Egy fénykép fekszik előttem. A kép előterében egy fiatalember, sötét színű, rövid ujjú ingben, napszemüveggel, világos, bő nadrágot és sötét színű félcipőt visel. Határozottnak tűnő léptekkel halad egy a kamera nézőpontja mögött megbújó cél felé, bár a terepet, ahol jár, nem szabdalják gyalogösvények. Nem sokkal mögötte, de jól elkülönülten egy másik fiatalember, öltözetben, hajviseletben, határozottságban szinte hasonmása, de lépteik iránya eltérő. A fiatalember a háttérben az ismeretlenség, az azonosítatlanság homályában marad. Az előtérben látható férfi Edward Said, egy görögországi nyaralás alkalmával, az Akropolisz lábánál, 1960-ban. Ebben az időben a Harvard Egyetem doktorandus hallgatója, disszertációját angol irodalomból készíti. A kép hátteréül szolgáló gyér növényzetű táj akár Palesztina is lehetne. Amikor sok év után Edward Said amerikai útlevéllel visszatért szülővárosába, Jeruzsálembe, a vámtiszt megkérdezte tőle, mikor hagyta el Izraelt. A válaszon talán meg sem lepődött: soha nem járt még Izraelben, családja 1947-ben hagyta el Palesztinát. A fénykép és a rövid történet az Out of Place (Kitaszítva) című memoárból való, amelyet Said azután kezdett el írni, hogy orvosai leukémiával diagnosztizálták, 1991-ben.

Tizenkét évig élt együtt a betegséggel, de a memoár mégis csak az 1960-as évek elejéig, a frissen doktorált irodalomtudós pályakezdő éveiig követi nyomon az életutat. Megrajzolja palesztinai gyermekkorát, a tizenkét éves kora után Egyiptomban élő fiatal világát, majd az egyetemi tanulmányok légkörét az Egyesült Államokban. Kairóban a középiskolában osztálytársa Husszein, a későbbi jordán király és a későbbi filmsztár, Omar Sharif. Apja Saidot a Princeton Egyetemre küldi továbbtanulni, ezt követi a magiszteri kurzus és a doktoriskola a Harvardon, disszertációját 1964-ben védi meg. Már az ezt megelőző évben tanársegédi kinevezést kap a New York-i Columbia Egyetemen, hét év elteltével, 1970-ben már egyetemi tanár, és az intézmény alkalmazásában marad egészen élete végéig. Rendkívül színes egyéniség. Az irodalomtudomány és a későbbi politikai szerepvállalás mellett kiváló zongorista, hangversenyeken is fellép, és közeli barátjával, a karmester-zongorista Daniel Barenboimmal közös zeneelméleti kötete is napvilágot lát Parallels and Paradoxes: Explorations in Music and Society címmel (Párhuzamok és paradoxonok. Kutatások a zene és a társadalom világában). Said temetésén Barenboim egy Bach-prelúdiummal búcsúztatta irodalomtudós barátját.

Said politikai elkötelezettsége neveltetéséből, családi hátteréből nyilvánvalóan következik. A palesztin ügyet nemcsak tudósként, könyvek segítségével szolgálta. 1977-től 1991-ig a Palesztin Nemzeti Tanács tagja, és éveken át közeli munkakapcsolat kötötte Jasszer Arafathoz, ő írta Arafatnak az ENSZ-közgyűlésen, 1974-ben megtartott beszédét. Később, az 1993-as oslói szerződést követően szakított a PFSZ vezetőjével. Még betegen, utolsó éveiben is aktív szerepet kívánt vállalni abban, hogy a világ figyelmét felhívja a palesztin néppel történt igazságtalan bánásmódra. 2000-ben nagy visszhangot keltett, hogy egy követ hajított egy izraeli őrbódéra a libanoni határon. A legtöbbet mégis könyveivel szolgált. Írói munkássága az évek során egyre inkább politikai színezetűvé vált. Jó néhány munkája konkrétan a Közel-Kelettel foglalkozik, köztük az 1979-ben kiadott The Question of Palestine (A palesztin kérdés), az 1981-es Covering Islam (Iszlám tudósítások), az 1993-ban megjelent The Politics of Dispossession (A jogfosztottság politikuma) és a 2000-ben közzétett The End of the Peace Process (A békefolyamat vége).

Irodalmi vonatkozású művei sorában az első, az 1966-ban kiadott Joseph Conrad and the Fiction of Autobiography (Joseph Conrad: az önéletrajz mint fikció) még hagyományosnak tekinthető elemzés. Az 1975-ös Beginnings: Intention and Method (Kezdetek: szándék és módszer) című könyvében azt vizsgálja, hogyan éli meg egy szerző az újat a megszokottban az inspiráció segítségével, míg a leggyakrabban idézett irodalomtörténeti munkája az 1993-ban megjelent Culture and Imperialism (Kultúra és imperializmus), amelyben Said 19. és 20. századi brit regények elemzése során arra a felismerésre jut, hogy az olyan nyilvánvalóan apolitikus szerzők is, mint például Jane Austen, bizonyos fokig a fennálló gyarmati rendszer kulturális legitimációját szolgálták.

Az a munkája mégis, amely Saidot széles körben ismertté tette, nem szigorú értelemben vett irodalomtudományi mű. Az eredetileg 1978-ban publikált Orientalism magyarul csak 2000-ben jelent meg (Orientalizmus. Európa Könyvkiadó), Said fő művének tekinthető. A könyv Amerikában és Nyugat-Európában szinte kultikus népszerűségnek örvendett az egyetemek felsőbb fokú képzésében részt vevők körében. Alapállítása, hogy a Nyugat nem dolgozott ki objektív és semleges tudományos megközelítési módszereket Ázsia és kifejezetten az arab világ tanulmányozása során. Ehelyett előítéletek és sablonszerű klisék segítségével jelenít meg egy hamis Kelet-képet. Az arab világ reprezentációja pusztán azokon a leértékelő sztereotípiákon nyugszik, amelyek a nyugati szerzők képzeletében jelennek meg. „Az ábrázolásmód mikéntjének hátterében mindig egy ehhez hasonló tétel áll: ha a Kelet képes volna arra, hogy saját maga nevében szóljon, akkor ezt meg is tenné; ám mivel erre képtelen, a Nyugatnak az interpretáció is megfelel” (45). Az orientalizmus nem a Kelettel foglalkozó tudomány, sokkal inkább „a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta” (12). Said három évszázad Kelet-reprezentációját böngészi végig, hogy alapállítását megfelelő számú érvvel támassza alá.

Fő műve sokak szerint a posztkolo-nializmus mint diszciplína alapötletéül szolgál, ezért egyesek Saidot ismerik el a tudományterület alapító atyjaként. Robert Young a posztkolonializmus „szentháromságaként” aposztrofálja a három legkiemelkedőbb szerzőt, akik ezt a diszciplínát felvirágoztatták: Edward Saidot, Homi Bhabhát és Gayatri Spivakot. Hármuk közül minden kétséget kizáróan Said a legkevésbé tudományoskodó, a legkevésbé absztrakt, a legkönnyebben megközelíthető egyéniség.