HU  |   RO  

Korunk 2003 Április

Egy pályázat és környéke


Balázs Imre József

Mielőtt néhány szubjektív megjegyzéssel kísérelném meg összegezni azt, amit a Korunk 2002-es Ablak a jelenre című pályázata jelentett é s jelenthet a továbbiakban – ez a pályázat képezi lapszámunk kiindulópontját –, szükségesnek tűnik tényszerűen is feltárni e vállalkozás célját, hátterét.


A legutóbbi romániai népszámlálás 2002-ben közzétett eredményei arra késztettek minden felelősen gondolkodó értelmiségit, hogy igyekezzék felmérni: milyen helyzetben él jelenleg az erdélyi magyarság, milyen jövőképpel rendelkezik. Olyan stratégiák kidolgozása vált szükségessé, amelyek számolnak a jelenlegi helyzettel, és pozitív kötődést alakítanak ki az erdélyi fiatalokban környezetükhöz, illetve lehetőséget is teremtenek számukra ahhoz, hogy szülőföldjükön teljesítsék ki önmagukat, és majd itt alapítsanak családot.


Az ilyen stratégiák egyik lényeges elemét kell hogy képezze az, hogy maguk a fiatalok, akik ebben a régióban élnek, hogyan látják saját jövőjüket, milyen képpel rendelkeznek közösségük, családjuk hagyományairól, hogyan illeszkednek be a nyilvánosságba, az erdélyi intézmények kereteibe. Ennek a helyzetnek és generációs közhangulatnak a feltérképezésére vállalkozott a Korunk szerkesztősége, amikor Ablak a jelenre címmel pályázatot hirdetett erdélyi magyar középiskolások számára. A pályázat abból az elképzelésből indult ki, hogy a környezethez való viszony alakítható, megváltoztatható, és hogy ehhez a változtatáshoz szükséges első lépés az, hogy ki-ki saját véleményt alakítson ki és fogalmazzon meg róla.


A pályázati kiírás szövege a következőképpen hangzott:


 


Az, hogy mennyire érzed magad jól és otthonosan egy városban, egy régióban, részben rajtad múlik, részben azon, hogy mennyire fogad be téged az a térség. A viszony, amely közted és környezeted között van, alakítható. Az első lépés ebbe az irányba az, hogy véleményt mondj róla. Oszd meg másokkal is gondolataidat arról, hogy milyennek látod helyedet a világban!


A Korunk szerkesztősége pályázatot hirdet középiskolások számára  „ABLAK A JELENRE” címmel. Részt vehetnek a 2002/2003-as tanévben középiskolás diákok, valamint azok, akik a 2001/2002-es évben végzősök voltak. A szerkesztőség olyan kisesszéket, fogalmazásokat vár 2–5 oldal terjedelemben, amelyek az alábbi kérdések valamelyikéből indulnak ki (nem kötelező mindhárom kérdésre válaszolni!):


1. Hogyan látod saját helyzetedet, környezeted és a szűkebb régiód helyzetét most – és 10 év múlva? Próbáld körülírni úgy, hogy minél több dolog megtudható legyen róla!


2. Hogyan élte meg családod (nagyszüleid, szüleid) a 20. század történelmét? A családi elbeszélések alapján nem csupán a történelmi események (világháborúk, hatalomváltások), hanem a mindennapok megélése is érdekel. Arra is ki lehet térni, hogy melyik korszak tűnik neked a legrokonszenvesebbnek és miért?


3. Egyik napilapban jelent meg a következő szövegrészlet: „...hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.” Fejtsd ki, hogyan látod ezt a helyzetértékelést, mennyire értesz vele egyet!


Az elnyerhető díjak:


I. díj: 2 000 000 lej.


II. díj: 1 500 000 lej.


III. díj: 1 000 000 lej.


A szerkesztőség az Erdélyi Híradó Könyvkiadó, az Erdélyi Magyar Könyvklub és a Charta Könyvesbolt támogatásával különdíjként könyvcsomagokat is kioszt. A legjobb pályaművek megjelennek a Korunk hasábjain.


 


A pályázat beküldési határideje 2002. november 30. volt. A kiírás sok olyan – középiskolás vagy esetenként még fiatalabb – diákot vonzott, akik (szüleik, nagyszüleik megszólaltatásával) a közelmúltról, jelenükről és jövőképükről adtak számot. 78 pályamű érkezett be Erdély teljes területéről (sőt, egy írás Magyarországról is befutott), minőségileg is figyelemre méltó munkák, ezért a zsűri a tervezettnél több díj kiadásáról döntött, a következőképpen:


 


Nagydíj (a társadalomtudományilag legérettebb dolgozatért):


Móra-Ormai Zoltán (Sepsiszentgyörgy)


I. díj: Balogh Xénia (Kolozsvár) és


Szén János (Csíkszereda)


A zsűri különdíja (az egyik legfiatalabb, kiemelkedő tehetségről tanúskodó pályamű szerzőjének): Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár)


II. díj: Fülöp Orsolya (Parajd – Székelyudvarhely) és


Török Noémi (Székelyudvarhely)


III. díj: Bálint Tamás (Székelyudvarhely)


Mazurek Andrea Janka (Szatmárnémeti) és


Nagy Ella-Bernadette (Csíkszereda)


A zsűri dicséretében részesültek: Molnár Gyöngyi (Székelyudvarhely), Nagy Zsuzsanna (Kolozsvár), Pál Lehel (Oroszhegy – Székelyudvarhely), Sütő Béla József (Vargyas – Barót), Szőgyör Árpád (Csíkszereda) és Zsizsmann Erika (Kolozsvár).


 


A pályamunkák száma és kiemelkedő minősége szükségessé teszi, hogy a középiskolás diákok írásait lehetőleg teljes terjedelmükben megismerhesse a magyar (és akár nemzetközi) nyilvánosság. Ezért döntött úgy a szerkesztőség, hogy a közeljövőben kötetben teszi hozzáférhetővé a beérkezett írásokat. Jelen lapszámban csupán a díjazott szövegeket közölhetjük teljes terjedelmükben, a többi írásból szemelvényeket mutatunk be.


A pályázók köre, noha nem fedi le teljes egészében és arányaiban Románia területét, reprezentatívnak mondható olyan értelemben, hogy az erdélyi magyarság leendő értelmiségi elitje nyilatkozik meg a szövegekben – ez az írások ismeretében bízvást megelőlegezhető. A szövegek reményeink szerint átfogó társadalomtudományi elemzések tárgyát fogják képezni a közeljövőben, e feldolgozás egyik előmunkálataként közöljük összeállításunk élén Veres Valér szociológus tanulmányát a pályamunkák tartalmi vonatkozásairól, azok szociológiai szempontból releváns problémafelvetéseiről.


 


Az az ötletesség, amellyel a pályázó diákok műfajt találtak a múltról, jelenről való beszédhez, sokszor irodalmi kvalitásokat villantott fel. Ez a pályázat azonban elsősorban nem az irodalmi típusú szövegszerkesztést állította előtérbe. A kérdések, amelyek kiindulópontot jelentettek, többnyire értekező jellegű, gondolatkifejtő szövegeket „szabadítottak fel” a diákokból. A helyzetértékelésekben sajátosan keveredtek a véleménynyilvánító kijelentések azokkal, amelyek megpróbáltak valamiféle tényszerű leltárt készíteni a közvetlen környezet állapotáról. Az egyik díjazott szerző például kerékpárra ült, s a tényfeltáró riportok nyelvén – majd azt a helytörténeti munkák adatainak kommentárjával kiegészítve – rajzolta meg városa, Csíkszereda portréját. Így szerencsésen került egyensúlyba a tények és kommentárok aránya. Az ilyen szövegekből markánsan rajzolódik ki az a kép, amely a diákokban városukról, régiójukról él: fontos, hogy melyek azok a valóságelemek, amelyeket kiemelnek, és hogy miként viszonyulnak ezekhez. Általában a kritikus perspektíva a domináns, a Székelyföldön és a szórványvidéken egyaránt fel-feltűnik az ironikus, gunyoros hangvétel is, amely – nevezzük így – elnéző szeretettel beszél arról, ami a fiatalokat körülveszi.


Sokan választották azt a kérdések között kínált lehetőséget, hogy a 20. század történelméről nyújtsanak személyes, átfogó képet. Az így létrejött „műfaj” a beszélt történelem sajátos változata: szinte mindegyik múltról író pályázó nagyszülei, szülei beszámolói alapján vázolja fel azokat az eseményeket, amelyek meghatározónak tűnnek a múlt század történelme szempontjából. Ezek az elbeszélések, ahol a pályázó diákok általában az „interjúkészítő” szerepét vállalják, megmutatják, hogy mennyire nagy volt a szakadék a 20. század során a családokban elmesélt, újra- és újraélt történelem, illetve a hivatalos történetírás között. Előfordul egy-egy írásban, hogy a pályázó jelzi: az idősödő nagyszülők-dédszülők nem szívesen beszélnek egy-egy mozzanatról, sőt egyik helyen, az oroszok bejövetele kapcsán az is elhangzik, hogy „erről nem szabad beszélni”. A legfiatalabb generációt ilyen szempontból nem kötik a korábbi tabuk: nyíltan, kertelés nélkül fejtik ki véleményüket, bármiről is legyen szó. Ez előrevetíti a nyilvánosság intézményeinek majdani szabad, természetes használatát is részükről.


Azok az írások lettek a legizgalmasabbak, ahol a kérdező, múltban kutató középiskolások valamilyen módon önmagukat is elhelyezték a történetben: viszonyították önmagukat az elmesélt eseményekhez. Valódi, generációk közötti „találkozásokat” is eredményezett az az ötlet, hogy a diákok első kézből, családtagjaikat kérdezgetve elevenítsék meg a múltat. Többen számolnak be arról, hogy mennyire fontosak, emlékezetesek – esetenként már soha vissza nem térőek – maradtak azok az alkalmak, amikor az idősebb nemzedék tagjait hallgatták saját történetükről.


Keszeg Vilmos írja A kisebbségi sors narratívumai című tanulmányában, hogy egy-egy időszak mentalitását, értékrendjét azok a visszatérő történetek formálják, határozzák meg, amelyeket gyakran, szívesen mesélnek. A kortársak narratívái gyakran azonos motívumok, események mentén szerveződnek – ez a pályázók által lejegyzett történetekből is látható. Fontos szerepet tölt be ezekben Trianon, az első és második világháború (rendkívül érdekes az a szinte szó szerinti egyezés, ahogyan például az orosz csapatok bevonulását kísérő események, a lányok álcázása megformálódik). Gyakran tűnik még fel a szövegekben a kollektivizálás, a belügyi szervek zaklatásainak leírása. Ezeknek egyfajta beavató jellege is van – Keszeg Vilmos már említett tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a generációk közötti szolidaritás megteremtésének fontos eleme, hogy egymás jellegzetes történeteit ismerjék a különböző korosztályokhoz tartozó személyek.


Viszonylag kevés szó esik a mindennapi életről – különösen a kommunista rendszer éveiben feltűnő az az „eseményszegénység”, amely ezt az időszakot jellemzi –, ez természetesen a hétköznapok történetté formálásának nehézségeiből is fakad. Traumatikus eseményekről vagy kiemelkedő ünnepekről mindig könnyebb beszélni. Azok a kísérletek, amelyek sikerrel lépnek túl ezeken a nehézségeken, egy-egy tipikus nap elbeszélését nyújtják – mint például a díjazott Papp-Zakor Ilka írása –, vagy jellemző pillanatokat, anekdotákat emelnek ki – mint a hangulatilag és megformálását tekintve egyaránt „kivételes” Pál Lehel-írás, amely a kommunista rendszer hétköznapjait a csavaros székely észjárás görbe tükrében mutatja be.


 

A díjazottakkal való januári személyes találkozás élményszerűnek bizonyult a szerkesztőség tagjai számára. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében lezajlott díjkiosztó ünnepséget a Báthory István Líceum reneszánsz fúvóscsoportjának fellépése színesítette, a hosszas fejtörés után legjobbnak ítélt pályamunkák szerzői pedig az Illyés Közalapítvány, a Korunk Baráti Társaság, az Erdélyi Magyar Könyvklub, a Charta Könyvesbolt, valamint az Erdélyi Híradó Könyvkiadó jóvoltából könyvcsomagokkal megrakottan utazhattak haza. Reméljük, a pályázók Korunk iránti érdeklődése e pályázattal nem szakad meg, s a néhány pályázóval máris körvonalazódó munkatársi kapcsolat hosszú távra szól majd. Azzal a reménnyel és ígérettel indítjuk útjára ezt a Korunk-számot, hogy a pályamunkák majd teljes terjedelmükben is megjelenhetnek, és szakmai-politikai vitát gerjesztenek az erdélyi nyilvánosságban.

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal