HU  |   RO  

Korunk 2004 December

„Mon commandant!”


Neagu Djuvara

Elnöki tanácsos voltam Afrikában


Nagy hírű bojárcsalád leszármazottja. Diplomatának készült, de pályáját a második világháború derékba törte. 1989-ig emigrációban élt, azóta újra Bukarestben lakik. Idős kora ellenére éveken át tévéműsort vezetett a román történelemről, amelynek avatott ismerője. Külpolitikai tanácsosként huszonhárom évet töltött Nigeri Köztársaságban. Emlékeit Amintiri din pribegie (1948–1990).címmel tette közzé az Albatros kiadónál 2002-ben megjelent kötetében. Ebből válogattunk részleteket.


 


A korábbi francia gyarmat, Nigeri Köztársaság, 1960 augusztusában nyerte el függetlenségét. Területének nagyobb része a Szahara déli részén fekszik, ennek délnyugati oldalán halad át 400 kilométer hosszúságban a Niger folyó, amelyről az ország a nevét is kapta, jóllehet területének csak kis részét szeli át. Szomszédai északon Algéria és Líbia, keleten Csád, délen Nigéria és Benin (az egykori Dahomey), nyugaton Burkina Faso (akkor még Felső-Volta) és Mali.


Földművelésre az ország területéből csak a folyó völgye alkalmas, valamint az egykori brit gyarmattal, Nigériával szomszédos, 1200 kilométernyi keskeny déli sáv. Állítólag 1898-ban, amikor az angolok és a franciák felosztották egymás között e területet, az angol delegátus kijelentette: „A gall kakas csak a homokban kapirgálhat majd.” Pontosan így is történt. Az angolok megszerezték a sivatag peremének termékeny területeit, a franciáknak pedig csupán egy keskeny sávot hagytak. Ezen is lemérhető, milyen indokok vezették a két gyarmatosító nagyhatalmat, és milyen módszereket alkalmaztak; az angoloknál kereskedők irányították a gyarmatosítást, a franciáknál viszont katonák. Szemmel látható volt az eredmény: a francia gyarmat, noha területe akkora volt, mint Franciaország és Németország együttvéve, csupán négymillió lakost számlált, a brit Nigéria lélekszáma viszont nem sokkal nagyobb területtel  nyolcvanmillió volt, mára talán a százhúsz milliót is elérte. Ráadásul a két közigazgatási rendszert elválasztó, mesterségesen meghúzott határ szétválasztotta a térség két fő etnikumát, a hauszákat és a kanurokat: tizedrészük északon maradt, francia fennhatóság alatt, kilenctizedük pedig a déli államba került. A továbbiakban lesz még módom a francia és az angol gyarmatosítás különbségeire vonatkozó megfigyeléseimről szólani.


Az ország területén huszonkét nyelvet beszélnek, mindenik nyelv neve egy-egy etnikai csoportot is jelöl. Csupán a négy-öt fontosabb etnikumról szólok röviden.


A kulturális szempontból legfontosabb és számbelileg is legnagyobb etnikum a déli határ mentén élő hauszák (Haoussa). Ők teszik ki az ország lakosságának felét, a többi húszmillió (akkoriban) északon élt. Egy ilyen népcsoport nem feltétlenül homogén. Különböző okok miatt a hausza nyelv teljesen bekebelezte például más, kisebb népcsoportok nyelvét. Mivel a hauszák jó kereskedők, sokan elvándoroltak szülőföldjükről. Emellett a britek szorgalmazták a hausza nyelv irodalmi és interetnikus nyelvként való elterjedését, így lett a hausza egyfajta lingua francája Fekete-Afrika nyugati részének. Ugyanez történt a szuahéli nyelvvel Kelet-Afrikában. (Hasonló esetet ismerünk már a történelemből, amikor az egész Közel-Keleten a sémi arámi nyelv terjedt el, melyet a babiloni fogság után a zsidó nép is átvett, ezzel helyettesítve az addig használt klasszikus hébert.)


A Nigerben töltött évtizedek alatt figyelemmel kísérhettem, hogyan „hauszizá-lódik” fokozatosan a gyermák földjén fekvő főváros is: miközben lakosainak száma ötvenezerről százötvenezerre növekedett, az ország különböző részeiből érkezettek között a hausza nyelv lett az azonnali kommunikáció eszköze.


A második, számbelileg és esetenként politikailag is legfontosabb nyelvet az országot átszelő folyó mentén beszélik. Tulajdonképpen két etnikumról van szó, az egyik a szonrai vagy szonghai északon, a Malival határos részen, a másik a gyerma (helyesebben talán zerma) délebbre, Benin közelében. Néprajzkutatók úgy gondolják, hogy több száz évvel ezelőtt a zerma bekebelezte a szonrai nyelvet. A nyelvészek tehát zerma-szonrai nyelvről beszélnek. Odaérkezésemkor a zerma-szonrai népcsoport 800 ezer főből állt, ám mivel Niamey, a főváros, a zermák földjén fekszik, és mivel az államelnök és több miniszter is ehhez a népcsoporthoz tartozott, ez az etnikum aránytalanul nagy politikai jelentőségre tett szert, ami, ha nem is mindig látható, de valóságos feszültségeket okozott.


A harmadik jelentős népcsoport (meghaladta az 500 ezer főt) a fulánok. Szétszórtan élnek, emiatt az a veszély fenyegeti őket, hogy lemorzsolódnak, és beolvadnak más népcsoportokba, kiváltképpen a hauszák tömegébe. Tagadhatatlan szellemi frissességük, magas fokú önbecsülésük és azon meggyőződésük, hogy ők különleges nép, és fölötte állnak minden más afrikai népnek, oda vezetett, hogy fontos szerepet játszanak a közigazgatásban, az oktatásban és a kulturális életben. Egy magát a tiszta peul rasszhoz tartozónak valló asszony büszkén hangoztatta: „Je suis pure peuhl!”


A Nigériával határos területen, a hauszáktól keletre, egészen a Csád-tóig élnek a kanurik. Társadalmilag jóval strukturáltabbak a határ túloldalán, Nigériában, arisztokráciájuk pedig büszke arra, hogy már egy évezrede az iszlám hitre tért. Ezzel szemben Niger fővárosában nem igazán volt érezhető a jelenlétük. (Leszámítva talán merészségük miatt rettegett nőiket, akik közül sokan bordélyházakban éltek – állítólag köpenyükbe rejtve kést hordoztak maguknál!)


A végére hagytam a tuaregeket, nem mintha kevesebben lennének a két előzőnél, noha összeírásuk eredménye mindig csak megközelítő pontosságú. Egyrészt azért, mert nomád életmódot folytatnak, másrészt, mert a hatóságokkal szemben engedetlenek. Az első világháború idején valóságos gerillaháborút folytattak a gyarmatosító francia csapatok ellen. Olyan népről van szó, amely a kihalás szélén áll. Ha egy nép ilyen állapotba kerül, az  önmagában drámai jelenség, a néprajzkutatónak viszont különleges megfigyelésekre ad alkalmat.


A tuaregek fehér bőrű nép, távoli rokona az Algériában és Marokkóban élő berbereknek. Magas, karcsú termetűek, arcélük sasra emlékeztet, ha ugyan látható, mert rendesen fehér vagy lila szinű turbánt viselnek, az arcukat borító fátyol pedig csak résnyi szabad teret hagy szemüknek. Maga a tuareg szó tulajdonképpen többes szám, egyes számban targi a nevük, a hangsúly mindkét esetben az utolsó szótagra esik. Nyelvük neve tamasheq (tamacsek), (részleges) iszlamizációjuk és az őket ért arab hatás előtt saját ábécéjük volt (tifinag), több, máig fennmaradt falfeliraton ez az írás olvasható.


Ezek a büszke, harcias emberek tevéikkel évezredeken át a sivatag kalózai voltak. A Szahara több száz négyzetkilométerén szétszórva élnek (a mai Algéria, Mali és Niger területén), és ahol csak lehetett, megőrizték a matriarchális rendszert, ami önmagában is e népcsoport ősi voltára utal. Megőrizték a kasztrendszert is, ennek megfelelően vannak közöttük harcosok, papok, szabad emberek, végül pedig szolgák. Ez utóbbiak általában feketék, és belláknak nevezik őket. Egy törzsfőnök (ame-nokál) azonban semmi akadályát nem látja annak, hogy gyermeke szülessék bella asszonytól, a mesztic ivadék előtt pedig nyitva áll a társadalmi felemelkedés útja. Példa rá Mouddour Zakara, a Szahara- és Nomád Ügyek minisztere Niameyben. Negroid külsejével egy kevésbé fontos törzs amenokálja volt, az övénél nagyobb törzsek tagjai nemigen vállaltak volna funkciót egy négerek alkotta kormányban!


Asszonyaik, mint minden matriarchális társadalomban, nagy tiszteletnek örvendtek. Rájuk is jellemző volt az éhezésnek folyamatosan kitett népcsoportok egyik tipikus tulajdonsága: az asszonyokat – főként a tehetősek feleségeit – valósággal tömték, mint a libákat, ezért néha ijesztő méretekre híztak. (A miniszter kabinetfőnöke – tehetséges és okos francia – mesélte: egy targi törzsfőnök felesége annyira elhízott, hogy egyedül már nem tudta széttárni a lábát. Ha férje gyermeket kívánt nemzeni vele, két szolga segítségét kellett igénybe vennie...)


Miből tartották fenn magukat a gyarmatosítás előtt? Tevék tenyésztéséből – nem az Ázsiában elterjedt kétpúpú tevéről van szó, hanem a kecsesebb, egypúpú dromedárról – és fuvarozásból, ők bonyolították le az Észak- és Fekete-Afrika közötti cserekereskedelmet, továbbá kalózkodtak, és néha rajtaütöttek a délebbre élő fekete törzseken, amelyek rettegtek tőlük. A függetlenség kivívása után viszont különféle politikai játszmák vagy számbeli fölényük folytán az egykori áldozatok kerültek az állam vezető pozícióiba, nekik pedig az alárendelt és az áldozat szerepe jutott. Szánalmas látvány volt egy-egy sovány, megviselt targi férfi, aki hagyományos öltözetében, földig érő kardjával oldalán a sivatag egykori uraira emlékeztetett – és most félve bekopogott egy házba a főváros európai negyedében, hátha   alkalmazzák kapusnak vagy felvigyázónak. Ha sikerrel járt, rögtön felverte sátrát az udvar végében, mint régen, messze, valahol a homoktengerben...


A tuaregek drámáját néhány évtizede egy természeti jelenség is súlyosbítja: a sivatag évente két kilométerrel tör előre! Mind kevesebb a legeltetésre alkalmas terület, a kutak pedig kiszáradtak. Emberek és állatok ereszkednek le évente mind délebbre, mígnem már megtelepedett csoportokba ütköznek, akik nem fogadják be őket, a hatóságok viszont nagy nehezségek árán őket is le akarják telepíteni. Kísérletük azonban nem csupán anyagi okok miatt fullad kudarcba (földhiány, a mezőgazdaság gyakorlatának hiánya), hanem valódi pszichikai ellenállással is szembe kell nézni. Ezek a szabad emberek, akik beláthatatlan területek közötti vándorláshoz voltak szokva, tehetetlenül álltak a helyhez kötött, szorgalmat kívánó munkával szemben. Pidoux doktor mesélt el egy tipikus történetet: körülbelül száz kilométerre északra Niameytől megállt autójával, hogy végignézze, ahogyan parasztok hosszú sora az első tavaszi eső után a kölest veti. Az első sorban dolgozó férfiak egy botra erősített apró ásóval kis gödröt ástak, a mögöttük levők a magot a gödörbe szórták, majd a gödröt lábukkal betömték. A sorok lépésben haladtak, a ritmikus mozgást a sorokkal haladó dobosok biztosították. A vetőmunkások között két targi is volt. Egyszer csak mindketten összeestek, a többiek ugyanabban a ritmusban folytatták megállíthatatlanul. Lehetséges, hogy azok ketten fizikailag kimerültebbek voltak, mint a többi helybeli, fekete  földműves, jóllehet a sivatagban tevéikkel napi száz kilométert is megtettek! Pidoux magyarázata erre az volt, hogy pszichikailag képtelenek efféle erőkifejtésre, efféle munkának (a szó etimológiai értelmében) alávetni magukat. Egyetértek ezzel a magyarázattal, és kiegészítem a nagy brazil szociológus, Gilberto Freyre interpretációjával, aki a karib lakosság (róla kapták nevüket e szigetek is) teljes eltűnésének okait keresi. Amikor a spanyolok megérkeztek, ezek a venezuelai, brazíliai és paraguayi népekkel rokon bennszülött népcsoportok még nem tértek át a gyűjtögető életmódról a pásztorkodásra vagy szántás-vetésre.


A hiedelemmel ellentétben nem azért haltak ki, mert szervezetük nem tudott ellenállni az európaiak által behozott betegségeknek, efféle érintkezésekhez ugyanis a szervezet néhány generáció után alkalmazkodni tud (az európaiak is túlélték az ázsiai, afrikai és amerikai eredetű járványokat). Azért haltak ki, mert nem tudtak lemondani arról a szabadságról, hogy az ember leszed egy banánt a fáról, vagy kifog egy halat a folyóból, és áttérni a brutális módszerekkel hódító spanyolok által rájuk kényszerített nehéz munkára. Nem álltak ellen a halálnak. Kétségbeejtő, de a teljes népesség kihalt. A spanyolok, majd a hollandok, angolok, franciák  Afrikából hozott négerekkel helyettesítették őket, akik már korábban áttértek a szántóvető életmódra, így annak ellenére, hogy a rabszolgákkal elképesztően rosszul bántak, azok túlélték, és a Karib-szigetek jelenlegi lakosainak ők az ősei.


Úgy gondolom, valami ehhez hasonló történik a tuaregekkel is. Nem annyira a szárazság és az éhség miatt halnak meg, sokkal inkább a megalázottság és elkeseredettség miatt.


A népesség e rövid leírása után néhány szó az írástudás helyzetéről és a francia kultúra befogadásáról.


Amikor kivívta függetlenségét, Niger a francia Kelet-Afrika legszegényebb országa volt, a statisztikák szerint az írni-olvasni tudók száma itt volt a legalacsonyabb, mindössze egy százalék. Úgy gondolom, még ez a számarány is túlságosan optimistának mondható, hiszen a megérkezésemkor olvasott tanulmány szerint az iskolaköteles korúak közül évente csupán három ezrelék kezdett valóban tanulni – a népesség végtelenül kis hányada tehát. Másrészt, mivel a lakosság hat százaléka lakott városon, nagy gondot okozott a tanítók falura küldése. Ehhez azt is hozzáfűzném, hogy a nomádok (tuareg, tubus, peul, bororo stb.) iskoláztatása megoldhatatlan volt. És honnan szerezzenek annyi tanítót? Nem is beszélve arról, milyen roppant megerőltetést jelentett a gyermekeknek az, hogy az oktatás francia nyelven folyt, vagyis egyidejűleg tanultak egy idegen nyelvet és a beszéd jelek általi rögzítésének csodáját. Igaz ugyan, hogy ezek a gyermekek – olykor  a neolitikumból alig kilépett etnikumok ivadékai – hétéves korukra sokszor két-három helyi népcsoport nyelvét beszélték. Későbbi helyszíni kutatások kimutatták, hogy a zsenge korától többnyelvű gyermek utóbb könnyebben tanul meg nyelveket, mint az, aki csak anyanyelvét ismeri.


 


Már jócskán az esős évszakban jártunk ugyan, a hőmérséklet mégsem csökkent érzékelhetően, a napi átlaghőmérséklet negyven fok körül mozgott. De többnyire nem emiatt, hanem a magány és a környezetemben észlelt sok furcsaság miatt szenvedtem.


Adtak mellém a házba egy „boy”-t, akit természetesen én fizettem. Minden (volt) afrikai gyarmaton ez a szolga neve, aki egyetlen európai házból sem hiányozhat, nélküle ugyanis az ember tehetetlen, nem jut semmire. Ő az, aki takarít (úgy-ahogy), tud európai módra főzni, mosogat, mos, vasal, bevásárol. Gondoltam: igaz ugyan, hogy 20–25 százalékkal átver, ám ha én megyek a piacra bevásárolni – és ugyan mikor? –, én alkudozom a hentessel vagy a falusi asszonnyal, aki gyékényen zöldséget árul, vajon nem szednek ki belőlem több pénzt, mint a saját boyom? Emellett az árusok alig tudnak tíz-húsz szónál többet franciául, én pedig még ennyit sem az ő nyelvükön. Hát ezért elengedhetetlen kelléke a boy az európaiak mindennapi életének – nekik pedig európainak számított minden fehér ember, az amerikaiak és az izraeliek is, csak az arabok nem. Máskülönben gyakrabban neveztek minket a saját nyelvükön anasarának, vagyis a názáretihez tartozóknak, mint európainak.


A huszonhárom év alatt négy ilyen szakácsom-cselédem volt. Az első akkor hagyott el, amikor első ízben szabadságra mentem (igaz, öt hónapig tartó szabadság volt), a másodikat tizenöt év után magam küldtem el, a harmadik meghalt májzsugorodásban, a negyediktől pedig akkor váltam meg, amikor véglegesen elhagytam az országot.


Azok a mulatságos beszélgetések velük! A boy erősen hozzávetőleges francia nyelvtudása folytán a félreértések szinte mindennaposak voltak. Sajnálom, hogy más nyelven nem adhatom elő a qui pro quók sokaságának gyöngyszemeit. Elmesélem mégis az egyik ilyen esetet. Az első boy neve Kimba volt, érkeztemkor kollégáim javasolták, hogy fogadjam fel. Kellemes külsejű zerma férfi, rövid, őszülő szakállal, egyenes testtartással, az alázat legkisebb csírája nélkül, szinte hetykén hordta nemzeti viseletét, a bő fehér pamutruhát (grand boubou). Mivel azonban azelőtt egy kerületi parancsnoknál szolgált, engem is „mon commandant”-nak szólított. Figyelmeztettem, hogy én nem vagyok parancsnok. Erre azt felelte: „Nem vagy talán a civil életben vezető? Tehát mégis mon commandant vagy.” Mindvégig így is szólított. Elég jól beszélt franciául, és az esti iskolában megtanulta legalább a nyomtatott nagybetűk írását. Beiktatásom után néhány nappal megmutattam neki, hogyan készítsen nekem joghurtot: erjesztőként használjon import joghurtot (amelyik nagyon drága volt), és öntse fel helybeli tejjel. A peul asszonyok fejükön vitték az üveget a piacra, benne egy liter tej, tehenük ugyanis ennyit adott naponta. (Tulajdonképpen nem is az Európában ismeretes tehénről van szó, hanem arról a nyakszirtjén zsírpúpot viselő szarvasmarhafajtáról.) Ha egy peul pásztornak azt mondta volna valaki, hogy egy normandiai tehén harminc liter tejet ad naponta, azt hitte volna, hogy az illető hazudik.


Egy szombati napon Kimba elkészítette az első adag joghurtot, és mivel hazaérkezésem előtt távozott (szombat délelőttönként is dolgoztunk), az asztalra felsorakoztatott hat üveg mellett egy cédulát hagyott, amelyen ez állt: DAME TIMES DE YAOURT AU FRIGON.


Első megdöbbenésem után nekiláttam megfejteni az üzenetet: a ’yaourt’ szót egyszerűen lemásolta a francia címkéről, eddig világos. ’Frigon’ a hűtőszekrény jelentésű ’frigó’-nak értendő. De mit keres ott egy dáma és kiváltképp az angol napilap neve? Egyszer csak „leesett a tantusz”, ahogy mondani szokás: fonetikusan DAME annyi, mint demain,  azaz holnap; TIMES pedig „ti mé”, azaz „berakod, beteszed” (tu mets). Tehát: „Holnap tedd a joghurtot a hűtőbe.” Pofongyszerű.


Amikor két év múlva, szabadságom leteltével visszatértem, már nem fogadtam vissza Kimbát, nem emlékszem, miért. Valószínűleg időközben máshoz szerződött, meg aztán magam sem kötődtem hozzá annyira, hogy mindenáron felkutassam. Nálánál valamivel fiatalabb és kevésbé büszke zerma férfit találtam helyette. Csöppet sem volt buta, sőt folyton új meg új kérdéseken törte a fejét, igyekezett tanulni és felemelkedni, alkatában mégis volt valami nevetséges vonás, valami, ami együttérző mosolyra fakasztott. Olyan emberre hasonlított, akinek a színpadon a csetlő-botló, szerencsétlen, megcsalt férfi szerepe jutott. Ha kerékpárra ült, hímzett hausza sapkáját a fülére húzva, szétálló térdekkel, amint sarkával pedálozott, hátulról úgy festett, mint egy afrikai Charlie Chaplin. A szolgálatomban töltött  évek alatt az egész európai kolónia csak így emlegette: Saley Djuvara, ami kissé nyugtalanított, mert féltem, hogy rajta marad a név! Tévedtem, nem ebből az irányból fenyegetett veszély. Nem sokkal azután, hogy bátyám sebészként a niameyi kórházban kezdett dolgozni, majd az Orvosi Egyetem tanára lett, egyik diáklánya Djuvara névre keresztelte gyermekét. Van tehát most valahol Nigerben egy Djuvara Mamadou vagy Djuvara Moumouni vagy ehhez hasonló nevű férfiú! Később pedig, a hetvenes évek végén, amikor a vejem az Egyesült Államok nagykövete volt Ruandában, akkor 12–13 éves unokám, Sandra Djuvara Melone annyira mély benyomást tett a ház szakácsára, hogy születendő gyermekét róla akarta elnevezni. S mivel a fennvaló nem áldotta meg lánnyal, hogy Sandrának nevezhesse, az ő fia is a Djuvara keresztnevet kapta. Most tehát Afrikában valószínűleg egy sereg Djuvara jön-megy. Minden szentre esküszöm azonban, hogy azok a szerecsen gyerekek nem családunk férfi tagjainak ivadékai! Ezt arra az esetre mondom, ha valaki idehaza igényt támaszt örökségemre, amely jelenleg mindössze 18 négyzetméter ugyan a Bellu temetőben – de mit lehet tudni!


Saley – neve a Salamon rövidítése – nagyon vallásos volt. Egyet ki nem hagyott volna az előírásos napi öt imából, a böjt ideje alatt pedig nem vett magához sem ételt, sem italt, sőt még a saját nyálát sem nyelte le napfelkeltétől kezdve napnyugtáig. A Koránról természetesen azt tartotta, hogy benne megtalálható a világ minden tudománya. Nagy szenzációt keltett Niameyben is a három amerikai űrhajós 1969 júliusában végrehajtott Holdra szállása. A televízió ott is elterjedőben volt, az emberek összegyűltek olyan házaknál, ahol láthatták a közvetítést. Az én Saleym is elment megnézni. Én akkor nem mentem, csak jóval később láttam ezeket a képeket. Másnap Saley odajött hozzám, és ezt mondta: „Milyen hazudósak ezek az amerikaiak! Azt képzelik, hogy elhisszük ezt a megrendezett komédiát? Ahhoz, hogy eljuthassanak a Holdra, előbb át kellett volna szeljék a Próféta által leírt hét eget!...” Nem is próbáltam más belátásra bírni. Ellenkezhetem én a Próféta szavaival?


Odahaza engedelmesen követték mind a Próféta szavait, mind pedig az ősi hagyományokat. Ilyen volt például az a szokás, hogy ha beállít valakihez a nagyobb fivér (aki lehet apjuk testvére is), és azt mondja, tetszik neki vendéglátója ruhája, az köteles levetni és neki adni. Amikor 1970-ben szárazság sújtotta az országot, mind saját, mind a felesége rokonsága feljött faluról, és beköltözött hozzá, mivel szörnyű volt az éhínség. Asztalánál tizenkilencen ültek akkoriban. Nyomorúságos fizetéséből – tízezer frankot keresett akkor, az én jövedelmem egytizedét – kellett állnia a költségeket. Persze csipegetett ő piacoláskor, esténként a biciklijére mindig felpakolt ezt-azt: olajat, mosószert, szappant – tán mértem én esténként centissel a szappant? –, de a szegénység akkora volt, hogy tízezer frankba került egy zsák köles. Ő volt az egyedüli pénzkereső! Azt hiszik, legalább otthon számíthatott a sok ingyenélő segítségére? Szó sincs róla! Egyszer elmesélte, hogy a házuk melletti kis kertbe elvetett néhány sor zöldséget, és megkérte sógorát, feleségének az öccsét, egy 19 éves fiatalembert, hogy amíg ő a gazdánál szolgál, hozna vizet a kútról és locsolná meg vele a kertet, hiszen az mindannyiukért van. A fiú büszkén utasította vissza: „Miért? Talán a szolgád vagyok?” Így álltak a dolgok arrafelé. Ilyen környezetben hogyan is alakulhatott volna ki gazdaszellem, hogyan gyarapodhattak volna az emberek, hiszen, ha valamelyikük termelni kezdett, nyakára jött minden rokona, falubelije és szomszédja, és addig szipolyozták, míg ismét koldusszegény nem lett.


És mivel Saley zöldségtermesztéséről volt szó, elmesélem, hogyan tanult meg nálam padlizsánsalátát készíteni. Mert tudják meg, ebben igazi mester lettem: képes vagyok órákon át a napon és szélben álldogálni, amíg jól lángra nem kap a tűz, úgy megfüstöl, mint a sonkát, a szememből pedig két napig folyik a könny, de a parázs tökéletes a rost alatt, ahová felsorakoztatom a padlizsánokat. Addig állok mellettük és forgatom őket, míg feketére és puhára nem sülnek, hogy már a tűzre csöpögnek. Hámozás közben az ujjaimat is megperzselem. Ezután deszkán fakéssel felvagdalom. Cserépedényben egy órán át kavarom (szagtalan) olajban, mígnem ezüstös hab nem lesz belőle. Természetesen sót és borsot ízlés szerint adunk hozzá, valamint apróra vágott hagymát (újabb kínszenvedése a szemnek). Az én padlizsánsalátámnak sehol a világon nincs párja! Miután számtalanszor megfigyelte, hogyan csinálom, végül az én Saleym is megtanulta. Három-négy nálam rendezett fogadás után híre ment, milyen fantasztikus nálam a padlizsánsaláta. Ettől fogva, ha egyik-másik ismerősöm vacsorát adott, felfogadta Saleyt „caviar d’aubergines a la Djuvara”-t készíteni. Így némi pénzhez is jutott.


Szerettem volna, ha megtanít az ő ételeik elkészítésére. Folyton kérdeztem, mikor főz már valami olyan ételt, mint amilyent a hivatalos fogadásokon szoktak nekünk felszolgálni. Nem válaszolt, de nem főzött ilyet. Egyik alkalommal elmondtam az elnöknek, hogy a boyom sohasem főz nemzeti eledeleikből valamit. Az elnök nevetni kezdett: „Azért nem főz, mert nem tud. Nálunk szégyen, ha egy férfi főz, mert a főzés az asszony dolga. Európai ételeket készíteni egészen más, az része a munkájának...” Hiába kértem arra is, hozza  el egyszer a feleségét, főzzön ő valamit. Végül ünnepélyesen meghívott, hogy egy vasárnap ebédeljek náluk. Úgy is történt. Elvitt az ő „koncessziójára” – így nevezték a családok rendelkezésére bocsátott telket –, bár a kifejezés rá nézve nem találó, hiszen neki nem kiutalták a telket, hanem ő maga találta a város szélén, a repülőtér közelében.


Kitettek a ház elé egy alacsony asztalt és egy széket. Egyet! Az asszony a konyhában forgolódott, Saley peckesen állt az asztal mellett, a gyerekek pedig tágra nyílt szemekkel figyelték távolról, hogyan eszik az „anasara”. Soványka, de az európai tápon tartottnál finomabb főtt csirkét tálaltak fel, valamilyen ragadós mártással. Hozzá paprika, olyan csípős, hogy szinte lángolt tőle a szám, de azért finom volt. Továbbá puliszka, illetve a  puliszkához hasonló valami, kölesből főzték. Ne feledjük, hogy évezreden át, míg a 17. és 18. század fordulóján be nem hozták a kukoricát, a mi őseink is kölesből készült puliszkát ettek. A Szahara környékén termett, a franciák által millet-nek nevezett köles természetesen nem azonos a nálunk ismerttel. Távolról inkább kukoricának nézné az ember, magas szárú növény, hosszú, a kukoricáéra emlékeztető levelekkel, esős évszakban magasabbra nő egy lóháton ülő embernél. Az amerikai sorgho rokona, csak kisebbek a magvai.


És másként is készítik, mint a puliszkát. A magvakat betöltik egy mozsárba, vagyis egy kúp alakúra kifaragott fatönkbe. Egy, de legtöbbször két leány elkezdi törni a magvakat egy bunkósbotszerű eszközzel, s ezt a mozsártörőt mind magasabbra emeli, mielőtt lecsap vele, s mindezt szemet gyönyörködtető mozgás kíséri, a karok és a csípők ritmikus járása. Az ütemesen csapkodott faedény olyan hangot adott, mint a fakopáncs, és ez hang a környező házakba is elhallatszott. Az így összetört és átrostált kölest benedvesítették és egy éjszakán át kelni hagyták. Csak ezután főzték meg. A színe fehérebb volt, mint a puliszkáé. Cseréptálban az asztal közepére tették, és jobb keze három ujjával ki-ki sorra tört belőle egy darabot, majd belemártotta a szószba. (A bal kéz náluk étkezés közben mindig hátra van téve, ugyanis tisztátalan, mivel az ember vele mossa meg bizonyos testrészeit.)


Miért is váltam meg Saleytől tizenöt évi szolgálat után? Mivel kezdett ellustulni. Volt egy csavaros eszű barátja, aki bebeszélte neki, hogy többet keresne, ha nyitna egy ételesbódét. Nekem semmit sem szólt, csak azt láttam, hogy mind többet lecsíp a szolgálati időből. Ekkor szélnek eresztettem, és új vállalkozásához sok sikert kívántam neki. Egy év sem telt el, már meg is bánta, hogy elment tőlem, az üzlet ugyanis nem virágzott. Nem volt mit tennem, mivel felvettem valaki mást a helyére, aki sokkal ügyesebb is volt nála. Távozásom óta évente legkevesebb kétszer írt nekem, egyszer újévkor, egyszer pedig a böjt lejártával. Jókívánságai alig álcázzák azt, hogy ajándékot vár. Így aztán immár húsz éve küldök neki egy-egy pénzutalványt, körülbelül olyan összegben, amennyi egy zsák köles ára – azért csak ennyit, mert nyugdíjamat az „övéi” évek óta nem folyósítják.


Utóda sokkal jobb modorú volt, mint ő. Igényes gazdáknál szolgált, ezért nem tegezett, mint Saley, hanem magázott, tálaláskor pedig fehér kesztyűt húzott. Ötven felé járt már, de finom arcvonásai voltak, kifinomult udvariassága pedig egyenesen főúri. Félig peul volt, félig hausza. Három hónap alatt végzett vele a májcirózis. Amikor a bátyám beutalta a kórházba, naponta meglátogattam. Hogy érzi magát? - kérdeztem. Válasza mindig ez volt: „Jól. Nagyon jól.” A halála előtti napon is ezt válaszolta. Másnap délután, mire odaértem, már halott volt. Családja még aznap eltemette – náluk ez a törvény.


 


Lám, messze kalandoztam, pedig a kezdetekről még keveset mondtam.


Eleinte természetesen senkit sem ismertem. Mihez kezdjek munkaidőm végeztével, olyan hőségben, hogy szinte önkívületi állapotba kerül, részegnek érzi magát az ember? Először is az iránt érdeklődtem, van-e valahol úszómedence. Volt egy, néhány évvel azelőtt a francia hadsereg építette, még Massau tábornok ideje alatt, aki a háború utáni francia hadsereg karizmatikus egyénisége volt, de Gaulle tábornok odaadó híve. A folyó partján állott ez a medence, meglehetősen távol a városközponttól. Néhány csenevész gyümölcsfa szegélyezte. Egy francia altiszt vagy  katona büfét is működtetett, ahol langyos ásványvíz, gyümölcslé, Coca-Cola volt a kínálat, ha ugyan ez utóbbi világcsoda már akkor ismeretes volt ott. Éveken át oda jártam hűsölni. De képzeljék, az első hónapban, 1961 augusztusában, bele sem mártottam a lábamat! Ugyanis a még ott állomásozó kis francia csapat ezredese éppen szabadságon volt, én természetemnél fogva fegyelmezett ember lévén, engedélye nélkül nem mertem fürödni. Naponta eljártam viszont egy klubba, hogy felfedezzem az egykori gyarmat európai faunáját.


A francia társaság többségében volt gyarmati tisztviselőkből állt. Korábbi vezető beosztásukból általában tanácsosi rangba süllyedtek. Szakképzett emberek hiányában azonban több miniszter megtartotta a francia tisztviselőket igazgatói funkciójukban, leginkább a belügyi, a mezőgazdasági, a bányaipari és az igazságügyi tárcánál. Továbbra is kapták természetesen a francia államtól járó fizetést. Francia volt a belügyminiszter kabinetfőnöke is, külsőre csakúgy, mint erkölcsi szempontból kifogástalan férfiú. Franciaországban nevelkedett, igen szép peul mesztic nőt vett feleségül, akitől három fia született: a két idősebbik sötét bőrű volt, talán még sötétebb, mint az anyjuk, a harmadik viszont fehér, tapasztalt szem kellett, hogy valaki felfedezze afrikai származását. Mendel törvénye!


Voltak azután – kisebb számban – a bankok, kereskedelmi társaságok, vállalkozók képviselői. Egyesek közülük naponta eljöttek elhagyatott, szerény uszodánkba. Egy harmadik réteg, a szerényebb módú fehérek (petits blancs): kereskedők, iparosok, munkások stb. nem igazán mutatkoztak a katonai uszodában. Használatához valóban engedély kellett. Idővel épültek még medencék. Előbb a Grand Hotelben: a mérete kisebb volt, de a környezete igen kellemes. Később elkészült az olimpiai medence, ide idővel afrikaiak is jöttek, eleinte persze az iskolák és sportegyesületek hozták őket. Később tucatszám épültek fürdőmedencék az európaiak házai és a nagykövetségek mellett.


A helybéli franciák eleinte gyanúsan méregettek. Mit keres egy idegen az ő vadászterületükön? Akkor enyhültek meg irányomban, amikor látták, hogy az ő nyelvüket beszélem, értem poénjaikat, kivéve azokat, melyek az afrikaiakon csattantak. Ez utóbbiakat soha nem értem fel ésszel, magam nem is próbálkoztam hasonlókkal, holott nekik ez semmiség volt. Idővel a gyanakvás egyszerű kíváncsisággá változott. Talán egy kis félelemmé is. Figyelem! Elnöki tanácsos voltam!


A hagyomány hatalma, a család morális befolyása az egyénre egyelőre kikezdhetetlen. Minden jog az apát vagy az idősebb fivért illette meg. Ad  az ember a boynak egy kerékpárt – másnap talán már el is kéri tőle az idősebb fivér, és olyan nincs, hogy ő ne adja neki. Egyszer a tanügyminiszter, Maidah Mamoudou kíséretében – szelíd, szerény ember volt – Lagosba utaztam, üzleti tárgyalásokat folytatni a nigériai vezetőkkel. Ottlétünk ideje alatt egy nigériai törzsfőnök gyönyörű hímzett boubout ajándékozott neki. Néhány hónappal később egy  koktélpartin rákérdeztem: „Miniszter úr, sohasem látom önön azt a csodálatos boubout, amit Nigériában kapott ajándékba!” Ezt válaszolta: „Megtetszett az apám bátyjának, oda kellett adnom neki...”


Sohasem tudtam kideríteni, milyen sorrend irányítja „az idősebb fivér” (le grand frere) intézményét. Mert nem egyszerűen arról volt szó, hogy a családon belül az idősebb fivér bizonyos hatalmat gyakorol öccse fölött, hanem ez az elsőbbség több generációra is kiterjedt. Egyszer egy ápoló állhatatosan könyörgött  bátyámnak, hogy a kései óra ellenére vizsgálja meg az ő idősebb fivérét. Bátyám az átdolgozott nap után ki volt merülve, ezért kissé ingerülten csak annyit mondott: „Hívd be...” Pár perc múlva az ápoló egy hat-hét éves kisfiúval tért vissza. „De hát azt mondtad, a bátyádat kell megvizsgálnom!” „Hát ő lenne az... A bátyám fia.” Răzvan jókedvre derülve megvizsgálta a behemót ápoló idősebb fivérét.


A férfiakra is jellemző rendszeretet lepett meg náluk a leginkább. Persze egy forró nap után a munkások, őrök erős izzadságszagot árasztottak, különösen ha olyan etnikumhoz tartoztak, amelyik maniókát fogyaszt. Ez az erős, átható szag kellemetlen lehet számunkra. Ne feledjük azonban, hogy a mi szagunk ugyanilyen kellemetlen számukra. Savanyúnak érzik. A sárgákról meg azt mondják, hogy hullaszaguk van. Jellemző az az anekdota, amelyet Toynbee ír le monumentális, tízkötetes munkája, a A Study of History lapjain: előkelő, idősebb angol hölgyet Dél-Afrikában élő ültetvényes rokona meghívott vendégségbe. Az udvarház egyik szobájában szállásolták el, és rendelkezésére bocsátottak egy tizenhat éves néger lányt. Másnap reggel, amikor ébredés után hívatta, hogy hajtsa össze a takaróját és tegye a lába alá, a szolgáló szó nélkül elájult. Jött helyette egy idősebb szolgáló. „Mi történt a leánnyal?” – kérdezte tőle. „Milady, kérem, fiatalka még és megijedt.” A rákövetkező napon megismétlődött a jelenet: a fiatal szolgáló, alighogy belépett a szobába, ismét rosszul lett. Ez alkalommal már nyersebben vonta kérdőre az idősebbet: „De hát mi van ezzel a lánnyal?” „Milady, kérem, értse meg, fiatal és tapasztalatlan, nem szokta még meg a maguk illatát...” Lám, egy idős hölgy testszaga annyira sérti egy fiatal afrikai nő orrát, hogy akár ájulást idézhet elő. Ideje belátnunk, mennyire viszonylagosak érzékszervi benyomásaink.


Ha a munkaidő leteltével váratlanul betoppantam a konyhába, azt láttam, hogy a boy a mosogatótálban áll, és mosakszik, ugyanis mindennap tetőtől talpig lemosta magát. A folyópart is folyton mosakodó helybeliekkel volt tele. Úgyszintén a folyó mentén kiterjedt területen nők és férfiak mosták a fehérneműt. Ez azonban kockázattal járt. Általában ugyanis nem tudtak úszni. Ha valaki beleesett a folyóba, rögtön elvitte az ár. Egy reggel Saley elkérezkedett, mondván: temetésre kell mennie. Előző nap húszéves öccse mosás közben megcsúszott, és elvitte a víz. Niameytől több tíz kilométerre húzták ki holttestét a folyóból.


Ne csodálkozzunk azon, hogy nem tudtak úszni! Ha visszamegyünk néhány száz évet, Európában sem tudtak, még maguk a tengerészek sem. Hajótörés esetén a matróz, ha nem tudott megragadni egy csónakot vagy egy szál deszkát, vízbe fulladt, meg sem próbált úszni. A tengeri fürdőzést – kiváltképp északon – de Berry hercegnő, X. Károly Nápolyban nevelkedett menye vezette be 1820 körül.


Más feljegyzésre méltó apróság, hogy a parasztok, például a lovardáinkban dolgozók, sohasem vonultak el dolgukat végezni anélkül, hogy ne vittek volna magukkal egy vízzel telt, zöld színű cserépedényt. Elképzelhetetlen volt, hogy dolguk végezte után ne tisztálkodjanak. Nigériában láttam egy jelenetet: az út mentén megállt a városközi busz, leszálltak róla a matrónák – mindük kezében ott volt a kis csésze.


Mi, európaiak azon is csodálkoztunk, hogy a férfiak is leguggolva vizelnek. Pedig ha valaki olvasta Hérodotoszt, az tudja: ő már a Krisztus előtti ötödik században megírta, hogy az egyiptomiakat és a helléneket az különbözteti meg egymástól: egyikük guggolva, másikuk állva könnyít magán. Én mint 20. századi ember erre azt mondom: bölcsebb az afrikaiak szokása...


Mivel pedig a szóban forgó tisztálkodás csakis bal kézzel történhetett, étkezés közben bal kezét mindenki a háta mögé rejtette, és az ételekhez csak jobb kézzel nyúlt. Ha például hivatalos vacsora alkalmával parázson sült bárány került az asztalra – így készítették egykor nálunk is „betyár módra” –, sietve nekiláttunk kedvünkre lakmározni a párolgó, fűszeres húsból. Először kézzel lehúztuk a ropogósra sült, erősen sózott bőrt, melyet előtte csípőspaprikában pácoltak, majd következett a hátsó comb, netán az igazi „finom falat”, vagyis a bélszín, melyhez a hasi részen keresztül lehetett hozzáférni – de mindezt csakis jobb kézzel végezhettük! (Soha nem jöttem rá, hogyan táplálkozik az, aki félkezű...)


 


 


Az országban érezhető volt az elégedetlenség. Persze hozzá kell tennem, a fokozódó szegénységért nem lehetett egyedül a kormányt felelőssé tenni, hiszen az évek óta tartó szárazság miatt, amely súlyosan érintette főleg az ország északi részét, elhullott a szarvasmarha-állomány jelentős hányada, az emberek pedig tömegesen hagyták el lakhelyüket vagy egyszerűen éhen pusztultak. Az ország  vezetőire várt volna a feladat, hogy a természeti csapás következményeit valahogyan elhárítsák: külföldi segélyért folyamodjanak,  jobban számoljanak a helyi adottságokkal, nagyobb figyelmet fordítsanak az emberek szenvedéseire. Hasonló vádakra jogosított fel például az a tény is, hogy tizenkét évvel a függetlenség elnyerése után a hatalom még mindig a politikusok egy szűk csoportjának kezében volt. Ők alkották a Rassemblement Démocratique Africain (Afrikai Demokratikus Tömörülés) nevű párt vezetőségét. A függetlenséget tárgyalások útján vívták ki, és úgy gondolták, hogy a korábbi gyarmati hatalommal meg kell őrizni a lehető legjobb és legszorosabb kapcsolatokat. Nem hiszem, hogy Diori Hamani elnököt nem szerette a népe, jóllehet azok a fiatal értelmiségiek, akik megjárták Franciaországot, és ott a kommunista párt befolyása alá kerültek, gyakran vádolták őt politikai immobilizmussal. Úgy vélem, inkább érhette ez a vád Boubou Hamát, a nemzetgyűlés és a párt elnökét, aki osztozott Diori Hamanival az országvezetés terheiben. Külsőre is, de lelkileg is különös figura volt, bár én egészében érdektelennek találtam. Kövér testével, kimért mozdulataival az egyiptomi királysírok falára festett eunuchokat juttatta eszembe. Hozzá hasonlóan terebélyes volt a felesége is, s ha jól tudom, gyermekeik úgyszintén. Nehézkesen, döcögve járt, azt beszélték, hogy szülei rabszolgák voltak,  s a gazda elvágatta mindkét lábán az Achilles-inat, hogy ne tudjon megszökni. A franciáknak köszönhette, hogy iskolába járt. Tele volt bosszúvággyal, autoriter személyisége nem járt messze a zsarnokságtól. A parlamentben csak ő szónokolt, választások alkalmával pedig egyedül ő döntötte el, hogy kik lesznek a párt jelöltjei.


Mivel autodidakta volt, korlátolt és zagyva fejű, szerencsétlen honfitársait különböző alkalmakkor beszédek címszó alatt találomra összehordott, emészthetetlen szóáradattal traktálta, amelyből senki nem értett semmit. Egybe ömlesztette az ókori világ görög hőseit, a Kolumbusz előtti Amerika istenségeit és az afrikai folklór mitikus szereplőit, majd egy bűvész mozdulatával előhúzott közülük egyet, hogy megcsillogtassa az értelem fényénél, s ezzel bebizonyítsa képtelennél képtelenebb elméleteit. Hogy honfitársai lenyelték ezeket a zagyvaságokat, az valahol érthető. Dühített azonban, hogy francia tisztviselők, újságírók, néha még tudós férfiak is hatalmas tudású és kultúrájú személyként, az afrikai értelmiség jeles alakjaként kezelték, mert így kívántak hízelegni a helyi lakosságnak. Gyakran tapasztaltam, hogy együtt emlegetik Ahmadou Hampaté Bâval, ezzel a – talán Maliból származó – valóban nagy tudású idősebb peullal, akit egyszer magam is hallottam beszélni. Tudós ismerője volt a keleti tudományoknak, amellett az afrikai problémák szakértője. Ezért bántott nevük közös emlegetése. Számomra Boubou Hama neve nem jelentett mást, mint álműveltséggel álcázott ostobaságot. Személyének masszív, fullasztó jelenléte a politikai életben nagyban hozzájárult Diori Hamari kormányának bukásához. A kérdés csak az, hogy Hamari miért tűrte meg maga mellett annyi ideig, és miért adott akkora hatalmat a kezébe? Lustaságból talán? Megfelelt neki, hogy a nemzetgyűlés és a párt vezetésének terhe az öreg harcos vállán nyugodjék, s ő akadálytalanul a közügyekkel és fejlesztési tervekkel foglalkozzék? Nem volt honnan tudnom, így ez is, mint annyi más részlete annak, ami körülöttem zajlott, örökre rejtély marad számomra.


Diori Hamari megbuktatásával az én jövőm is bizonytalanná vált egyszeriben. Vajon az új, alighanem altisztekből frissen tisztté avanzsált vezetők, akik még elődeiknél is kevésbé értenek a politikához és a gazdasághoz, meg akarnak majd tartani? És mi legyen akkor, ha csak  bátyámra tartanak igényt, mivel orvos, engem pedig, aki tizenhárom éven át az előző elnök tanácsosa voltam, visszaküldenek Franciaországba?


Hamarosan rájöttem, hogy jelenlétem nem zavaró, mivel nem tekintettek az elnök bizalmi emberének, és nem is voltam az. Diori Hamari sohasem hívott meg saját lakosztályában rendezett szűk körű vacsorára. Ezzel mentett meg. Külügyminiszternek egy fiatal kapitányt neveztek ki, aki előkelő zerma családból származott. Családneve – Djermakoye – azt jelenti: „a zermák királya”. Ez cím, nem pedig ragadványnév. Bitorolt cím, rosszakarói szerint, hiszen több zerma törzs lévén király is több volt. A miniszter családja a fővárostól délre, a Say tartományban élő törzs vezető rétegéhez tartozott, amely másoknál buzgóbban kiszolgálta a gyarmati hatalmat, és így fölébe emelkedett a többi vezetőnek. A kapitány nagybátyja, aki mutatós, előkelő francia nőt vett feleségül, a függetlenség elnyerése után igazságügyminiszter és miniszterelnök-helyettes lett. Utóbb magas funkciót töltött be az ENSZ-ben, végül az afrikai ügyekért felelős titkár helyettese lett. Egyik rokonuk a vámhivatalt  vezette. Mind tiszteltek engem, így az új miniszter is kezdettől fogva udvariasan bánt velem. A fizetésemet is megemelte egy év múlva, mivel tíz éve ugyanannyi volt, holott azalatt vásárlóértéke körülbelül a felére csökkent.


 


 


Közben az ország jobb napokat is látott. Egyrészt azért, mert több esős év követte egymást. Másrészt mert hosszú várakozás és kemény munka után Agadestől északra termelni kezdett Niger első uránbányája. A feltárás már régen, még a gyarmati uralom idején megkezdődött. Létrehoztak egy többnyire franciákból álló kitermelő vállalatot, amely gyors ütemben hozzálátott a feltáráshoz és a felszíni munkák elvégzéséhez. Úgy értesültem, hogy a kutatásokra és a kitermelésre fordított összeg ötmilliárd francia frankot tett ki. Amikor egy-egy marxista meggyőződésű fiatal afrikai arról beszélt, mennyire kíméletlenek az európai kitermelők, akik kiszipolyozzák az afrikai föld kincseit, a kőolajat és az uránt, azt kérdeztem tőlük: miért nem kezdték el ők maguk a kitermelést, miért nem fektettek be ők e vállalkozásokba – a gyakori  kockázatot is vállalva – tízmilliárdos összegeket. Nálunk is ismeretes ez a butaságra alapozott, rosszhiszemű propaganda – hasonlóan perverz érveléssel működött ott is.


A felszíni fejtés eredményei láttán nemzetközi cég alakult, amely attól a helytől nem messze nemsokára felszín alatti bányát létesített, és megkezdte a kitermelést. Egy nemzetközi bizottság tagjaként mindkettőt meglátogattam. A felszíni bánya elképesztő látványt nyújtott. Távolról olyannak tűnt, mintha a Colorado több kanyonjának torkolatánál állnánk. Hatalmas, több irányban kivájt völgyek, a vörös hegyoldalba vágott utakon tucatszám közlekedtek a telerakott teherautók. A másik, felszín alatti bánya bejárata szénbányára emlékeztetett, csak kevesebb volt a piszkos salak. Védősisakot és köpenyt viseltünk. A mélyben hatalmas, a katedrálisok hajójára emlékeztető csarnokba értünk, amelyből minden irányba folyosók nyíltak. Ugyanúgy kisgyermeknek éreztem magam, mint amikor réges-rég rémülten szemléltem egy hasonló csarnokot a Szeben közelében levő sóbányában.


Az urán értékesítéséből származó bevételeknek köszönhetően az ország jövedelme a kétszeresére nőtt, sőt megnégyszereződött. Az új kormány ezt a saját hasznára fordította, és úgy tett, mintha a bányák nyeresége egyedül az ő érdeme volna. Az embereken olyan érzés lett úrrá, mintha megfogták volna az Isten lábát, sikerült volna legyőzniük a szegénységet, és mostantól, az élenjáró államokhoz hasonlóan, győzedelmesen vonulhatnak a fejlődés útján. Elkezdődött az infrastruktúra kiépítése, pazar épületeket emeltek minisztériumok számára, de szállodák és kongresszusi központok is épültek. Mivel azonban a jövedelmek csak lassan emelkedtek, számottevően megnőtt viszont a külföldi hitelek kerete, habozás nélkül kiaknázták ezt a lehetőséget. Néhány év múlva egyidejűleg két olyan esemény következett be, mely drámai fordulatot hozott. Egyfelől Kanadában és Ausztráliában új uránkészleteket fedeztek fel, melyek kitermelése és szállítása sokkal könnyebb volt. (Nigerben a legközelebbi kikötőig a kitermelt nyersanyagnak kétezer kilométert kellett megtennie rossz utakon.) Másfelől a hidegháborús viszonyok enyhülése közepette a dúsítás új módszereit fedezték fel, ennek folytán rohamosan csökkent a nemzetközi piacon a nigeri urán iránti kereslet és az uránérc egységára. Az álom szertefoszlott – ám az adósságok megmaradtak.


A szóban forgó történetnek más következményei is voltak. Az előző évek folyamán erőteljesen csökkent az országban a földimogyoró termesztése, mely addig fő exporttermék volt. Helyette nagy méretekben kezdtek szálas gabonát: kölest és rizset termeszteni, ami összefüggött a lakosság lélekszámának növekedésével is. Amikor drasztikusan megcsappantak az uránból származó bevételek, hirtelen érezhetővé vált a mogyoróexport okozta kiesés – az ország a hatvanas években a harmadik helyen állt e termék világpiaci ranglistáján Nigéria és Szenegál után.


 


Semmi emlékezetes dologról nem számolhatok be Niameyben töltött utolsó éveimből. Otthon teljes egyetértésben éltem testvéremmel, a hivatalban pedig kezdtem belenyugodni a szürke hétköznapok ismétlődésébe. Csak annyi történt, hogy vásároltam egy motorkerékpárt. Kormányhatározatban tiltották meg ugyanis a szolgálati gépkocsik személyes célokra való használatát városon kívül. Én viszont szinte naponta kihajtottam a lovasklubba. De mivel természetemnél fogva engedelmes és fegyelmezett ember vagyok, ezt a megoldást választottam: vásároltam magamnak egy motorbiciklit. Kis teljesítményű Yamahát választottam, hiszen soha nem akartam túllépni az óránkénti száz kilométeres sebességet. A hatvanas éveiben járó motoros mosolyra fakasztotta a klub alkalmazottait. Nem vettem rossznéven tőlük. De nem is telt nagy örömöm a motorozásban. Hosszabb utakra nem vállalkoztam. Ami leginkább emlékezetembe vésődött: a bukósisakban érzett elviselhetetlen meleg. Ha mostanában visszagondolok erre, mosolygok magamban: „Lám, ezt is megérted!”


 


Diori Hamani elnökségének vége felé adódtak még tartalmas pillanatok a hivatalban. Például amikor André Malraux irányításával elkezdődött a nagy frankofón szervezkedés. Diori ezekben az években fontos szerepet játszott annak az intézménynek a megszületésében, amely azóta bebizonyította hasznosságát és hatékonyságát.


Seyni Kountché elnökségének ideje alatt minket, külföldi tanácsosokat mindinkább mellőztek, mondhatni háttérbe szorítottak. Végezhettük az ENSZ-szel folytatott levelezést, megoldást kereshettünk jogi problémákra, kiállíthattuk a Világbanknak szánt  iratokat – erre korlátozódott egész tevékenységünk.


Azokban az években fő feladatomnak azt tekintettem, hogy a fiatal diplomatáknak és tisztviselőknek a rendelkezésére álljak. Naponta felkerestek, hogy tanácsomat kérjék, sőt azelőtt, hogy elkészült volna a minisztérium pompás, új székháza, többekkel ugyanabban az irodában dolgoztam. Kellemetlen emlékem ebből az időből az a néhány beszélgetés, amelyet Franciaországban végzett fiatalokkal folytattam. Nagy erőfeszítések árán próbáltam meggyőzni őket arról, hogy a Szovjetunió hazug és képmutató politikát folytat. Szinte olyan volt, mint a süketnémák párbeszéde, és volt pillanat, amikor szenvedést és álmatlan éjszakát okozó gyötrelmes feszültségként éltem át a néhányukkal folytatott vitát. Hivatalainkat két évre átköltöztették az új kormány által megszüntetett nemzetgyűlés tágas irodáiba. Ekkor kerültem egy szobába Moumouni Yacoubával. Nagyszerű képességekkel megáldott fiatalember volt (később ő vette át a jogi főosztály irányítását). Ha valamilyen, a nemzetközi joggal kapcsolatos kérdés merült fel, azt átfogóan elemezni tudta, és gyakran hamarabb rájött a megoldásra, mint én. Elkeserített azonban, hogy annyira hisz a marxista tanokban, és erős rokonszenvet érez a  Szovjetunió iránt. Mivel intelligenciájához nem fért kétség, csak még jobban bántott, hogy nem tudom megingatni hitében. Másokhoz hasonlóan neki is a dél-afrikai helyzet volt a vesszőparipája. Az emberek lázongtak az ellen, hogy még létezhet a világon olyan ország, ahol a feketéket alsóbbrendű emberként, rabszolgaként kezelik. Ebben a lázongásban sok igazság volt. Örök szégyenfoltja marad a keresztény európaiaknak, hogy három-négy évszázadon át elvitték rabszolgának az afrikaiakat, és állatokhoz sem méltó körülmények között szállították őket. Két dolgot azonban elfelejtenek az afrikaiak. Ezek ugyan nem mentik az európaiak tetteit, de árnyalják a képet. Egyrészt nem maguk az „ébenfaárusok” – így nevezték Franciaországban a rabszolgakereskedőket  – fogdosták össze szerencsétlen áldozataikat, hanem maguk az afrikaiak adták el őket, egy-egy rokon vagy testvér a másikat, gyakran egy nyakláncért cserébe, az Afrika partjai mentén működő embervadász-csapatok ugyanis afrikaiakból állottak. Másrészt arab barátaik még ma is űzik a rabszolgakereskedést és a feketék elrablását. A régi bűnt azonban nem lehet eltörölni, az pedig, hogy a keresztény egyházak csak hosszú idő múltán léptek fel a rabszolgakereskedelem ellen, csak tovább súlyosbítja e bűnt.


A Szovjetunió minden alkalmat megragadott, hogy a dél-afrikai feketék támogatójának mutatkozzék, miközben az amerikaiak és az európaiak vonakodtak beleszólni az apartheid-politikát folytató kormány működésébe. Ez arról győzte meg az afrikaiakat, hogy a szovjetek az ő legjobb barátaik és a feketék ügyének legnagyobb szószólói. Hiába próbáltam rávilágítani az oroszok kétszínűségére, a szovjet rendszer brutalitására és hazug voltára, arra, hogy az a birodalom most már az egyedüli a világon, amely tovább folytatja a gyarmatosítást. Senki nem hitt nekem. Ezek a beszélgetések valósággal megviselték az idegrendszeremet. Csupán a prágai tavasz eseményei és a francia baloldali lapok cikkei következtében – ezek végre rávilágítottak a rendszer ellentmondásaira, a Szovjetunió totalitárius berendezkedésére, az ott tapasztalható  antiszemitizmusra – kezdett végre világosság gyúlni az én afrikai fiataljaim agyában is.


Amikor beköltöztünk a minisztérium fényűzően berendezett új épületébe, egymagam kerültem egy tágas, világos, nagyszerű klímaberendezéssel ellátott irodába, négy vezérigazgató szomszédságába, akikkel nagyon jól megértettem magam. (Egyikük Adamou Seydou volt, a legméltóságteljesebb és legtehetségesebb valamennyi nigeri közül, akikkel a huszonhárom év alatt együtt dolgoztam. Ő az egyedüli, akihez máig tartó igaz barátság fűz. Eljövetelem után nagykövet lett, majd egy időre a kormány titkára. Sajnálatos azonban, hogy sohasem jutott képességeinek megfelelő pozícióba. Ilyesmi bizony megtörténik a legtöbb demokratikus rendszerben is...)


A reggel fél nyolctól fél egyig tartó munkaprogramot nehéz volt egyvégtében végigdolgozni. Ezért úgy döntöttünk, hogy beiktatunk egy rövid szünetet, és naponta telefonon egyeztetjük az alkalmas időpontot. Az én irodámban gyűltünk össze 15-20 percre.  Kávészünetnek hívtuk, annak ellenére, hogy legtöbbször teát ittunk. Mindennap vittem egy termosz forró vizet és teát vagy kávét. Ezek igen kellemes beszélgetések voltak. Jobban megismertük egymást, és ami engem illet, többet tudtam meg róluk és hazájukról, mint addig bármilyen más körülmények között. Nyilvánvalóan ők is hallhattak tőlem olyasmit, amit addig nem tudtak.


 


Az utolsó években leginkább én láttam el magamat munkával. (Gondolom, az már az eddigiekből is kiderült, hogy mazochista vagyok.) Hamar rájöttem arra, hogy minisztériumi munkatársaim, de még inkább a más minisztériumokban és az elnöki hivatalban dolgozók, nem tudnak eligazodni mindazon nemzetközi szerződések, alapokmányok, egyezmények, két- vagy többoldalú megállapodások útvesztőjében, amelyekhez a fiatal köztársaságnak így vagy úgy köze volt. Ezért arra gondoltam, hogy összeállítok számukra egy naprakész repertóriumot mindezen dokumentumokról, kezdve a köztársaság kikiáltásával, egészen napjainkig, sőt régebbiekről is, amennyiben azok még érvényben vannak. Lám, ez a sors iróniája, mosolyogtam magamban! Ugyanis nagyapám, Trandafir Djuvara volt Romániában az első, aki 1888-ban  hasonló gyűjteményt jelentetett meg Szerződések és egyezmények címmel, én pedig közel száz esztendővel utána ugyanezt teszem a világ egy távoli sarkában olyan nép számára, amelyhez tulajdonképpen semmi nem köt. Jókora különbség is volt persze a két vállalkozás között: nagyapám gyűjteménye valóban tartalmaz minden korabeli szöveget. Száz évvel később azonban annyira megszaporodott a nemzetközi szerződések, különösen az ENSZ-dokumentumok száma, hogy még egy ilyen kis ország esetében is kötetek tucatjaira lett volna szükség, hogy valamennyi beleférjen. Én csupán repertóriumot, egyfajta útmutatót készítettem, amelyben feltüntettem az egyezmény sorszámát, tartalmát, létrejöttének, helyi elfogadásának dátumát, ratifikálása, kihirdetése, esetenként felmondása időpontját. Két évre volt szükségem a vesződséges munka elvégzéséhez, majd újabb két évbe telt, amíg meggyőztem a minisztert arról, hogy mindenáron elő kell teremtenie a kiadásához szükséges pénzt. Akkor aztán Brüsszelig meg sem álltam, mert ott találtam megfelelő nyomdát. Távozásom előtt néhány hónappal meg is jelent a könyv, juttattam belőle minden érdekelt minisztériumnak. A szerző nevének feltüntetése nélkül látott napvilágot, ugyanúgy, mint az 1859-es párizsi kongresszus dokumentumait tartalmazó, szintén általam összeállított kötet, amely az egyesülés centenáriumára készült. A névtelenül végzett munka is egyfajta specialitás.


Remélem, hogy azok a fiatalok, akikkel együtt dolgoztam a repertóriumon, folytatják majd ezt a munkát, és évről évre kiegészítik az új dokumentumokra vonatkozó adatokkal.


 


Hatvanhetedik életévemben jártam. Megelégeltem. Az egykori gyarmatokon hivatalt vállaló franciák nyugdíjkorhatára ötvenöt év volt. Cristina Sturdza és Alexandru Ghika két-három éve folytonosan unszolt: vállaljam el a párizsi román ház titkári teendőit. Ők vezették akkoriban a házat, egyikük az igazgatói, másikuk az aligazgatói funkciót látta el. Az  Elena Văcărescu és Petre Ghika (Alexandru édesapja) által még a háború előtt létrehozott intézményt ők támasztották fel újra.


 


A Niameyben töltött utolsó félév, 1984 első hat hónapja semmi érdemleges emléket nem hagyott bennem, leszámítva talán a bátyám jövője miatti aggodalmat. Szintén erre az időszakra estek a román fejedelemségek 1800 és 1848 közötti történelméről írott könyvem megjelentetése körüli bonyodalmak. Nem döntöttem még el, mi legyen a címe. Eleinte úgy gondoltam, hogy beillenék a La vie quotidienne... (Az élet hétköznapjai) címmel tíz éve elindított, sikeresnek bizonyult könyvsorozatba. A sorozat első darabja, ha jól emlékszem, egykori tanárom, a Sorbonne-on antik történelmet előadó Jérôme Carcopino Mindennapi élet Rómában Augustus császár idején című könyve volt. E sorozatban jelent meg később Georges Castellan Mindennapi élet Szerbiában Milos Obrenovity idején című könyve is, ezért úgy gondoltam, hogy ugyanez az időszak a román fejedelemségekben hasonló érdeklődésre tarthat számot. Valójában könyvem a mindennapok bemutatásánál sokkal többre vállalkozott,  miután pedig a sorozat szerkesztője visszautasította kéziratomat (talán mert rossznak tartotta, talán, mert úgy értékelte, hogy a románok története nem lesz kelendő a francia piacon), végül más cím mellett döntöttem.*


 


Az utolsó hetek: újra a költözködés izgalmai, terhe és szomorúsága. Néhány festményt eladtam, teljes hanglemeztáramat  kedves honfitársamnak, Ellának ajándékoztam, Răzvanra hagytam házam használati tárgyait. Következett néhány hivatalos, illetve baráti búcsúztató, majd 1984. augusztus elsején felültem a Párizsba tartó repülőre. Lezárult életem egy hosszú szakasza. Mi vár rám ezután?


 


Bíró Annamária fordítása


 


*Könyvem franciául Le pays roumain entre Orient et Occident. Les Principautés au début du XIX-e siè cle címmel jelent meg a párizsi Publications Orientalistes de France kiadásában 1989-ben. Román fordítása: Între Orient şi Occident. Ţările române la începutul epocii moderne. Humanitas, Buc., 1995.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal