HU  |   RO  

Korunk 2003 Március

Hiedelemélmény a néprajzos szemhatárán túl


Keszeg Anna

Amadeo Di Francesco — Arianna Quarantotto: Arc és álarc,


A garabonciás mítosza a magyar és horváth irodalomban.


 


Amedeo Di Francesco és Arianna Quarantotto könyve a népi tudás egy elemének az elit irodalom regiszterébe való bekerülését elemzi a magyar és horvát irodalom történetileg egymástól távol eső műveiben. A szerzők nem az áttevődésből adódó különbségekre, elhajlásokra, azok természetére kíváncsiak. A szövegek világát autonóm világokként kezelik, szempontjuk ezért tekinthet végig a szövegtől szövegig vezető úton. A történeti anyagon végzett munka azt mutatja fel, hogyan lesz a garabonciásból a nyugati irodalom eszköztárának egy elemét helyettesítő, a regionális irodalom couleur locale-ját biztosító szereplő, motívum, illetve ez a motívum hogyan válik archetípussá a barkácsoló technikával dolgozó 20. századi szerzőknél.


A „válni”, „valamivé lenni” igéim jelzik azt, hogy ez a könyv egy fejlődés paradigmáját rajzolja meg: milyen szabályszerűségek hozzák létre egy mítosz magaskultúrában való  használatának és használódásának történetét. Ezt a paradigmát Voigt Vilmos egy tanulmányából veszik át,1 s az általa felállított modell továbbgondolását javasolják: „Ahogyan azt már korábban is láthattuk, ebben a változó és megújuló folyamatban a garabonciás diáknak különböző fejlődési korszakai vannak. Három ilyen korszakot fedezhettünk fel: az első a középkor idejére tehető, amikor a források egy olyan garabonciásról beszélnek, amely nemcsak mágus és jövendőmondó, hanem egy varázserejű diák jellemzőivel is rendelkezik. A második korszak, amelyben szereplőnk megjelenik, az előbbinél semmivel sem kevésbé fontos, ez a 18–19. századi iskoladrámák kora, amikor felbukkan Faludi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc prózájában is. A harmadik időszakban viszont hősünk annak a népszínműnek a színpadán jelenik meg, amelyet a Volstück és a Zauberspiel modelljére lehet visszavezetni. Véleményem szerint az irodalomkritikának feltétlenül meg kell vizsgálnia azt az eshetőséget is, hogy ennek a történetnek van-e egy negyedik fejlődési korszaka is, egy olyan korszak, amelyben ez a mítosz a 20. századi magyar és horvát irodalomtörténet néhány jelentős művében új és más jellegű formában lelhető fel.” (112.) A kötet esettanulmányokkal képezi meg ezt a fejlődésvonalat, az írások egymáshoz való viszonya mozaikjellegű: a mítosz történetének diakrón  struktúrájában a magyar és horvát irodalom szinkron mozzanatai kerülnek egymás mellé.


A szerzők egy fejezetet szánnak az iskoladrámák garabonciás szereplőjének, ez a fejezet  a két szerző közös munkája (Papok és garabonciások. Illei, Hagymási, Brezovaèki és a magyar–horvát iskoladráma garabonciás~grabancija¬Ļa, 1–48.). A tét annak igazolása, hogy a garabonciás a francia maître de philosophie „Duna menti színezetű” megfelelője. Amedeo Di Francesco Kölcsey Ferenc Kárpáti kincstár című novellája garabonciás motívumának szán egy fejezetet (Babona vagy öntudat: Kölcsey Ferenc garabonciása, 48–55.). A mítosz itteni jelentése: „egy ősi félelem fenomenológiai ábrázolása”. A következő fejezet a két szerző összehasonlító elemzése egy horvát és egy magyar népszínműbeli garabonciás motívumról, az itt leírt esetekben a mitikus lény leválik arról a háttérről, mely a népi tudásvilágba integrálta, és dramaturgiai funkciói lesznek áttetszőek (Munkácsy, Gaj és a garbonciás~grabancija¬Ļ harmadik fejlődési szakasza 55–72.). Aztán Arianna Quarantotto  egy 1874-beli horvát bohózat garabonciás motívumát tárgyalja, melyben az autentikus és az álgarabonciás mérkőzik meg, illetve egy 20. századi  szerző, Mirko Bogoviè versét (Quem verba non sanant, verbera sanant: Ilija Okrugiæ bohózata, 72–82; A merengő mágus varázsa, 82–87.). Majd újra a magyar irodalomra vonatkozó két tanulmány Amedeo Di Francescótól: az első Gárdonyi egy elbeszélését, a másik a Dsida-életművet elemzi a mítosz feldolgozása felől (Az értelem bírósága és a mítosz védelme: Gárdonyi Géza garabonciása, 87–93.; Az út és a zarándok: a garabonciás jelképe Dsida Jenő költészetében, 93–101.). Ebben a három írásban a garabonciás tudáshordozóként lesz fontossá: Bogoviè versében a tudáskereső mágus funkciói kerülnek át a garabonciás jelentéseinek körébe, Gárdonyi a garabonciásra vonatkozó tudáshoz való viszony lehetséges formáit írja meg, Dsidánál a kép beolvad a költői szerepfelfogást prezentáló képek sorába. A kötetet két, 20. századra vonatkozó esetelemzés zárja (Arianna Quarantotto: Tomislav Prpiè Garaboncija¬Ļ-meséje, 101–112., illetve Amedeo Di Francesco: Álom, látomás és vágyakozás: a modern és a kortárs magyar irodalom garabonciás diák mítosza, 112–122.). A horvát irodalomban a  kortárs garabonciás egy osztatlan közösségfogalmat reprezentál, abban a szöveghálóban keresi otthonát, melyben a garabonciás „mindig a horvát lélek allegóriája”. Szerb Antalnál és Szilágyi Domokosnál lesz archetípussá a mítosz – mondja Di Francesco –, interiorizálódik, illetve a tudás keresőjéből a nyelvvel való bánni tudás keresőjévé alakul. Nyelviség és mítosz a két irodalomban egy időben kapcsolódik össze. Az esetelemzések következtetései igazolják a címet: a garabonciás vendégmítoszok, -motí-vumok, -alakzatok jelentéseit fogadja magába, arcot ad ezeknek, de ezt az arcot álarcként vállalja. Ezt a mozgást a szerzők a performances metaforájával írják le. „Ez tehát az irodalomtörténet és a folklórkutató feladata a harmadik évezred elején: folytatni vagy talán jobban mondva elkezdeni sokoldalú hősünk performances-ainak közelebbről való vizsgálatát és megpróbálni értelmezni legmélyebb jelentéseit egy folyamatosan fejlődő érzékenység fényében.” (121.)


Milyen kontextusban olvastatják a tanulmányokat a néprajztudomány garabonciás-leírásai?


(1) A tanulmányok figyelnek arra, hogy a garabonciás mítosz/motívum/archetípus elemzésekor az esetek kontextusa is szóhoz jusson: a következtetéseknek mindig van irodalomtörténeti relevanciájuk. Erre elokvens példa az első tanulmány: a szerzők a régi magyar irodalom kutatásának azon komparatív módszertani elvéhez igazodnak, mely egy Duna mentiség tudatot feltételez Klaniczay Tibor és Szauder József kutatási eredményeiből kiindulva. „Alapjában véve a kérdésfelvetés két alapelvéről van szó: az összehasonlító és főleg »területi« megközelítés által kínált gazdag lehetőségekről, illetve a történelmi és morfológiai »struktúrák« elemzéséről, melyek intézményszerűen szövik át Kelet-Közép-Európa irodalmát.” (13.)  A tervezet néprajzos szemmel érdekes: a magyar összehasonlító etnológia ugyanis a magyar népi hiedelemvilág rekonstrukcióját az összeurópai mentalitáshoz,2 illetve más oldalról a szibériai, keleti mentalitáshoz3 viszonyított kontinuitás bizonyítására szánta. Ebben az esetben az összehasonlító irodalom-történetírás nagy programja a kiindulópont: kimutatni egy Duna menti közös tudás intézményjellegű moduljainak jelenlétét; a mítosz már nem Európában kér helyet annak az irodalomnak, melynek összetevője, hanem abban a régióban, melyben a 18. század magyar és horvát iskoladráma-szerzői akartak érvényesülni. A néprajz jelen levő struktúrákban jelenbeli identifikációs stratégiákat azonosított, az irodalomtudomány pedig – ez esetben –  szövegben jelen levő struktúrákban történetileg/területileg távoli önértelmezéseket.


(2) A legfrissebb, a Magyar Néprajz 7. című akadémiai összefoglaló garabonciásra vonatkozó fejezete4 különbséget tesz garabonciás, solomonar és zmej között – mindhárom az ördöggel kapcsolatban álló idővarázsló –, a különbség okát így magyarázza: „ezeknek a Közép- és Délkelet-Európa-szerte elterjedt mondaköröknek a helyi különbségeit éppen a valamikori varázslói gyakorlat helyileg különböző hagyományai adták.”5 A garabonciás a solomonarral szemben nem képes az eső megkötésére. A garabonciás mítoszának elit irodalombeli jelenléte éppen ezen különbségek rovására megy. Az irodalmi szövegek elmossák ezeket a különbségeket, sőt a garabonciás  sok esetben a népi tudás egészét reprezentálja, s démonok, boszorkányok alakjától alig különbözik. Társai most már nem ezek, hanem a mágusok, Mephistók, ördöggel cimboráló zarándokok. A népi, helyi tudás felől nézve az irodalmi szövegek garabonciása minden esetben álarc, aligha felismerhető. A kötet szerzői az irodalmat írók kis közösségének garabonciásra vonatkozó tudását rekonstruálják.


A tanulmányok magyar fordításának hiányossága: az első tanulmányban a horvát nyelvű idézetek lefordítatlanul maradtak.


A borítót Csontváry Kosztka Tivadar Vihar a nagy Hortobágyon című, a szerzők által is hivatkozott festményének felhasználásával Könczey Elemér tervezte.


Keszeg Anna


JEGYZETEK


1. A tanulmányra Di Francesco a kötet utolsó írásában hivatkozik. A bibliográfiai adatokat innen veszem át: Voigt Vilmos: La fasi di evoluzione di Garabonciás diák – Grabancija¬Ļ dijak (Commento al saggio di Amedeo Di Francesco e Arianna Quarantotto). In: Annali dell’Instituto Universitario orientale di Napoli – Studi Finno-Ugrici. II. 1996–1998. 283–299.


2. Róheim Gézát idézem: „A magyar néphit és népszokások igazi tömegét, túlnyomó nagy részét csak egy jelzővel illethetjük: európai.” (Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. 1925. 334.)


3. Itt Diószegi Vilmos nagy áttekintése a kiindulópont. Vö. A pogány magyarok hitvilága. Bp., 1978.


4. Dömötör T.–Hoppál M.–Barna G. (szerk.): Magyar Néprajz 7. Akadémiai Kiadó. Bp., 1990.; Pócs Éva: Garabonciás 597–601


5. Uo. 600.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal