A Kriterion Könyvkiadó sikeres működését nagymértékben segítette az a megfontolt, taktikus viszony, ahogyan Ön megbirkózott a pártállam kultúrpolitikájával. Milyen tapasztalatok szerint alakította ki ezt a taktikát?

 

– Sosem szerettem a radikális megoldásokat. Elfogadhatóbbnak és eredményesebbnek tűnt számomra a türelemmel, hozzáértéssel való munkálkodás. Ez a magatartás természetesen egyfajta felelősséget is feltételezett. Ne feledjük, hogy akkor az ellenfél, a cenzor, a pártaktivista volt birtokon belül. Éreztük, és éreztették: nem vagyunk partnerek. A dolgok nem úgy történnek, ahogy azt mi helyesnek tartanánk, bár tudtuk: nekünk van igazunk. A kompromisszumhoz pedig taktikai meggondolásból kellett fordulni. Előfordult a cenzúrával való vitákban, hogy haszna volt a keményebb hangnak, sőt a fenyegetőzésnek is. „Akkor én most felállok, mert úgy látszik, hogy mi hiába beszélgetünk. Megegyezésre nem jutunk, tehát megyek vissza a kiadóba, tájékoztatom a szerkesztőséget, és bizonyára a felsőbb szervek tudomására is hozom, ami itt történt, mert egyoldalúan látja a dolgokat, vagy előítéletei vannak.”

 

– Tudjuk, sok győztes csata volt, rengeteg könyv köszönhette megjelenését ennek a háttérmunkának. De bizonyára voltak olyan nehéz helyzetek, amiket nem lehetett megoldani. Van-e hiányérzete?

 

– Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy időnként nem voltak ilyen érzéseim. Jobb érveléssel, a vitatott téma komplexebb megvilágításával többet lehetett volna elérni. Igyekeztem mindig elmenni a végső határig, tudták ezt a kollégáim, a barátaim, a kiadó. De arra vigyáztam, hogy a hatalom képviselőivel elfogadható viszonyban legyek. Sose barátkoztam egyikkel sem. Rákérdeztek, hogy én ellene vagyok-e a cenzúrának, és lenézem-e azt a munkát, az ő munkájukat. Azt válaszoltam, hogy nem nézem le, ez is egy szakma, de gondolom, megértik, hogy ez minket sokban hátráltat, és megkeseríti az életünket. Nem csak a miénket, hanem a szerzőinkét is.

Azt sem zárom ki, hogy néha akadt ügyetlenebb érvelés. Megtörténhet, hogy a megfelelő pillanatban a meggyőző érv nem jutott eszembe, bár én ezekre a beszélgetésekre alaposan felkészültem. Valóságos forgatókönyveket készítettem a fejemben: ő körülbelül ezt mondja (nagyon jól ismertem az észjárásukat, tudtam, mire készüljek), aztán ő ezt fogja mondani, erre én ezt, és minden bizonnyal így folytatja – akkor nekem errefelé kell tapogatóznom. Megtanultam a cenzor fejével gondolkodni. Mikor nagyon ellene voltak az anyanyelv használatának, akkor nyilatkozta Ceauşescu, hogy mindenkinek a múltja, történelme meghatározó. És nem létezhet nemzeti közösség – hagyományainak megőrzése, ápolása nélkül. Azt nem mondta, hogy a román nyelvre érti mindezt – így őt idézve érveltem a kézirat mellett.

 

– A mai nemzedék nem ismeri az akkori cenzúrát. Mit gondol, hogyan befolyásolja ez a tény a mai fiatalok szemléletét?

 

– Beszélgettünk Szilágyi N. Sándorral arról, hogy a fiatal nemzedéket érdekelné-e, hogyan működött a cenzúra. Nem ismerheti, és ne is ismerje meg ez a nemzedék. Nehéz megérteni a cenzúra bonyolult összefüggéseit. Az adott helyzetben érdekes játszma volt a cenzorral való beszélgetés. Voltak nagyon olvasott cenzorok (mert a közhiedelemmel ellentétben ők aztán nem voltak bunkók), azonnal ráéreztek bizonyos dolgokra. Elvégre az olvasás volt a feladatuk. Reggeltől estig olvastak. Kéziratokat, világirodalmat, természetesen klasszikusokat is. Aki érzékenyebb, fogékonyabb volt az alkotás értékeire, az sokszor nem feszítette a húrt, hanem szemet hunyt (főleg, ha megadtam neki a fogódzót, például a főtitkári útmutatásra való utalást). Jelentést tett a főnökénél. Onnan még fennebb ment az írásbeli megjegyzés. A Szekuritáté, a párt propaganda osztálya, mindenki átnézte a kényesebb kéziratokat, úgyhogy sokkal bonyolultabb volt az ellenőrzési mechanizmus, a cenzúra működési elve, mint ma gondolnánk.

 

– Ez, ha jól értem, egyfajta macska-egér játszma lehetett, a maga félelmetes és ugyanakkor bensőséges játékszabályaival. Ne tagadjuk: ma is létezik cenzúra, a különbség csak az, hogy a direkt, politikai cenzúrát felváltotta az áttételes gazdasági cenzúra. Természetesen most az „egyezkedés” új technikáira van szükség.

 

– Ott ügyes taktikázással, jól és jókor tálalt érvvel – vagy az éppen oda illő hangsúllyal – bizonyos dolgokat el lehetett rendezni, meg lehetett nyugtatni a cenzort, és a pecsétet rányomta a kéziratra. Az állammal szembeni illetékek és adók nem tűrik az egyezkedést. Ilyen szempontból a helyzet ma sokkal nehezebb, és a döntő pillanat sokkal kategorikusabban következik be. Más jellegű logikára van szükség, más típusú diskurzusra és egészen más érvekre. Ráadásul felgyorsult a világ. A forradalom előtt volt idő felkészülni a találkozóra, megbeszéltük a szerkesztőségben a cenzorral való találkozást, oldott formában, tréfálkozva. Arra mindig felhívtam a szerkesztők figyelmét, hogy ne értékeljék le feleslegesen a cenzort. Ne tartsuk hülyének! A mi módszerünk más volt: felvérteztük egymást magyarázatokkal, érvekkel. Ez kollektív erőfeszítés volt. Amikor aztán az ember visszament a szerkesztőségbe a lepecsételt kézirattal, üdvrivalgás fogadta.

 

– Értelemszerűen olyan esetek is adódtak, amikor nem sikerült kiegyezni a cenzorral. Hogyan mentették a menthetőt?

 

– Amikor a cenzorral való kellemetlen találkozás után a soros szerkesztő bejelentette, hogy sajnos, gyerekek, ez csak részben sikerült, meg kellett beszélni a szerzővel a részleteket. Itt nem engednek: húzni kell. Vagy áthidaló szövegmegoldást kell találni. Esetleg a címet kell megváltoztatni, vagy meg lehetne oldani azzal, ha egy jó mottót adnánk a fejezetnek, az elbeszélésnek, a könyvnek magának, a verseskötetnek. Végül a szerkesztők is, a szerzők is nagymesterek lettek ebben. Jó érzés volt tudni azt, hogy az olvasók többsége így is „érteni” fogja, miről van szó, még akkor is, ha nem teljes egészében jut el hozzá az eredeti gondolat. A rossz szájíz abból adódott, hogy ott voltak köztünk a besúgók is, akik mindent jelentettek, levelet írtak a megyei pártszervezetnek vagy egyenesen a Központi Bizottságnak. Megírták, hogy, lám, a könyvkiadó, amit a román állam tart fenn bőkezűen, ilyen többféleképpen értelmezhető szövegeket közöl! Sajnálattal kell megemlítenem, hogy a levélírók jelentős része román volt, értelmiségiek, akik magyarul jól beszéltek, és magyar könyveket is olvastak.

De voltak kellemes pillanatok is. Közismert dolog, hogy Kányádi Halottak napja Bécsben című verséből kivettek egy részt. Hát ő nem volt szívbajos, és amikor dedikált, a megfelelő helyre, tintával visszaírta ezeket a sorokat. Az olyan könyvekért, mint a Fától fáig vagy az Anyám könnyű álmot ígér vagy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, igen, ezekért érdemes volt küzdeni. Ezekből társadalmi esemény lett.

 

– A Kriterion-emlékmű 2500 címből, több mint 20 millió könyvből tevődik össze. Ma nem egy nagy kiadónk van, hanem több kicsi (némelyiknek épp tízéves „születésnapját” ünnepeltük a közelmúltban), és az is igaz: nagy eredmény, ha tíz év alatt egy-egy erdélyi kiadó kétszáz vagy háromszáz címet dob piacra. Csakhogy a mai példányszámokat ismerve – ez kevés. Nagyon kevésnek tűnik. Milyen szerepe lehet egy mostani kiadónak?

 

– Ha számszerűleg vesszük az utóbbi évek könyvtermését, ha összeadjuk a különféle városokban működő kisebb-nagyobb kiadóknak a hozamát, akkor meghaladják a Kriterionnak és a Dacia Könyvkiadónak a termését. Amihez hozzá kellett számítani a temesvári Faclát (hiszen ott is adtak ki magyar könyveket). Most éppen azért, mert bizonytalan az anyagi helyzet, a kiadók az állami költségvetéstől és a különféle alapítványoktól függnek. Hálásan kell gondolnunk az Illyés Közalapítványra, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumára, a Nemzeti Kulturális Alapprogramra és minden olyan intézményre vagy testületre, amely az elmúlt tíz-tizenkét évben támogatta az erdélyi magyar könyvkiadást. Mert támogatás nélkül ez a könyvkiadás egyszerűen nem létezhetne. Persze az elmúlt években a könyvek megjelenését támogatta a román művelődésügyi minisztérium, valamint a Kisebbségi Tanács is, most újabban pedig a Communitas Alapítvány. A kiadók még nincsenek tőkeerős helyzetben. Mindenki, aki a könyvvel kerül kapcsolatba, aki könyvvel foglalkozik, az eleve szegény, és függ a megpályázott támogatásoktól.

 

– Hogyan képzeli el Domokos Géza 2003-ban a korszerű, hosszú távú tervezésre épített, ideális könyvkiadást?

 

– Ez elsősorban több könyvsorozatot jelentene. Ami aztán folyamatosan ösztönözné a kiadót, és hozzászoktatná a folyamatosan megjelenő könyvekhez az olvasóközönséget. Külcsín, grafikai és nyomdai prezentálás ügyében ezek hasonlítanának, és a magánkönyvtárak polcain is jól mutatnának.

A kiadó feladata nem csak az kellene legyen, hogy begyűjtsön kéziratokat; határozott elképzeléssel, távlati célokat kell kövessen. Egy jó kiadó felkarol bizonyos kutatási ágakat, ha úgy érzi, hogy valamely szépirodalmi műfaj nagyobb támogatásra szorul, akkor melléáll. A kiadónak figyelnie kell arra (legalábbis mi ezt próbáltuk csinálni), hogy ha egyik-másik szerzőnk valamiért nehezebb helyzetbe került, valamilyen csapás érte, baj a családban, a munkahelyen, esetleg politikai értelemben a kispadra szorult, akkor tudjon segítségére lenni az alkotónak. A régi kiadók adhattak előleget. Amikor aláírta a szerződést a szerző, megkapta a honorárium 25 százalékát, amikor beadta a kéziratot, megkapta a végleges honorárium 50 százalékát. És amikor nyomdába került a mű, akkor átvehette az összeg 75 százalékát. Tehát a kiadóban a támogatóját is láthatta. Ezt a funkciót (pénzhiány miatt) nem töltheti be a mai erdélyi kiadó.

 

– Sokszor annak örvendenek, ha ki tudják adni a könyvet, nemhogy még fizessenek is a szerzőnek.

 

– Nincsenek gazdag kiadók, küszködnek a nyomdák, nincsenek gazdag nyomdatulajdonosok. De aztán igazán nincsenek gazdag írók. Ez a kategória nagyon nehezen él, éppen ezért egyre gyakrabban fedezi fel az ember antikváriumokban ismerőseinek, barátainak, tanároknak a könyveit. Ezek a mi ismerőseink, akik pénzhiány miatt megválnak kedvenc könyveiktől...

 

– Jómagam számtalan olyan dedikált példányt vásároltam, amit híres szerző ajánlott ugyancsak híres személyiségeknek. Akik végül arra kényszerültek, hogy felszámolják könyvtárukat.

 

– Ez a könyvvilág. A mindennapi egzisztenciájukat a könyv létéhez kötő emberek még az átlagpolgárnál is rosszabb helyzetben vannak. Örülünk annak, hogy olyan sok a fiatal szerkesztő a könyvkiadók háza táján, és hogy látványosan megújultak ezek a szakmák. De ha arra gondolunk, hogy a kereset milyen csekély, és hogy a kilátásaik milyen szűk mezőben mozognak, bizony elkeserítő az összkép.

 

– És mégis, annak ellenére, hogy a pénzügyi ellehetetlenülés tragikus helyzetbe sodor kiadót, szerzőt, nyomdát: tud-e valamilyen túlélési receptet? Mit tanácsolna a mai könyvkiadóknak?

 

– Olyan nehéz receptről beszélni! Vannak nyitottabb, ígéretesebb régiók. Máshol nagyon lassan mozdulnak a dolgok. És ne feledkezzünk meg az emberi tényezőről se. A régi struktúrában is voltak aktív emberek, voltak olyan csapatok, amelyek megoldásokat tudtak találni. Ezek haladtak jobban, most sem lesz másképpen. Aki élelmes, ebben a nehéz helyzetben sem fog csődöt mondani. Régen alig-alig lehetett tönkremenni, mert állami költségvetésből működtek a kiadók, de most reális veszély lett a csőd. De azért vannak reménysugarak is. Nemrég emlékeztünk meg a Pallas-Akadémia tizedik évfordulójáról, és bizonyára más életképes kiadót is említhetnénk.

Amikor azt mondjuk, hogy a könyv már nem olyan keresett, mint régen, és hogy elhalványult a funkciója, ráadásul a könyvkiadás sem tud kiteljesedni, akkor túlságosan borúlátók vagyunk. Hiszen egy bizonyos szinten (és sokszor nem is rossz szinten!) a könyvkiadók ellátják közösségi funkcióikat. Mint minden területen, itt is sok múlik azon, hogy kik vágnak bele egy ilyen munkába, és milyen közösséget képesek formálni. Nem vagyunk eleve arra ítélve, hogy szegénységben, anyagi korlátozottságban éljünk, és hogy az legyen az érzésünk: halad ugyan a kocsi, de csak kézifékkel, a motorban csak két gyertya működik, baj van, túl sok a víz a benzinben. Amennyire meg tudom ítélni negyvenöt év szerkesztői tapasztalat után, és amennyire le tudom mérni könyvhöz kötött eseményeken, a hangulaton, úgy vélem: még várnak ránk meglepetések, jó értelemben vett meglepetések. Lesznek természetesen kellemetlenek is.

 

– Ebben a függőségi helyzetben óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy az új gazdasági és érdekvédelmi szféra esetleg beleszólhat az alapítványok és a kuratóriumok döntéseibe, a pénzosztás mechanizmusába. Ez kialakíthat-e valamiféle új, sokkal rosszabb cenzúrát, mint amit a múlt rendszerben el kellett viselni?

 

– Tartózkodnék attól, hogy kategorikusan fogalmazzak, mert nem ismerem a kuratóriumok összetételét, de amennyit látok, amit nyilvánosságra hoztak, az nem zárja ki teljesen ezt a veszedelmet, igen: valamiképpen a támogatási rendszer a politika befolyása alá kerülhet, szubjektív tényezők befolyásolhatják. Az állami bürokrácia helyett egy másik bürokrácia alakulhat ki. Megtörténhet, hogy az arculata műveltebb lesz, a gesztusai kvázi európaibbak, de a végső eredményt tekintve ugyanolyan veszélyes.

 

– A forrásokat elegendőnek véli? A szétosztás során ezek megfelelő célokra jutnak? Egyáltalán: jó-e a jelenlegi elosztási rendszer?

 

– Közismert dolog, hogy a kultúra rendkívül költséges valami. A gazdaságilag fejlettebb társadalmakban jelentős költségvetési források jutnak kultúrára. Nálunk ez másképp van. Nem hiszem, hogy a közeljövőben változás történik. Egész biztos, hogy sokan ezt nem fogják kibírni. Más lehetőségek mutatkoznak, feladják a könyvkiadást. De megmaradnak azok, akik elhivatottságot éreznek, akik a könyvben nem csak szakmát és pénzt látnak. Felnőtt egy új nemzedék, amely mentes a régi terhektől, beidegződésektől, így hát el sem hiszi, hogy azok valamikor megtörténtek. Annyira természetellenesnek véli mindazt! És ez így jó.

 

– Ha ma könyvkiadót vezetne, akkor mi lenne az, amit nem adna ki, illetve mit tanácsolna, milyen vállalkozásba ne menjenek bele a maiak?

 

– A silány akciószerű kiadványoktól, bóvliktól óvnék minden kiadót. Csakhogy ennek is van közönsége, tehát adott a létjogosultsága. Nem vagyok meggyőződve, hogy ezekkel a kétes értékű könyvekkel elvennénk az értékesebb kiadványoktól az érvényesülési lehetőséget. Nem bonyolódnék bele ilyen fejtegetésekbe, inkább pozitív dolgokról beszélnék, arról, hogy mit kellene tenni, mibe lenne ajánlatos belefogni. Jelentős probléma, hogy nem értesülünk arról, ha megjelennek bizonyos címek. Hiányzik az információ. A könyvkiadóknak meg kell találniuk a folyamatos ismertetés módját. Ezt hatékonyan kiegészítené az erdélyi magyar könyvtárhálózat – aminek a kiépítése létfontosságú kérdés. Ami a szerző helyzetét és szerepét illeti: a régi írók eltartották utódaikat. Ma az állandósuló ötszázas példányszám ezt lehetetlenné teszi. Ezen a helyzeten mielőbb változtatni kellene.

 

– Melyek azok a könyvek, most megjelent könyvekre és régi Kriterion-kiadványokra egyaránt gondolok, amelyek különösen kedvesek-fontosak Domokos Géza számára?

 

– Nagyon nehéz megnevezni egy könyvet. Inkább műfajban gondolkodnék. Egy lexikont, kalauzt, kézikönyvet, szótárt, egy tudományos, esetleg egy szépirodalmi munkát emelnék le a polcról. Sokat előveszek a régi Kriterion-könyvek közül, újraolvasom ezeket. A mostaniak közül is nehezen tudnék megnevezni egy könyvet, egy címet. Hajdú Farkas-Zoltán szerkeszti a Nobile Officinum sorozatot a Pallasnál, ennek két kötetét gyakran olvasgatom. Az egyik Csiki László Válasza (esszégyűjtemény), a másik pedig a nemzetségi szervezésről szóló könyv. És a sorozatszerkesztő művét, az Idegenség dicsérete című munkát is gyakran lapozgatom. Remélem, minél több ilyen erőt adó kiadvány születik a közeljövőben.

 

 

Lejegyezte Szabó Géza

(Megtalálható az Erdélyi Terasz internetes honlapján is)