HU  |   RO  

Korunk 2005 Január

A bolgár nemzeti ‚Äěreneszánsz‚ÄĚ Macedóniában és a macedón nacionalizmus forrásai


Csavdar Marinov

Marinov, Csavdar 1974-ben született Sumenben. Szófiában végzett filozófia szakon, jelenleg a párizsi École des Hautes Études történelem karán doktorandusz. Kutatási területe a macedón kérdés, számos tanulmány jelentetett meg a Balkanologia, Kultúra és Kritika és humanizmus című szakla-pokban.


A politikai háttér


Amikor 1991 őszén a kis jugoszláviai köztársaság, Macedónia kikiáltotta függetlenségét, kevesen számítottak azokra a nemzetközi vitákra és szimbolikus avagy „valós” konfliktusokra, amelyeket ez kiváltott. Görögország továbbra sem hajlandó a fiatal államnak még a nevét sem elfogadni, s nemzetközileg zárolja a „Macedónia” hivatalos megjelölés elismerését, mert azt Athénben a görög kulturális örökség részének tekintik. A híres II. Fülöp és Nagy Sándor vezette egykori macedón állam némely szimbólumának használata az exjugoszlávoknál egy időben egyenesen a görög határ lezárásához és Macedónia gazdasági elszigeteléséhez vezetett. Ráadásul a szerb patriarkátus továbbra is semmibe veszi a macedón ortodox egyház által kikiáltott függetlenséget (Ohridi Érsekség), és mint „szerb kulturális örökséget” magáénak követeli a Macedónia területén levő kolostorokat és templomokat. Az exjugoszláv köztársaságban 2001-ben kirobbant nemzetiségi konfliktus ezúttal a szláv macedónokat és az albán kisebbséget állította szembe egymással, miközben a koszovói és macedóniai albánoknál a „nemzeti eszmék” felbukkanása állandóan beláthatatlan következményekkel fenyeget.


Ami az egykori jugoszláv köztársaság negyedik szomszédját – Bulgáriát – illeti, ez volt az első állam, amely már 1992-ben elismerte a függetlenségét, amikor még a macedónok sem voltak biztosak abban, hogy akarják-e tulajdonképpen a Szerbiától és a többi exjugoszláv országtól való teljes elszakadást. Bulgária azonban nem késlekedett a macedón identitás egyik pontja – egyesek szerint lényeges pontja – fölötti fenntartásait sem kifejezésre juttatni: Macedónia szláv többségének etnikai jellegéről van szó. A Bulgáriában mindig is domináns ideológia szerint a macedónok „tulajdonképpen” bolgár származásúak, nyelvük pedig a nyugatbolgár egyik nyelvjárásváltozata. Már az 1950-es években, azaz néhány évvel azután, hogy a titói Jugoszlávia keretében 1944–45-ben megalakult a macedón köztársaság, hosszú történetírási és nyelvészeti vitasorozatokat indított el a két ország politikusokból és akadémikusokból álló elitje. Tehát a kommunista korszakkal kezdődően a bolgárok azt állítják, hogy a macedón olyan nemzet, amelyet a jugoszláv hatóság „fabrikált” „mesterségesen” a Macedóniában lévő „évszázados” bolgár nemzetiségre alapozva. Bolgárok és macedónok ma is történelmi hírességek végeérhetetlen sorát követelik maguknak egyszerre. Így a középkorból a szláv írás megalkotóit, Cirillt és Metódot, illetve tanítványaikat, Ohridi Kelement, Sámuel cárt stb. Ami a modern kort illeti, a 19. század végén és a 20. század elején az oszmán Macedóniában kibontakozó forradalmi mozgalmat Bulgáriában bolgárpártinak tekintik, amelyet bolgár nemzeti identitású aktivisták vezettek, köztük például a legkarizmatikusabb és Macedóniában talán legünnepeltebb „nemzeti hős” – Goce Delcsev.


Az exjugoszláv köztársaságban, valamint Bulgáriában is, a Macedónia történelmét és szláv nyelvét illető vita a napisajtóban tárgyalt anyag, szűnni nem akaró szakértői viták tárgya, politikai beszédek témája stb. Természetesen a két ország tudósainak többsége saját nemzete történelmének igazolásában és a vetélkedő értelmezés cáfolatában látja – egyszerre elméleti és gyakorlati – „missziójának” feladatát. Meg sem lep már a tény, hogy a filológiát, a folklórvizsgálatot és a történetírást a nemzeti képvilág létrehozásának és megsegítésének szolgálatába állítják. Inkább megdöbbentő azonban, hogy gyakran még a „pártatlan” külföldi szerzők, mint a magyar Juhász Péter, kutatásai is csupán az egyik fél verzióját támasztják alá – az ő esetében a bolgárt. Viszonzásul egy kritikai látásmódot szeretnénk itt felkínálni annak a korszaknak a két igencsak szelektív értelmezéséhez, amely bolgárok és macedónok között a legkiélezettebb történetírási viták része: a 19. századi úgynevezett „nemzeti reneszánszról” avagy „Ébredésről” van szó.


Bevezetés a történetírás egymással vetélkedő értelmezéseibe


A 18. és 19. század korát (legalábbis az 1880-as évek előtt) bolgár és macedón történészek egyaránt úgy tárgyalják, mint új „korszakot”, amelyben a nemzeti „öntudat” határozottan megnyilvánul. A bolgár történetírás ezt a „kort” egyhangúan a bolgár identitás „reneszánszaként” (Vâzra¬ĺdane) határozza meg, míg a Macedón Köztársaságban ugyanezt a korszakot a „macedón nép” „reneszánszának” (prerodba) vagy „ébredésének” (budenje) tartják. Bolgár szempontból e „korszak” vége, idejét és célját tekintve is a „felszabadulás” vagy inkább a bolgár állam megalakulása 1878-ban az 1877–1878-as orosz–török háború végével meg a San Stefanó-i előzetes békekötéssel, majd az európai nagyhatalmak közötti berlini békeszerződéssel. Macedónia a török birodalom kötelékében marad 1912-ig (az első balkáni háború és a régió első felosztásának éve a három balkáni állam – Görögország, Szerbia és Bulgária – között).


Márpedig az oszmán kor időtartamát, amelyet a bolgár és macedón nemzeti narratívák hagyományosan a kulturális „barbárság” és „késedelem” korának képzelnek el, csökkenti az a pozitív értékekkel felruházott és a nemzet kialakulására összpontosító elbeszélés, amely mintegy kisajátítja a 18. és 19. századot. Diakronikus szinten a bolgár nemzeti „reneszánsz” hagyományosan három részre oszlik, amelyből az első magában foglalja a 18. századot, és az 1820-as évekig tart. Ez lenne az oszmán birodalmon belüli „bolgár társadalomban” a „szellemi” és kulturális érés első megnyilvánulásainak kora. A második korszak az oszmán birodalombeli reformok kezdetével esne egybe, és a krími háború (1856) végével zárulna. A bolgár történészek számára ez az a kor, amelyben a bolgár „reneszánsz” két nagy áramlata kifejezésre jut: jelesül a modern bolgár kultúra és oktatás mozgalma, valamint az egyházi függetlenségért folytatott „harc” a görög nyelvű Konstantinápolyi Patriarkátus ellen. A bolgár történetírás a szláv nyelvű független egyház mozgalmában a bolgár nemzet első tömeges megmozdulását látja: „létét” az exarchátus, az 1870-ben létrejött első bolgár „nemzeti” intézmény szentesíti.


Ám a „nemzetállam” létrehozását mint a „bolgár reneszánsz” végső célkitűzését sem függesztik fel: a domináns történetírás szerint az utolsó harmad 1878-ig tart, és a „kor” harmadik áramlatában nyilvánul meg – azaz a politikai függetlenségre törekvő nemzeti-forradalmi harcban. Márpedig, még ha ez az általános séma látszólag meg is alapozza azt, ahogyan jelenleg a bolgár „nemzeti reneszánszot” kezelik, az ennek szentelt történetírói értelmezések kétségtelenül rendkívül gazdagok a szakértők közötti viták szakadatlan tárgyát képező szempontokban és problémafelvetésekben. Rumen Daszkalov munkája, Hogyan képzeljük el a bolgár reneszánszt1 voltaképpen e viták olyan részletes leltárát és kritikai elemzését adja, amely meghaladja jelen tanulmány kereteit. Ezért írásunk a bolgár és macedón történészeknek pusztán azon vitáira és értelmezéseire hivatkozik, amelyek a fentebb nevezett kor nemzeti jellegére vonatkoznak.


Ez a történetírói nézőpont világosan megfogalmazza Macedónia részesedését a bolgár nemzet „felbukkanásának” terében: „A bolgár nép (narodnost) alapján, amely a középkorban és a török iga alatt (turszkoto robstvo) a három klasszikus [bolgár] tartományt – Moesiát, Trákiát és Macedóniát – lakta, jelenik meg a bolgár nemzetközösség, amelyet a modern bolgár kultúra és nyelv szilárdít meg…”2 Ily módon a bolgár történetírás Macedóniára mint a 19. századi nemzetté alakulás „bölcsőjére” tart igényt. Ugyanakkor a kortárs szakértők nem hallgatják el azt a tényt, hogy a 19. század első felére a térség keresztényeinél a görög nyelv használatának abszolút túlsúlya volt jellemző az egyházi és iskolai gyakorlatban, a szláv írás és irodalom hagyománya rendívül korlátozott lévén. Ohridot bemutatva – mely ma a macedóniai szláv kultúra szimbóluma – Grigor Parlicsev (1830–1893), a város szülötte a görög nyelvű oktatás és művelődés teljes dominanciáját igazolja azzal a pontosításával, hogy „a bolgár ábécét csupán hárman ismerték, és azok is szerbnek nevezték”. Bár tudatában van e kezdeti kulturális hiányosságoknak, illetve az egyházi szervezet és a saját állam hiányának, a két történetírás mégis „neves személyek” hosszú sorát osztja meg az „Ébredés” korából, amelyekre az illető történészek mint kizárólag „bolgárokra” avagy „macedónokra” tekintenek, etnikai értelemben.


Márpedig a 18. században a macedóniai szláv ajkú értelmiségiek nem használják a „Macedónia” vagy „macedón” megjelöléseket, miközben a „bolgár” önmegjelölést számos más megjelölés jelenléte teszi viszonylagossá. A bolgár „nemzeti reneszánszról” szóló történetírás rendszerint a Szláv-bolgár történelemmel kezdődik, amelyet 1762-ben írt egy Athosz hegyi szerzetes, Paiszij Hilendarszki, aki felvázolja benne Bulgária középkori történelmét, miközben arra buzdítja a bolgárokat, hogy tudatosítsák „dicsőséges” szláv származásukat, és határolódjanak el a görög identitástól. Még nem záródtak le a Paiszij születési helye körüli viták, ám a bolgár szakértők általában a pirini macedón Banszko városát választják, főleg azért, hogy megerősítsék a bolgár „nemzeti reneszánsz hazája”, azaz Macedónia iránti igényüket. Paiszij Hilendarszki műve hagyományosan úgy van elkönyvelve mint a modern bolgár nemzettudat kiáltványa, de úgy is mint hosszú távú következményekkel terhes politikai program. A tényt, hogy a Történelem majdnem egy évszázadon át ismeretlen marad, vagy mint „nemzeti ihletésű” történelmi forrást elhanyagolják, a bolgár történetírói diskurzus hagyományosan elfojtja.


Ha Paiszij értéke kérdéses marad is a mai macedón történetírás számára, más egyházi személyek a 19. század elejéről kétségtelenül mindkét – bolgár és macedón – történetírás részét képezik. Főleg papokról, szerzetesekről és helyi tanítókról van szó, mint Joakim Karcsovszki, Kiril Pejcsinovics és Teodoszij Szinaitszki, akik a 19. század elején az egyházi szláv és macedóniai szláv tájszólás változatai közötti átmeneti nyelvjárásokban írt munkákat közöltek. Ezeket műveikben legtöbbször mint „egyszerű bolgár” nyelvet említik, szembeállítva a fogalmat a görög nyelvvel vagy a nagy szlavón nyelvi változatossággal. Ugyanakkor műveikben a jelenlegi Macedónia területét más földrajzi nevekkel jelölik, „Alsó-Moesia” stb. Hobsbawmi fogalmakkal élve, ezen értelmiségiek tevékenységét tárgyalhatjuk úgy is, mint a „ősnacionalizmus” megnyilvánulását, annyiban, hogy megőrzik a középkorból öröklött népmegnevezéseket, ám nem fejeznek ki velük a modern nacionalizmus értelmében vett politikai célzatokat.


A helyi nyelven írt irodalom kizárólagosan vallásos jellege mégis megváltozik az újabb nemzedékkel, amelybe olyan macedóniai „bolgár” értelmiségiek tartoznak, mint a banszkói Neofit Rilszki (1793–1881), A modern bolgár nyelv nyelvtanának (1835) szerzője. Az új nemzeti identitás megépítése hamarosan a hazai szláv folklór iránti érdeklődésben jut kifejezésre, amit határozottan tanúsítanak a Sztruga városbeli fivérek – Dimitar (1810–1862) és Konsztantin Miladinov (1830–1862). A Miladinov fivérek legismertebb műve minden bizonnyal népdalgyűjtésük, leginkább Macedóniából, amely Bolgár népdalok (Bâlgarski narodni pesni, 1861) címmel jelent meg. A 19. század közepére a helyi szláv nyelv használata fokozatosan politikai üggyé válik számos Miladinov-féle – azaz görög szellemben és kulturális környezetben nevelt, de nyíltan görögellenes jellegű nacionalista irányba fejlődő – értelmiségi megjelenésével. Ez a „fejlődés” náluk legtöbbször külső szláv, főleg orosz hatásra történik. Így a szláv irodalmi tevékenység felgyorsul az 1860-as évek Macedóniájában, és a nemzeti „Ébredés” panteonjának személyiségei ugyanazok a bolgár és macedón történetírás számára, Jordan Hadzsikonsztantinov-Dzsinot (1818–1882), Partenij Zografszki (1818–1876), Natanail Ohridszki (1820–1906), Grigor Parlicsev (1830–1893), Kuzman Sapkarev (1834–1909), Rajko Zsinzifov (1839-1877), Dimitar Makedonszki (1847–1898) neveivel folytatódnak, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Ezek az értelmiségiek számos irodalmi művet, iskolai tankönyvet és újságcikket hagynak hátra leginkább abból a célból, hogy a görög kultúra ellenében egy szláv identitást alakítsanak ki.


Márpedig a bolgár történészek mindig megemlítik, hogy gyakorlatilag mindezen személyiségek írásaikban „bolgároknak” vallják magukat. A bolgár történetírás hajlamos tehát e jelenséget lényegileg úgy kezelni, mint a macedóniai szlávok „visszatérését”, „ráeszmélésüket” „valódi” nemzetiségi eredetükre. Macedónia részesedésének történetét a kulturális és oktatási újításokban – melyek megalapozóak a modern bolgár identitás számára – kiegészíti a térség egyházi mozgalmára vonatkozó értelmezés is. A bolgár történetírás szempontjából Macedónia az egyházi önállóság mozgalmának szerves része, hisz a skopjei polgárok voltak az elsők, akik az 1820-as években sürgették egy helyi „bolgár” püspök kinevezését. Gyakorlatilag minden Macedóniából származó értelmiségi részt vesz a görög nyelvű Konstantinápolyi Patriarkátus ellen vezetett „egyházi harcban”, sőt a legkiválóbb vezetők némelyike Macedóniából származott. A mozgalom eredményét – a bolgár Exarchátust – 1870-ben alapítja meg egy szultáni rendelet, Macedónia nagy részét kihagyva az egyházmegyéből, ugyanakkor fenntartva a lehetőséget, hogy népszavazás által csatlakozzék hozzá. A bolgár egyházat a Konstantinápolyi Patriarkátus nemsokára „nacionalizmussal” (etnofiletizmus) vádolja, és „szakadárnak” nyilvánítja, ami nagymértékben késlelteti a bolgár püspökök kinevezését Macedóniában. Ám a bolgár Exarchátushoz való csatlakozás érdekében a skopjei, illetve az ohridi egyházmegyei népszavazáson 1874-ben elért elsöprő eredményeket a bolgár történészek gyakran úgy értelmezik, mint a térség bolgár nemzeti „összetartozásának” fokmérőjét.


Macedóniában egyes „ébresztő” értelmiségiek, akik egyszerre részesei a kulturális mozgalomnak, valamint az egyházi „harcnak”, kétségtelenül a 19. század legodaadóbb bolgár nacionalistái is voltak. Például Rajko Zsinzifov, tanító, költő, fordító és újságíró, aki különben egy görög ajkú aromán3 családból származott, a következőképpen határolja be a bolgár nemzet szimbolikus terét a helyi nyelv által: „Azt a nyelvet számítjuk bolgár nyelvnek, amelyet folyékonyan beszélnek Macedóniában, Trákiában és Bulgáriában mindenütt, és amelynek a nyelvjárásai többé-kevésbé (malu mnogo) különböznek… mert macedónok, trákok mint külön népek (narodi) nincsenek, csupán szlavobolgárok [Slavjane-Bâlgare] vannak, akik a fentebb említett tartományokban laknak… egy teljes bolgár nép és egyetlen bolgár nyelv…”4 A macedón „ébresztők” ilyen típusú nyilatkozatait, amelyeket a bolgár történészek politikai céljaik érdekében gyakran áthangolnak, látszólag nehéz beilleszteni az „Ébredés” macedón történetírói értelmezésébe. Ezért a Macedón Köztársaság egyes szerzői hajlamosak kétségbe vonni az „ébresztők” értékét és hozzájárulását a macedónok nemzeti identitásának fejlődéséhez. Dragan Taskovszki súlyos vádakat emel Paiszij Hilendarski, Natanail Ohridszki, Partenij Zografszki stb. ellen, felemlítve a macedón megnevezés fentebb idézett teljes mértékű elutasítását Zsinzifovnál.


„Bolgárok”, „szlávok”, „macedónok”: az etnikai identitás homályossága


A macedóniai bolgár nacionalizmus fejlődését a 19. században kétségtelenül lehetetlen megérteni anélkül, hogy felvázolnánk a térség szláv ajkú értelmiségének kapcsolatait a bulgáriai  „kollégákkal”. A macedón történetírás számára hagyományos magyarázatra hivatkozva az „Ébredés” korának bolgár nemzeti identitása Macedóniában a bolgár „polgárság” és a bolgár egyházi intézmény jól szervezett és erőszakos „propagandájának” az eredménye. Ugyanakkor a macedón történetírás szempontjából az „Ébredés” korában az értelmiségiek bolgár identitása inkább csak felszíni jelenség, sőt kortárs nemzeti jelentéséhez képest másféle megnevezés, amelyet ez utóbbiak valójában nem tettek a magukévá. Az „Ébredés” értelmiségének a bolgár identitással való egyetértését tehát inkább úgy értelmezik, mint egy szláv nyelvű kultúra felé hajló általános, a görög kultúrával szembeni ellenszegülést.


Ebben a perspektívában a „reneszánsz” vagy az „Ébredés” képvilágán túl Macedónia szláv ajkú értelmiségének bolgár identitását választásnak tekintik, amelynek kevés köze volt a bolgár történészek nagy része által feltételezett „genetikus” és „objektív” folytonossághoz. A 19. század egyes macedón értelmiségijeinél az általánosabb szláv identitáshoz társított bolgár identitás egy kezdeti, a görög kultúrához való tartozás szakaszát követi. Így a bolgár etnicitás megfelelése egy általánosabb szlávhoz tartozással nyilvánvaló például Rajko Zsinzifov munkáiban, ahol a „szláv” és „bolgár” rokon értelmű szavakként követik egymást, és Macedónia nemzetiségi jellegét jelölik.


A 19. századbeli macedóniai bolgár nacionalizmus ama értelmezése, miszerint „bolgár = szláv”, úgy tűnik mégis képtelen megmagyarázni azt, hogy a macedón „ébresztők” miért éppen a bolgár identitást választják, tekintvén, hogy a szemük előtt volt egy másik, egyszerre szláv, sőt földrajzilag néha közelebbi, választási lehetőség is – a szerb identitás. A Miladinov-féle értelmiségiek egy nemzetek fölötti hálózat részei voltak, amelyben a bulgáriai harcolók mellett szerbek és horvátok is részt vettek.


A „bolgár propaganda” elméletét az a tény is érvényteleníti, hogy a bolgár „ősnacionalizmus” és nacionalizmus első megnyilvánulásai a térségben a bolgár Exarchátus (1870) megalapítása és a szervezett „propagandatevékenység” előttről kelteződnek. Azoknak a nehézségeknek a tudatában, amelyek ebből az elméletből származnak, a macedón akadémikus, Blazse Risztovszki nem zár ki az „Ébredés” értelmiségének esetében bizonyos folytonosságot a középkorból: „Következésképpen a bolgár megnevezés Macedóniában egyáltalán nem holmi bolgár propaganda eredménye, még kevésbé a macedóniai bolgár Exarchátusé, hanem a középkori homályos állami és jogi hagyományok öröksége…”5 Ez a történelmi folytonosság ugyancsak „nyilvánvaló” a bolgár történetírás szempontjából, melynek merev fogalmi kerete úgy tűnik, gyakran alkalmatlan a bolgársághoz tartozás töréseinek, megjelenési kontextusának és sajátos jelentéseinek a számbavételére az „Ébredés” korában.


Mivel a kezdeti időben a bolgár nacionalizmust főleg a görög kultúrával való szembenállás határozta meg, a macedón értelmiségiek által magasztalt bolgár identitást néha nem különítették el eléggé a többi szláv lehetőségtől. A Miladinov fivérek zsinzifovi életrajza szerint Dimitar Miladinov Prilep város iskolájában „egyszerre tanított bolgárul [azaz helyi nyelven, a standard bolgár még nem létezett], szerbül és egyházi szláv nyelven”, mivel fő célja az volt, hogy a görög iskolát „megfertőzze” a szláv kultúrával (slavjanstvo). Jordan Hadzsikonsztantinov-Dzsinot esete még zavaróbbnak tűnik a nemzeti „Ébredés” korának bolgár olvasata számára: Dzsinot „bolgár-szerb városként” határozza meg Skopjét, egyszerre vallván magát „bolgárnak” és „szerbnek”. Grigor Parlicsev költő, író és műfordító bonyolult esetét Ray-mond Detrez belga szakértő alaposan elemzi, s munkájában egy kezdetben „görög”, később „bolgár” értelmiségit leplez le, akinek nemzetiségi önazonosítását azonban élete vége felé egyes partikularista-macedón és pánszláv jellemzők árnyalják.


Ám be kell vallani, hogy a kezdeti többé-kevésbé „görög” hovatartozást  a bolgár identitásra való „áttérés” követi, s ennek uralkodó szláv hangneme szélesen elterjedt, és a 19. századi Bulgáriára is jellemző jelenség. Ezért, hogy a macedóniai szlávoknál jelenlevő bolgár népmegnevezést leleplezzék, a macedón történészek gyakran hivatkoznak arra, hogy a 19. században a szláv ajkú parasztnépességnél hiányzott az igazi nemzeti identitás. Ebben az esetben a „bolgárok” (bugari) szó „parasztot”, „egyszerű” vagy „műveletlen embert” jelentene, és semmiképpen sem képviselne valamiféle nemzeti identitást. A bolgár nyelv és népmegnevezés negatív megbélyegzettségét a korban még a bulgáriai  történetírás is említi. Emellett a „bolgár” szó nem etnikai jelentésének elméletét gyakran éri komoly bírálat: egyelőre még nem találtak olyan forrásokat, amelyekben például a macedóniai görög vagy albán földművelők (magukat) „bolgárokként” azonosították volna „egyszerű paraszt” mivoltukban.


Bárhogy legyen is: ami, legalábbis hosszabb távon, fontosabbnak tűnik, az az, hogy a bolgár „nemzeti reneszánsz” kora Macedóniában tulajdonképpen az a kor, amelyben a „Macedónia”, „macedón” és „macedónok” megnevezések forgalomba kerülnek a térség szláv értelmiségének diskurzusában. Így a 19. századi macedón nemzeti „Ébredést” Risztovszki akadémikus elsősorban a macedón megnevezés (obele¬ĺje) felbukkanásával társítja, amit nyugat-európai kulturális átvétel eredményeként értelmez. A macedón történészek szerint kezdetben ez a folyamat az antik örökség s különösen a régi Macedónia nyugat-európai – beleértve a délszláv katolikus központokat is – képzetének megújhodásához fűződik. Ennek az etnogenetikai mítosznak a következményei nem volnának túl fontosak, ha később a görög nevelés és irodalom nem vette volna át az egykori hellén örökség nyugati kultuszát. Úgy tűnik, ez volt a térség szlávjainál a „macedón” megnevezés átadásának csatornája. A bolgár szakemberek szívesen elismerik a megnevezés „exogén” eredetét és elterjedésében a görög kultúra közvetítő szerepét. Az egykori Macedóniáról és a Nagy Sándor személyiségéről szóló mítoszok elterjedésének erősségét a térségben Viktor Grigorovics orosz szlavista már az 1840-es évek közepén különösen hangsúlyozza.


Egyes macedón történészek szerint a macedóniai szlávok „igazi” etnikai identitásának „hiánya”, az egykori Macedónia mítoszával keveredve, a 19. században bizonyos helyi macedón partikularizmus felbukkanását készítette elő, később pedig a macedón etnikai és nemzeti identitást. Mindemellett bolgár szempontból az ebben a korban megnyilvánuló macedón identitás egy tisztán regionális megnevezést képviselne, s nem kizáró jellegűt a bolgár nemzeti identitással szemben, amely akkor kezdett testet ölteni Macedóniában. A „macedón bolgárok” (makedonski bugari, makedonski bâlgari stb.) kifejezést, amelyet a legtöbb macedón „ébresztő” gyakran használt önmegnevezésként, a fentebbi elmélet megerősítésének tekintik. A macedón identitás regionális jellegét kétségtelenül igazolja Konsztantin Miladinov, aki egyenesen azt szeretné, ha Macedóniát „Nyugat-Bulgáriának” hívnák.


A macedón nyelvi partikularizmus megszületése


Mindazonáltal a macedón helyi nyelvjárások használata megosztotta egyrészt az Észak-Bulgáriából és Trákiából, másrészt pedig a Macedóniából származó értelmiséget. Ez utóbbiak néha nehezen mondanak le helyi nyelvjárásaikról, amelyek kiszorulnak a standard bolgár nyelv megépülési folyamatának arányában, ami fokozatosan a kelet- vagy közép-kelet-bulgáriai nyelvjárásokra alapult. A Macedóniából származók viszont hangsúlyozták, hogy a nyelvszabályozóknak nem kellene „kifelejteniük” a macedón tájszólásokat ebből a bolgár nemzetközösség kialakulásában oly döntő folyamatból. S bár egyes Nyugat-Bulgáriára és Macedóniára jellemző nyelvi sajátosságokat bevettek a bolgár language planningbe, általában a macedón nyelvjárásokat fokozatosan kiszorítják.


Az említett keleti nyelvjárásváltozat bevezetése Macedóniában bizonyos helyi „ellenállást” vált ki, amelynek első megnyilvánulása – úgy tűnik – a banszkói Nikola Filipov 1848-ban Najden Gerov filológusnak írt levele, amelyben a szerző bosszúságát fejezi ki az intézkedés miatt. Ebben a tekintetben a Macedón Köztársaságban a leggyakrabban említett példa a Partenij Zografszkié, aki 1858-ban a macedóniai helyi szláv nyelv használatát javasolja a „közös” bolgár nyelv alapjául. Partenij kifejezését, „közös írott nyelv”, Blazse Koneszki macedón nyelvész és az ő nyomán az egész macedón történetírás úgy értelmezi, mint egy „bolgár macedón” nyelvi „kiegyezésre” való felhívást a szerbhorvát egyezség mintájára, amelyet nyolc évvel korábban írt alá Vuk Karad¬ĺiæ és Ljudevit Gaj Bécsben. Nehéznek tűnik felbecsülni itt az anakronizmus és a beleértelmezés veszélyét: Partenij eredeti szövege szerint: „Nyelvünk, amint azt jól tudják, két fő tájszólásra (nare√®ija) oszlik, ebből az elsőt Bulgáriában és Trákiában használják, a másodikat pedig Macedóniában.” Ez a pontosítás a szöveg elején a bolgár hermeneutikát igazolja, amely szerint Partenij egy minden bolgár számára „közös” nyelvre utal, a „macedónt” pedig egyszerűen egyik „nyelvjárásának” tekinti. Ráadásul Partenij Zografszki nyelvi partikularizmusa nem hagyja magát könnyen átfordítani nemzeti fogalmakra: egy évvel korábban is még az „alsó-bolgár” (dolnobolgarski) megnevezést használja a „macedónra”, Macedóniát pedig „Ó-Bulgária” néven említi.


Partenij Zografszki terminológiája azonban nagymértékben összeegyeztethetetlen mai fogalmainkkal: ugyanebben a szövegben Partenij Zografszki a szerb nyelvet is „tájszólásnak” vagy „nyelvjárásnak” (nare√®ie) nevezi. Tíz évvel később a macedón nyelvjárások használatának kérdése még mindig napirenden van, ezúttal azonban Kuzman Sapkarev tevékenysége okoz igazi botrányt a kor bolgár sajtójában. A macedón tájszólás híveként Sapkarev ama becsvágyának ad hangot, hogy a tartománybeli honfitársak számára „érthetőbb” nyelvet fogja használni, s közben értékeli a keletbolgár nyelvi variáns bevezetéséből származó problémákat. 1868-as Nagy bolgár tankönyvében Sapkarev felállít egy többé-kevésbé világos megkülönböztetést a két nagy „bolgár” nyelvváltozat között, bejelentve szótártervezetét, amely „fordításokat” tartalmazna „macedónról” „felső-bolgárra”.


Márpedig a bulgáriai értelmiségieknek a Sapkarevhez hasonló macedón kollégáikat illető némely bírálata voltaképpen mintha bizonyos feszültséget jelezne a két regionális „tábor” között az „Ébredés” korában. 1870-ben a Pravo című újságban egy névtelen szerző azzal vádolja Sapkarevet, hogy ő maga bírálta a bulgáriai aktivisták vezető szerepét a kor egyházi és kulturális mozgalmán belül. Kuzman Sapkarev macedón nyelvjárásban folytatott nevelő munkásságát a bolgár sajtó úgy tekinti, mint a nemzeti „szeparatizmus” megnyilvánulását: a Den című újság felrója, hogy nemcsak egy külön macedón nyelvet próbál megalkotni, hanem „a macedón nép történelmét” is. Ráadásul Sapkarev nem az egyedüli, akit hasonló vádak érnek. Már 1851-ben a Caregradski vestnik egyik cikke kifogásolja a Jordan Hadzsikonsztantinov-Dzsinot által használt nyelvváltozatot, miközben kimondja, hogy Skopje lakossága „nem tud bolgárul”. Partenij Zografszki nyelvét egy talán szigorúbb kritika „a szerb és a bolgár keverékének” nyilvánítja. Ugyanígy a bolgár sajtó nem tanúsít semmilyen toleranciát Venjamin Macsukovszki tanító (1847–1878) és ama kísérlete iránt, hogy előkészítsen egy „Bolgár nyelvtant a macedón tájszólás szerint”. Macsukovszki vállalkozására hivatkozva Petar Ivanov újságíró megbélyegzi épp a bolgár népmegnevezés sajátos macedón formájának exogén jellegét.6 A Kelet-Bulgáriából származók, mint Ivanov, úgy tartják, hogy a macedón nyelvjárások túlságosan „megromlottak” az albán, a szerb, a görög és az aromán hatására.


Tulajdonképpen Kuzman Sapkarev távol marad a külön irodalmi nyelv létrehozására irányuló kísérletektől. Mégis a macedón történetírás számára a tény, hogy saját macedón tájszólását az alakulóban lévő standard bolgárhoz képest határozza meg, a macedón identitás megkülönböztetési fokáról árulkodik. A fentebb nevezett források bizonyos mértékben alátámasztják azt a macedón történetírói elméletet, hogy a helyi nyelvjárások használatát a keleti nyelvváltozat helyett már az 1860–1870-es években úgy ítélték meg Bulgáriában, mint egy elkülönülő „nemzetiségi” identitás megnyilvánulását. Ennek ellenére a macedón „tábor” kétségtelenül távol állt attól, hogy ennyire homogén legyen. A Kuzman Sapkarev nyelvét bíráló 1870-es újságcikket tulajdonképpen „egy igazi macedón” írja alá, aki különösen a Sapkarev használta ohridi nyelvjárást marasztalja el, mint a görög és albán hatás által túlságosan is „megfertőzött” tájszólást. Egyes macedóniai értelmiségiek váltakozó szemléleteket javasolnak a megépítendő standard bolgár nyelv nyelvjárási alapjához. Például a Stip városából való Josif Kovacsev (1839–1898) a bulgáriai és a macedóniai tájszólások közötti átmeneti nyelvjárás használata mellett áll ki.


Az egykori Macedónia mint mitikus hajtóerő és az egyházi mozgalom


Az egyhangúan – beleértve az „Ébredés” macedón értelmiségét is – „bolgárnak” nevezett nyelv nyelvjárásalapja körüli viták nem volnának oly jelentősek, ha más macedón azonosulási és megkülönböztetési tényezők nem járulnának hozzá. Amint azt a kortárs történetírás igazolja, a macedóniai nemzeti „reneszánsz” korát az egykori Macedónia fent említett képzetének szláv kisajátítása is jelzi. Zsinzifov emlékei alapján Dimitar Miladinov hangsúlyozta, hogy Fülöp és Nagy Sándor régi macedónjai, de Homérosz, Démoszthenész és Sztrabón is valójában „szlávok” voltak. Egy macedón nyelvjárású tankönyv szerzője – Dimitar Makedonszki – is megpróbál történelmi folytonosságot állítani az egykori macedónok és a „macedón bolgárok” között. A mai macedón történészek elég gyakran hivatkoznak egy valószínűleg aromán származású tanító esetére, aki határozottan állította, hogy ő olyan „tiszta macedón”, akárcsak Fülöp, Sándor, és „Arisztotelész, a filozófus”, elvetve a „bolgár”, a „görög” vagy az „aromán” (cincár) lehetséges megnevezéseket.


Valójában a Nagy Sándor-i birodalmat és az egykori macedónokat illető etnogenetikai mítoszok távolról sem korlátozódnak pusztán a Macedóniából származó értelmiségiekre. Gyakran az „Ébredés” korának Bulgáriájából jövő szerzők is történelmi kapcsolatot keresnek a mai bolgárok és a görög-római ókor egyes valós vagy mitikus népei és személyiségei között. Az 1840-es években jelennek meg Nagy Sándor történetének első modern bolgár fordításai, bulgáriai és nem macedóniai szerzők műveiként. A bolgárok „illír” eredetmítosza igen hangsúlyos az 1860-as évek előtt, és a „macedón” leszármazás gondolata, amely ennek a része, már 1792-ben jelen van Szpiridon szerzetesnél, egy rövid bolgár történelmi mű szerzőjénél. Még hetven évvel később is a legkiemelkedőbb bolgár nemzeti „ébresztők” egyike – Petko Szlavejkov (1827–1895) – is úgy hivatkozik Nagy Sándorra, mint bolgár „ősre”.7 Az ő Makedonijája a kor legelterjedtebb és legolvasottabb újságja, amelynek címe is jelzi az egykori macedón örökség szimbolikus kisajátítását.


Az egykori Macedóniára való hivatkozás az „Ébredés” korában mégsem marad csupán nemzetképző spekuláció, amely a bolgár nemzet történeti jellegét hivatott igazolni. Ugyanígy az „Ébredés” korának macedón partikularizmusa sem jelent pusztán egy „regionális” jelenséget: a macedón történetírás a kor néhány olyan forrására hivatkozik, amely bizonyos kizárólagosan szláv macedón identitást is tanúsít a bolgár identitáshoz képest. A leggyakrabban idézett példát Petko Szlavejkov egy 1871-es cikke hozza, amely újságjában, a Makedonijában jelent meg. Ebben bemutatja Macedónia néhány „ifjú hazafiának” szemléletét, akiket a „macedonisták” (ma-kedonisti) védjeggyel illet: „Többször hallottuk a macedonistáktól, hogy ők nem bolgárok, hanem macedónok, a régi macedónok ivadékai” Az említett személyek, akiknek Szlavejkov nem árulja el a nevét, kijelentették, hogy Macedónia jelenlegi lakosai az egykori „macedónok véréből” valók, és „egészen macedónok”, azaz különböznek a bolgároktól. Ezen identitás nemzetiségi jellege meglátszik az első „mace-donistáknak” a bolgárokról kialakított sztereotípiáiban is: „ők maguk is tiszta szlávok, míg a bolgárok holmi tatárok vagy micsodák… Hogy alátámasszák e kétes hipotézist, a macedonisták a macedón és a felső-bolgár (gornebâlgarsko) nyelvjárás közötti különbségre hivatkoznak, ahol az első közelebb áll a szlavónhoz, míg a második – tatarizmusokkal kevert stb.” Szlavejkov szerint ugyanezek a személyek attól félnek, hogy „nemzeti ügyekben csupán a felső-bolgároknak lehet vezető szerepük, mivel többen vannak, és öntudatosabbak, míg a macedónoknak csak a második hely jut” Ugyanők ama aggodalmuknak adnak hangot, hogy kulturális „kisebbrendűséggel” vannak sújtva, és sürgetik: „Megszabadultunk a görögöktől, meg kell-e hajolnunk valaki más előtt?”


A Szlavejkov által bemutatott „macedonista” szemlélet főbb pontjai ma is visszhangoznak: a mai macedónok az egykori macedónok leszármazottjai, ám ugyanakkor „tiszta szlávok” szemben a bolgárokkal, akiket „tatároknak”8 tekintenek; a macedón nyelvjárásra való hivatkozás, amit a bolgártól (eredetileg „felső-bolgár”) különbözőnek tekintenek, és amely szerintük egy egész különálló nyelvi standardot képez; a nemzeti önállósulásra való felhívás a bolgárokkal szemben, illetve az a célkitűzés, hogy visszaállítsák az Ohridi Érsekséget mint különálló macedón egyházat stb. Három évvel később Petko Szlavejkov ismét megerősíti a macedón nacionalizmus létezését: Szlavejkov 1874. január–márciusi, a bolgár Exarchátushoz intézett levélsorozata „macedonista” hajlamot tanúsít a helyi mozgalmon belül egy Rómával való egyházi unió érdekében. Szlavejkov bizonyos „féltékenységet” állapít meg egyházi ügyekben a „macedón bolgároknál” a „többi bolgár” vezető szerepével kapcsolatban. Ráadásul ismét felemlíti az egykori Macedónia örökségére való hivatkozás „veszélyét”, mivel ezt különösen megerősíti – szerinte – a szerb és görög „propaganda”. Erre a forrásra hivatkozva, a macedón történetírás a kor görög katolikus mozgalmát úgy tekinti, mint az Ohridi Érsekség, a független macedón egyház megalakításáért vívott harcot.


A kor más dokumentumai különben szintén igazolják a macedón nemzetiségi partikularizmus szorosan az egyházi kérdéshez kötött kifejlődését. A Szlavejkov által leírt „féltékenység” és egy macedón nemzetiségi elkülönülés első jelei kétségtelenül meglátszanak az Egy hang az egész Macedóniáért című névtelen cikkben, amely 1870 júniusában jelenik meg a Makedonijában. Szerzője, úgy tűnik, világosan szembeállítja macedón „honfitársait” (makedoncite) és „a bolgárokat” (bâlgarite), amikor megkérdőjelezi ez utóbbiak fontosabb döntéshozatalbeli szerepét. Ugyanakkor a kölcsönös kvázietnikai sztereotípiák megléte, valamint a „macedonista” partikularizmus ebben a korban nem zárja ki okvetlenül a macedón és bolgár identitás összebékítését. Az Egy hang az egész Macedóniáért című cikk nem különálló „macedón egyházat” követel, hanem egyszerűen csak egy „zsinati” bolgár egyház melletti felhívással zárul a konstantinápolyi egyház „zsarnoki” jellegével szemben. Ráadásul éppen egy „macedón” – Dimitar Makedonszki tanító – válaszol a „macedo-nisták” szemléletéről szóló Szlavejkov-cikkre. A macedón tanító felháborodik a macedónok „hazafiasságának” minden említésén, megerősítve kétségbevonhatatlanul „bolgár” jellemüket. A bolgár identitástól teljesen elkülönült macedón nacionalizmust hamarosan az autodidakta Gyorgyija Pulevski (1838–1894) képviseli, aki az 1870-es években Belgrádban kiad két macedón szójegyzéket, melyek az első naiv kísérletek a „szláv-macedón nép” történelmének előkészítésére.


Összegzés


A két párhuzamos folyamat – a bolgár nacionalizmus kiépülése Macedóniában, illetve a külön macedón nemzeti identitás kifejlődése – kétségtelenül már 1878 előtt elkezdődik a bolgár Vâzra¬ĺdane vagy a macedón prerodba idején. Mégis csupán 1878-tól és a bolgár állam megalakulásától kezdődően öltik fel ezek a folyamatok egymást kölcsönösen kizáró arculatukat: ez pedig Macedóniában a fegyveres megmozdulás és a politikai vetélkedések újabb szakasza, amelyek hamarosan vérbe borítják az egész térséget. A bolgár „nemzeti reneszánsz” idején Macedóniában kifejeződő nyelvi és egyházi macedón partikularizmusok kétségtelenül feledésbe merültek vagy elfojtódtak, ám újabb tényezők tevődnek egymásra, hogy e térségben a bolgár identitástól teljesen felszabadult politikai és kulturális ügyeket támasszanak fel. Már a 19. században is láthatók Macedóniában egyes törekvések, bármilyen jelentéktelenek, korlátozottak és rosszul kifejezettek legyenek is, amelyek a bolgár, görög és szerb etnikumhoz tartozással párhuzamos szláv identitáshoz vezetnek, amikor a „Macedónia” megjelölés és az egykori macedónok mítosza a helyi „bolgárok” önmegjelölésének részévé válik. A macedón nacionalizmus, bár kétségbevonhatatlan folytonossághiány jellemzi, már jóval a titói Jugoszlávia keretében létrejött macedón köztársaság előtt létezett. Márpedig tény, hogy a szélsőségesen elfogult kortárs bolgár történetírás elutasítja, hogy a 19. századot és 20. század elejét a tipikus politikai célzatoktól mentesen kezelje.


Székely Melinda fordítása


JEGYZETEK


1. Rumen Daszkalov: Kak sze miszli Bâlgarszkoto vâzrazsdane. Lik. Szofia, 2002


2. Nikolaj Gencsev: Bâlgarszko vâzrazsdane. Izdatelsztvo na Otecsesztvenija Front, Szofia, 1988. 10.


3. Az arománok a Dunától délre, főleg Macedóniában, Albániában, Epiruszban stb. lakó balkáni újlatin nép (más elnevezéssel még vlachok, kucovlachok, cincárok).


4. Bâlgarszki vâzrozsdenszki knizsovnici ot Makedonija. Izbrani sztranici., BAN, Szofia 1983. 293.


5. Bla¬ĺe Ristovszki: Makedonszkiot narod i makedonszkata nacija. I. Misla, Skopje, 176–177.


6. A standard változat a „bâlgarin” és „bâlgarski” (ugyanabban a korban még „bolgarin” stb.), míg a macedóniai nyelvjárások jó részében a „bugarin” és „bugaski” alakokkal találkozunk, amelyek nagyjából a szerbhorvát ejtéssel esnek egybe.


7. Desislava Lilova: Vâzrozsdenski znacsenija na nacionalnoto ime. Prosveta, Sofia 2003. 204–206.


8. Az egykori (ős)bolgárok „ázsiai” nomád eredete miatt, akik, feltehetőleg a 7. század végén, megalapították a bolgár államot (amely aztán nyelvileg elszlávosodott).


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal