Zsadányi Edit: A csend retorikája. Kihagyás-
alakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben

Zsadányi Edit 2002-ben megjelent kötetéről nem tudok úgy beszélni, hogy ne említeném meg Christiaan L. Hart Nibbrig Rhetorik des Schweigens (A hallgatás retorikája) című, 1981-ben kiadott könyvét. Elsősorban azért nem, mert a Zsadányi-kötet címe (illetve első-második fejezetének alcíme: Az irodalmi elhallgatás, Az elhallgatás alakzatai) erősen rímel a Nibbrigére, ráadásul az irodalomelméleti terminusok, illetve az elemzés alapjául szolgáló bizonyos szempontok rokonságot mutatnak egymással. Mivel azonban nem szeretnék a két mű párhuzamos elemzésébe bonyolódni, illetve abba, hogy Zsadányi említést sem tesz Nibbrig huszonegy évvel korábban megjelent, véleményem szerint nagyon is komoly fejtegetéseiről, beérem azzal, hogy mivel az angol nyelvű szakirodalom és angol, amerikai irodalmi művek tanulmányozásával foglalkozik, nem juthatott hozzá az ez idáig magyar fordításban meg nem jelent német irodalomesztétikai-irodalomelméleti munkához.

A csend retorikája hatalmas űrt tölt be a szakemberek számára olyan szempontból, hogy az „elhallgatáselmélet” (amely természetesen más-más terminus formájában jelenik meg a különböző szerzőknél, viszont ezek rengeteg közös vonást mutatnak egymással) megírására, illetve kifejtésére vállalkozik. A bevezető rövid elméleti rész rendszerezni próbál, az ezt követő, szintén valamelyest rendszerező, de elsősorban gyakorlati jellegű, elemző fejezetek nélkül azonban nem lenne teljes a könyv.

Az elemzések alapjának kiindulópontja az, hogy az irodalmi elhallgatást mint kihagyásalakzatot is lehet tekinteni, ahol az elhallgatás (akárcsak a köznyelvi nyelvhasználatban) kétféle értelemben értendő: jelenti egyrészt a beszéd megszűntét, tehát hogy „a beszélő mondandója végére ért”, másrészt pedig azt, hogy a „beszélő nem közöl valamit”. Számomra ez utóbbi értelem az izgalmasabb, ennek ugyanis a legkülönfélébb megnyilvánulási (megnyilatkozási?) formái lehetnek egy irodalmi műalkotás szövegén belül, ráadásul pedig a különböző kulturális közegekre, kódokra is fényt deríthet.

A már említett első, elméleti, Az irodalmi elhallgatás címet viselő fejezetben a kihagyás jelenségére vonatkozó irodalomelméleti értelmezésekkel találkozhatunk, ez a kötet indító, a gyakorlati részt megelőző, elméleti hátterű fejezete. Felsorakoznak itt azok a szerzők, akik elméletében valamilyen formában megjelenik a kihagyás jelensége, és amelyet Zsadányi négy csoportba sorolva tárgyal. Az elsőbe egy szűkebb értelemben vett kihagyás, a hiány tartozik, amelyet az irodalmi művekre általában jellemző meghatározatlan helyek és szövegtechnikai hiányok viszonylatában vizsgálnak. A különböző szerzőknél más-más terminusként jelenik meg (Ingardennél például a meghatározatlan helyek, Isernél az üres helyek – Leerstellen –, Tokernél az információs vagy narratív hiány). A második csoport esetében a kihagyás zérus jelként szerepel (Saussure-nél és Jakobsonnál a zérus jel, Lotmannál a „hiány fogás”, Barthes-nál a nulla fokozatú írás), a harmadik csoportba sorolható szerzők narratívtechnikai eljárásként értelmezik azt (Wayne C. Booth szerzői hallgatásként, Genette a temporális ellipszis alakzataként, Gerald Prince pedig az elbeszélhetetlenként, az el nem beszéltként, illetve a meg nem történt elbeszéléseként. Végül a negyedik csoportba soroltak irodalomtörténeti szemszögből vizsgálják a kihagyást, és a modern művészetre jellemző alakzatnak tartják (például Culler), amely általában valaminek a nemlétére utal (töredékesség, inkoherencia, személytelenítés, diszharmónia, depoetikus nyelv).

Az első fejezet, vagyis az elméleti megalapozottság kitüntetett helyet foglal el a kötet szerkezetében, a kihagyás alakzatának tárgyalásakor ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a jelenség körvonalazódjék az olvasók számára.

A második fejezetben, kihangsúlyozva azt, hogy a kihagyást narratívában értelmezi, és a nyelv működésének korlátait tudatosító kihagyást ért rajta, Zsadányi az elhallgatás alakzatait mutatja be, azokat egy-egy (főleg a két világháború közötti periódus angol, amerikai és magyar regényeiből vett) irodalmi példával szemléltetve. A következő elhallgatásalakzatokat különbözteti meg: három pont, a szövegkép üres helyei, szereplői elhallgatás, a nyelvi kompetencia narrátori megkérdőjelezése, az elbeszélő háttérbe húzódása, a csend mint a narrátori közlés tárgya, határozatlan vagy általános névmás, nézőpontváltás által létrejött elhallgatás, illetve a cselekmény elhallgatott részei.

A további fejezetekben (szám szerint négyben) az elhallgatás és más jelenségek összehasonlítására kerül sor, úgy mint: különböző jelzések, utalások, előzetes feltevések, és nem utolsósorban a metaforikus nyelv és az elhallgatás kapcsolatának vizsgálatára. Mindezen elemzések alapja a különféle irodalmi példák, amelyek nemcsak személtető anyagként tárulnak az olvasó elé, hanem az elméleti problémákat gyakran azokból vezeti le, különböző kulcsszavak, tárgykörök szerint csoportosítva őket.

Különösen izgalmas az irodalmi elhallgatás szerepét tárgyaló rész, melyben Virginia Woolf Mrs. Dalloway és Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényeit hasonlítja össze. A megközelítés alapját a különböző ismeretelméleti és nyelvelméleti kérdések képezik, és a példákkal szemléltetett elemzést – véleményem szerint – sikerrel végzi el. A regényből vett idézetek alapján vonja le következtetését, miszerint a szereplői elhallgatások az angol regényben a szavakon túli kommunikáció létezésére, ezzel szemben Kosztolányinál a kommunikáció teljes hiányára hívják fel az olvasó figyelmét. A kihagyásalakzatok bemutatásánál a szerző ezeknek az értelmezésben játszott szerepét hangsúlyozza ki, és a rengeteg irodalmi példán keresztül lehetséges interpretációs módozatokat tár az olvasó elé.

Hasonlóképpen jár el a hatodik, egyben utolsó fejezetben is, ahol a metanarratíva és elhallgatás kapcsolatát több angol és amerikai regényben a szöveg mögött (pontosabban „a szöveg és az olvasó kultúrája közötti interaktív térben”, l. Zsadányi: 174.) fellelhető történetben véli felfedezni. Olyan történetek ezek tehát, melyeket az olvasó kultúrájából fakadó ismeretek segítségével kelnek életre, és egészítik ki a regények tulajdonképpeni története mögött, a sorok között fellelhető űrt.

A csend retorikája, a hallgatás vagy elhallgatás retorikája (bárminek nevezzük is) a jelenség természetéből adódóan is érdekes jelenség, s ezt már csak az teszi izgalmasabbá, hogy Zsadányi érdekes meglátásait a legújabb elméletek és az irodalmi példák segítségével próbálja bemutatni, a rejtett dimenziókat feltárni.