2003 február 22-én, tél végi szeles, borzongató napon becsöngethettem Nagy Éva/Eva Nagy (1921–2004) josephstadti lakásába. Egy törékeny, meghajlott, idős hölgy fogadott munkáival telezsúfolt kis lakásában. Képek vakkereten az előszobai szekrény tetején, asztalon, ágyon, polcokon. Fal és polcok mellett. A kisebbik szobában további nagy mennyiségű mű. Az asztalon lévők rétegeit lapozgatjuk: stúdiumok az 1930-as évek végéről, akvarell az Epreskertről, vázlatok, szín- és formakísérletek. Egymáshoz préselődött figurák, motívum nélküli áramlások, Nolde és az expresszionisták világát idézők.

 

– A Nemzetőrben 1957–58-ban megjelent rajzai szoros összefüggést mutatnak az 1956-os forradalom utáni megtorlásokkal.

– A levert forradalmat, az elnyomottság érzését szerettem volna kifejezni. Ebben nagyon jól megértettük egymást Kováts Aladárral, a Nemzetőr bécsi szerkesztőjével. Ő kért engem arra, hogy ilyen rajzokat készítsek a lapja számára.

– A megjelent rajzok börtönbe zárt, bebörtönzött embereket, rabruhába kényszerített forradalmárokat mutatnak meg – a bosszúállás, a forradalom leverése utáni időszakból. Ön akkor hol volt, hol készítette ezeket a rajzokat?

– Én akkor már itt voltam Bécsben, és jártam a Képzőművészeti Akadémiára. Kováts Aladárral és rajta keresztül a Nemzetőrrel később is kapcsolatban voltam.

– A Kováts Aladárnak 1960-ban írott Önéletrajzából úgy emlékszem, hogy járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára is. Pontosítsuk most: mikor és milyen körülmények között, milyen indítékból jött át Ausztriába, Bécsbe.

– A magyar forradalom, a levert forradalom után menekültem Magyarországról a gyerekemmel együtt. Az elején, rögtön a megérkezésem után én egy lágerbe kerültem. Ennek is a legeleje: egy álomvilág volt. Ugyanis éjszaka, amikor fagyban, vízben, átázott lábakkal megérkeztünk, rögtön ott voltak a vöröskeresztes autóbuszok, és mindennel elláttak bennünket. Egész éjszakára például egy iskolában voltak ágyak, ahol aludtunk. Másnap pedig autóbusszal jöttünk be a városba, vagyis a városok felé, egészen Sankt Pöltenig. Ott voltam lágerben, ahol egy telet húztam ki. Zsebpénzt kaptunk, egy-egy kis összeget, azt összegyűjtöttem, és bejöttem Bécsbe érdeklődni, hogy itt mi van. Kaptam egy címet, ahová elmentem, és néhány napra el is szállásoltak. Ez alatt az idő alatt én elmentem a Képzőművészeti Akadémiára, vittem magammal bemutatni a Budapesten megszerzett diplomámat. Megkérdeztem, hogy lehet-e, kértem, hogy beiratkozhatok-e. Igenlő választ kaptam, azt mondták, hogy menjek vissza úgy pár hét múlva.

Én persze nem képzeltem, nem is álmodhattam arról a nagy szerencséről, hogy ők pár hét múlva (amikor ismét bementem a bécsi Képzőművészeti Akadémiára a megbeszélésünk szerint) már Rockefeller-ösztöndíjjal várnak.

– Ezt úgy értékelhetjük, hogy szerencsés fordulat, nagyszerű esemény volt az Ön életében. Budapesten szerzett festőművész diplomával a forradalom után menekültként igen komoly lehetőséghez jutott.

– Valóban, így tudtam a Rockefeller-ösztöndíjjal egészen 1961-ig létezni-dolgozni.

– Összesen mennyi ideig volt lágerben végül is?

– Lágerben nem voltam azután sokáig, 1957 januárjától talán egy esztendeig.

– Együtt átnéztük a bécsi lakásában őrzött rajzai egy részét, és találtunk olyanokat, amelyek a lágerbeli élményeit dolgozták föl. Például játszó gyerekek, csüggedt, reményvesztett emberarcok. Néhány munkáján tankok tűnnek föl, a pesti forradalom semmi mással össze nem téveszthető hangulata tükröződik. Ezek a munkák pesti, a forradalom időszakában átélt élményeinek a megfogalmazásai?

– Pesti élményeim, mert nagyon sok pesti élményem volt annak idején. Egyedülálló voltam, mert a kisgyerekem a nagynénémnél volt, a Mártírok útján járt iskolába, úgyhogy ő egy jó kis magyar fiú.

Első perctől kezdve – véletlenül – már benne voltam a forradalomban.

– Mit élt át, mit látott, hogyan volt benne: aktívan vagy szemlélődőként, a tömeg sodródó tagjaként?

– ’56 októberében énnekem valamilyen plakátot kellett készítenem. Vagyis megvolt már a plakát, és csak a dátumot kellett beírni. Én vittem el a megrendelőhöz, s ahogy onnét jöttem vissza: az egyetemhez értem. Amikor ott mentem, négy fiú kijött az egyetemről fehér papírokkal a kezükben. S elkezdték mondani, hogy: ruszkik haza, meg hasonló dolgokat. Erre ott voltam rögtön mellettük. De abban a pillanatban jöttek ki a házak kapuján az asszonyok, az öregasszonyok. Kettőt, hármat láttam, hogy letérdepeltek és imádkoztak. Majd azt mondták: Fiúk, hát menjetek és csináljatok valamit.

– Ez talán október 23-án lehetett.

– Ez akkor volt.

– És mi lett a befejezett plakát sorsa?

– A plakátot leadtam, és aztán belekerültem a menetbe. Bementünk a Körútra és onnan a Margit híd felé, és a hídnál le a Bem-szoborhoz, majd a szobortól a Kossuth hídon a Parlamenthez. A Bem-szobornál Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, pár méterre voltam tőle.

Az valami nagyon nagy élmény volt, én nagyon sírtam. És állandóan mondtuk a jelszavakat, én is mondtam, hogy „Foglyokat kiengedni!” meg „Ruszkik haza!” Úgy emlékszem, hogy aznap valóban kiengedtek foglyokat.

Akkor aztán mentünk visszafelé, a Parlament felé. A Parlament mellett és előtt egészen nagy gyülekezet volt már. Én fönn a lépcsőhöz kerültem, és hát vártunk… Én azt ma már nem tudom, hogy ki jött, és ki beszélt, és hogyan indult már meg az egész csapat, de azután lejöttem a lépcsőről, és mentem velük. Azt tudtam, hogy hazafelé megyek, mert a Városliget felé laktam. Végig mindent átéltem, azt nem is lehet elmesélni.

És akkor megérkeztünk oda, ahol a Sztálin-szobor volt. Én már nem tudom, hogy aznap vagy másnap volt annak a ledöntése. De akkor ott voltam, annyira közel, mint az utca másik oldaláról ide látszó fák.

– Arra ott gondolt-e, egyáltalán felmerült-e Önben, hogy rajzoljon, hogy lerajzolja a Sztálin-szobor ledöntését például, in situ?

– Nem, nem erről szólt a forradalom. Csak éppen megkérdeztem ott egy férfit: gondolja, hogy ez a forradalom lesz olyan nagy, mint az 1848-as? Azt mondta, hogy ő úgy gondolja, már van olyan nagy.

– Ez különös, hogy Önnek ott, akkor, a forradalom legelején, az első napokban eszébe jutott ez a történelmi párhuzam 1848-cal. Fotóst, fotósokat látott-e?

– Igen, fotózni és filmezni is láttam embereket.

– Látott-e kiragasztott plakátokat, vittek-e transzparenseket, terjesztettek-e röplapokat, vagy Ön egyáltalán látott-e ilyeneket? Megváltozott akkor a pesti utca vizuális képe?

– Én ezeknek nem láttam vizuális nyomát – megmondom őszintén.

– Ön akkor képzőművészként dolgozott Budapesten.

– Képzőművészként plakátokat terveztem, betűket vagy dátumokat írtunk. Én, és még volt más is, aki velem végzett. Ez a munka biztosított kicsiny jövedelmet, szűkös megélhetést akkor.

– Az átélt és vérbe fojtott forradalom után az utolsó pillanatban, 1957 januárjában elhagyta Magyarországot – Ausztriába ment. Bekerült egy táborba, és intenzíven átélhette a menekültek kiszolgáltatottságát, gondját-baját, sokszor keserű hétköznapjait. Ez a kiszolgáltatottság-érzés kiütközően látszik az akkori rajzain, akvarelljein.

– Igen. Emberi kiszolgáltatottság, kilátástalanság, reménytelenség látszik rajtuk. De én amúgy is ebben, egy kicsit olyan szomorúságban nőttem föl. 1921-ben születtem, azelőtt volt az első világháború, és annak a melankolikus hangulata még mindig bennünk volt – a magyar családoknál meghatározóan. És ez megmaradt bennem, ezt hordoztam még itt a lágerben is. Engem nem zavart a szegénység, még a megaláztatást se nagyon éreztem. Csak azt, hogy nagyon vágytam egy becsületes, szabad országba, ahol istenhívő, békés emberek élnek. Imádkoztam azért, hogy ezt elérhessem.

– Ha szabad ennyi évtized után megkérdeznem: valamikori vágya beteljesült, kitűzött célját elérte?

– Hát bizony úgy volt utána nagyon sok minden, hogy jó ideig sikeresnek, sikerültnek nevezhető. Abban az időben még nem voltam talán annyira reményvesztett, mint most. Most aztán úgy van, hogy az elkészült munkákat kiállítani – az már nehézséggel jár. Ezeket ma már alig-alig tudom áthidalni.

– Azt azonban jól látni, hogy Nagy Éva/Eva Nagy képzőművészként dolgozta végig az életét. Idős korára abba a különös helyzetbe jutott, hogy Bécsben csak-csak, Magyarországon alig-alig, szülőföldjén, Erdélyben egyáltalán nem ismerik, nem tartják számon az elszármazottak között sem. Pedig Erdélyből indult, Budapesten és Bécsben (ez szinte kivételes!) szerzett képzőművészeti akadémiai végzettséget. Csoportos kiállításokon történt szereplései miatt még Ausztriában tartják számon leginkább, még itt ismerik a legjobban.

– Hiszen Bécsben éltem életem legtöbb évét, 1957 óta folyamatosan. Persze Bécsben sem vagyok nagyon ismert.

– Képzőművészetet szülőföldjén, Erdélyben kezdett el tanulni. Hol és kik voltak az első tanárai?

– Tóth István és Szopos Sándor Kolozsvárt tanítottak. Ők 1938–39-ben az Unitárius Kollégiumban tartották a kurzusaikat.

– Milyen módszerrel tanítottak ők?

– Fej és ruhás modell mindig volt a rajzoláshoz. Aktot nem emlékszem, hogy rajzoltunk volna. Szénnel voltak a fejek készítve, meg gipszekről is rajzoltunk. Volt nekem egy nagyon jó rajzom, Haldokló Nagy Sándor, egy gipszről készült. Hát azt én nagyon szerettem, még a bátyám is ragaszkodott hozzá. Félre is tették ezt, de ma már nem tudom, hogy hová lett.

Mindenesetre sokféle hatás volt ott. A görög szobrok hatása például. Akkor volt a tanároknak a jóakaratú, jó tudása, amivel korrigáltak, és volt a mi lelkesedésünk.

– Ezen hatások mellett volt-e valamelyik erdélyi, kiemelkedő kolozsvári alkotó művészetének hatása Önre?

– Nagy Imre bizonyára kiemelkedő volt, Gy. Szabó is valószínűleg jól dolgozott már akkor. Meg Szopos Sándor, akinek azokban az években egy nagy műve született, a Madéfalvi veszedelem című munkája. Tóth István naturalista volt, mindig azt mondta: hogyha én egy fát lefestek, akkor ha valaki arra jár, rögtön ráismer. A fákat, a virágokat, mindent karakteresen kell megfogni – vallotta. Ez sokat jelentett nekem.

– Életre szólóan sokat jelenthetett, mivel munkái között a különféle motívumok közvetlen tanulmányozásának, elmélyült természetstúdiumainak jelentékeny eredményeit vehetjük számba. Meddig járt a Szopos–Tóth-féle kolozsvári iskolába?

– Két iskolai évet jártam hozzájuk, 1938–40 között.

– Mi történt azután?

– A bécsi döntés jött 1940-ben. Istentelen volt. Szegény magyarok nagyon várták, hogy mi lesz a döntése Hitlernek. Pont egy ebéd utáni időpontban mondta be a rádió, hogy megvan a döntés, és húzzák a határvonalat. Vártuk, hogy Enyed legalább benne van. Nem, Kolozsvár. Így a családommal Dél-Erdélybe kerültünk: Enyed és Torda is.

– Ezek után hogyan és mikor került Magyarországra?

– Akkoriban, az 1940-es döntéskor nekem udvarolt egy tanár a kollégiumból. Ő úgy ment el Kolozsvárra, hogy majd még találkozunk, és meg is esküszünk. A határok lezárása után ő küldött értem valakit, akivel Enyedről Észak-Erdélybe mentem, és Kolozsvárt megesküdtünk. Jött a háború, 1944 augusztusában megszületett a fiam.

Ugyanazon napokban kiürítették Bánffyhunyadot és környékét, és ez bennünket is érintett, mert a férjem ott volt határvadász parancsnok, főhadnagyi rangban.

Azt az utat, ahogyan menekültek, ahogyan vonultak ki Erdélyből – soha nem felejtem el. Szekér szekér hátán, lovas és ökrös szekerek tömege, tülekedés és fejetlenség, remény és kétségbeesés. De nagy szerencsém volt, mert a szülés alkalmával anyám már előre megszerezte a vízumot, hogy idejében ott lehessen segíteni. Úgyhogy az anyám velem volt, és velem csinálta végig a menekülést.

– Tehát Önök a magyarságuk miatt, a háború alatt menekültek Erdélyből. De hová tartottak?

– Akkor nem lehetett választani, hogy hová menjünk, mert Miskolcnál már nagy harcok voltak. Hanem vitt a vonat, ahol tudott. Felmentünk egészen Szlovákiáig, és az osztrák határ környékéről Bécsbe kellett bejöjjünk. Bécsben be kellett mutatni, hogy hová szól a határvadász engedély. Mi határvadász tiszt családtagjaiként Muraszombatba voltunk irányítva. Akkor itt Bécsben megadták az engedélyt, és ment tovább velünk a vonat Muraszombatba. Muraszombatban ért minket a húsvét és az oroszok. Ott vendek éltek, akik kitelepítették akkor az összes magyart. Minket is mint menekülteket, gyalog, elindítottak egy kis zsákkal, a karon ülő gyermekemmel. Gyalog ki a magyar határig.

– Ha jól számolom, ez volt a harmadik menekülése – öt éven belül.

– Ez egy nagyon rossz út volt. Anyám akkor majdnem annyi idős volt, mint most én. Neki nagyon nehezére esett. Gyanús fegyveresek jártak-keltek közöttünk, mire nagy nehezen beértünk Magyarországba. Szombathelyre jutottunk, majd onnét Pestre. De egyedül nem is tudtunk mozdulni. Írtunk a pesti rokonoknak, és két unokatestvérem jött értünk, ők segítettek Pestre jutnunk.

– Mi következett ezután?

– Pestről én akkor még hazamentem Erdélybe, mert gondoltam, hogy olyan kicsi gyerekkel mit tudnék egyedül csinálni. Az egy külön halálos út volt Budapestről. Anyámnak volt útlevele, ő azzal haza tudott menni. Én lekísértem őt a határig, s ott maradtam a gyerekemmel, mi nem tudtunk átmenni. Tudtam, hogy egy közeli faluban lakik a férjemnek egy határvadász barátja. Levelet írtam neki, és elmentem hozzájuk. Ők marasztaltak, hogy maradjak ott, de én menni akartam. Eljöttek velem, elkísértek az állomásra egy szekérrel. Mondtam, hogy most itt kell hagyniuk engem, mert én majd elintézem a dolgomat. Elmentem az állomásfőnökhöz, be az irodájába, és mondtam neki, hogy én egy menekült asszony vagyok kisgyerekkel, teljesen egyedül itt Magyarországon. Viszont Enyeden ott van a családi házunk, nekem a gyerekemmel haza kell mennem. Jól van, mondta, csak várjak, mert ő majd megmondja, hogy melyik vonatra szálljunk föl. És akkor megmondta, úgy elmentünk haza, Enyedre.

– Mennyi idő múlva és hogyan jött ismét vissza Magyarországra?

– Később beszéltem a férjem csicskásával, ő mesélte el, hogy amikor kiürítették Bánffyhunyadot, ő fölajánlotta a férjemnek, hogy vágják le a csillagot, a katonai rendfokozatát, és menjen el hozzájuk, a nehéz időkben húzódjon meg náluk. A férjem erre azt mondta: Nekem itt a helyem, ebben az irodában. Még aznap elfogták az oroszok, és elvitték.

A fiam hatéves koráig voltunk Enyeden, az anyámék lakásában laktunk, ott tudtuk fölnevelni a gyermeket.

Amikor a férjem hazakerült a fogságból, akkor küldött hazatérési kérvényt. Így kerültünk át Magyarországra 1950-ben, Komáromba. A férjem ott volt tanár, bár a gyereknek nagyon örült, de már külön társasága volt. A nagynéném eljött utánam, és elvitt hozzájuk Pestre. Megkérdeztem a rokonságot, hogy mit csináljak. Menjek dolgozni, vagy tanulhatnék a Képzőművészeti Főiskolán. Ők – tudván a művészet iránti érdeklődésemről – azt mondták, hogy menjek a Főiskolára.

– Kihez került, kik voltak a tanárai, az évfolyamtársai?

– Évfolyamtársaim? Annyira már nem emlékszem, a neveket elfelejtettem, de egyet tudok: Galambos Edit.

Legelőször Bencze Lászlónál tanultam, két évig. Azután az Epreskertbe kerültem Pór Bertalanhoz. Elvégeztem a Főiskolát, majd diplomával jöttem át Ausztriába.

– Rajzai között vannak olyanok, amelyek a pesti forradalom alatti élményeket dolgoznak föl. Van például egy kapu alatt álló lány és dulakodó férfiak jelenetét rögzítő. Emlékszik erre?

– Ahogyan a Dembinszky utcai lakásomból kiléptem, ezt láttam. A kislány ott meghúzódott, és a mellette lévő utcán keresztbe vonult végig a katonaság, mindenféle népség. Volt, aki már leborult vagy a földre esett. Ott, azon a helyen, ahogy ment az ember, mindegyre be kellett állni a kapu alá, mert úgy süvítettek a golyók, minthogyha nem fölülről esne az eső, hanem oldalról a golyózápor.

– Ausztriában, a lágerben jöttek elő a pesti élmények-emlékek: az egyik rajzon tank, a másikon Molotov-koktélos pesti srác, a harmadikon fegyverletétel. A forradalmat megidéző-visszaidéző rajzai létrejöttével párhuzamosan kezdte rajzolni most már az új, valóságos környezetét: a menekülteket, a lágerlakók kiszolgáltatottságát, gyerekeket. Azt a világot, ami addigra a lelke mélyére rögzült. Személyes meneküléseinek ez volt az utolsó stációja?

– Tulajdonképpen úgy érzem, hogy örökké menekülök.