1989 végén megjelent kisregényében (A céda nyúl) mondatja Csiki László nem hősinek ábrázolt főhősével: „Nem szégyelltem a rettegésemet, össze is szoktam vele, mint pórul járt vasutas a falábával. Életfogytiglan tartó, gyógyíthatatlan állapot volt, nem volt hova kilépnem belőle…” Pontos diagnózis Románia diktatúrabeli közhangulatáról; a látlelethez Csikinek nem volt szüksége különösebb beleérző képességre, hiszen beleszületett, benne élt ebben a világban, ebben az atmoszférában – egészen 1982-ig, amikor átköltözött Budapestre. Ott azért (a nyolcvanas években) már másképp tapasztalhatta meg a rendszer egészének alapjául szolgáló félelemkeltést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint maga az idézett kisregény és sok más, új Csiki-próza meg vers. (A drámaírás ideje mintha lezárult volna számára ideát – anélkül hogy a színházak igazán fölfedezték volna őt, az egy Harag György kivételével, aki Kolozsvárt emlékezetes előadásban színre vitte az Öreg házat.)

Csiki László azok közé tartozik, akiknek nem ártott meg az átköltözés. Lényegében nem változott meg a hangja, és nem lett belőle sem ünnepelt nemzeti hős, sem áldozat. Sem közömbös feledékeny. Amikor ismét megszólíthatókká lettek (számunkra is) a „túloldaliak”, természetes volt, hogy A céda nyúl és a Titkos fegyverek s a korábbi Ártatlanok szerzőjét újra visszahívja a Korunk, a nagy családba. A „visszautat” nem kellett újrakövezni. Visszaút a címe annak a Hajdú Farkas-Zoltán szerkesztette csíkszeredai Csiki-kötetnek is, amely 1985 és 2000 között született esszéket, publicisztikai írásokat ölel fel, erdélyi tárgykörben. Itt olvasható Az Erdély-tudat változatai, ebben egy (1991-es) Korunk-ankét kérdéseire válaszolt. Többek közt így: „Ami bennünket Erdély szerelmeseivé, már-már betegeivé tesz, az nem annyira annak földrajzi és etnikai különlegessége, gyönyörűsége, hanem a veszélyeztetettsége. Törékeny állandósága. A (bármilyen) változás veszélyének kitett hagyományossága. Önmagunk féltése valójában. Mindannyian védelmezőinek tartjuk magunkat, mintha sorsa csakis rajtunk múlna. Lelki hazának nevezném tehát. Olyanok számára is az lehet, akik nem földjén születtek. Erdély a magyarság számára erkölcsi kategória, sőt minőség.”

2004 novemberében szinte hihetetlen, hogy ilyen üzenet érkezik (érkezett) Budapestről. Persze, ezt az erdélyi (a Kriterion szerkesztőjeként Bukarestet is megjárt) Csiki László írta. Aki tizenhárom évvel ezelőtt ezzel fejezte be vallomását: „Régi dolog, hogy az erdélyi magyarság számára a legreálisabb megoldás egy illúzió. Az Európához tartozás, a nyitott határok meséje ez. Amikor majd egyedül a sajátosság tudata jelenti a határt, nem folyó, gereblyézett senki földje, szögesdrót. Az európai tendenciák ilyen irányba mutatnak, a romániai belső mozgások az ellenkezőbe. Az európai út tehát szellemileg mintegy elszakítja a magyarságot a többségi nemzetállam eszméjétől, nem úgy a gyakorlatától. Ez újabb ellentétek forrása lehet, éppenséggel »a lét és a tudat« között. Mindközönségesen politikai és kulturális. Az erdélyi magyarság, magára találva, mostantól a szélsőséges többségi nacionalizmus ellensúlya lehetne, s ekként az európai biztonság záloga. Se több, se kevesebb. Ennek nevében joggal várhat el bármilyen és bármekkora segítséget a szűkebb és tágabb térség államaitól.”

Válaszának utolsó mondatával távolinak minősítette ezt a segítő Európát. Most, a hatvanéves Csiki Lászlóval együtt mégis reméljük, hogy nincs már olyan messze az idő, amikor eltűnik Magyarország és Románia – és így Erdély – között az a bizonyos gereblyézett senki földje. Hátha egyszer eltűnik a lelkekből is…