HU  |   RO  

Korunk 2004 December

Kényelmetlen, de megkerülhetetlen


Bíró Annamária

Irodalmi Nobel-díj 2004: Elfriede Jelinek


 


Az idei év irodalmi Nobel-díját az osztrák Elfriede Jelinek veheti át. A Svéd Akadémia döntését követően az osztrák sajtó olyasfajta kettős viszonyulást mutat, amilyet ezelőtt két évvel Kertész Imre esetében tapasztaltunk. Egyfelől gratulációk, felületes méltatások, az írótársak vagy irodalomkritikusok öröme, másfelől a személyét, politikai elveit, közéleti megnyilvánulásait illető kemény elutasítások. Vajon közép-európai jelenség-e, hogy mihelyt bejelentik, kinek ítélték oda a díjat (és azt tudvalevőleg a nemzetnek is ítélik ?!), szinte azonnal elhangzik: ha már magyar vagy osztrák a díjazott, akkor miért nem Esterházy vagy Nádas, illetve Peter Handke vagy Friederike Mayröcker? Egyébként  Jelineket  – akárcsak Kertészt – ugyancsak német kiadója jelölte a díjra. Hazai ismertsége azonban jóval nagyobb, mint Kertész Imréé, hála a bulvársajtónak és a politikai plakátháborúknak, vagyis nem feltétlenül a könyveit olvasták, hanem  politikai és erkölcsi nézeteivel vitáztak. Magyar nyelven eddig két könyve jelent meg, A zongoratanárnő és a Kis csukák (mindkettő az Ab Ovo kiadónál). Némelyek újra felteszik a kérdést: politikai vagy esztétikai megfontolások alapján ítélik oda valakinek az irodalmi Nobel-díjat? Kisajátíthatja-e egy olyan nemzet magának a szerzőt, mely addig többnyire negatívan viszonyult hozzá?


A Svéd Akadémia indoklása szerint Elfriede Jelinek a „regényeiben és drámáiban megjelenő hangok és ellenhangok áradatáért” kapta a díjat, mivel ezek a művek „különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi klisék abszurditását és elnyomó erejét”.


Nézzünk néhány, az osztrák sajtóban megjelent reagálást.


Edwin Baumgartner úgy véli (Die Presse, 2004.10.09), hogy szembe kellene nézni a ténnyel: az irodalmi Nobel-díjasok többsége prózaíró. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a bizottság bátortalan, másrészt azzal, hogy a jó költők bonyolultak („fordíthatatlanok” és „megfoghatatlanok”). Ha a prózában előadott történet érdekes, már nem is olyan fontos nyelvi kidolgozottsága – éppen ezért sokkal inkább megérdemelte volna a díjat az a Friederike Mayröcker, akinek nyelvi kifejezőereje szinte már „a megfoghatatlanság határán lebeg”.


Mások viszont Jelinekről állítják, hogy olyan prózanyelvet alkotott, amely meghatározó része a mai osztrák irodalomnak. „Területe maga a nyelv, mely valóságot teremt, meghatározza gondolatainkat és érzelmeinket” (Christa Gürtler, Die Furche, 2004. 10. 14.), „Művei: nyelvi harc a nyelv ellen, értelemadás az értelmek lerombolása által” (Stefan Grissemann, Julia Kospach, Profil, 2004.10.11.), „Nyelvhasználatában Friede-ricke Mayröckerre emlékeztet. De míg Mayröcker egységet teremt, addig Jelinek démoni energiával a hamis szétroncsolását nyújtja.” (Beatrice von Matt, Neue Zürcher Zeitung, 1995.08.19–20.).


Jelinek maga is gyakran beszél arról: művészete alapvetően abban különbözik a németországi német nyelvű irodalomtól, hogy ez utóbbi nem ismeri a nyelvvel szembeni kritikus hozzáállást. Elődeinek a dadaistákat, Karl Kraus műveit, leginkább pedig a Wiener Gruppe alkotóit tartja (Die Presse, 2004.10.09.). Írói pályája kezdetén (Kis csukák) a szerelmes regények felbontása, ízekre szedése foglalkoztatta. Újabb műveiben Hölderlin és Heidegger költői, illetve filozófiai munkáira irányul a figyelme, azokat próbálja belülről felderíteni, kifordítani, szétszedni, olyan műveletnek alávetni, hogy azok végül maguktól lelepleződnek (Christa Gürtler, Die Furche, 2004.10.14.).


Másrészt a méltatók kiemelik nyelvének zeneiségét, ami valószínűleg összefügg azzal, hogy zenei tanulmányokat folytatott. Nyelvi motívumokat és témákat ismétel és variál szövegeiben, ritmust visz ezekbe, majd pedig az egész konstrukciót szétrombolja. (Stefan Grissemann, Julia Kospach, Profil, 2004.10.11.). Ő maga is azt vallja, hogy műveivel nem sokat tudnak kezdeni azok az olvasók, akik soha nem foglalkoztak zenével (Der Standard, 2004.10. 9–10.).


Az általa művelt műfajok kapcsán arról is beszélnek, hogy alkotó pályája olyasfajta fejlődést mutat, mint amilyet James Joyce tett .meg. Ő ezt úgy látja: az írónak előbb pontosan el kell sajátítania a formai szabályokat, csak azután kezdhet kísérletezni velük. Drámáit eleinte a hagyományos műfaji szabályoknak megfelelően szerkesztette. Utóbb hátat fordított a naturalista nyelvnek, színdarabjaiban, mint mondja, ötvözi az irodalmi esszé és a színpadi mű eszköztárát (Der Standard, 2004.10. 9–10.) Másrészt joggal lehet őt költőnek is nevezni, olyan lírikusnak, aki kedveli a nagy lélegzetű, olykor monumentális formát. A Die Kinder der Toten című regényéről azt tartja, hogy nemcsak főműve, hanem voltaképpen hatalmas költemény.


Méltatói gyakran hozzák nevét összefüggésbe Thomas Bernharddal vagy Elias Canettivel, akik maguk is az osztrák mindennapok kemény kritikusai voltak. Jelineket párhuzamosan kell olvasni Canettivel – írta Beatrice von Matt Gier című regénye megjelenésekor –, hiszen mindketten a testi élményekből indulnak ki, mindketten szeretik a pontos megfigyeléseket és ezek groteszkké alakítását. Ezzel szemben Jelinek azt állítja magáról, hogy az alapvető különbség abban áll közte és Peter Handke között (aki szerinte jobban megérdemelte volna a díjat), hogy míg Handke megfigyeléseit önti szavakba, addig ő előre látja a teljes szöveget, ezért  egyes részleteit gyakran túlterheli – (Der Standard, 2004. 10. 9–10.). Folyamatosan olyan dolgokat állít egymás mellé vagy egymással szembe, melyek egyébként nem illenek össze: magasfilozófiát és ponyvairodalmat, társadalomkritikát és szexualitást. Margit Schreiner külön is kitér arra (Die Presse, 2004.10.9.), hogy Dario Fo Nobel-díja előtt (1997) szóba sem jöhetett volna egy olyan ember, aki ilyen nyíltan ír a szexualitásról. Lust című regénye kapcsán erősödnek fel a szexualitásról szóló írások. Matthias Matussek (Der Spiegel, 2004.42.) bírálja azt a látásmódot, mely a házastársak közötti szexualitást a férfi nő feletti hatalomgyakorlásaként állítja be. Szerinte mind regényei, mind pedig drámái azért sokkolóak, mert sokkolóan rosszak. Gabriele Riedle egy korábbi írásában (1987) elismerte, hogy Jelinek feminista, ám úgy vélte: feminizmusa nem a megszokott módon értendő. Azért obszcén, mert igaza van. Többen is nevezik obszcénnek – Jelinek maga ezt  nem tekinti elmarasztalásnak. Szerinte obszcén az, aminek a társadalmi szabályok folytán rejtve kell maradnia:  elsősorban bármi, amit a nők tesznek, továbbá a nők társadalmi helyzete, nem kellőképpen honorált munkájuk. Lust című regényében – írja – megpróbálkozott azzal, hogy női pornográf nyelvet dolgozzon ki, azonban hamar belátta, hogy ez nem lehetséges, mert az obszcénra való rálátás a férfiak privilégiuma. A Lust alanya is férfi, ha ugyanis nő lenne, nem volna szava az örömre. A nyelvben és az olvasásban, csakúgy, mint a szexualitásban, az ember hatalmi viszonyokat él át. Ez nem azt jelenti, hogy a nő mindig alárendelt szerepet játszik. Ezt példázza A zongoratanárnő anyafigurája, akiben mintegy a nyugati civilizáció barbár vonásait próbálta megragadni (Christa Gürtler, Die Furche, 2004.10.14.).


Jelinek vállalja feminista elveit. Úgy érzi, hogy a díj nem csupán saját munkásságának elismerése, hanem azoké a 20. századi nőíróké is, akik nem részesültek ebben a kitüntetésben (leginkább Marie-Luise Flei√üert tekinti ilyen értelemben elődjének). De ez a kérdés is borzolja olykor a kedélyeket.  Eva Male például felháborodottan utasítja vissza (Die Presse, 2004.10. 9.) a cseh Lidove noviny cikkírójának kifejezését („szoknyás Bernhard”), mondván: Jelinek elsősorban Jelinek akar lenni (!), nem pedig „dühös nő” vagy a „feminizmus hőse”, noha, teszi hozzá, a nők talán másképpen örülnek ennek a Nobel-díjnak. Otto M. Zykan (Der Standard, 2004.10. 9–10.) épp ellenkezőleg azt javasolja, hogy utasítsa vissza a díjat a művészet nevében, mivel az irodalom mint a szubjektum megnyilvánulása nem mérhető úgy, mint a díjazott tudományos tevékenységek.


A Jelinek Nobel-díja alkalmából megjelent írások többsége nem  művei esztétikai értékét elemzi. Gyakrabban esik szó az írónő politikai elveiről, társadalomkritikájáról, valamint közéleti szerepléseiről. Többen is megemlítik: 1974 és 1991 között az  osztrák kommunista párt tagja volt, hogy legnagyobb ellenségének a szélsőjobb nézeteket valló politikust, Jörg Haidert tekinti, akinek pártja 2000-ben a kormánykoalíció tagja lett – az írónő ekkor tiltotta meg, hogy drámáit osztrák színházakban előadják.


Cornelius Hell (Die Furche, 2004. 10. 14.) árnyaltabban fogalmaz. Szerinte Jelinek azért nem ítélhető el, mert a kommunista párt tagja volt, sokkal inkább azon kellene olvasóinak elgondolkodniuk, hogy miközben ő háborítatlanul megvallhatta baloldali nézeteit, nem emelte fel szavát a kommunista országokban embertelen körülmények között élő írók érdekében. Jelinek írásai – folytatja – nem politikai nyilatkozatok, ha tehát valaki kifogást emel személye ellen, ezzel még korántsem kérdőjelezi meg írásai minőségét.


Többen is szóvá teszik: Jelinek nem realista módon ábrázolja a valóságot, ennélfogva értelmetlen politikai nézeteiről vitázni (Christa Gürtler, Die Furche, 2004.10.14.), helyesebb lenne mélyebben vizsgálni magukat a szövegeket, mert igy az is nyilvánvalóvá válna, hogy a politikum nem előzi meg az esztétikumot (Wendelin Schmidt-Dengler, Profil, 2004.10.11.). Jelinek ezt nem így látja. Szerinte műveiben nem választható szét irodalom és politika, hiszen alkotásai ez utóbbiról is szólnak, szereplői a társadalmi berendezkedés produktumai (Profil, 2004. 10. 11.), és az ebből származó függőségi viszonyoktól szenvednek (a zongoratanárnő mellett ez utalás a drámáiban megjelenő sportolók kiszolgáltatott helyzetére).


Előkerül persze személye kapcsán az osztrák politikai diskurzus visszatérő kliséje is: Nestbeschmutzer („aki a saját fészkébe piszkít”), melyet előtte leginkább Thomas Bernhardra alkalmaztak. Közéleti megnyilvánulásait egyébként Jelinek azzal magyarázza, hogy Ausztriának alig volt olyan teoretikusa vagy filozófusa, mint Habermas vagy Adorno. Ezért szerepüket kénytelenek voltak művészek átvenni, ám ezt az emberek nem fogadják el. Végül 2000-rel kezdődően ő is lemondott  a politikai közszereplésről, mivel belátta, hogy egy művész a politika terén mit sem tud változtatni. Hatásosabbnak tartja Die Kinder der Toten című regényét, melyben megtalálható mindaz, amit ő mondani kíván az országról és „kísérteties történelméről”, arról a tényről, hogy a mai Ausztria nagy halom holttestre épült, lakói azonban ezt soha nem vették komolyan.


Változatos képet mutat a külföldi sajtó reagálása is. A svéd Svenska Dagbladet például azt írta: a Svéd Akadémiának komolyan kell vennie a vádat, hogy valójában Jelinek projektjeit és nem irodalmi munkásságát jutalmazta. A Vatikán lapja, az Osservatore Romano azzal vádolja a díj kiosztóit, hogy az abszolút nihilizmus zászlóhordozóját díjazták.


Michael Fleischhacker (Die Presse, 2004.10. 9.) részletesen elemzi a díj körüli vitának ezt a politikai-irodalmi kettősségét. Szerinte a közvélemény egy részének értetlensége abból fakad, hogy irodalmi munkássága a magaskultúrába tartozik, így csak keveseknek hozzáférhető. A Nobel-bizottság indoklása irodalmi műveire valóban áll, ám elkeserítő látni, hogy „amint politizálni kezd, ugyanazokat a kliséket és előítéleteket használja ő maga is, melyeket műveiben elítél”. A nagyközönség pedig a tömegkommunikációs eszközök által megjelenített Jelineket ismeri. A Svéd Akadémia a díj odaítélésével önkéntelenül is feladat elé állította mind az osztrák nyilvánosságot, mind pedig a művészeket: a művészeknek is be kell tartaniuk a politikai játékszabályokat, a publikumnak pedig el kellene fogadnia a néha fájdalmas kritikát. A Wiener Zeitung (2004.10. 09.) cikkirója szerint mindenképpen hasznos döntés volt: a svédek megmutatták azt, hogy a provokációnak van értelme. Ha kényelmetlen is, immár megkerülhetetlen.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal