Edward Brathwaite 1930-ban született Barbados szigetén. Egyetemi tanulmányait Cambridge-ben végezte, ezt követően hét évig Ghanában, majd az egyetlen karibi egyetem, a University of the West Indies történész oktatójaként működött. Számos irodalmi díj jutalmazottja. Itt közölt versei a The Arrivants: A New World Trilogy (A beérkezettek) című trilógiájának a The Rights of Passage című kötetéből származnak. A címválasztás szójáték, a „Rites of Passage” (Beavatási szertartás) „elírásai”, ami így azt jelenti: Az áthaladás (az út, a távozás) joga. Versei fordítói szempontból különösen nehéz feladatot jelentenek: stílusát szaggatott, a dzsessz vagy esetleg a reggae ütemét mintázó hangsúlyeltolódások, soráthajlások, töredezettségek jellemzik.

 

 

Edward Brathwaite
A kunyhó

1

Ennek az apró udvarnak

kiégett-zöld

fűcsomói alatt,

ahol egykor vízben mostak

lábast, edényt, kikötőket,

megjelenik az okker. Egy rozsdás

vödör hever feldöntve,

berúgott fenékkel.

 

Kerítés, alacsony fal óvatos

kövekből jelzi a négyzet alapú

udvart, most betörve, a réseken át

malacok, patkányok, mongusz

és szomszédok iszkolnak. Eukaliptusz-

bokrok törnek utat a márgás

talajon. Mind oly elhagyott,

oly nem lakott: udvar, kerítés, kunyhó.

 

Itt élt Tamás bátya: az egész

ház nem nagyobb, mint a te

 

nappalid. Világa össze-

zúzva, ahol ököl tör székeket,

csupasz asztalt és kredencet,

hol bögréit tartotta.

Egy tiszta faajtó, reteszre zárva,

tört retesz. Egy zsalugáter,

törött, négy léc még ép.

Sötétség ömlik e roncs deszkákból

és az ajtó alatti szúette résből.

 

Az idő hosszú harcának ezek a

legmélyebb ráncai. A szél

ezüstözte tető csillog, még hibátlan,

a zsindelyeken sötétlik az idő

lenyomata, és a vakolat hullik a

falakról oldalt, hátul, magasról a tető

alól, ahol nem volt festve. De elöl,

ahol mint arc a ház a világra kinézett,

még sárgállik a mész, puhán, akár egy gyöngy.

 

De lopakodik a hullám: a jelen

akarata nyaldossa e kitartó kunyhó

magányát: a falu nő és dagad:

üzletek, szuper-

market, a Postahivatal

acélszemüveges kisasszonya

uralja a városkát. De nem tudja senki,

hol fekszik Tamás bátya törött mészkő

téglalapja. A házat, jegyzi meg

a postamester, nemsokára lebontják:

egy lakótelep serken,

a város telhetetlen.

 

Senki

nem ismeri az öreget már, senkit

nem érdekel. A rabszolga-

ság a múlté, elfeledve.

A hit, az álom megtagadva,

amit félt megtenni, mind elveszett,

de nincs bocsánat. E ház az, mi

reményből, ráncból, régi időkből

még megmaradt…

 

 

2

De hogyan tudnánk tovább,

hogyan tudnánk tovább

nőni, ahogy ezek a házak,

 

szupermarketek

– csákányt csípő kövek,

hátat hajlító csont –

 

ha az első kapocs elveszett,

az elszakadt lánc

a portás púpjára dobva?

 

Nem a szégyen építette e fájdalmat,

gyűjtött a környéken köveket,

hogy kerítést építsen,

 

ötlött ki burkolatot,

ápolt tamarinduszfát:

törékeny leveleit, szótlan,

 

zöld vágatait, csak gúnyolták

a düledező kunyhót és reményét

annak, kinek az élete itt, nézd,

 

hogy roppant meg, hogy

tört össze, és nem lesz nyoma

sem síremlékeinken, sem könyvek

 

lapjain.

Emigránsok

1

Így láttad őket

kartonbőröndöt szorongatva,

nemezkalapban, eső-

köpenyben, zsírosodó

csípőjű asszonyaikat

szegényes, halványlila

kabátokba

rejtve.

Ezek az Emigránsok.

Kikötők rakpartján,

légikikötőknél,

bárhol, ahol hajó,

vasút vagy fürge

gépkocsi, dzset vár

szélnél sebesebb utazásra,

látod őket összegyűjtve:

útlevélben pecsét,

az útiokmány régi

lejárt újságpapírba

csomagolva: türelmes sorokban.

 

Hova?

Nem tudják.

Kanada? A Panama-

csatorna, a Miss-

issippi fájdalomföld, Florida?

Vagy partot érni

Glasgow sistergő

füstjébe veszve?

Miért indultak el?

Nem tudják.

A megélhetésért

elfogadják az

ügynök ajánlatát,

egy szomszédot fosztva meg

munkájától heti négy shillinggel

kevesebbért.

 

Miben bíznak,

mit fedeznek fel

ezek az Új Világ tengerészek,

Kolombuszt űző kafferek,

 

mely India partjai

csillognak aranyban előttük?

Varázskulcsokat hoznak

aranysárkány őrizte ajtókhoz.

 

 

2

Kolumbusz a hátsó fedélzetről

vízben itatott csillagokat nézett,

folyékony borostyánba olvadókat

 

az én nyaram légterében.

Most reggel, hogy az árnyékok oszolnak,

partok nyúltak el előtte hidegen, tisztán.

 

Madarak kerülgették a csapkodó zászlót,

keresztárbocot: krákogva félelem nélkül.

A felfedezés, amelyért vízre szállt, ilyen közel volt.

 

Kolumbusz a hátsó fedélzetről

csúcsokat remélt megpillantani,

vizemből felbukó sziklákat álmodott.

 

Papagáj visított. Nemsokára eléri

földünket, térképezett eszének óhaját.

A kék ég tüzével áldotta a reggelt.

 

De vajon képzeletében,

ahogy a partot nézte,

megjelent-e katonáinak

 

pusztítása? Lándzsa-

fok és puskatus,

forró szilánkos bátorság, golyó

 

roncsolta csontok,

gyomrába vágó fekete csizma, a

korbács meg nem hajló vágya?

 

Kolombusz a hátsó fedélzetről

szakállas fügefákat látott, sárga tuják

mint virágpor lángoltak, és a sudár

 

vízesés a zöldbe függesztve,

ahogy szemei a hegygerinc felé

hatoltak, ahol házaink megbújtak.

 

Egyszerre lágy csalfa hangokat

hallott a levelek közül tisztán.

Mit rejtett ez az út, mit

 

rejtett ez az új világ: mit

fedezett fel? Vajon a rettegés,

mely elől hajóra szállt, visszatér?

 

Néztem, ahogy elrévedt.

Aztán beleloccsant a csendbe.

Rákok koccintották össze ollóikat,

és szerteszaladtak, amint ő partunkra lépett.

 

 

3

De most az ollók vasból vannak: vacak

vonóhálókat nem érdekel, mit fedezünk fel:

a Mississippi sár ragad:

 

emberek halnak meg ott,

és bűz bukéja fekszik

éjhosszat a folyó mentén.

 

Londonban hideg a földalatti.

Sötétségből gördül be a szerelvény

félelmünkkel,

 

és magányos puha fémes csengést

rejt fülünkbe.

New Yorkban

forrók az éjjelek

Harlemben, Brooklynban,

a Long Island Sound mentén.

 

Ez a város oly hatalmas,

fülei nem ismernek többé

egyszerű emberi hangot.

 

Rendőrautók búgnak

mint csecsemők,

előrobban egy mentő,

 

mint kitört üveg

sóhajt egy lift,

ahogy a zsidók Európa gázaiban,

 

aztán lesiklik velünk

sebesen a pokol kötelein.

Hol van a harang,

 

mely valaha krikettezés közben

riasztott minket a tengerparton,

hogy dél van: nap fejekre

 

túl forró? És esti hal-

leves angyali üdvözlete,

imák, ágy?

 

 

4

Új főnököm

fejetlen

(női) formákra

 

szeretőm

fogatlan,

nem rág

 

csirkecsontot.

Anyja göndör fejű

parókát visel.

 

 

5

Egyszer Európában egy öreg hölgy megkérdezte:

Maguknak nincs saját nyelvük

dolgokat elintézni valahogy,

Anglia oltalma alatt

töltötték a szabadságukat?

 

És a Bellevue-platz felé

tartó ólábú munkás azt

mondta: nègres en Switzerland,

ez az ország egyre unalmasabb.

 

 

6

A palik, akik a városi buszokat

hajtják, nem szeretik, ha nagyon

csipkelődünk, sőt durcásak kissé.

Egy buszsztrájk kinéz.

 

A férfiak, kik barnasört emelgetnek

dohos Woodbine-mélyi kocsmákban,

nem csípnek minket.

Nem lesz ott ital egyhamar.

 

Vagy törött üvegek.

Asszonyok, kik ajtót nyitnak

résnyire, néha odapréselik

 

az ujjad, ha nem ügyelsz.

Vigyázat! Bocsánat.

Telt ház van! Se Kenyér, se

reggeli egyhamar göndör

 

fejű munkások számára.

Nincs mit tenni, öreg.

Bojkottálod a helyet?

Vagy lebombázod?

 

A lányokat kiközösíted?

Betiltasz minden

házasságot? X-nek

hívod magad,

 

szakállat viselsz,

és egy turbán

mossa el tur-

bulens nemiséged

 

vagy hatszor

napjában:

muszlim leszel?

Fekete, mint Isten,

 

a barna jó,

fehér, mint a bűn?

Oszt ne feledd el Jimmy Baldwint

meg Martin Luther Kinget…

 

 

7

Színünk egy nyughatatlan dobot

ver, de csak keserűséget okoz.

 

       Tárnok Attila fordításai

 

 

Wole Soyinka 1934-ben született Nigériában. Ibadani és leedsi egyetemi évei után nagyon sokrétű irodalmi, oktatói, politikai és közéleti tevékenységet fejtett ki. Hazájában és Angliában is elismert színházi személyiség, fiatalon drámaíróként, színészként, rendezőként, sőt színházalapítóként vált ismertté. Regényeket is ír, munkássága elismeréseként 1986-ban irodalmi Nobel-díjban részesült. Az utóbbi években a társadalmak közti megbékélés missziójának közéleti szereplője, és jelenleg az Egyesült Államokban, Atlantában vendégprofesszor.

 

Wole Soyinka
Telefonbeszélgetés

 

Az ár elfogadhatónak tűnt, a környék

Mindegy volt. A tulaj hangsúlyozta, hogy

Nem ott lakik. Nincs más hátra,

Csak a beismerés. – Asszonyom – kezdtem

– Nem akarok hiába buszozni: afrikai vagyok.

Csönd. A bevasalt jólneveltség

Néma sugarai. A hang, mikor megszólalt,

Összerúzsozott aranyszűrős cigaretta, a szipka

Tétováz. A markában voltam ostobán.

– Milyen sötét? – jól hallottam. – Halvány

Vagy sötétbarna? – A variáns, B variáns. A rejtett

Közbeszéd pállott leheletének bűze.

Piros telefonfülke. Piros gyógyszeres fiola.

Emeletes piros omnibusz kátrányt büfög.

Valóság volt! A tiszteletlen

Csönd szégyenében a bénultságot

Felváltotta az egyszerűsítés.

Megértésből áthelyezte a hangsúlyt.

– Sötét bőrű vagy halványbarna? – Most megértettem.

– Úgy érti, mint az ét- vagy a tejcsokoládé?

Steril megbánás könnyű személytelenségbe

Gyúrva. Hamarjában igazítottam a tónuson.

– Nyugat-afrikai szépia. – Aztán még eszembe jutott.

– Az irataimban is ez áll. – Mikroszkopikus csend

A képzelet röpte, míg az igazságosság

A kagylóhoz ér. – Az milyen? –

Megadóan. – Nem tudom. – Napégette.

– Tehát sötét bőrű? – Nem egészen.

Az arcom napégette, de, asszonyom, csak látná

A testem többi részét! A tenyerem, a talpam

Hidrogénszőke. Mivel, én bolond,

Néha leülök, a fenekem hollófekete.

Csak egy pillanat, hölgyem – féltem, hogy lecsapja

A kagylót. – Vethetne rá egy pillantást!

 

                                   Tárnok Attila fordítása

 

 

Nissim Ezekiel 1924-ben született Bombayban, zsidó család gyermekeként. Számos verseskötet szerzője, de a bombayi egyetem irodalomprofesszoraként és a Freedom First című havi politikai folyóirat szerkesztőjeként dolgozott. Itt közölt verse a Latter-Day Psalms (Modern zsoltárok) című kötetéből valók. A nyers, nominális stíluson kívül sokfajta hangot használ, kísérletező típus. Marathi nyelvből is fordít.

 

Nissim Ezekiel
Másnaposság

 

Fél nap az előző éjjeltől ködös.

 

Az alkoholmentes ivástól, dohánymentes dohányzástól.

Két-három férfi, két-három lány.

A Harbour Bár vörös zsakettes pincérei.

A vöröslámpás negyed Apolló termének táncosa.

A külföldiek és a külföldről hazatértek.

A drága étlap és Marx árnyéka.

A hyderabadi biryani és a sóhajok Bangladeshért.

Az áttetsző ruha és a mindent takaró szári.

A fejekben köd és a siker érzete.

A zene indiai, a nyelv angol.

A szindi projektmenedzser és a párszi topmodell.

A szomszéd asztal felől egy jó vicc.

Ötgyerekes helyi család bámul egy amerikait.

 

Nem indiai whisky, Sir, minden import, ez a Taj.

Yes, Sir, a szóda indiai, Sir.

Éjfél.

Taxissztrájk. George Fernandes.

Hosszan a Churchgate felé a járdán emberek alszanak.

Utolsó vonat Borivlibe, minden állomáson megáll.

Két vak koldus, férj és feleség, az első osztályon.

Fél nap az előző éjjeltől ködös.

 

                                         Tárnok Attila fordítása