Az elmúlt bő nyolc évtizedben számos tanulmány és könyv látott napvilágot a trianoni békeszerződésről. Ugyancsak jó néhány elmélet született a történtek megmagyarázására, a háttéresemények értékelésére is. Sajnálatos, de a legtöbb munkára jellemző a nagyfokú elfogultság. Ennek indokaként az aktuális kor kultúrpolitikája és/vagy külpolitikája hozható fel: hol a kommunistákból, hol az Osztrák–Magyar Monarchiából, hol a Monarchia nemzetiségeiből, de volt, hogy a nagyhatalmakból kellett bűnbakot kreálni. Ezekkel a hagyományokkal szakított Rom-sics Ignác A trianoni békeszerződés című művében. A szerző megpróbált a tényekre és dokumentumokra alapozva egy kiegyensúlyozott hangvételű könyvben reális képet adni a trianoni békeszerződésről. Nem bűn-bako(ka)t keresett, hanem racionális magya-rázato(ka)t. Romsics több legendát és pontatlanságot igyekszik eloszlatni a béke megkötésével kapcsolatban. Így például nem a Kis-, hanem a Nagy-Trianon-palotában került sor az aláírásra. A tájékozódást segíti a két tucat térkép, amelyek nemcsak a korabeli etnikai viszonyokat, hanem a különböző határvonal-elképzeléseket is felvillantják az olvasónak. A könyv végén található bibliográfia oldalakon keresztül sorolja fel a témával foglalkozó szakmunkákat, visszaemlékezéseket, dokumentumkiadványokat. Az – akár csak egy-egy részkérdés iránt – érdeklődő olvasó számára valódi kincsesbányát jelent további olvasmányaihoz.

A munka talán legfontosabb erénye, hogy a trianoni béke kérdését beleilleszti a magyar történelembe. Romsics a történetet nem 1918-ban vagy 1914-ben kezdi, hanem 1867-ben, a Monarchia létrejöttével. A téma nagyságához mérten rövid bevezető fejezetben vizsgálja a dualista állam etnikai viszonyait, az osztrák és a magyar nemzetiségi politika különbségeit. Tanulságos elolvasni, hogy az egyes nemzetiségeknek milyen követeléseik voltak a századfordulón. Bár a szerző nem hiszi, hogy a Monarchia a „népek börtöne” lett volna, mégis megjegyzi: a Monarchia seregéből adták meg magukat harc nélkül a legtöbben az első világháború hadviselő országai közül. Mindezek fényében az is elgondolkodtató, hogy az ily módon hadifogságba esett – nem német vagy magyar nemzetiségű – katonák többsége szívesen harcolt (volna) a Monarchia ellen.

A szerző tisztában van azonban azzal is, hogy a nemzetiségi követeléseknek a megvalósulására esély sem lett volna az első világháború nélkül. A nagyhatalmi politikába enged betekintést a különböző nemzetiségi vezetők és a nagyhatalmak, valamint a nemzetiségi vezetők egymás közti tárgyalásait taglaló passzus. A háborús célok eléréséért a korszak nagyhatalmai mindent megígértek, egy pillanatig sem mérlegelve a következményeket. Talán még ennél is nagyobb hiba volt, hogy nem ismerték a Kárpát-medence pontos etnikai, földrajzi és gazdasági viszonyait. Ismerve az eseményeket, az olvasó arcára akaratlanul is cinikus mosoly ül ki, amikor az egyes nemzetiségi vezetők elképzeléseit olvassa az utódállamokról. Valamennyi ideában egy tökéletes, demokratikus, az egyes népek és emberek egyenlőségén alapuló állam víziója rajzolódik ki.

Az események végkifejlete szempontjából döntő volt az 1918–1919-es év. Az ország összeomlása, a gyakorlatilag tehetetlen kormányzat nem tudott sem hadsereget felállítani, sem pedig hatékony külpolitikát folytatni. Lehangolóak, de egyben mélyen elgondolkodtatóak azok az idézetek, amelyekben brit diplomaták és francia katonatisztek minősítik Károlyi Mihályt, a kor magyar politikusait vagy általában a magyarokat. Kétségtelen, hogy az eleve meglévő ellenszenv sokat ártott a magyar határok kialakításának. Ugyanakkor nem mehetünk el azon tény elemzése mellett sem, hogy a magyar társadalom miképpen viselkedett. Az átlag magyar embernek elege volt a háborúból; sem ígéretekkel – például földdel – sem buzdítással, sem pedig fenyegetéssel nem tudták feltölteni az alakuló magyar hadsereget. A magyar katonaság sorai között ekkor már a fegyelem teljes hiánya volt jellemző. Hiába engedélyezte a belgrádi konvenció 8 hadosztály felállítását, ennek felállítására csak a Tanácsköztársaság idején került sor. Ekkor azonban a lakosság már érezte, hogy nincs más kiút: csak a fegyveres ellenállás. A szerb, román és cseh csapatoknak – amelyeket ráadásul még antanttisztek is segítettek – sokáig nem volt ellenfelük. A magyar történelemben olyan sokat bírált antanttiszt, Ferdinand Vix alezredes volt az első a győztes hadseregek tisztjei közül, aki reálisan értékelte a budapesti helyzetet. Jelentéseiből kiderül, hogy óva intette a békekonferenciát az 1919. márciusi – a magyar történelembe Vix-jegyzékként bevonult – okmány átadásától. Ugyanakkor biztatta a magyarokat hadseregük megszervezésére. Mindezek mellett a magyar társadalom egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Magyarországot komoly területi veszteség érje.

A magyar belpolitikai élet elemzésekor kitűnik, hogy a magyar politikusok az 1918–1920 közötti időszakban is egymásban látták a legnagyobb ellenséget, nem pedig az országot kívülről fenyegető erőkben. Volt időszak, amikor két – egymással szemben álló – kormánya és három hadserege volt Magyarországnak, de a béketárgyalásokon senki nem képviselte az országot. Amikorra rendeződtek a magyar belpolitikai viszonyok, gyakorlatilag már nem volt miről tárgyalni. Az antant meghúzta a határokat a magyar fél minden nemű megkérdezése nélkül. Az új államhatárok vonala gyakorlatilag már 1918 nyarán megvolt az angol és francia diplomaták térképein. A tárgyalások csupán apróbb módosításokról, pontosításokról szóltak. A tárgyalásokhoz csak 1920-ban csatlakozó Magyarország képviselői úgy utaztak ki Franciaországba, hogy már nem volt miről tárgyalni. Bár az angolok hajlottak volna kisebb módosításokra, az utódállamok, Franciaország és – ha érdekei úgy kívánták – Olaszország megvétózott szinte minden módosítást.

Romsics Ignác könyve az első kísérlet arra, hogy a 20. századi magyar történelem legfájóbb pontját tárgyilagosan, a kíméletlen tényekre támaszkodva bemutassa. Nem mondja ki senkiről és semmiről sem azt, hogy őmiatta történt az, ami történt. De szemléletesen érzékelteti, hogy a politikusok személyes – vélt vagy valós – érdekeik érvényesítése érdekében mire nem képesek. Megítélésünk szerint ez a könyv legnagyobb tanulsága.

*Osiris Kiadó, Bp., 2003.