És hosszas kerengőzés után végre megérkeztek a szigetre. Sziget? Zsebkendőnyi földhányás, hervadt, sárguló fűcsomók. Árnyékban is lehetett már harminc-harmincöt fok, persze ezt akkor sem tudták volna  ellenőrizni, ha történetesen lesz náluk hőmérő, sehol nem volt árnyék. És egyre erősebben tűzött a nap is, áthatóbb s már-már elviselhetetlenebb lett az émelyítő halszag is, de Nyekuláj most ezzel sem törődött, a sziget sarkánál állt meg mereven a földre szegezve szemét, láthatóan keresett valamit. Aztán arrébb ment, leguggolt, és kikapart a fűcsomók közül, a laza homokból néhány gondosan elrejtett karót. Nagy kincs ez itt, ahol se fa, se bokor – jegyezte meg röhögve, majd a csónakhoz sétált, az aljából kiemelt egy ponyvát, kirázta, a karókat beverte a földbe, és kifeszítette rájuk a sátorlapot. Oda húzódtak be, árnyéknak árnyék volt, ha nem is az igazi, ittak egy kortyot, és egymást bámulták tehetetlenségükben, aztán ő elszánta magát, levetkőzött és bement a langyos vízbe. Sokáig, élvezettel úszott. Alá-alábukott, elkapott hűvösebb áramlatokat is, kissé felfrissülve mászott vissza a sátorlap alá. »Tulajdonképpen miért akar visszameni?« – meredt rá Nyekuláj, de ő csak ingatta a fejét, mert mit lehetett volna erre válaszolni. A lipován nem is várt választ, rágyújtott karikákban fújta ki a füstöt. »Álmodik a lágerrel?« – kérdezte egykedvűen. »Nyekuláj,  barátom, élni kell és nem álmodozni!…« – így ő, de vendéglátóját nem lehetett ilyen könnyen lerázni. »Tulajdon-képpen mindenki álmodik vele – aki ottan volt – legyintett. – Nincsen mit tenni. Fekszem a priccsen, mint egy koporsóban, s a falon vándorolnak a fények. Ott vagyok örökké, doktor úr. Ébren is, álomban is. Mindig. És ebbe kétségtelenül bele lehet őrülni. Ottan, emlékszik, soha nem volt sötét… Elhallgat, legyint, tétován mered maga elé. Nem tudja – így ő –, akárhogyan is erőlködik, elképzelni, hogy milyen lehetett a barakk sötétben. S a fények a Duna felett – tette hozzá később. – A pulzáló, el-eltűnő, de örökké makacsul megjelenő lidércfények… »Igen – sóhajtott a lipován. – A holtak lelkei.« S elmondta hogy amikor tavaly, első szabad nyarukon, első rabtársuk, az öreg pópa felkereste, először hallani sem akart arról, hogy visszamenjen vele, hogy elkísérje a láger helyéhez. Pedig tisztelte Frîncut, sokat is tanult tőle, esténként az egyházatyák életéről, működéséről tartott szabadelőadásokat, hogy visszaadja önbecsülésüket. Lelket próbált verni beléjük, de ők nagyon hamar arra döbbentek rá, hogy az egyházatyák, leszámítva néhány karrierista, helyezkedő és óvatos férfiút s néhány szerencsésebb flótást, egytől egyig a hit mártírjai is voltak, meggyőződésük áldozatai. S mit érnek vele, ha utólag az utókor nekik ad igazat? Igen, ezt a kérdést is fel lehetett volna tenni, de ők inkább történetek útvesztőiben bolyongtak, s volt valami mélységesen izgató abban is, hogy itt ezen a helyen elemezte valaki, hozzáértően és szenvedélyesen a szent inkvizíció elborzasztó módszereit. Akárhogyan is, de egy folyamat részének tekintették magukat, egy forradalmi menetoszlop tagjainak, de örök kárvallottak, balszerencsések, áldozatok évezredek óta vonuló csapatába sorozódtak be ők is, és nem volt megállás. »De miért menjünk vissza, atyám?« Hallotta már, hogy a lágert bezárták, megszüntették és felszámolták, és azt is, hogy a környékbeliek, miután szabad préda lett, elloptak minden mozdíthatót, még a szögesdrótdarabokat is, amelyre annyi szerencsétlen társuk vére száradt. Elvittek mindent…De az öregember erősködött. Ő azért mégis visszamenne, mert látnia kell azt az elátkozott helyet, már csak azért is, hogy megtalálja lelke nyugalmát, hogy megnyugodhasson, hogy visszatalálhasson önmagához. »Szembe kell nézni a múlttal, Nyekuláj – mondotta, és az ő vállára tette  a kezét. – Csakis így tudhatunk végleg megszabadulni tőle, fiacskám. Hidd el, a viszontlátás neked is jót fog tenni…«

»És akkor elindultak?« – kérdezte ő hanyattfekve a ponyva alatt.

»Nem, akkor még nem« – csuklott el Nyekuláj hangja. Az öregember egy fél napig aludt. Mint mondotta, erőt gyűjtendő a nagy úthoz, utána a folyóba is beereszkedett, bár restelkedve vallotta meg, hogy  nem tud úszni, viszont gyermekkora óta arról álmodik, hogy egy tiszta vizű tóban lebeg, s figyeli árnyékát a meder fenekén. Ő azonnal ajánlkozott, szívesen megtanítja úszni, ha elszánja magát, de az öregember vonakodott. Már késő, mondotta. A szomszédai nem is tudták, hogy kicsoda, „civilben” volt, nyilván, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést. Bevallotta: így is félt, hogy jelenléte feltűnik valakinek, esetleg egy olyan gonosz, elvetemült személynek is, aki azonnal jelenti a hatóságoknak, és neki, Nyekulájnak esetleg még baja is lehet belőle, amit őszintén szeretne elkerülni. És Frîncu atya előérzete be is igazolódott. Miért látogatják a hajdani fogolytársai? – kérdezte már a pap távozása után Dobre, a körzeti milicista, aki ugyan már nem lakott az ő pár vityillóból álló falucskájukban, de hetente egyszer-kétszer motorcsónakon látogatott ide, ahogyan fontoskodva mondta „terepszemlére és rendbe tenni a dolgokat…” De hát ide, így hozzá is, sokan járnak! Városi emberek, kocahalászok, turisták, akik halakat szeretnének fogni, a Deltával szeretnének megismerkedni… „De Nyekuláj, – nézett rá a zsaru, és elkomorodott. Ne nézz hülyének. Én nem kocahalászokról és nem is holmi jött-ment turistákról beszélek, hanem Ion Frîncu görög katolikus pópáról, aki veled együtt volt a lerben és akit államellenes izgatásért ítéltek tizenkét esztendőre. Stimmel?!” Érezte, hogy kimegy az erő a lábából, és elsápad. Hát ezek mindent tudnak, de aztán felülkerekedett régi jó hamisjátékos természete, csak semmit be nem ismerni, inkább mesélni, sumákolni, félrevinni a delikvenst. „Hogy miért látogatott meg? – nézett ártatlanul az őrmesterre. – Mert nagyon megkedveltük egymást a börtönben. S mert soha meg nem született fiát látja bennem.” „És a láger helyére miért vitted el, fiúi szeretetből?!” „Látni akarta, őrmester úr. A lidércnyomások miatt, tudja, nehéz nekünk. Az álmok, az emlékek, a rögeszmék…” „No hát ezért – röhögött a milicista. – Mért nem ezzel kezdted, Nyekuláj? Mindenesetre vigyázz magadra” – köpött ki, de azért elfogadta a pálinkáját. Ittak. Akkor már tudta, nem fogja jelenteni. Nem tisztességből, nem is emberszeretetből, egyszerűen azért, mert lusta és óvatos, és mert nagyon jól tudja, ha jelenti, esetleg kiszállnak a központból, és neki is baja lehet az ügyből. De vigyázzon, intette, s megivott egy pohárkával, vigyázgasson, mert bármekkora nagy is az ő háta, a világ végezetéig azért nem tudja tartani, s ha történik valami, ráfázhat. Mi történhetne, bátorodott fel ő, de a milicista nem szólt semmit, nézte a földet maga előtt és hallgatott. Később már távozása előtt viszont nagyon meglepte. Hajoljon közelebb – intett és ő a zavaros szemekbe meredve tudta meg, hogy melyik szomszédja vamzer. Egy hét múlva együtt ment halászni ezzel az emberrel, bizonyos Malateval, s már indulás előtt elhatározta, beszélni fog vele, végül is nincs veszteni valója, de ha nem félemlíti meg, még további kellemetlenségeket is okozhat…

»És beszélt vele?« – néz ő kíváncsian a lipovánra.

»Igen. És azóta nem jelent semmit. Örül, hogy él.«

»Hogyan tudta meggyőzni?…«

»Hogyan? Hát a vízpróbára gondoltam, amelyről Frîncu atya, úgyis mint a szent inkvizíció egyik sokat kultivált módszeréről annyit beszélt, és belenyomtam a fejét a vízbe. Belenyomtam egyszer, belenyomtam kétszer, bele én harmadszor is, s egyre hosszabb ideig hagytam fuldokolni. Ha nem fogja be a lepcsest, mondtam, amikor prüszkölve és tüsszögve okádott mellettem, ha még egyszer jelent valamit énrólam, az enyéimről vagy a vendégeimről, el is búcsúzhat a tyúkszaros életétől. Ezzel a két kezemmel fojtom a vízbe, mondottam meglengetve két szeme előtt a lapátkezem. Szagolja meg, biztattam, halszaga van.«

»És Malate?«

»Esküdözött égre-földre, hogy nem ő volt, tagadott az átkozott balfácán.« De ő akkor váratlanul közel hajolva hozzá megmondta neki, hogy honnan tudja. A másik elsápadt, reszketni kezdett. „Én többet se nem látok, se nem hallok, Nyekuláj bátya” – fogadkozott, s hányta a keresztet, pedig nem is hívő. „No csak azért!” – ragadta meg mellén az inget, s megrázta, mint Krisztus a vargát. Így hát a második látogatójáról – Ferenc úrról már a vele barátságos milicista sem szerzett tudomást. S Iván látogatásáról sem tudott meg semmit… Igaz egyszer Malate félrészegen  mégiscsak odatántorgott hozzá a kocsmában, s a hallgatásáért „legalább egy felest” követelt, de ő nem fizetett, rámeredt, s kihívta a hátsó udvarra, ott mellen ragadta, megrázta, s közölte vele, ha nem fogja be a száját,  visszamegy a kocsmába, s elmondja a többieknek is, hogy ki a spicli köreikben. „Nem is kell én a vízbe fojtsalak, te két lábon járó szarbödön, ezek itt helyben puszta kezükkel tépnek szét” –  röhögött és otthagyta az elfehéredő besúgót a hátsó udvaron, a dermesztő holdfényben. Azóta Malate is észhez tért, látja, hogy vele nem megy, s széles ívben kerüli el őt, s ha véletlenül mégis összetalálkoznak, előre köszön, meghajol, s két ujját félreérthetetlenül emelve szája elé, csak annyit suttog: „Lakat!…”

»Ezt nem értem!« – döbben meg ő.

»Hát, szóval, hogy lakatot tesz a nyelvére, hogy hallgatni fog, mint a sír, nem beszél róla, övéiről, vendégeiről, soha senkinek semmit, legkevésbé a zsarvaknak…«

»S más spicli nincs a falujukban?«

»Nincs – húzta meg Nyekuláj röhögve az üveget és krákogott. – Szegények vagyunk, mink óhitű lipovánok, még egyre nem telne… Összetartó népség ez – fordította komolyabbra a szót. – Kiveti magából a besúgókat, az a szerencsétlen is azért csiripelt, mert elkapták valamivel. Nem adta le az előirányzott halmennyiséget, tilalmi időkben halászott, mit tudom én, milyen tiltott dolgokat művelt, s az éber zsaru azonnal megzsarolta. Dobre őrmesternek sem könnyű, nincs állandóan itt, ám szeretné tudni legalább főbb vonalakban, hogy mik is történnek erre elé, az Isten háta mögött… Hát zsarolja ezt a szerencsétlen balfácánt, és röhög a markába. Így megy ez…«

Most a halász is levetkőzött, s ő megcsodálhatta kidolgozott izmait. Együtt mentek be a vízbe, sokáig úszkáltak ide-oda, de most már ritkábbak voltak a hideg áramlatok. Már-már elviselhetetlen volt a forróság. »Ferenc urat is ki kellett vinni a láger helyére – prüszkölt a lipován. – Ferenc úr is vágyakozott szenvedései helyszíneire. „Sokat álmodok a börtönnel, Nyekuláj” – mondta, és leült szembe a Dunával, körülbelül arra a helyre, ahol számításaink szerint a hajdani barakkjuk lehetett. „Tulajdonképpen örökké ezzel az átkozott hellyel álmodok – vallott, s nagy skótkockás zsebkendőjébe törülgette a homlokát. – A festést is újrakezdtem, meg akarom festeni a szögesdrótokat, az őröket, a rabokat, az egész kócerájt. Most, hogy eljöttem ide, s megláttam, hogy mi maradt belőle, talán sikerülni fog a kép, és ha sikerül, talán megnyugszom, s álmodni sem fogok többé ezzel a balcsillagzat alatt levő hellyel, ezzel az átkozott, eltűnő lágerrel. Most, hogy már nincsen, talán el is tudom felejteni. Ért engem, kedves barátom? Álmodhat az ember azzal, ami már nincs? Álmodhat azzal, ami megszűnt és megváltozott, Nyekuláj?” Nem szóltam semmit, mert mit is mondhattam volna? A tikkasztó napsütésben egyre a láger helyét figyeltem, a sárguló-kiégő fűcsomókat, a gödröket, s ha lehunytam a szemem újra álltak a barakkok, álltak az őrtornyok is, pengette a dunai szél a szögesdrótokat, s fülsértően szólaltak meg a szirénák. „Az ember, tisztelt uram, azzal álmodik, ami gyötri.” Igen, de ha megfesti a képet, kezdte újra egykori társunk, aztán elhallgatott, s később csak annyit jegyzett meg, hogy tulajdonképpen az éjszakák voltak a legrémesebbek, de nem indokolta meg, hogy miért, felállt, s a Duna partjáig támolyogva, magasról vizelt bele a folyóba. „Ezek az éjszakák bennem vannak mondta még, anélkül hogy visszafordult volna… De most, hogy láttam  a láger helyét, most talán el fogom tudni felejteni. Ha megfestem, az egész lidércnyomásnak vége lesz. Ért engem, Nyekuláj?…”

»És vajon tényleg el tudta?…«

»Nem tudom – ingatta a fejét a halász. – Azóta nem jött.« Ő viszont a maga részéről sehogyan sem tudja elfelejteni. Igaz ő még azzal sem áltathatja magát, hogy ha egyszer megfesti, mert ő nem piktor… Viszont ő akkor sem tudja elfelejteni az egészet, ha már nincsen is meg a láger, ha már széthordták a környék mindent gyűjtő, minden kacatot újra felhasználni óhajtó emberei, mert hiába nincsen meg immár semmi, ha benne még pontosan úgy él, ahogyan volt, és összeér. Álmában állandóan a barakkban van, hanyatt fekszik nyomorúságos fekhelyén, mint egy koporsóban, hallgatja a szúk győzedelmes haláltáncát, a többieket, a társait, ahogy csikorgatják a fogukat, horkolnak, és több nyelven vitatkoznak, és panaszkodnak, és veszekednek álmukban. Ő világéletében jó alvó volt, álma csupán ezekben az átokverte barakkokban hagyta végleg el, itt felejtett el végleg aludni, azóta szenved kóros álmatlanságban. Először állandóan azon tépelődött, miért került ide. Mi ez az igazságtalanság? Azóta azon töpreng, hogy mi lesz ezután. Őt, amíg le nem sittelték, nem érdekelte a jövő, mindig csak a következő napra gondolt, hogy meglegyen a betevő a családnak, hogy este megihasson egy felest, most viszont egyre az eljövendőkön töpreng, és egyre borzalmasabbnak látja a jövőjét, most már tudja, nemcsak ő, nemcsak ők, az egész ország elcseszte, azok is, akik egyelőre megúszták, akik nem kerültek a szögesdrótok mögé, mindenki, s mindez, finoman fogalmazva, nem tölti el örömmel és lelkesedéssel. Először, még bent, azt hitte, hogy az álmatlanság a nőhiánytól van. Mert lehet, hogy kevertek brómot vagy valami mást a minden reggeli teának csúfolt, ízetlen löttybe, sőt több mint valószínű, hogy kevertek, de álma, érdekes módon, azután sem tért vissza, miután kiszabadult, s minden éjszaka a feleségével hált. Szerencsére Ileana jó, megértő asszony, igazi társa neki, mindent megbocsát, még ha nem érti, akkor is, egy állandóan éber férfi mellett aludni nem lehet kellemes. Az öregek azt tartják errefelé, hogy senkinek nincs joga megnézni alvás közben a másik védtelen arcát, mert ellophatja az álmát, hát ő igyekszik nem is pillantani Ileana álomban úszó, nyugodt, megbékélt arcára, fekszik a hátán, érzi, ahogy a hangyák megindulnak először a bal bokáján, majd a jobbon is fölfelé, és hamarosan elviselhetetlen viszketés tör rá, de minél inkább vakarja, annál inkább viszket. Utánajönnek az istenverte félálmok – vagy rémálmok, vagy minek nevezze, nem alszik, de nincs is ébren, egyre a barakkban van, az őrök – az erőszak e bárgyú marionettfigurái – ide-oda masíroznak, időnként meg is verik őket, de ez már nem idegesíti, ezt is meg lehet szokni, de az ember igyekszik olyan kicsire összehúzni magát, amilyenre csak tudja, s igyekszik arra gondolni, mi lesz, ha egyszer megfordul a helyzet, s majd ő lesz az, akit üt, s meg kell mondani, ő a múltkor ezt is megérte, mert Konstancán a kikötőben találkozott az egyik őrrel, a félnótásnak csúfolt Barbuval, ezzel a szadista, barom állattal, akit a láger felszámolása után kirúgtak, túl sok vér tapadt a kezéhez, túl sok minden volt már a számláján ahhoz, hogy továbbra is igényt tarthattak volna szolgálataira. Lecsúszott, felesége is elhagyta, ide került a kikötőbe, napszámosnak, zsákolt a szerencsétlen, amíg bírta, de a sok alkohol már kikezdte, hát egyre többet volt munka nélkül, már odáig süllyedt, hogy koldult is. Amikor meglátta őt, láthatólag örült neki, azonnal megkérte, hogy a régi szép napok emlékére hívja meg egy italra. Egy talponállóban húzódtak be, figyelte az egykori őr ráncokkal barázdált arcát, reszkető fejét, hát ez volt az a híres, aki állandóan a sípcsontjukat rugdosta vasalt csizmájával, s előszeretettel verte ki a fogaikat. Kihívta a hátsó udvarra, emlékszik, maga barom állat, kérdezte, és felemelte a kezét, de nem ütötte meg az egykori hóhért, képtelen volt megütni, látta a félelem sárga köreit a szemében, látta, hogy bevizel, hogy reszket, és váratlanul megundorodott. „Bocsásson meg, Nyekuláj úr, nem tudtam, mit cselekszem” – hullt térdre Barbu, de ő kiköpött, s megvetően fordult el. „Istennél a bocsánat” – szólt vissza a válla fölött. Hát ennyit a bosszúról… „Mindenesetre azóta sem tud aludni, fekszik az asszony mellett az ágyban, s ha már nem bírja tovább, lankadatlanul vakarózik,  de viszketései ettől sem múlnak el, meg is vizsgálhatná a doktor úr, ha már itt van, hátha orvosságokkal, kenőcsökkel lehetne segíteni az ő baján, akkor legalább nem kellene állandóan vakaróznia, akkor nyugodtan feküdhetne a hátán, hallgathatná Ileana halk, meghitt horkolását, s behunyt szemmel igyekezhetne az álomra koncentrálni, mert egyszer a kellemes, szép, békés álomnak is el kell jönnie, egyszer ez  a végeérhetetlen lidércnyomás is véget ér, nem tarthat az idők végezetéig. Dédelget is magában egy álmot, végtelen mezőn rohan ebben az álomban, s donganak a béke méhei, illatoznak a virágok, s minden irányból megindulnak feléje egykori társai, az egykori rabok, s úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarná a borús őszi és didergőző téli napokért. Számtalanszor elképzelte már ezt a jelenetet, ki is színezte, de egyelőre még képtelen meg is álmodni, egyelőre csak a börtönnel álmodik, a szögesdrótokon fecskék cseverésznek, és a reflektorok vetkőztető fényében reménytelennek tűnik minden. Minek túlélni. Sokkal jobb lett volna mindenkinek, ha ő akkor ott feldobja a talpát, hiszen felejtenie sehogyan sem sikerül, talán tényleg jobb lett volna, ha ottmarad, ha ott kaparják el a tömegsírokban. Jut eszébe az egyik környékbeli öregember, aki már többször eljött hozzá halászni, tudja, hogy hol vannak ezek a sírok, s ha holnap mégis elmennek a láger helyére, legalább egy-egy szál mezei virágot fognak helyezni a földre, ami a sírokat takarja, mert egyelőre se kereszt, se semmi jel, de ahogy az öreg Zaharia is megjegyezte, őket hívták az őrök megásni a gödröket, még ötvenegyben egy esős októberi éjszakán, azóta fekszenek másfél méter föld alatt azok a szerencsétlenek, akikkel saját ürüléküket etették meg, miközben azt kellett teli torokkal kiabálniuk, hogy anyám kurva, a feleségem kurva, a lányom kurva. Ez volt az átnevelés, s aki nem volt hajlandó ilyen baromságokat ismételgetni orrvérzésig, azt osztályellenségnek, mi több, visszaeső osztályellenségnek minősítve agyonverték a vicces kedvű hős örök, akik éjt nappá téve óvták ellenük a népi demokráciát.

»Ez volt a börtönben folyó úgynevezett átnevelő munka, doktor úr. Megvizsgál? Megnézi, mi a francos nyavalya okozza az állandó éjszakai viszketéseit, hátha segít valami gyógyszer vagy kenőcs?… Vagy egyszerűen szájon kellett volna vernem azt a Barbu nevű disznót?…« És feléje nyújtva jobb lábát, mutatja a combján az elkapart piros heget.

»Nem, nem bőrbaj – mondja ő egy idő után. – Azt hiszem, allergia. Ugyanaz okozza, Nyekuláj, mint az álmatlanságot. A feldolgozhatatlan múlt. Mert ha nem voltunk bűnösök, mért voltunk ott? S ha már ott voltunk (és ha valaki, mi aztán tudtuk, hogy ártatlanok voltunk), mért nem tudjuk elfelejteni? A kurva életbe…«

Teli szájjal szedik a levegőt, hallgatnak.

»És Iván, ő mikor jött vissza?«

»Tavaly nyár végén, két hónappal Frîncu atya s néhány héttel Ferenc úr látogatása után. Csúnya, szeles, viharos időben érkezett, amikor még a legedzettebb halászok sem merészkednek ki a vízre, ott ülnek a kocsmában, nézik a borostás szomorú arcukat a pálinka torz tükrében, és szidják az Istent, aki rájuk küldte ezt az átkozott esőt…«

– Várj csak – emelkedik fel Irén, és áthajolva rajta határozottan fújja el a gyertyát. – Mintha járna kint valaki. Nem hallod?

– De Gombóc nem ugatott – rezzen fel ő, s tétován nyúl a borosüveg után, de nem találja a sötétben.

– Ki tudja, elcsavargott valamerre – suttog az asszony, s az ablakhoz sétálva óvatosan kikémlel.

– Látsz valakit?

– Setét van, mint a bika szarvában. – Ő is felkel, lábujjhegyen tipeg az ablakhoz, Irén mögött áll meg, s belélegezve hajának kamillaillatát, szorosan hozzásimulva igyekszik kikémlelni az ablakon, de nem lát semmit, a holdat is felhők takarják, homályba vesznek a szőlőbokrok is, csak a szél neszeit hallani, amint egykedvűen motoznak a bokrok között a láthatatlan jelenlevők, még nyár van, már ősz van, a hársfát is csak sejti a tetőn, látni nem látja, valami baljós előérzet keríti hatalmába. Borzong.

– Nincsen itt senki – legyint. – Ki járna erre éjnek évadján?

– De hallottam a lépteket – súgja Irén, s továbbra is makacsul les kifelé. – Előbb-utóbb megszokja a szemünk.

– Ugyan már – legyint ő –, nincs itt senki. – Belecsókol a nő nyakába, s amint fölemeli a fejét, észreveszi a szín ajtajában meglapuló árnyékot. Megmerevednek.

– Ugye, hogy jól hallottam?

– Kimegyek – suttogja ő, de az asszony riadtan fordul meg, s ráfonja magát.

– Ne menj!

– S miért ne? Hátha egy beteghez akarnak hívni?

– Akkor zajt csapna a látogató, kiabálná a nevedet, harsányan doktor urazna, bezörgetne, elnézést kérve adná elő panaszát, s nem lapulna meg a szín mellett. Ez egy sunyi tolvaj.

– Ugyan már. A mi falunkban nincsenek tolvajok. Kimegyek, és a szeme közé nézek, s megkérdezem, mit akar, minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatást ilyen kései órában, amikor a jobb emberek hátukról a hasukra fordulnak, s a rosszak fogukat csikorgatják álmukban.

– S ha fegyvere van?

Gombóc ebben  pillanatban jelenik meg, s csaholva rohan a pajta felé. A kucorgó árnyék feleszmél, felsikolt, és futásnak ered. Ő is dönt, kibontakozik Irén öleléséből, az ajtóhoz ugrik, kitárja, és kirohan az éjszakába, az idegen és a kutya után.

A hold is ebben a pillanatban, mintha végszóra, bukkan ki a felhő mögül, megbocsátó ezüstös fényt szitálva a vacogó szőlőbokrokra. A nagy hársfa méltóságteljesen bólogat a tetőn, leveleit beezüstözi a holdfény. Olyan az egész, mintha álmodná. Amire odaér a földön fekvő, jajveszékelő ismeretlenhez, a kutya már kétszer is odakap a lábához, de nem harapja meg, csak a rongyos darócnadrágot tépi, s vicsorog.

– Ki maga? – lihegi, és elküldi a kutyát. Gombóc engedelmesen hátrál néhány lépést, leül, és morogva bámulja a földön fekvő emberkét.

– Hát nem ismer meg, drága doktor úr. Én vagyok. Én vagyok Jámbor. A rongyszedő!…

– Mit keresel itt?

– A színbe szerettem volna behúzódni éjszakára, drága doktor úr. Kifigyeltem, hogy ez a drága kutya elcsatangol a falu felé, s azalatt jöttem. Jönni még tudok, csak menni nem. Azonküjjel félek is az esőtől és a villámoktól is. Eddig a szőlőben aludtam, a bokrok alatt, de a mai vihar…

Elhallgat, teli szájjal szedi a levegőt, és rémülten bámulja az újra meg újra rávicsorgó pulit.

– Állj fel, testvérem – nyújtja ő a kezét megenyhülten. Felsegíti a remegő emberkét, karon fogja, s bevezeti a színbe.

– Itt a priccsen aludhatsz – mondja még, s ahogy kilép az ajtón, s meglátja a kecskelábú asztalon a félig telt borosüveget, felemeli s beadja a váratlan vendégnek.

– Igyál, Jámbor. Megérdemled.

Ahogy kifordul az ajtón, szinte összeütközik Irénnel.

– Ki ez az ember? – kérdezi kíváncsian, de ő nem felel, átöleli, és visszamennek a présházba.

– Ki ez az ember? – ismétli meg Irén. – Ismered? Akkor mért bújt el, mért nem jött be?

– Jámbor – mondja ő, miután gondosan becsukja és kulcsra zárja az ajtót. Az újra meggyújtott gyertya pislákoló fényében ott kerengőznek égett szeme előtt élete elmúlhatatlan helyszínei: a hómező, csata után, a varjak fekete kérdőjelei, a szögesdrótok, a szibériai láp, a Duna, a szőlőhegy. Minden megvan.

– Így hívják? Fura neve van!

– Rongyszedő – magyarázza ő türelmesen. – És a falu bolondja. Valami összekavarodott a fejében, de ártalmatlan.

– Enni nem adtál neki? – kérdezi Irén, s kibújva pongyolájából besiklik a takaró alá.

– Adtam egy kis bort. Majd reggel megetetjük. – Elfújja a gyertyát, s leül az ágy szélére.

»Iván esőben érkezett meg, s ez a tény borzongással töltötte el, mondhatni baljós előérzete támadt« – fejtegette a ponyva alatt Nyekuláj. Ugyanis  két évvel ezelőtt T-ben ugyancsak zuhogó esőben váltak el. Szabadulásuk után vonatukat várva beültek a vasútállomás restijébe, s mogorván közölték a tetovált karú, kövér, matróztrikóban virító tulajjal, hogy most jöttek a lerből, steksz tehát nincsen, viszont hat esztendő után végre inni szeretnének. „Mindegy az – legyintett a tulaj kedvetlenül. – S mégis mit kívánnak?” „Az is mindegy – röhögött Iván –, ha a ködöt pohárba tudja tölteni, mink megisszuk aztot is.” A tulaj rezzenéstelen arccal nézte őket. „Nem, mi nem köztörvényesek vagyunk – kezdte hadarva Iván, s lehalkította a hangját. – Politikaiak.” A tulaj bólintott. S szótlanul tett eléjük két vizespoharat s egy bontatlan üveg rumot. Ültek a néptelen ivóban, s egymás tekintetét kerülve bámulták az ablakon át a szakadó eső mozgó függönye mögött megbúvó, földbe süppedt házakat. Teljesen valószerűtlenné vált minden, furcsa volt, hogy senki nem üvölt rájuk, hogy itt ülhetnek, ameddig akarnak, hogy nem csinálnak nekik programot, hogy ihatnak is, s ha úri kedvük úgy kívánja, akár fejre is állhatnának az ivó közepén. De jól tudja a doktor úr is, hiszen ottan volt…„Na Isten, Isten” – töltött Iván, s poharát az övéhez érintve egy hajtásra itta ki a körülbelül két deci italt, arca kipirosodott, szeme csillogni kezdett. „Erőt, velőt” – így ő, s belekóstolt a rumba. Az első korty nem esett jól, azonnal forogni kezdett vele az ivó csikkekkel teli, mocskos padlója; elfordult előtte Iván aggódó és a kövér csapos résztvevő arca, heveny hányingere támadt, de azonnal ivott egy újabb kortyot, s hirtelen helyreállt minden. Még mindég nem hitte el, hogy szabad. Forgott vele a közönyös világ, s a váratlanul rátörő szabadság enyhe mámora hihetetlen erővel töltötte el, a boldogságtól üvölteni tudott volna, s most először nem gondolt az ellopott hat évére. Szabad volt, ha pillanatnyilag nem is tudta, mihez kezdjen a szabadságával. Aztán észrevette az esőben forgolódó kerge szamarat. Gazdája, korosodó, töpörödött cigány az eresz alól üvöltözött, ostorát pattogtatva akarta maga mellé parancsolni, de a boldog szamár rá sem hederített, szemlátomást élvezte az esőt, ide-oda ugrált, s időnként fülsértően iázott. És most mi lesz? – kérdezte Iván, és anélkül, hogy választ várt volna, kirohant az útra, a szamár mellett állt meg, vetkőzni kezdett, meztelenül ugrált a meglepett szamár mellett, és odatartotta az arcát az esőnek. „Hány esztendőt húztak le?” – kérdezi a csapos, és perecet tesz eléje meg egy korsó sört. „Hatot” – mondja, s rágni kezdi a perecet, kortyol a sörből, megnyugtatóan szép fehér gallérja van, figyeli Ivánt, amint ejtőzik a záporesőben. Így amikor megjelenik, és bezörget háza ajtaján, de még nem jön be, boldogan vigyorog a zuhogó esőben, s arcáról csorog a víz, olybá tűnik, mintha még mindig az ivóban ülne a szabadulásuk soha véget nem érő napján. Mintha minden ott folytatódna, ahol akkor abbamaradt. Mintha nem is telt volna el két esztendő azóta. „Gyere be” – mondja, s egy pillanatra borostás arcához szorítja a diák frissen beretvált, nedves arcát. Mindketten elérzékenyülnek. Ileana is otthon van, kíváncsian bámulja a vendéget, aki fütyörészve szed elő táskájából egy üveg pálinkát. Felesége ugrik, poharakat tesz az asztalra, sós halat, kenyeret. Iván iszik, arca most is azonnal kipirul az italtól, fényképeket szed elő, a feleségét mutatja. „Adélnak hívják – mondja – szép név, nem?” Magas, karcsú, szőke lány áll ábrándosan egy kőoroszlán előtt, valahol abban a dél-erdélyi városban, ahol Iván mostanában él, s mintha titokzatos módon átlátna az időn, őket nézi, és rejtelmesen mosolyog. „Mióta házasok?” – kérdezi halkan Ileana. Ó, hát nagyon korán, tizenkilenc esztendősen házasodtak össze először, az egyetemen, első éven, mindketten matematikusok voltak, gyerekre az első esztendőkben nem is gondolhattak, aztán mire igen, megjött a magyar ötvenhatos forradalom, gyorsan követte a megtorlás, őt elkapták, és villámgyorsan lesittelték, nem is kellett nagyon koholni a vádakat, sok marhaságot összebeszélt ő akkoriban, és hallgatóság mindig akadt. Adélt egyre-másra hívogatták a dékánhoz, az egyetem párttitkárához, a szekura, követelték, hogy azonnal váljon el tőle, ne legyen egy osztályellenség felesége, egy áruló hitvese, és Adél, szegény feje, egyedül, mint az ujjam, érthetően elbizonytalanodott, s noha nem hitte el az ellene felhozott vádakat, szerencsétlen helyzetében beadta a válókeresetet. Nem is cselekedett rosszul, így legalább békén hagyták, leszálltak róla, de szeretni csak őt szerette, az ő Ivanuskáját, már az állomáson várta, egész éjszaka beszélgettek. Ő először, bevallja, nagyon dühös volt, meg is volt bántva, sehogyan sem tudta feldolgozni magában Adél árulását, de az asszony meggyőzte, hogy egyszerűen nem volt más választása, megfenyegették, zsarolták, de  mindennek most egyszer s mindenkorra vége, hiszen Istennek hála kiszabadult, és semmi akadálya annak, hogy újra összeházasodjanak, hogy újra együtt éljenek, mert őt, csakis őt szereti változatlanul, az ő mókusszemű Ivánját. És levetkőzött. A holdfényben föléje magasodott sugár alakja, és amit szavainak nem akart elhinni, elhitte varázslatos ölének. Néhány hét múlva újra összeházasodtak. „És az egyetem?” – kérdezte ő kíváncsian, de Iván pálinkáját kortyolva vesz bele második esküvője részleteibe. „Tanúnak ugyanazt a két diáktársunkat hívtuk, akik már az első házasságkötésünk alkalmával is tanúskodtak.” S akik, ellene vallottak a tárgyalásán, hogy mentsék a bőrüket, s most kétségtelenül nagy bajban lehettek, elvörösödve magyarázkodtak, mindenáron  tisztázni szerették volna mindazt, ami történt, de ő még alkalmat sem adott nekik holmi bűnbánó fecserészésekre, vallomásokra, s ezért, miután másodszor is összeadta őket ugyanaz az anyakönyvvezető, és a mézes pálinkát is megitták, amit Adél hozott, azonnal elvált tőlük, s kézen fogva feleségét egyenesen az állomásra mentek, és felülve az első vonatra elutaztak a Fogarasi-havasokba. Igen, második nászútjukon hegygerinceken csatangoltak, kakukkfüves réteken ölelkeztek, s szénégetők elhagyott kunyhóiban aludtak. Felejthetetlen volt az a nyár, úgy érezte, megnyugodott végre, s megkezdődhet az új élete Adél mellett, akit változatlanul sorsa nagy esélyének, majdnem zátonyra futó élete egyetlen ajándékának érzett. „És az egyetem?” – kérdezte megint ő makacsul. Hát nyilván már nem vették vissza, elment lakatosnak egy gyárba, mert – fejtegette szomorúan – mindegy az, hogy hol van az ember, a lényeg, hogy szembe tudjon nézni magával a tükörben, beretválkozás közben. De nem is ez az érdekes – intette le, látván arcán a kíváncsiságot –, hanem az, hogy változatlanul nem hagyja nyugodni valami, s már ott tart, hogy Adél imádott és engedelmes teste sem bírja megnyugtatni. Nem nyugtathatja meg immáron semmi… „És mi lenne az, ami nyugtalanítja?” – kérdezte ő türelmesen, s nem nézett rá, a morzsákat figyelte az abroszon. Olyanok voltak, mint ugrásra kész, sárgásbarna bogarak. „A hely” – mondotta Iván elkínzottan. „Miféle hely?” – nézett rá döbbenten, mert már tényleg semmit nem értett. „Hát a börtön” – legyintett Iván, és kiitta poharát. „Vissza akarna menni?” „Hát lehet?” „Mindent lehet – legyint ő –, másokkal is megjárta már azt az utat.” De Iván tudatáig el sem jutnak a szavai, nem is érdeklődik, hogy kikkel. Az sem izgatja, hogy egyáltalán mi a frászkarika lehet ott, arról beszél összefüggéstelenül és egyre idegesebben, hogy rémálmaiban állandóan visszatérnek az őrtornyok és az őrök, s látja a szögesdróton tollászkodó hetyke verebeket. Különben elárulja, nem tud sötétben aludni, pedig emlékezzen csak az ő Nyekuláj barátja, hogy vágyták ők ottan a setétséget. Emlékszik? És ő mit is tehetne mást, mélán bólogat. Felesége sajnálkozva nézi őket, és tölt a poharakba. Ülnek egymás mellett, kanalazzák a halászlét, és másnap megindulnak. »Ebből is látszik, hogy egyformák vagyunk – sóhajt Nyekuláj – de ha nem vagyunk is teljesen egyformák, mivel ez nem is lehetséges, teljesen egyformán hatnak ránk ama borzalmak, amiket átéltünk…«

Akkor járt harmadszor a láger helyén…

Irén ásít.

– Nem kellene már aludni is egy kicsit? – kérdezi és arcul csókolva őt hozzábújik.

Künt, mintha végszóra, elered az eső. Az esőcseppek monoton kopogásába alszanak bele. Álma ott folytatódik, ahol – valamikor hajnalban – abbamaradt. Áll a gyufásskatulyányi kis szigeten, és nézi a karjait kitáró, a szerelem magatehetetlen, pusztító hatalmáról éneklő nőt, de a hangját most furcsa módon nem hallja, és egyfolytában az az érzése, hogy álmodik, mindez nem lehet igaz. De nincs elég ideje mindezt végiggondolni, mert a vízből váratlanul másznak elő a csúcsos süvegű katonák, felemelik otromba, hátultöltős puskáikat, és célba veszik őket. „Ne lőjenek!” – sikoltja ő, de mindhiába, mert azonnal záporozni kezdenek rájuk a golyók, úgy mennek át a testén, mint a kés a vajon, fájdalmat viszont érdekes módon egyáltalán nem érez, látja a torkolattüzek fényét, érzi a csípős lőporfüstszagot is, a golyók közelednek mellkasa felé, feltartóztathatatlanul közelednek, nincs hatalom, ami visszatarthatná őket, áthaladnak rajta, eltűnnek. Már nem fél, és váratlanul hallja meg a nő hangját is, azonnal azonosítja: igen, ez Irén!… És azonnal, gondolkodás nélkül indul meg feléje a golyózáporban. Nem törődik immár semmivel…