HU  |   RO  

Korunk 2003 Március

Hiedelmek kora ‚Äďkorunk hiedelmei


Keszeg Vilmos

A Korunk megújult folyamában immár másodszor kér (és kap) szót a néprajztudomány. Egy 1993-as számban1 az ezredvégen szerveződő populáris kultúráról értekeztek a szerzők. Tíz év elteltével, s immár egy megnyílt új évezredben, a hiedelmekről. A hiedelmekről, habár bizonyára minden szerző egyetért abban, hogy a szó műszóként, konvencionális jelentésben használható ugyan, de valójában  rossz, mert implicit módon előítéleteket hordoz.


Mindenekelőtt azt, hogy hiedelme csak a másik embernek van. Aki hiedelemről beszél, ahhoz a hiedelem gyanúja a legkisebb mértékben sem férhet. Illetve akiről beszél, az valamiért elmarasztalható, mert hiedelmei vannak, mert hisz valamiben. A hiedelem tehát mindig egy másik mikrouniverzumhoz tartozik, egy aszimmetrikus viszonyt jelenít meg. Továbbá a hiedelem mindig a múlt, a volt, a letűnt, amiről a jelen magas bástyái mögül immár fölényesen lehet nyilatkozni. Illetve a hiedelem a modernnel, a tudományossal, a technikával szemben az elavult, a primitív, a tökéletlen.


Bár a hiedelmeken mindig túllépni akarunk, embertársainkat felvilágosítani törekszünk gondolkodásuk és viselkedésük irracionális motívumairól, valójában a hiedelmekre szükségünk van. Minden kor, minden csoport, minden egyén identitása részben a hiedelemről való tudás alapján szerveződik. A jelen és a múlt mítoszát/ellenmítoszát, a tudomány, a szakszerűség tekintélyét megteremtő, a másságot megkérdőjelező/mitizáló nyilvános diskurzusnak, legtöbbször a hatalom játékszabályait követő processzusnak számtalan rítusát és eseményét ismerjük. A tudás különféle formáinak kiosztása, minősítése folyamatosan állít elő tekintélyes és marginális pozíciókat. A történelem fordulása minden esetben legitimizál és delegitimizál értelmezési stratégiákat.2 A társadalmi diverzifikálódás minden esetben a „társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését”, a társadalmi egyenlőtlenségek újraszervezését hozza magával, a mentális reprezentációk területén is. A középkor nagy mágusainak, Albertus Magnusnak, Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheimnak a biográfiájában még megvannak mindazok a motívumok, amelyekkel a koruk csodálatát fejezte ki irántuk. Nemesi családból származtak, egyetemi tanulmányokat folytattak, a teológiai tanok értelmezői voltak, az egyház, az egyetem, fejedelmek szolgálatában álltak, tanításaikat a fiatalok tömege hallgatta. Agrippának azonban már nincs módjában tiszteletben meghalni. 1484-től3 újraíródnak a biográfiák, a ránk maradt vizuális megjelenítéseken a mágus környezetéből eltűnnek a könyvek, a laboratóriunok, az íróaszta-lok. Helyükbe szenny és rendetlenség kerül.  1428-tól megkezdődik a boszorkányok pere s ezzel együtt egy sajátos tudásrendszer kompromittálása, a nyilvánosság szintje alá kényszerítése. Ebben a látványos és részleteiben indulatos processzusban a hatalom elosztása történt meg. A megyei és helyi hatóságok, az egyház, az orvos és a tudós felségterületként vette birtokba a tudást, az igazságszolgáltatást, a lélek gondozását, a test kezelését.4 A fény százada újra állást foglalt a racionalizmus egyedül üdvös volta mellett. Manifesztumai, termékei láthatatlanná tették egy másik gondolkodási paradigma bizonyítékait. A tudás optimizmust, diadalérzetet árasztott. Európa mint „forró társadalom” a gondolkodás linearitása és optimizmusa mellett kötelezte el magát.5  A tudomány gyors fejlődést ígért, az embert alapvetően érdeklő kérdések megválaszolását. Az európai elit életvitelében láthatóvá vált az eljárási racionalitás, az ész szitualizálása. Mindaz, ami nem kötődik szorosan a mindannapi praxishoz, átvonul a művészetbe.6  Valamint az irracionalitás, a babona, a hiedelem gyűjtőmedencéjébe. Elképzelni ezt a folyamatot a számítógépek Delete billentyűjének működése alapján lehetne. A kivágott fájlok a szemétkosárba kerülnek, s mindaddig ott maradnak, amíg a számítógép gazdája végleg eliminálja.


A fenti példa azonban mégsem jó. Azt sugallja, hogy a hiedelem leválasztható a nem-hiedelemről, hogy a hiedelem elválasztható a tudás, a hit egyéb formáitól, a tudománytól, a vallástól, a társadalmi gyakorlattól. Hogy a hiedelemről ez a meggyőződés él, azzal magyarázható, hogy maga a hiedelemkutatás is így izolálta és így írta le.7 Azt, ami a kutatásra  kiválasztott egyén életében organikusan egymáshoz kapcsolódik, a kutató önkényesen választotta külön. Pedig tulajdonképpen már Malinowski leszámolt a mágia–vallás–tudomány fejlődésvonallal. Mondván, hogy e tudatformák egymással párhuzamosan élnek, mert eltérő funkciókat vállalnak fel.8 S a fenti példa azt is sugallja, hogy a hiedelem csökkent értékű tudás. Pedig ez aligha van így. Igaz, a gépnek, a számítógépnek s talán az állatnak sincsenek hiedelmei. Az embernek viszont szüksége van rájuk. Annak az embernek, aki vállalja álmait, vállalja a depresszióját, érzelmeit és a félelmeit, vállalja a tévedéseit, kudarcait, bűneit és bűnhődéseit. Az ember a hiedelmei felől érthető és értelmezhető. Olyanképpen, ahogyan a szociológus Marcel Mauss írta: „Mindig van egy olyan pillanat, amikor a fogalmakká nem kristályosodott, sőt szervesen nem is csoportosított tények tudománya a kupac tetejére kitűzi a tudatlanság lobogóját: »különfélék«. Ide kell behatolni. Az ember bizonyos benne, hogy itt vannak föltárandó igazságok: először is, mert tudjuk, hogy nem tudunk, meg azért is, mert élénken átérezzük, hogy milyen sok tény van.” 9


Amikor a Korunk jelen számának koncepcióját körvonalaztuk, a hiedelmet mint napjaink emberének tudatában, napjaink világában élő és ható realitást határoztuk meg. Mert az utóbbi hónapok és napok  is gyakran bizonyították, hogy a netkultúra, az űrhajózás, a média is szükségét érzi a hiedelemnek. E-mail ládánkban olykor-olykor ismeretlen címről érkezett szerencselevelet találunk. Azzal a figyelmeztetéssel, hogy megkerülhetetlenül ettől függ életünk és jövőnk. Amennyiben  új lapra mentjük, s hét, kilenc vagy tizenkét címre egy klikkeléssel elpostázzuk, mindent megtettünk a boldogságunkért. De ha nem, minden perspektíva bezárul előttünk. Hisszük, nem hisszük?  Válaszolunk vagy nem? Arra mindenképpen jók ezek a levelek, hogy szembesítsenek önmagunkkal: azzal, hogy jövőnk van, hogy értékeink vannak, szeretteink vannak, áhítozunk valamire. Azt bizonyára már Lucien Lévy-Bruhl  előtt is elmondták, utána mindenképpen sokan, hogy Trobriand szigetének  lakóihoz hasonlóan sokan vannak meggyőződve arról, hogy a győzelemhez erőre, bátorságra és lőfegyverre van szükség, a halfogás végett csalit kell akasztani a horogra, a hálót ügyesen a vízbe kell vetni. De arról is, hogy mindehhez egyébre is szükség van, amit hol az ima, hol egy amulett, egy szerencsét hozó gesztus biztosítani tud. Illetve hogy az erő és a bátorság nem mindig vezet győzelemre, s hogy a finom csalira sem harapnak mindig rá a halak. Ezt tudta a 48 éves Ilan Ramon repülő ezredes is, Izrael első asztronautája, a Challenger űrhajó utasa, amikor 2003 elején az űrbe magával vitte a Bibliát, s magával vitt néhány szerencsét hozó kabalát. Dolly, a klónozott birka születése óta várható volt az első embermásolat elkészülte is. Az már a dolgok logikájához tartozik, hogy Éva megszületésének hírét Brigitte Boisselier biokémikus asszony 2002 karácsonyán tette közzé. A média menten találgatni kezdte, milyen lesz az új időszámítással kezdődő világ.


A tudomány–hiedelem csata valójában eldőlt. A felvilágosodás óta csupán erőltetett s főként megjátszott kísérletek történtek a hiedelmek rehabilitálására. Valójában hiedelmek vannak, a hiedelemnek szerepe van az egyén és a társadalom életében. A hiedelemnek még sincs tekintélye, nincs fóruma, nincs fejedelme.


A jelen válogatásba bekerült tanulmányok, írások nem vitatkoznak, nem ítélkeznek, nem szándékuk a leleplezés, a borzongató titkok feltárása. Elemeznek és értelmeznek.


Egy a közelmúltban megjelent kötet a hiedelmeket az őket legitimizáló textuális és biografikus kontextusba helyezte.10 Hasonló kísérletek olvashatók a Korunk jelen számában is.


IRODALOM


Culianu, I.P.: 1994 Eros şi magie în Renaştere. 1484. Ed. Humanitas. Buc., – Czégényi D.–Keszeg V. (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kriza Könyvek 7. Kolozsvár, 2001. –  Frank Tibor–Hoppál Mihály (szerk.): Hiedelemrendszer és társadalmi tudat. I–II. Tömegkommunikációs Központ. Bp., 1980. –  Habermas, Jürge: A metafizika utáni gondolkodás motívumai. In. Habermas J.–Lyotard, J.F. – Rorty, R.: A posztmodern állapot. Századvég . Bp., 1993. 179–212. Husserl, Edmund: Az európai tudományok válsága. I-II. Atlantisz. Bp., 1998. – Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1978. –  Lévi-Strauss, Claude: Race et histoire. Deno√ęl (h.n.) 1987 . Első kiadás 1952. – Malinowski, Bronislaw:  1993 Magie, ştiinţă şi religie. Iaşi, 1926. – Mauss, Marcel: Szociológia és antropológia. Osiris Kiadó,. Bp. 2000.  Muchembled, Robert: Magia şi vrăjitoria în Europa din Evul Mediu pînă astăzi. Ed. Humanitas. Buc., 1997.


 


 


 


 


JEGYZETEK


 1. Népi kultúra az ezredvégen. Korunk IV. évfolyam (1993). 9-es sz.


 2. A rendelkezésünkre álló számtalan cím közül szinte önkényesen emeljük ki Kulcsár Zsuzsanna művelődéstörténeti tanulmányainak gyűjteményét, amelyek a tudás ellentétes minőségekbe való átfordulását, a tudásnak a kollektív életet szabályozó, „botránykeltő”  hatását bizonyítják. Kulcsár Zs. 1984.


 3. Az évet Culianu választja választóvonalnak. Culianu 1994.


 4. A középkori mágikus tudás elleni  összefogásról: Muchembled 1997.


 5. A „forró” és „hideg” társadalom kategóriáját Lévi-Strauss használja a hagyományos értelmezési sémákat elvető, dinamikus társadalmak, kumulatív kultúrák, illetve a hagyományos értelmezési sémákat tiszteletben tartó s ezért stabil, stagnáló társadalmak, stacionáló kultúrák megnevezésére. Lévi-Strauss 1952/1987.


 6. E kérdésekről Husserl 1998, Habermas 1993.


 7. Több helyen olvasható a hiedelemkutatás paradigmaváltásainak története. A kutatás rendre mitológia, ősvallás, tudásrendszer, típuskatalógus szerkesztését tűzte ki célul. Az értelmezés történetében fordulópontot egy 1977-ben lezajlott konferencia jelentett, amely a hiedelmet nem mint tudást, ismeretet, hanem mint tudatformát közelítette meg. Frank T.–Hoppál M. )szerk.) 1980.


 8. Malinowski 1993.


 9. Mauss 2000. 425.


10. Czégényi D.–Keszeg V. (szerk.) 2001.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal