HU  |   RO  

Korunk 2003 December

Sikertelen természetvédelmi kísérletek az Érmelléken


Wilhelm Sándor

 


Az Ér folyó völgye a Partium északnyugati részén terül el. Keleten az Érmelléki-dombvidék képez átmenetet a Réz-hegység nyúlványai felé, míg nyugati határát a Nyírség homokbuckái és a Nagy-Sárrét alkotják. A völgy észak-kelet-délnyugati tájolású, s egy a „földtörténeti ókorban kialakult törésvonal mentén képződött. Ez a környező területeknél mélyebben fekvő törés vezette le a jégkorszakot követően kialakult ősfolyók, a Kraszna, Szamos, sőt a Tisza vizét is. Ezek a hatalmas vízfolyások óriási tömegű, változó szemcseátmérőjű hordalékkal töltötték fel a völgyet. A szatmár-beregi síkság fokozatos lesüllyedésével az ősfolyók sorra elpártoltak az Érmelléktől, észak felé fordulva kerestek lefolyást maguknak. Utoljára a Kraszna változtatta meg folyását, s itt maradt a mérhetetlen hordaléktömeg, amelynek halmai közt a viszonylag kis vízmennyiséget mozgató Ér folyócska szabadon kanyargott, holtágak, morotvák s a köztük elterülő magasabb fekvésű szigetek beláthatatlan szövevényét hozva létre.


A terület esése igen csekély, így az Ér vize inkább csak szivárgott, s a pangó vizek mentén nagy kiterjedésű nádas-sásos mocsárvilág alakult ki, ami szerves folytatása volt a Berettyó völgyében hasonló körülmények folytán kialakult Nagy-Sárrétnek. A terület vízutánpótlását a Szamosból és Krasz-nából gyakran átcsapó tavaszi árvizek egészítették ki. A mélyebb fekvésű területek mocsári vegetációját az év nagy részében szárazon álló szigeteket, valamint a területet keleten határoló dombsort borító mocsári tölgyesek egészítették ki. A változatos növényvilág hasonló változatosságú állatvilágot tartott el. Oldalakat tölthetnénk meg azoknak a növény- és állatritkaságoknak a felsorolásával, amelyek értékei voltak a hajdankori Érmelléknek. Nem csoda, hogy a természet különleges gazdagsága, s a szigetek védettsége már a legrégibb időkben felkeltette az ember érdeklődését, akinek jelenléte folyamatosan kimutatható, s a régészek, történészek a történelmi kultúrák összefüggő sorát követhetik nyomon a területen, sőt a bronzkori otto-mányi kultúra a nevét is az Érmellék egyik településéről kapta.


A területet belakó ember megtelepedése óta alakította, formálta a vidéket, ám a közelmúltig nem sikerült felszámolnia a paradicsominak nevezhető állapotokat. A folyamatos erdőirtással ugyan lassan eltüntette a kiterjedt mocsári tölgyeseket, helyükön gyümölcs- és szőlőkultúrát, valamint szántóföldi növénytermesztést honosított meg, de a mocsarak megmaradtak, ezek kincseit a gyűjtögető, halászó-vadászó gazdálkodás hasznosította továbbra is. Ennek a gazdálkodásnak a tárgyi emlékeit gyűjtöttem össze a közelmúltban, s alapítottam meg Székelyhídon a népi halászat és vadfogás múzeumát. Gyűjtőmunkám során nem győztem hallgatni a hajdani halászokat, pákászokat, akik ódákat zengtek erről a régi világról, amikor bár nagy nehézségek árán, keserves munkával, ám a természettel szoros egységben, azt elfogadva és tisztelve biztos megélhetést lehetett teremteni ezen a tájon.


A modern árutermelő gazdálkodás térhódításával megváltozott a helyzet az Érmelléken is. Az 1830-as években a Sárrét lecsapolásával, a Berettyó ásott mederbe terelésével egy időben megindult az Ér völgyének lecsapolása is, ám a munkálatok csak Bihardió-szeg térségéig készültek el, a terület nagy része háborítatlan maradt. A következő nagyobb beavatkozás a két világháború közti időszakban érte a völgyet, amikor a mocsárvilág közepén a román hatóságok kialakították a II Károly királyról elnevezett védelmi vonalat. Tankcsapdának tervezett árkot ástak a völgy hosszában egészen Éradonyig, s a kiásott földből kialakított töltéseket hatalmas, betonból épített bunkerekkel (ahogy akkoriban nevezték: obekekkel) rakták meg. A környéken mai napig is Tankárok néven emlegetik az Ér medrét a helybeliek. Bár a Tankárok kiásása elképesztő méretű munka volt, a táj egészét még ez sem változtatta meg alapjaiban, hiszen az ásott medertől távolabb lévő vagy annál mélyebben fekvő területeken a mocsárvilág megmaradt, s őrizte tovább titokzatos értékeit. Az óriási anyagi és emberáldozatok árán kialakított védelmi vonalnak, ahogy az már ilyenkor lenni szokott (lásd Maginot-vonal), semmi szerepe sem lett a II világháborúban. Ennek végeztével a nagy költséggel felépített obekeket egymás után felrobbantották, a helyi lakosság nagy örömére, hisz a betontömböket kiválóan lehetett hasznosítani az épülő házak alapozásánál.


A legnagyobb csapást az Érmellék is a hangzatos jelzőkkel teleaggatott szocialista átalakítás évtizedeiben szenvedte el, amikor a társadalom új urai a gazdasági élet és az emberi lelkek leigázása mellett a természeti környezet leigázását is tervbe vették, s ahol lehetett, megpróbálták meg is valósítani. Az Ér völgyének lecsapolási munkálataival 1968 és 1972 között nagy vonalakban végeztek is. Egy majdnem 100 km hosszúságú főcsatorna s az ebbe vezetett számtalan mellékcsatorna szívta el a mocsarak vizét, s az így vízmentesített területekre öntözéses kultúr-tájat álmodott a munkálatok fő tervezője, Gönczi Sándor székelyhídi vízügyi mérnök. A mérnök úr nagyszabású terveiben éppen csak a terület természeti értékeinek nem jutott egy morzsányi hely sem. Bár a rossznyelvek azt mesélik, hogy nem is a Gönczi mérnök lelkét terheli elsősorban a mérhetetlen pusztítás, hanem az érmihályfalvi állami gazdaság akkori igazgatója, nagy nemzetgyűlési képviselő, Ceauşescu személyes barátja, Szabó Imre állt volna a dolgok hátterében, akinek birkalegelőnek kellett a felszabadított terület nagy része, hiszen a be nem jelentett, tehát hivatalosan nem is létező nyájak gyapja emelte országos rekorddá a gazdaságban elért egy birkára jutó gyapjútermelést, s hozott mindenféle elismerést az igazgatónak. A baj az volt, hogy a be nem jelentett birka is megkövetelte a táplálékot, ehhez pedig legelőre volt szükség, ami aztán megpecsételte az Érmellék sorsát.


A megálmodott öntözéses gazdálkodásból semmi sem lett, a szerkezet nélküli öntéstalaj száraz időben porlott, mint a hamu, a mélyebb fekvésű területeken pedig kivirágzott a szik. Csapadékosabb években meg összeállt a föld, s ragadt, mint a legmegátalkodottabb agyag, ráadásul a gabonatáblákban újra feltört, mintegy ősi jussát követelve, a nád. Ám a csapadékos évek száma egyre csökkent, az aszályos éveké meg egyre nőtt, az öntözés viszont pénzbe került volna, sok pénzbe, ezzel pedig nem rendelkezett ám a „virágzó” szocialista mezőgazdaság. Csodaképpen arra azért mindig jutott pénz, hogy újabb s újabb csatornák ásásával az utolsó kis mocsaras foltokat is eltüntessék, s arra is került anyagi fedezet, hogy a rohamosan eliszapolódó, elgazosodó csatornákat folyamatosan kotorják, megakadályozva a természetes visszamocsarasodást.


Ezeket az áldatlan állapotokat örökölte aztán a rendszerváltás. A lecsapolt területek nagy része kiosztásra került, mert hogy, hogy nem – ez megint olyan rejtély, amit nem lehet kibogozni – az eredeti szántóterületek nem fedték a régi (?) tulajdonosok igényeit. Hogy azután az állami gazdaságok tulajdonában maradt területekre ezek felszámolása után kik teszik rá a kezüket, még nem tisztázott, de bizonyára lesznek jelentkezők. Az új tulajdonosok aztán megpróbálják hasznosítani a területüket. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy mindezt kevés fantáziával s még kevesebb tőkével teszik. A két slágernövény a kukorica és a búza, különösen ez utóbbi, mert művelése látszólag kevesebb ráfordítást igényel. Próbálkoztak még cukorrépával és napraforgóval is, ám ezek biztonságos értékesítése nem bizonyult megoldottnak. Sajnos nem ismerek gazdaságossági számításokat, nem tudom, milyen haszonnal tudnak a kistermelők dolgozni a jelen viszonyok közt, de hallva a panaszokat a munkáltatási költségek folytonos növekedéséről, no meg az értékesítési lehetőségek hiányáról, nem lehet rózsás a helyzetük. S ezen aligha fog segíteni majdani belépésünk az Európai Unióba, hiszen ennek országai jelenleg is mezőgazdasági túltermeléssel küszködnek, s mivel a mienknél jóval alacsonyabb önköltséggel lényegesen jobb minőségű termékeket állítanak elő, uniós tagként aligha fogjuk velük szemben megállni a helyünket a szabad versenyben.


A környező országok példája is azt bizonyítja, hogy az átállásra idejében fel kellene készülni a gazdasági élet minden területén, s hatványozottan igaz ez a mezőgazdaságot illetően. Nem szabadna a csodát lesni s attól várni, hogy megmentse a csődbejutástól a termelőket, akiknek búzájára, kukoricájára a kutyának se lesz szüksége az Európai Unióban. S itt kerül a képbe nem csak, sőt nem elsősorban nosztalgikus elképzelések, hanem gazdasági meggondolások alapján is a visszamocsarasítás lehetősége.


Ennek lényege, hogy a területen vagy annak egy részén visszaállítva az eredeti vízellátási viszonyokat, idővel megjelennének azok a természeti értékek, amelyek eltűntek a lecsapolással. Ezeknek a természeti értékeknek a bemutatására s a visszamocsarasított területek sokoldalú hasznosítására alapozva bizonyára lehetővé válna a vidék népességének öneltartása. Gondolok itt a faluturizmusra, szabadidőközpontok kiépítésére, horgász- és vadászközpontok kialakítására, csónakos bemutatóutakra és hasonlókra. Magának a visszamocsarasodási folyamatnak a monitorizálása is alkalmat nyújtana tudományos expedíciók és tanácskozások szervezésére, és ezek szintén bevételi forrást jelentenének a szolgáltatóiparban elhelyezkedő hajdani mezőgazdasági munkásoknak.


A visszamocsarasítási kísérletek világszerte folynak, bizonyára mindenki hallott a Kis-Balaton sikeres elárasztásáról, s magam is láttam a Hortobágyon Egyekpusztánál hasonló sikeres kísérleket. Az érmelléki táj iránt is van ilyen irányú érdeklődés. Néhány éve Illyés közalapítványi támogatás igénybevételével felkerestem a Bihar megyében az Ér mentén elterülő községek polgármestereit, végigjártuk a községek határában vissza-mocsarasításra alkalmasnak tűnő területeket. Felmértem ezek jelenlegi állapotát, a megmaradt értékeket, s elkészítettem egy előtanulmányt, amelyben kijelöltem az elárasztásra alkalmas területeket, amelyeket az Ér medre mint zöld folyosó kötne össze egységes, a visszatelepülés érdekében védelem alá helyezendő rendszerré. A tanulmányt letétbe helyeztem a székelyhídi és a kiskereki tanácsnál, hiszen ők voltak azok, akik támogatták az Illyés Közalapítványhoz benyújtott pályázatomat. Egy példányt pedig átadtam Jakabffy Lászlónak, akkori megyei RMDSZ-tanácsosnak, aki a visszamocsarasítás egyik fő támogatója volt. Jöttek a választások, s az új polgármestereket már nem érdekelte a téma, egyre inkább az azonnali haszon hajhászása került előtérbe.


Két éve jelezték a szolnoki Tisza Klub természet- és környezetvédelmi alapítványtól, hogy a dán kormány hajlandó lenne finanszírozni az Érmellék mint határon átnyúló tájegység visszamocsarasítási terveinek elkészítését, s az alapítvány a román kormányhoz fordult az ügyben, ám a kormányszervek nem voltak hajlandóak tárgyalni a témáról. Ekkor fordultak hozzám, hogy szerezném meg a Bihar megyei tanács vezetőinek adatait, hogy velük próbáljanak tárgyalni. Én megtettem minden tőlem telhetőt, de úgy tűnik, a megye vezetői sem voltak készséges partnerek.


Közben Szatmár megyében a Vasile Goldiş magánegyetem helyi tagozatának prorektora a Debreceni Egyetem alkalmazott ökológia tanszékénak kutatóival karöltve látogatta végig az Ér folyót a forrástól a torkolatig, szerződést is kötöttek a visszamo-csarasítást célzó közös kutatómunkára. Ezalatt sikerült részletes felmérést készítenem az Ér folyó halfaunájának jelenlegi állapotáról, s megjelent egy átfogó tanulmány az Érmellék növény- és állatvilágáról Gavril Ardelean és Karácsonyi Károly tollából.


Felmérések, tervezetek tehát már vannak, csak olyan szervezetet nem sikerült még létrehozni, amelyik kompetens lenne a megvalósítási tervek megrendelésében, az anyagi alapokat biztosító pályázatok elkészítésében, a megyei és országos szervekkel való tárgyalásokban. Bár erre is történtek kísérletek: egy hajdúszoboszlói menedzser megpróbálta rávenni a székelyhídi tanácsot, hogy az ő segítségével készítsen Phare-pályázatot egy visszamocsarasítási kutatóközpont berendezése és működtetésének finanszírozása érdekében, ám ez a terv is fennakadt a helyi szervek tehetetlenségén, a hozzáállás hiányán.


Mint annyi más esetben, itt is tombol a tehetetlenség, a nemtörődömség, s az embernek olyan érzése van, hogy a döntésközeli helyzetben lévő szervek talán nem is értik meg a probléma fontosságát, hogy egy ilyen tervezet kivitelezése mekkora jelentőséggel bírna egy jól körülhatárolt kistáj életében. Közben a terület lakói, akikre sokszor elviselhetetlen terhet ró a birtokukban lévő földterületek megművelése, alig várják, hogy kisajátításokra kerüljön sor. Egyelőre annak is örülnének, hogy pénzt kapnának a tulajdonukban lévő földekért, azt még bizonyára át sem tudják gondolni, hogy munkahelyek is teremtődnének számukra a változások nyomán, s a megmaradó mezőgazdasági területeken is fellendülhetne a termelés, hiszen ezek vállalhatnák fel az érkező látogatók ellátását mezőgazdasági termékekkel.


Segíts magadon, s az Isten is megsegít – tartja a népi bölcsesség, ám ebben az esetben úgy néz ki, épp mi magunk nem tudunk önmagunkon segíteni, a felkínált támogatást sem vagyunk képesek elfogadni, hát még hasznosítani! Pedig milyen jó volna elsőnek lenni a térségben, hogy mire mások kínálnák értékeiket, látnivalóikat, nekünk már bejáratott kapcsolataink lennének, ismert nevünk lenne az idegenforgalmi piacon, mert valódi értékekkel tudnánk csalogatni a látogatókat.


 


 


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal