HU  |   RO  

Korunk 2003 Július

Bevezető

Vajda Mihály beszél arról – többek között az Ilisszosz-parti beszélgetésekben is –, hogy az abszolút érvényre törekvő filozófiai diskurzust történetekkel kellene felváltanunk. Magyarán, ha jól értem: a filozófiai kategóriák „áll-ványát”, melyekkel nem igazán férünk hozzá a személyhez, le kellene cserélnünk történetmesélésre (és akkor nyilván ez lenne a filozófia nyelve), még egyszerűbben: azok vagyunk, aminek önnönmagunkat elmeséljük.


És hát ez az egyetemességigény egyfajta „feladását” is jelentené. Vagyis történelmünk, történeteink sajátként való megélését. Alig hinném, hogy e kérdéskörnek – amolyan lakmuszpapírszerűen – lenne jobb fokmérője, mint a történelmi egyházainkhoz való viszony. És hogy ezt alátámasszam, el kell mesélnem egy személyes történetet.


Kisiskolásként, a nyolcvanas években, már nagyjából tudtam, hogy mi a „nép ópiuma”, hogy a „templomba járás” megvetendő, olyat is hallottam felnőtt szájából, hogy „szentfazék” (a rendszeresen ministráló kisfiúkat nevezték így egyes volt tanáraim, tanítók stb.) – viszont azt is tudtam, hogy mindez csak üres retorika, felszínes csevely. Mert az elsőáldozással nem lehetett játszani. Ugyanúgy, ahogyan a pionírrá avatás, hogy így mondjam, kötelező rituálé volt, elsőáldozni is kötelezően kellett. Az előbbit a párt, mittudoménki parancsolta, utóbbit viszont senki. Illetőleg nagyon meglepődött volna mindkét nagyanyám, ha nem veszek részt rajta. Bár édesanyám a városi Pionírház (most már Tanulók Háza) igazgatónőjeként központilag el volt tiltva a templomtól, a feljelentést kockáztatva hittanórára járatott, és részt vett azon a szentmisén, ahol először vettem fel ezt a szentséget.


Ha most tömören össze akarnám foglalni e történet magvát, akkor így fogalmaznék: jellemző kelet-közép-európai tudathasadás. Ugyanilyen szkizofrén viszonyulásmódokról beszélhetnénk manapság – ellenkező előjellel.


Merthogy feltehető a kérdés: le kell-e mondanunk a panaszról? Az alább közölt Ricoeur-szövegrészletet (és folytatását) épp ezért küldtük ki több gyakorló teológusnak: „…A gyászon túl néhány magányos bölcs azt az utat járja, melynek végállomása a teljes lemondás magáról a panaszról. Bizonyos emberek képesekké válnak rá, hogy a szenvedésnek valamiféle nevelő és megtisztító szerepet tulajdonítsanak. De ki kell mondani, hogy ez az érzék nem tanítható: csak fölfedezni lehet vagy újrafölfedezni. S talán joggal lehet lelkipásztori célkitűzés tárgya megakadályozni, hogy amennyiben egy áldozat tesz szert erre az érzékre, ez ne indítsa önvádra és önpusztításra.”


És magától adódik a következő kérdés: ki az, aki panaszkodhat?


Ha már Ricoeur Jóbra hivatkozik: azt hiszem, szenvedéstörténete minden Kelet-Közép-Európában, még pontosabban, a volt szovjet tömbben élő közösségnek van. Saját története. És ehhez a történethez szervesen hozzátartoznak egyházaink.


És amennyiben létezett szolgálat – megint csak a hangzatos retorikán túl –, egyházainkról el lehet mondani: ők tényleg szolgáltak. Megvan a saját történetük.


D. Sz.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal