gyönyörködtetés funkcióját, s ezzel csatol vissza a fejezet eleji szerzői program-kérdéskörhöz.


A kötet zárófejezete (Összegzés és kitekintés, 203–211.) a Pázmány-kutatás eredményeihez méri a Káldira vonatkozóan levonható következtetéseket – a középkori gondolati örökség és a humanizmus klasszicizáló filológiai érdeklődésének egymásra hatása szempontjából –, majd stílus- és korszakfogalmak horizontjában helyezi el a szövegeket, a szerzői mentalitást.


A vizsgált anyag karakterjegyei az elemzői nyelvnek is sajátjai. A prédikációk kortárs olvasó felől talán meghökkentő tudo-mányközisége Gábor Csilla szövegének is sajátja: a rekanonizációs szándék recepciótörténeti szempontokhoz és filológiai igényességhez társul, a teológiai témák tárgyalásakor kommunikációs helyzetben való működésük lesz láthatóvá, a retorikai eljárások elemzése pedig a gondolkodás- és mentalitástörténeti szempont előnyeit is magába olvasztja. Másrészt a kötet szerkezete mintha egy következő hipotézist is útjára bocsátana: tudományos szövegeink érvelési technikái, stratégiái a 19. század óta dívó eredetiségtörekvések ellenére a klasszikus retorikai beszéd technikáinak, stratégiáinak örökösei. Ezt abban látom igazolódni, hogy a kötet részei egyrészt megfeleltethetők egy felnövesztett retorikai beszéd részeinek (olvassuk ezt akár Káldi defensiójaként mint genus iudicialéhoz tartozót, akár a rekanonizáció szükséges voltáról meggyőzni akaró suasiót, akár tárgya honestum volta mellett érvelő szemléltető beszédet), másrészt meg a könyv legelső mondata úgy tükröződik az utolsóban, hogy igazolni látszik magát az érvelési menetet („A múlt: mérték” [9.]; „A múlt ilyenformán mértékké vált, Káldi György jelenkorának eszméi, eszményei a tradícióhoz igazodtak” [211.]). Az eljárást az teszi vonzóvá, hogy a peroratio principiumként is olvasható éppen a fentebbiekben már jelzett új kérdésirányai miatt.


Gábor Csilla tudományos szövegét a szerkezetük egészében elemzett három prédikáció közlése követi. Ezek újdonságértéke abban áll, hogy Bellaagh Aladár 1891-es válogatása3 óta Káldi szövegeit nem közölték. A szövegközlés az irodalmi szövegek kritikai kiadási szabályainak figyelembevételével történik.


 


JEGYZETEK


1. Megelégszem itt ezen szakadásnak a történetírásban bekövetkezett eredményeit elemző írás idézésével. Rüsen, Jörg: A történelem retorikája. In: Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Bp., 1999. 39–51.


2. A retorika fogalmának ilyetén értelmezését alkalmazza Szabó G. Zoltán és Szörényi László Kis magyar retorikája. Kötetük „több ezer éves, máig érvényes és az utóbbi évtizedekben világszerte feléledt irodalomelméleti nézőpontként” határozza meg a retorikát. (Szabó G. Z.–Szörényi L. [szerk.]: Kis magyar retorika. Bevezetés az irodalmi retorikába. Helikon Kiadó, Bp., 1997. 5.)


3. Bellaagh Aladár (szerk. és vál.): Káldi válogatott egyházi beszédei. Bp., 1891.


*Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal