HU  |   RO  

Korunk 2003 Május

Atlantisz Café


Papp Attila Zsolt

Midőn elalszanak az asszonyok,


nekilódul mind a férfinép:


kisurrannak az ajtón, kulcslyukon;


várják őket rossz lotyók, spinék,


a helyen, amely nappal mindig zárva,


de éjjelente ideköltözött


az élet föld vagy víz alatti mása


 


– és felhördülnek párnáik között.


 


                          xxx


 


Belép az ajtón. Nagykabát, fogas.


Ott jobbra lesz. Egy szeparé. A másik.


Egy üres karosszék a kávéházban


 


– a hely, ahonnan csupán ő hiányzik.


 


Minden télen Piaffal álmodom,


most ezt mondja, hát én sem vagyok vétlen.


Nos, elárultam magam, asszonyom,


én véle fekszem minden áldott télen.


 


Mondjam tovább? Mindenki hazament.


Üres székek egy kocsma közepén.


Köröttük, mit ismertünk, a múlt.


S ki nem túl ifjú, nem túl koravén,


tudja, hogy visszaút már nincsen,


innen előre: hátraarc van.


S mielőtt még elsüllyedünk, kincsem,


kapaszkodunk az első jöttment arcban,


nézzük, hogy eltűnnek a tárgyak


s a felejtés többé nem segít:


lehetséges múltjaink várnak,


hogy benépesítsük tereit.


 


Csak ennyit mond. Bár tudja jól,


mily badarság. S hogy más itten a tét.


De mielőtt még kalapot emelne,


rendel egy utolsó, erős feketét.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal