Mítosz és mítoszok Bakucz József költészetében

Mindenekelőtt körvonalazni kellene, amit nem lehet semmiféle szabályos körbe erőltetni. Vagyis jelezni kellene, miről is lesz itt futtában és töredezetten szó, mit jelent, mire is utal a cím.

Elsőnek: a „legnemesebb látomás” Bakucz József egyik írásának a címére játszik rá. Rájátszik, nem idézi, hiszen annak az írásnak a címe: Nobilissime visione, vagyis „A legnemesebb látomásról”, az írás egy látomásról szól, nem maga a látomás. Akkor pedig kérdés, miféle szó esik róla, beszámoló? mese? mítosz? Vagy máshogyan kell kérdezni, például így: a látó más-e, mint a látomás, vagy csak a néző más, hiszen a látó része, mindenképp tartozéka a látomásnak: összetartoznak. Az eksztázis kiemel, kiemelkedik abból, aki és ami két lábon áll a földön, holott már jó ideje tudjuk, ha nem is érezzük, hogy a Föld nem áll, csupán csalóka módon statikus. Akkor talán éppen fordítva lenne, a látomás lenne statikus, örök vagy az sem?

Másodiknak: mi is az, amit a „mítosz“ és a „mítoszok“ szavak jeleznek, hogyan jelentenek mást, mint a „logosz“, amelyet csak egyes számban szokás használni? Mind a két szó jelenthette görögül azt, hogy „beszéd”, mégis szembe szokás állítani őket egymással, a mítoszt a logosszal, bár a kettő együvé kerül a „mitológia” szóban. A mitológia gondolatát azonban mindenképp el akarom kerülni, mivel a logosz a mítoszokból rendszert csinál, értelmes, sőt ésszerű rendet, ahogyan azt például a biológia is teszi a biosz esetében. A mitológia gatyába rázza a rakoncátlan mítoszokat, holott szerintem éppen rakoncátlanságuk olyan kellemes és jó.

Harmadiknak: a „költészet“ szó magyarul arra vonatkozott egykor, amivel valaminek hírét lehetett kelteni, aminek a szó keltője-ébresztője volt, esetleg egyúttal egyfajta kovásza, kelesztője: keltette-kelesztette a keltő, ha volt sütnivalója, azt, ami magától sehogy se kelt, vagy csak satnyán. Görögül persze poiészisz volt a szó, az pedig magyarul „készítés”, illetve „készítmény” lenne: a költő készítő. Erre utalt még Pálóczi Horváth Ádám, amikor az Ötödfélszáz énekek alá, magyarázó alcímként odabiggyesztette: „ki magam csinálmánya, ki másé”. Amikor Bakucz „Az ember, a poétikus állat” címmel tartott előadást, a poétikust a készítő mint alkotó értelmében használta, mégpedig a következőképpen: „Induljunk ki tehát abból, hogy a világ: Természet és benne semmi sem természetfölötti – még az ember sem”; „a költészet sem más, mint fajfenntartó tevékenység. Valójában – mivel a művészi alkotómunka kiszámíthatatlanul bonyolult, mégpedig az egyén kiszámíthatatlansága miatt – valójában ez a helyzet fordítva áll az ember esetében. Az ember ugyanis nem csupán reaktív masina – mint ezt a klasszikus evolúció gondolta –, hanem elvont és manipulatív alkotó. Hiszen éppen költői képességei hozták magukkal, hogy előbb manipulálja és megteremti környezetét – amelyben aztán, úgy véli és számítja, képes lesz fenntartani önmagát és fajtáját” (Arkánum 3, 46.o.). Ebben az előadásban mondta Bakucz: „Hadd álljon itt tehát a költészetről két párhuzamos paradoxon: (1) Olyan álmot álmodtam, amit valaki más álmodott; (2) Nem én álmodtam az álmot – az álom álmodott engem” (i.m., 50.o.).

Negyediknek tehát, de ezzel már ki is türemkedtem a körvonalazásból, ez már ahhoz tartozik, amit körvonalazni kellene, Bakucz József a tőle éppen idézettek szerint az az ember, olyan ember, amelyet a „Bakucz József költészetének” mondott költészet álmodott meg, illetve akinek a Bakucz József nevével jelzett szövegek keltik hírét, tehát egy – mind számunkra, mind a maga számára – álom-személy. Ezt mondom én, a továbbiakban még magyarázandó módon, mitikus személynek.

A költészet és az „álom álmodott engem” együttesének Bakucz poétikus szövegeinek vonatkozásában érdemes két kitételt idézni. Az egyik Czigány Lóránttól származik, ő beszélt egy, a nyugati magyar költészetről írott tanulmányában „törmelékes tudat”-ról (Gyökértelen, mint a zászló nyele. 1994, 96kk). Nos, úgy gondolom, teljesen baráti polémiával, hogy ami a tudat összefüggésében törmelékes, az a tudattalan összefüggésében lehet kavargó alakzat, dinamikus konfiguráció. A törmelékes tudattal szemben beszélhetünk kaozmikus tudattalanról, és ennek legköznapibb jelentkezése emberekben az álom. A másik kitételt Czigány Lóránt kölcsönözte tanulmánya főcíméül Horváth Elemér egyik verséből: „gyökértelen, mint a zászló nyele”. Ez valóban igen frappáns és rejtélyes metafora, még akkor is, ha meggondoljuk, hogy a szék vagy az asztal lába is gyökértelen. Ha viszont ezekre is gondolunk, kiderülhet, hogy mindezek a tárgyak az emberi igényekben és használatokban gyökereznek, vagyis az emberek saját magukban gyökereztetik készítményeiket. Kérdés viszont, miben gyökereztetik magukat, avagy miben és hogyan gyökereznek ők, vagyis mi.

Jóval Horváth Elemér „gyökértelen, mint a zászló nyele” előtt – amellyel egyébként saját magát egy „Teljesen szárny” című versében jellemezte – írtam én egy „Szombat este” című versben, hogy: „hét közben zászlókat lengetünk, / most mi lengünk: vagyunk a zászló.” A vers a közhelyszerű „hétvégi kikapcsolódás” helyett egy bizonyos bekapcsolódásról szólt: „Belőlünk lüktet fel a dzsessz, / a zsarnokokba beleunva / idegen ritmusok között / táncolunk önnön ritmusunkra.” Ez a „mi lengünk: vagyunk a zászló” olyan zászlót sugall, amelyiknek nincsen nyele, avagy, ha Goethe versének varázspálcájára gondolunk, olyan nyele van, amelynek nincs külső mestere, amely tehát maga-magától mozog, maga irányítja magát. Más ez, legalábbis a szószerintieket tekintve, mint amit József Attila írt: „Az én vezérem bensőmből vezérel, / emberek, nem vadak, / elmék vagyunk”, hiszen a vadak is emberek, méghozzá olyanok, akik számára elme és test nem válik külön dualisztikusan, hiszen lélek és test, álom és valóság sem. Olyan emberek, akik nem ismerik a tudattalan és a tudat, a mítosz és a logosz dualizmusát sem, és akik egyebek közt Bakucz számára is példásak voltak.

Bakucz éppen ilyen összefüggésben mondja, hogy csak természet van, nincsen természetfölötti; az ember maga is természet és olyan fajta, amelyik álomból rak almot magának, álmodva alkotja lakóhelyét, úgy természetes. Magamat csak azért idéztem, hogy jelezzem, van másféle zászló-metafora, amelyik másféle megélést és gondolkodást sugall. Olyant, amelyik számára, mindenképp saját vonatkozásában, nincsen se törmelékes tudat, se gyökértelenség. Ha eltekintünk a tudat–tudattalan – vele a logosz és a mítosz, mint az igaz és a hamis tudat – dualizmusától, akkor az, ami a tudat számára törmelékesnek tűnhet, dinamikus konfigurációk tánca lesz, a gyökértelenségből pedig egyfajta minden-gyökeresség, botanikai kifejezéssel: rizomatikusság, rizóma.

Bakucz poétikus munkáit efféle elvárásokkal érdemes megközelíteni, önzően-önzetlen nyitottsággal, amely számára a szózuhatagok, a szavak konfigurációi egyetlen többszintű és egymásból-egymásba hullámzó ritmusban illeszkednek egymáshoz.

A Nobilissime visione című alkotás egy négy részből álló és többnyelvű szöveg-kollázs, amelyet hármas mottó vezet be, egy kínai, egy római és egy középkori angol idézet a halászásról. Az első kettő mesés-mitikus, a harmadik, egy zárdafőnöknőtől, furcsán praktikus. Maga a szöveg-kollázs valójában montázs, egymásra montírozott, egymással párhuzamos és mégis egymásba kuszálódó szövegdarabok sorozatai, szériái, amelyek kis idő múltán, még inkább újraolvasva – áthallások vibrálása révén – egyszerre kezdenek működni.

Az egyik széria arról szól, hogy egy „én”-nel szóló ember hajnalban felkel, összeszedi a horgászáshoz szükséges holmikat és kimegy a tóhoz, abban a reményben, hogy: „talán ma sikerül kifognom a nagyot, azt a hatvankét centiméterest a horgas állkapcsával, gyönyörű irizáló piros csíkkal az oldalain, amelyik a múltkor lemaradt” (Arkánum 4, 68.o.). Horgászik, türelmesen várja a nagy halat, az jön is, de elmegy, végül, a szövegnek már központozás nélküli végén: „Kifut a zsinór felugrom bevágok neki hajlik a bot majdnem eltörik egyszerre forrni dagadni kezd a tó közepe felnövekedik az egész tó túlnövekszik a dombok domborulatán is és kiemelkedik közepéből a Hal a szörnyű Monstrum akinek nőarca és madárszárnya van valami hátborzongató Vénusz születése Rakéta” (i.m., 79.o.).

Az egyszerű hajnali horgászással nyilván történt valami, hogy így érjen – kilőtt – véget. A történet mitizálódott. De hogyan és mivégre? Bakucznál a vég többnyire visszautal a kezdetre, nála a szerkesztés ciklikus, mint a Nagy Robbanással működő univerzumnál. A Nobilissime visionében az éppen idézett vég egy francia nyelvű – gondolom, André Bretontól kölcsönzött – versszöveg-kezdetre utal: „o houle annonantrice...”, magyarul: „ó üdvözletes hullámverés se száma se pora minden borillatú szónak / hullámverés és mellem az ősi napok kis öbleitől szennyes és az ifjú szín / mely enged az ég és a miféle gyémánttal villanyzó asszonyok kebleinek”. Erre következik, új bekezdésben: „kihajolok az ablakon, még nincs semmi fény. Hajnal van, azaz inkább hajnal előtt – a csillagok olyan nyelven beszélnek, amit értek is meg nem is. Sötét van, de lassan hozzászokik a szemem, lassan kiveszi a fenyők csúcsainak vonalgörbéjét, megkülönböztetvén egy sötétet a mástól” (i.m., 66.o.).

Nem lehetséges, egyébként se lenne kívánatos végigmenni a szövegegészen, még csak az egymással párhuzamos szériák felsorolása is fáradságos és unalmas lenne. Elég lesz csak néhányat említeni, jelzésként. Olvashatók – angol nyelvű – szövegdarabok a pisztráng földtörténeti eredetéről, a Föld szeizmikus mozgásáról, a rádium lebomlásáról, annak „fél-életéről”, a természeti törvények akauzalitásáról, az Ontario-tónak és az egész Atlanti-óceán partvidé-
kének földtörténeti múltjáról, a jégkorszaki állapotokról Észak-Amerikában, Közép-Európában, valamint egy Weed Mine nevű bányáról, amelyik 1775 és 1880 között működött. Erre a tóra vonatkozik egy magyar nyelvű szöveg: „A tó: bányató. Ha elsétálok innen kb. 200 méterre lévő, elkeskenyedő végébe – még ma is látszanak a korhadt falétrák és platformok maradványai a víz zöld felszíne alatt” (i.m., 76.o.). Ha egyszer tankönyvbe vagy kritikai kiadásba kerül Bakucznak ez az írása, a tudós szerkesztő feltehetően meg fogja jegyezni, hogy a költő ennek a művének megírása és együvé illesztése idején egy Weed Mine Road nevű utcában lakott New York állam Copake nevű helységében, és az említett tóra szeretett kimenni horgászni, vagyis a Nobilissime visione című írásnak van életrajzi vetülete is.

Humor is van benne, mint szinte mindegyik Bakucz-szövegben: „odamegyek az ajtóhoz és kiemelem a postaládából a leveleket. A tömérdek hirdetés között két levél, az elsőt feltépem: / Kedves X Mikor fizet? Határideje lejárt, ha egy héten belül nem hallunk Önről, a teljes összeg – na, ez is ügyvéddel fenyegetőzik, olyan, akár a lélekvándorlás, már volt ezelőtt százszor, soha sincs vége ezeknek az ügyeknek” (i.m., 67.o.). Van egy sor idézet is németül, olaszul, franciául, angolul – „mondta Beethoven”, „mondta Monteverdi”, „mondta Breton”, sőt „John Donne modorában” (gondolom, Dylan Thomas verséből részlet) – és vannak megjelölés nélküli fordítások, egy hosszabb szöveg a kollázs vége felé – jelöletlenül – André Bretontól, valamint egy beszélgetés Viator és Piscator között egy halászlakról, amelynek ajtaja fölött „Piscatoribus sacrum” olvasható.

A hal mitikus lény Csuang-ce szövegének tanúsága szerint (69k), a víz mitikus elem (68,71,72, 75, 76, 77.o.), a nő pedig nyilvánvalóan mindkettő, lény is, elem is (67, 68, 70, 74, 75, 76, 79. o.), rejtelmes és mesés lény: „nem messze innen a Szajna, megmagyarázhatatlan módon, im / ádnivalóan faragott női torzót fuvaroz és ennek a testnek nincsenek sem végtagjai, sem feje és azt állítják, hogy mégis, ez a torzó: csonkítatlan egész, csakhogy egy újfajta test / Ebben az órában a kert az elvarázsolt szökőkút fölé emelte szőke kezét. A fiatal ír nő, akit a keleti szél sirámai háborgattak, tengeri madarakat hallott kacagni a mellében” (67.o.). A Csuang-ce idézet mitikus hala madárrá változik, a madár-széria maga is mitikus: „mindenekelőtt a csodálatos paradicsommadarat, a teljes esőt remélem foglyul ejteni, az eső-madarat, mint ahogyan van lant-madár is” (72.o.). A foglyul ejtendő persze a hal, ugye madárszárnya és női arca van, holott a nő tűz is – például: „valami módon a tűz nőnemű évszakának első napja volt” (69.o.). Az alkémiai utalások és a jungi szimbólumokra célzások összefüggésében nyilvánvaló, hogy a bányató egyszerre bánya és tó, a felszínre hozás és emelkedés egymásra montírozott helye. Ezt olyan szövegrészek is jelzik, mint a következő: „Duke Ellington: Nagy Párizsi Koncertjében színek és gyümölcsök a hangszerek; a hangok varázslata mágikus távolságokba viszi az embert, de nem a kontinentális Afrikába, hanem mintegy saját sötét földrészünk merül fel a mélységből, ahová, ki tudja, mikor, ki tudja, miért, süllyesztették emlékeit” (77.o.). Ilyen és ezekhez hasonló összefüggésekben-áthallásokban hangzik a már idézett vég, Vénusz születése, ami nyilvánvalóan nem a milói Vénuszé, hiszen „a Hal a szörnyű Monstrum akinek nőarca és madárszárnya van”, hátborzongató születése pedig „Rakéta” (79.o.).

Duke Ellington mellett két másik zeneszerzőre történik utalás, Beethovenre (ezt németből fordítom): „egy meggyógyultnak szent hálaéneke az istenséghez lid hangnemben” (69.o.) és Monteverdire, akinek Orfeo című opera, az első nyugati opera híres kezdetén maga a Zene szólal meg, énekel: „Io la Musica son ch’ai dolci accenti” (70.o.), nyilvánvalóan „saját sötét földrészünk” mélyéből és persze az alvilágot megjárt költőről, egyben az emberről mint poétikus állatról. Duke Ellington és Mon-teverdi így egyfajta coincidentia oppositorum, Bakucz szerette idézni Kuzánusznak ezt a tételét, ahogyan azt a másikat is, miszerint Isten olyan kör, amelynek középpontja mindenütt van, körfogata pedig sehol.

Említett előadásában olvasható: „»Amire törekednünk kell, az Luna: a női princípium Sol: a férfi princípium Szent Házassága, a Süzigia, a Hierosz Gámosz – amiben újjászületik az ember, és ez az új, romolhatatlan ember az arany, vagyis a romolhatatlan, nemes fém« – mondták az Alkémisták. [...] Nem kétséges ugyanis, hogy ez az a legenda, az a Paradise, amely nem a múltban, hanem remélhetőleg a megvalósítható jövőben található meg: a Coniunctio Oppositorum, az Ellentétek Dinamikus Harmóniája. / A poétikus funkció ilyen értelemben szerintem egy következő evolúciós lépcső »próféciája«, modellja – s ez olyan kort jelent, amelyben az alkotó és a tudós – az intuitív és a racionalista együttműködve és nem egymás ellen élnek, olyan világot alakítva ki, amelyben szükségét vesztheti a félelem, a bűntudat és az embernek az ember feletti hatalma – amelyben az ember, azáltal, hogy »önmaga felett« nyílik hatalma: benne találja magát újra a világban és a társadalomban s nem kívüle. / Utópia? Üres hipotézis? Nem elég pontos meglátás? – Lehet. Valami azonban kell, valami nagyon nem jól van, ahogyan van. Ha senki sem lesz egy új mítosz poétája, akkor sehová sem jutunk onnan, ahol vagyunk. Mindenesetre ne feledjük el: / Nincs más valóság, csak az, amit Kozmosznak hívunk; ebben az összes jelenségek kozmikusak; az ember is, tehát, kozmikus jelenség: ritka és véletelen hiperbola. Nyelvében a kozmosz beszél; agyával a világ figyeli önmagát; létében pedig az energiák anyagi rezgése muzsikál, neki érthető előadásban” (54k).

A Nobilissime visione, mint mindegyik Bakucz-alkotás, muzsikál. Elsődlegesen hallgatni kell, többször. Szériákból áll össze, de nem a schönbergi szériális zene módján 20. századi zene. Amit kollázsnak és montázsnak lehet nevezni, mondható improvizációnak is, az improvizáció pedig mindig egy megadott vagy egy csak sejthető téma folyamatos bontakozása: olyasmi fogja össze, amit meghatározni nem lehet. Hasonló mondható a mítoszokról és a mítoszról is. Az az „új mítosz”, amit Bakucz említ, egy új természet-megélésre, így új ember-megélésre vonatkozik. Az új természet-megélés rejtélyes, hiszen a Nagy Robbanás maga is mitikus gondolat, nemcsak tudományos: ciklikusan visszatérőnek kell lennie, nem gondolhatunk se elsőt, se utolsót, és minden, amit természetnek mondunk, érzünk, gondolunk, ebben a beláthatatlan lüktetésben történik. Amit Bakucz poétikus szövegében ténylegesen készít, sohasem egy mítosz, hanem mítoszok véletlenszerű konstellációja, csillagképe, és, tudjuk, mindegyik csillagkép más-más. A konstelláció szó állóképet jelent, mivel számunkra a csillagok állócsillagok. A mítoszok konfigurációja kifejezés talán jobban jelzi ezért, hogy Bakucz alkotásaiban, a Nobilissime visione-ben is, az alakzatok és tartozékaik nem statikusak. A szöveg végén olvasható szövegrész persze ott olvasható, de nem csak ott hat. Az efféle szöveg éppen ellentéte a detektívregénynek, éppen nem úgy kell olvasni/hallani. Ezért is szükséges a többszöri olvasás. Az meglepő, hogy a meglepő törések, vágások nem vesztik, hanem éppen erősítik hatásukat az ismételt olvasás/hallás során, mivel egyre több asszociációt, áthallást ébresztenek és rezegtetnek.

A Vénusz születéséről szóló ismert mítosz, amelyik mintegy összefogja a Nobilissime visione szövegegyüttesét, maga is megváltozik az ilyen együttesben. A tengerből előjövő, feltörő Vénusz, amikor Rakéta lesz, egyúttal archaikusabb, nőarcú, madárszárnyú hal, akit-amit emberi horgász ránt elő. A fallikus képzet, amelyet a rakéta sugall, váratlanul, meghökkentően társul Vénuszhoz, holott tudjuk a horgászó köznapi férfiről, hogy amikor nőt fog, erekciót is: a dolgok összetartoznak. Egyébként a horgászbot is gyökértelen, bár mondható, hogy a vízben gyökeredzik, nemcsak a horgászban, a horgász pedig régi írásokban is, nemcsak halakban meg a jégkorszak idején kialakult tengerpartban.

Téves lenne azt hinni, hogy a Nobilissime visione a végső képekben kulminál, hiszen éppen annyira a hajnali ébredés és a horgászbotért a pincébe menés képeiben, és abban a hullámverésben, amelyben ébred az ember, amely az ébrenlét partjaira sodorja-veti. A látomás akkor a legnemesebb, amikor mindent magába foglal, ami látható és ami szokványosan láthatatlan. A Nobilissime visione egyetlen látomást jelez. Úgy tűnik, darabokból tevődik össze, de ha összetevődik, a darabok már együttesükben tesznek egyetlen hatást. Áll ez a nyelvekre is. Azok is együttesükben működnek. A Bábel-torony mítoszát nem tagadja, nem is vonja vissza, mindössze megváltoztatja a Nobi-lissime visione szöveg-montázsa: együvé illeszti, ami ténylegesen együtt van a Földön. De hogyan is van együtt? Az egyik mottó nemcsak angolul szól, hanem olyan angolul, amelyet érteni már alig lehet, annyira régies, archaikus, vagyis a nyelvzavarodás nemcsak horizontális, hanem vertikális is. Viszont meg lehet találni, mert meg lehet teremteni, az alkalmat – el lehet készíteni a horgot és a horgászbotot–, amelyik együvé emeli azt, ami zavarosnak, érthetetlennek, összeegyeztethetetlennek tűnik. Ami disszonánsként hat az egyik szinten, az egy magasabb szinten bonyolult, dinamikus szonancia, klasszikus polifónián túli kaoz-mikus hangzás, egymásból egymásba derengő szférák zenéje.

Maga a Nobilissime visione is hal, amelyet fáradsággal és türelemmel ki kell és ki lehet fogni. Némi frusztráció és csalódás, olykor elég nagy fáradozás után végül előcsobban, ficánkol a horgon, hogy aztán eltűnjön, tovasisteregjen, mint a rakéta. Hírt visz, hírt kelt. Azért tudja megtenni, mert volt, aki keltette, a szerző, és van, aki kelti, az olvasó, ha valóban kelti, és nem fordul eszmélete hajnalán a másik oldalára, mondván: „Horgászással bajlódni? Nem éri meg.”