Kurd nemzet létezik a világ számára, kurd nemzetállam azonban nem. Kurdisztánról lehet beszélni, de a világ egyetlen politikai térképén sem található meg. Habár nem léteznek pontos statisztikai adatok, de becslések szerint a kurdok száma 15 és 25 millió közé tehető, a legóvatosabb becslések szerint is nagyobb létszámú nép, mint sok kelet-európai nemzet, például a magyar, a horvát vagy a szlovák. A jól behatárolható földrajzi terület, a közös kultúra és a nemzeti identitás a kurdokban igényt ébresztett saját állam megteremtésére, e törekvést viszont azon államok központi vezetése, melyek területén élnek, nem nézi/nem nézheti jó szemmel. Így kerülnek konfliktusba saját államaikkal, és a kurd probléma olyan konfliktushelyzetként határozható meg, mely nemzetállamok és saját nemzetállamot óhajtó nemzetek közötti konfliktusként is jellemezhető.1

A kurdok a Közel-Kelet nem arab és indoeurópai eredetű népe. Vallásuk szerint főleg szunnita muzulmánok. A kurd elnevezés az arabból származik, a 7. századtól számítva, mely iráni-sémi kevert népet jelöl.2 A kurd nyelv maga az iráni nyelvek északnyugati ágához tartozik,3 sokan viszont kétségbe vonják azt, hogy önálló kurd nyelv egyáltalán létezik-e, mivel nincs egységes ún. „irodalmi” nyelv, melynek kánonjait mindenki követné, mások viszont a különböző dialektusok összességét tekintik kurd nyelvnek. Eredetük a múlt homályába vész, őseik valószínűleg nomád hegyi népek voltak, akik konfliktusba kerültek az ókori Mezopotámia olyan neves népeivel, mint a sumérok, asszírok és babilóniaiak. A kurdok saját magukat a médek leszármazottainak tartják, ennek nemzetközi elfogadtatásához viszont hiányoznak a nyelvi bizonyítékok.4

Maga Kurdisztán Délnyugat-Ázsiában, nyugatról a Zagrosz- és keletről a Taurus-hegység között fekszik, magában foglalva területeket Kelet-Törökországból, Északkelet-Irakból és Északnyugat-Iránból, valamint kisebb részeket Északkelet-Szíriából és Örményországból. Déli irányban a kurdok lakta terület kinyúlik a mezopotámiai síkságra, észak felé pedig a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékéhez közelít.5

A hegyes vidék miatt a kurdok századokon át megmaradtak nomád életmódot folytató etnikai csoportnak. Ez viszont nem jelenti azt, hogy Kurdisztán szegény  volna. A Közel-Kelet száraz viszonyaihoz képest Kurdisztán rendkívül csapadékdús terület, nagy esőzésekkel és a hegyekben gyakran hat hónapig tartó erős havazásokkal. Sok fontos folyó is érinti a kurd területeket,  valamint sok a természetes tó, ennek következtében a mezőgazdasági termelésre használható föld, Kurdisztán földjének valamivel több mint 28 százaléka jól művelhető, amit a lakosság ki is használ. A nem kimondottan földművelésre való terület kiváló legelő, a hegyoldalakon a kecskék és juhok virágmezőkön legelnek. A hagyomány szerint a vikingek Kurdisztánig is elhajóztak vajat vásárolni a kurdoktól, mivel az általuk előállított vaj nagyon ízletes volt. De nemcsak mezőgazdasági termékekben gazdag a kurd föld, hanem ásványi kincsekben is. A Zagrosz- és a Taurus-hegység nagyon gazdag fémekben, rézben, cinkben, krómban és vasban, és habár az itteni lelőhelyeknek nincs már meg az a hírük, mint az ókorban és a középkor első századaiban, még mindig folyik bányászatuk,6 a keleti rész pedig, főleg a mai Irak területén található Moszul és Kirkuk környéke kőolajban gazdag vidék. Hosszú ideig a többé-kevésbé egységes arab-iszlám kultúrájú világban a kurdok nem is tartották fontosnak, hogy területükön nagyobb arányú  városiasodás induljon be, számukra évszázadokon át a legfontosabb kereskedelmi partnereknek Damaszkusz és Aleppó számítottak, ezek a városok voltak jó felvevőpiacok áruik – élőállatok, teve, juh, kecske, gyapjú, vaj, sajt, szőnyegek, méhviasz, dohány stb. – számára, míg innen kézműipari tárgyakat, édességeket, fegyvereket, ékszert, kávét és cukrot vásároltak.7Azokban a századokban pedig, melyekben élénk forgalom zajlott az Európát Kínával összekötő Selyemúton, ez a kurd területeken is áthaladt, és a lakosság jó kapcsolatokat ápolt a kereskedőkkel, akik élelmet és kurd kézimunkákat vásároltak. Az 1500-as évektől kezdődően viszont a távol-keleti kereskedelem tengeri utakra terelődött át, és ennek következtében Kurdisztán a kereskedelmi világ perifériájára szorult.8

A kurd népesség mind a mai napig törzsi rendszerben él. Vera Saeedpour ezt a következő módon fogalmazta meg: „Míg a skótoknak klántörténelmük van, addig a kurdok törzsi történelemmel rendelkeznek. A kurdok, akárcsak a skótok, a legtöbbször nagyon lojálisak a törzs többi tagjaihoz. Majdnem nyolcszáz különböző törzs él Kurdisztánban...”9

Mivel központi kormányzatuk soha nem volt, a törzsfők képviselték a legnagyobb hatalmat. Az elsődleges lojalitás a család irányában működik, ezután pedig a törzsi közösség iránt. Az alföldi kurdok kevésbé szerveződnek törzsekbe, mint a hegyvidékiek, de itt is több klán és más közösség létezik.10 Ez a megoszlás gyakran vezetett belső harcokhoz, így válik igazán érthetővé mind a mai napig a különböző kurd frakciók között folyó harc is.

A kurdok első említése feltehetően Xenophónnál jelentkezik, aki kurdanok névvel illeti azt a népességet, amely Karducsit lakja. Évszázadokon át éltek idegen uralom alatt. A 7. században arab fennhatóság alá kerülnek, a 11. századtól a szeldzsuk-törökök, majd a 12–15. századokban a mongolok tartották uralmuk alatt a kurdlakta területeket. A középkor és általában az egész kurd történelem talán legnagyobb alakja Szaladin szultán volt, a keresztesek nagy ellenfele, a muzulmán hit védője a harmadik keresztes hadjárat folyamán. Szaladinra, akármilyen nagy hős volt is, és bármennyire képlékenyebbnek mutatkozott az akkori iszlám világ társadalma, mint a vele egykorú Európáé, erősen kihatott kurd származása. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hiába lett szultán és egy elsőrangú hatalom letéteményese, a szíriai arisztokrácia őt ennek ellenére lenézi, mivel kurd és alacsony származású, ezért soha nem is ment például Bagdadba, és nem is próbált meg kalifa lenni.11

A 15. századtól kezdődően ezek a területek két birodalom – a török és a szavafid perzsa állam –  egymás elleni felvonulásának területévé váltak.12 Ez nem is volt rossz állapot a kurd lakosság számára, ugyanis egyik birodalom sem engedhette meg magának, hogy ennek a stratégiai szempontból oly fontos területnek a lakosságát tömegesen maga ellen fordítsa, így a kurd törzsek meglehetősen széles körű jogokat élveztek a béke fejében. Az európai modernizáció szele azonban az ázsiai birodalmakat is elérte, és a 19. század közepétől a központi kormányok fegyverrel kény-szerítették uralmuk alá az addig informális autonómiát élvező törzseket.13 A kurd lakosság helyzetét meglehetősen megnehezítette az ébredező nacionalizmus, különösen az ifjútörökök által képviselt irányvonal. Akkortól kezd a kurd kérdés etnikai síkra terelődni, ugyanis ez a népesség nem kívánta az ébredező török, perzsa vagy arab nacionalizmust a magáénak elfogadni, inkább hajlott a törzsi rendszer megtartására, esetleg saját nacionalizmus kiépítésére. A 19. század második felében viszont még nem olyan egyértelmű a török–kurd konfliktus, mint például az örmény–török, az 1890-es örményellenes mészárlásokat nagymértékben a kurd törzsfők hajtották végre.14

Az első világháború idején egyre erősödő török nacionalizmust a kurdok is megsínylették, a görögökhöz, örményekhez és más, a birodalom területén élő etnikumhoz hasonlóan. A világháborút követően, ha maradéktalanul érvényesültek volna a wilsoni elvek, létrejöhetett volna az önálló kurd nemzetállam. Az 1920. augusztus 10-én megkötött sèvres-i békeszerződés elő is irányozta volna ezt, de soha nem lépett érvénybe. Minekutána a szultanátus megbukott, Musztafa Kemal Atatürk került hatalomra, és Törökország új békeszerződés megkötését harcolta ki Lausanne-ban, Kemal Atatürköt a török nemzeti történetírás mind a mai napig dicsőíti. Ténylegesen ő az, akinek vezetése alatt Törökországból modern európai ország lett. Mint azonban kiderült, távolról sem volt toleráns a nem török etnikumúakkal szemben. A kurdok története pedig Lausanne-tól kezdve több szálon is fut, hiszen ettől a pillanattól számítva hosszú időre ellehetetlenült az önálló Kurdisztán létrehozása, és a kurd lakosság több állam keretében  kényszerült élni.

Törökország területén a Kemal nevével fémjelzett rendszer megtagadta a kurdok etnikumként való elismerését, a kurdok hivatalos elnevezése hegyi török lett. A kurd dialektusokat törvényen kívül helyezték, és még a népviseletet is betiltották, valamint támogatták a kurdok szülőföldjükről a városokba való költözését, hogy ezzel is megbontsák a hagyományos társadalmi rendszert.15 A kurd lakosság lázadásait az 1920-as és 30-as években vadul leverték,  az ezt követő megtorlások során több ezer embert deportáltak.16 A török történetírás – még az átfogó művek is – hallgat a kurd kérdést illetően, mintha az soha nem létezett volna,17 Kemal Atatürk életrajzírói sem térnek ki arra, hogyan is oldotta meg a „minden törökök atyja” ezt a problémát.18

Törökország az évtizedek során demokratizálódott, de a kurd kérdés tekintetében a mindenkori vezetés hajthatatlan maradt. Mind a mai napig nagy probléma az, hogy a törökök nem ismerik el a kurd identitást. A kurd nemzeti mozgalmat egypár évtizedig alaposan leszorították, míg a hetvenes évektől kezdődően fel nem tűnt egy marxista gerillacsoport, melyet sokan a világ leghatékonyabb terrorszervezeteként tartottak számon.

A Kurd Munkáspárt (PKK) eredetileg nem nacionalista szervezetként indult. Alapítója, Abdullah Öcalan kemény, ugyanakkor érdekes egyéniség. 1948-ban19 – vagy 1949-ben20 – született egy délkelet-törökországi parasztcsalád gyermekeként. 1960-ban kerül az ankarai egyetemre, ahol politológiát tanul, itt lett belőle meggyőződéses maoista. Esete egyébként nem egyedülálló, a hatvanas évek rendkívül zavarosak voltak Törökország belügyeit illetően. Miután az egyetemről felforgató tevékenységéért távoznia kellett, Öcalan megszervezte saját mozgalmát, mely kezdetben maoista volt, mind török, mind kurd aktivistákkal. Célja szocialista forradalom kirobbantása volt, idővel azonban a kurd elem egyre inkább teret nyert benne. 1978. november 7-én alakult meg formálisan az a szervezet, mely Kurd Munkáspárt név alatt vált híres-hírhedtté.21

A PKK vagy KADEK megalakulása óta kemény harcot vív a török állam ellen, a kurd nemzeti jogok érdekében. A háború kemény és brutális, egyik oldal sem kíméli a másikat. Kezdetben a PKK nem örvendett széles körű támogatásnak, sőt mind a mai napig nem sikerült a törökországi kurd lakosság egészét integrálnia. Első központjai Diyarbakir, Sanliurfa és Gaziantep voltak, és nem véletlenül, itt ugyanis a forrongások meglehetősen erős hagyományokra tekintettek vissza, a munkás és paraszt lakosság pedig elég szegény volt ahhoz, hogy a központi kormánnyal szembeni elégedetlenségére biztosan lehessen építeni.22 (Mivel a török központi vezetés, a kormány és a parlament úgy osztja el a költségvetést, hogy a kurdok lakta területek jóval kevesebbet kapnak vissza, mint amennyit az államkasszába juttatnak, és gyakorlatilag szinte teljesen hiányzik az infrastrukturális befektetés, el lehet mondani, hogy a PKK népszerűségének fokozatos növekedése tulajdonképpen a kétbalkezes török belpolitika blowbackje.)

A PKK hatékonyságát sokan a perui Sendero Luminosóéhoz hasonlítják. Többek között Michael Radu is rövid párhuzamot von egyrészt a PKK és vezére, Abdullah Öcalan, másrészt Abimael Guzman és a Sendero Luminoso között. Mindkét szervezet tagja a Nemzetközi Forradalmár Mozgalomnak, sőt a PKK 1984 óta alapító tag is; mindkét vezető, Guzman és Öcalan maoista, nagy ambíciókkal, alkalmazott technikáik véresek, legtöbb áldozatuk civil.23

1984 óta lángolt fel igazán a törökellenes harc,24 amely az 1990-es években öltött kimondottan nemzeti radikális jelleget.25 Öcalan az elnyomó szervek, a török rendőrség és katonaság mellett célpontoknak tekinti a kurd nyelvterületen levő iskolákban tanító török nyelvtanárokat is.26 A török statisztikák szerint 1985–1996 között az áldozatok száma mintegy 20 000, a mai napig kb. 30 000, csak 1994-ben több száz katonát és rendőrt, de nagyjából szinte ugyanannyi civilt öltek meg.27

A Kurd Munkáspárt meglehetősen keveset szerepel komoly szakmunkákban, akár igényes kisebbségi, akár terrorizmustörténeti munkákról van szó, annál többet viszont különböző propagandaszövegekben. Különösen két aspektust kell figyelembe vennie annak, aki a PKK helyzetét elemezni kívánja: a Kurd Munkáspárt nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepét, valamint a kábítószer-problémát.

Öcalan ugyanis nem kívánt elszigetelten harcolni, és emiatt meglehetősen jó kapcsolatokat sikerült kialakítania egyes országok számottevő politikai erőivel. Különös szimpátiával tekintette a kurd nemzeti mozgalmat Törökország két szomszédja és térségbeli riválisa, melyek esetében az egymás elleni történelmi sérelmek amúgy is mind a mai napig mérgezik a viszonyt: az egyik Görögország, a másik Szíria.

Háfez al-Asszad, Szíria teljhatalmú vezetője szívesen látja, ha örök ellensége szö-vetségesének szövetségese vérzik és gyengül, ezáltal nagyobb biztonságban érezve saját magát. És ha az örök rivális, Izrael, ennek pedig legfőbb támogatója, az Amerikai Egyesült Államok Törökországgal is stratégiai szövetségben áll, miért is ne lehetne gyengíteni Törökországot? Így tehát a szíriai kormány felkarolta a PKK-t. És így lett a török területeken kívüli legfontosabb PKK-táborok színhelye Szíria és a szíriai ellenőrzés alatt tartott libanoni területek, mint a Bekaa-völgy. Közel két évtizeden át irányította Szíriából mozgalmának harcait Öcalan. Irántól és Iraktól, két olyan országtól, amely a maga rendjén szintén elnyomja a saját kurd kisebbséget, jelentős támogatást kapott.28 Ez a tény cseppet sem javított a török–szíriai viszonyon, sőt. Mikor majdnem kitört a török–szíriai háború, amerikai nyomásra és az orosz diplomácia tanácsát megfogadva Szíria 1998. október 20-án megegyezett Adanában Törökországgal, bezárta a PKK kiképzőtáborait, és kiutasította az országból Öcalant, aki Moszkvába repült. Az orosz kormány kezdetben tagadta, hogy bármit is tudna tartózkodási helyéről, majd mikor szavazásra került sor, a duma egyhangú döntést hozott azt illetően, hogy Öcalan ne kapjon menedéket Oroszország területén. Két nap múlva viszont a görög parlament képviselőinek egyharmada – 109 kommunista és szocialista képviselő – intézett meghívást Öcalanhoz, melyet Panajotisz Zguridisz külügyminiszter is támogatott. Ezzel el is érkeztünk a PKK görög kapcsolataihoz.

A török külügyminisztérium honlapja meglehetősen sok rövid tanulmányt tartalmaz ezt illetően. Tény, hogy a görög–török történelmi ellentéteket és rivalitást nem simította el mind a mai napig az, hogy a második világháborút követően mindkét ország a nem kommunista világ táborába kényszerült, és mindketten tagjai lettek a NATO-nak, ennek révén pedig stratégiai partnerei a nyugati világ nagyhatalmainak. És ha a nyílt összeütközést az amerikai „nagyobb testvér” tekintélye megakadályozza, ez nem jelenti azt, hogy nem létezik bizonyos mértékű xenofób nacionalizmus a másik irányába, és nem tör egyik állam sem szívesen borsot a másik orra alá. Mióta Szíria felmondta a kurd barátságot, Görögország az a terület, ahol a kurd függetlenség hívei legnagyobb arányú tevékenységüket kifejtik. Nem annyira a fegyveres szervezkedés vonatkozásában, habár Görögországban is vannak a PKK-nak táborai, itt azonban inkább kulturális és propagandisztikus eszközökkel folyik a harc. Sok görög üzletember, politikus, újságíró, közéleti személyiség és más körök szimpatizálnak a törökországi kurdok szabadságharcával, és szívesen adakoznak is e célból. Több humanitárius és kulturális jellegű irodát és intézményt működtet a kurd elit Görögország területén. Ilyenek a Kurd Bizottság, a Kurd Kultúrközpont és a Kurd Vörös Félhold irodái, melyeket Törökország azzal vádol, hogy tulajdonképpen a terrorszervezet fedőszervezetei. A kurd rendezvényeken és megemlékezéseken gyakran vesznek részt felelős görög politikusok és közéleti személyiségek. Görög földön adják ki a kurdok legfontosabb folyóiratait, melyekkel a nagyvilág irányában létük jogosultságát propagálják – e folyóiratok közé tartozik a Kurdistan Report és a Foni tu Kurdistan, vagyis Kurdisztán Hangja. Görögül, angolul, de arabul is nyomtatnak lapokat, ilyen arab nyelvű publikációk az Al-Audzs és az El-Evcs, amelyet Szíriában, Észak-Irakban és Libanonban terjesztenek. A görög hatóságok még azt is elnézik, hogy a PKK aktivistái a törökországi turizmus ellen beszédeket tartsanak, valamint azt, hogy olyan plakátok jelenjenek meg az utcákon, amelyek a törökországi utazásoktól  próbálják elvenni az emberek kedvét.

Főleg hegyvidéki területeken találhatóak a PKK görögországi kiképzőtáborai, melyek létezése fölött a görög hatóságok igyekeznek szemet hunyni. Ezek a táborok általában két-három hónapig állnak fenn, és egyidejűleg kb. 50–70 harcost képeznek ki. A török hatóságok rendelkeznek is a táborok helyét jelölő térképekkel, legalábbis saját állításuk szerint.29

Öcalan, miután kiutasították Oroszországból, Olaszországba repült, ahol a baloldalnak hatalmas hagyományai vannak. Olaszország, ha – NATO-tagállamként – nem támogathatta is nyíltan a kurdok fegyveres harcát, Törökország kiadatási kérelmét megtagadta, arra hivatkozva, hogy Törökországban nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, és Öcalanra halálos ítélet vár. Mivel viszont a török titkosszolgálattól itt sem volt biztonságban, Öcalan 1999-ig eltűnt, amikor is kenyai felbukkanása és elfogása óriási ribilliót keltett világszerte.

Úgy tűnik, Öcalan hamis ciprusi útlevelet használva jutott Kenyába, ahol a helyi görög nagykövet látta vendégül. Görögország ekkoriban már ugyancsak óvatosan kezelte a kérdést, és úgy érezte, több kellemetlenséggel jár számára az egész Öcalan-kapcsolat, mint amennyi haszonnal. Nem kívánt már menedékjogot adni, úgy tűnik, a görög diplomácia egy afrikai országot szeretett volna találni, mely befogadja Öcalant. Öcalan viszont türelmetlen volt, és elhagyta a görög követséget, szándékában állt volna Hollandiába utazni, ahol politikai menedéket akart kérni, amikor lecsaptak rá.

Öcalan elfogása különféle reakciókat váltott ki az egész világon. A török hatóságok elégedetten nyilatkozgattak, a világ országaiban szétszóródva élő kurdok pedig megdöbbentek. Csak találgatni lehet, hogy a török titkosügynökök ezúttal hogy akadtak a nyomára. Egyesek szerint a kenyai hatóságok csalták tőrbe, elhitetve vele, hogy nyugodtan elhagyhatja a görög nagykövetség épületét, és még fel is ültették arra a repülőre, melynek úticéljául Hollandiát jelölték meg, valójában azonban Törökországban landolt. Mások szerint a görögök árulták el, a görög elnök viszont tagadta, hogy országának bármi köze lett volna az incidenshez, bár több görög hatósági személy nem is titkolta bosszúságát, melyet az örök rivális sikere fölött érzett. Görögország inkább az amerikai titkosszolgálatokat gyanúsította azzal, hogy információkkal vagy akár ténylegesen is segítették a törököket, a Fehér Ház viszont a maga során szintén nem vállalt felelősséget az ügyben. Mások Izrael kezét látták a dologban. Tény az, hogy a világ szinte összes nagyvárosában, ahol kurd közösség él, tüntetéseket szerveztek, megrohanták a görög és török nagykövetségeket, valamint több ízben is összecsaptak a rendőri erőkkel. Ottawában, Kanada fővárosában kővel és hógolyóval dobálták meg a török nagykövetséget, amerikai és török zászlókat égettek el, és egy rendőrt Molotov-koktéllal gyújtottak fel, kilenc másikat pedig megsebesítettek. Vancouverben elfoglalták a helyi görög konzulátus épületét, és azzal fenyegetőztek, hogy saját magukkal együtt felgyújtják, de végül megegyeztek a rendőri erőkkel. Londonban szintén elfoglalták a görög nagykövetséget, míg Berlinben az izraeli konzulátust rohamozták meg és foglalták el. Az őrök ez esetben fegyvert is használtak, három tüntetőt megöltek, és tizenhatot megsebesítettek. Minden esetben tisztességes, szabályos tárgyalást követeltek Öcalan számára.30

Végül is felmerül a kérdés: mennyire terrorista, illetve mennyire jogosan harcoló szervezet a PKK? A szabadságharcosok, katonák és partizánok a nemzetközi jogok szerint egyaránt védelmet élveznek, a terroristákat ellenben köztörvényes bűnözőknek tekintik, sőt még azoknál is rosszabb bánásmódra számíthatnak. Azt viszont, hogy ki milyen kategóriába sorolható, nem lehet egyértelműen eldönteni.

A PKK célkitűzései kétségkívül csak olyasmiket tartalmaznak, amiket bármely más nép nacionalizmusa is hirdetne hasonló esetben. A második világháború folyamán a lengyel ellenállók reguláris hadseregnek tekintették magukat, az ország megszállását követően sem hagyták abba a harcot, de a németek is általában katonákként és nem terroristákként kezelték őket. Más nép vagy ország fegyveres erői ellen harcolni a háború írott és íratlan szabályait betartva: hadviselés, kötelességteljesítés, egy ügy érdekében folytatott küzdelem. Civil lakosság ellen harcot folytatni, amely ráadásul fegyvertelen is, vagy pedig aljas módszerekkel támadni más fegyveres erőkre: bűntény vagy még annál is több: háborús bűn. Tény, hogy a Kurd Munkáspárt bizony a civil lakosság ellen is támadt, és nemcsak kimondottan török etnikumú civilek ellen. Áldozataik között voltak a kurd gyermekeket iskoláikban török nyelvre tanító tanárok, de olyan kurdok is, akik nem támogatták a mozgalmat, vagyis az egyszerű gondolkodású emberek logikája szerint lepaktáltak az ellenséggel. 1993-ban és 1995-ben több akciót szerveztek nyugat-európai országokban az ottani török diplomáciai és kereskedelmi érdekeltségek ellen, hogy a török turizmust lezüllesszék, a PKK aktivistái több szállodát felrobbantottak, és turisztikai helyeken hajtottak végre merényletet, valamint külföldi turistákat is elraboltak a kilencvenes évek első felében.31 A PKK fiatalabb aktivistái nemzetközi terrorakciókat is szorgalmaznak, a PLO akcióinak mintájára.32 A nyugat-európai országokban, ahol török és kurd diaszpóra egyaránt él, a PKK szimpatizánsainak gyakran esnek áldozatul egyszerű török emberek, főleg Németországban, ahol kb. 300–500 ezer kurd él, ezekből pedig kb. tízezer PKK-szimpatizáns (a PKK elkötelezett fegyveres aktivistáinak száma mintegy ötezer körül mozog világszerte).33 Ezeknek az akcióknak következtében 1993 őszén Franciaország és Németország területén be is tiltották a PKK-t és az ehhez bizonyíthatóan kapcsolódó szervezeteket.34

Nem vet túl jó fényt a kurd szabadságharcra az a vád sem, hogy a PKK tevékenységének egy részét drogkereskedelemből finanszírozza. A török külügyminisztérium honlapja ezt kétségbevonhatatlan tényként kezeli, több propagandacikket is szentelve az ügynek. Walter Laqueur például, aki nemzetközi elemzőként nem engedheti meg magának, hogy baklövést kövessen el, csak annyit mond ezzel kapcsolatban: állítólag előfordul.35A brit rendőrség szintén azt állítja, hogy a kábítószer-kereskedelem jelentős pénzforrás a PKK politikai szárnya számára.36 A török külügyminisztérium honlapja pedig fel is sorol sok olyan esetet, melyekben bizonyítottak a PKK tagjainak vagy a szervezethez közel álló személyeknek a drogkereskedelemmel való kapcsolatai.

Egyik ilyen cikk a következő konkrét eseteket sorolja fel: 1990 januárjában Svájcban egy PKK-harcost tartóztattak le, aki kábítószert árult. Ugyanebben a hónapban Hollandiában fogtak el egy tizenhárom éves gyermeket, aki szintén a PKK-hoz kapcsolódott, de kiengedték, mivel kiskorúsága okán a holland törvények szerint nem vonható felelősségre.

Franciaországban 1991. január 22-én tartóztattak le egy kurdot, aki bevallotta, hogy kamionokkal  és néha személygépkocsikkal szállítanak heroint európai országokba eladás céljából, március 7-én pedig egy másik letartóztatott is beismerte, hogy az általa forgalmazott kábítószerek a PKK tulajdonát képezik.

Arnheim városában 1991 novemberében egy PKK-tagnál 48 kg heroint találtak. A német rendőrség jelentése szerint az 1991-ben kábítószer-kereskedelem miatt letartóztatott 735 gyanúsítottból, 1992-ben szintén 735 letartóztatottból 450 volt PKK-tag, 1993-ban pedig 457-ből 300.

1993-ban Londonban a rendőrség 200 kg heroint talált kurd kereskedőknél, akik PKK-tagok is voltak. És a lista itt távolról sem ér véget, a cikk még sok hasonló esetet sorol fel...37

Egy másik cikk a különböző nyugati hatóságok elemzéseit ismerteti, valamint azt, hogyan is zajlik ez a folyamat. Törökország területén is zavartalanul lehet mákot termeszteni, de emellett alapanyagokat lehet beszerezni Iránból, Afganisztánból és Pakisztánból, aminek a lehetőségét a kereskedők – legyenek azok kurdok vagy törökök, hiszen a török maffia sem jobb, mint a kurd vagy a világ akármelyik más maffiája – ki is használják. A PKK morfiumból heroint előállító laboratóriumai Isztambul mellett és Délkelet-Anatólia (kurdlakta – szerző megj.) területein találhatóak. A PKK ópiumot és vadkendert is termel és állít elő mind Anatóliában, mind a libanoni Bekaa-völgyben és Irak északi részén található birtokain.38

Nem lehet azonban azt sem mondani, hogy a török hatóságok toleránsan bánnának a magát kurdnak tartó lakossággal, legyen az PKK-szimpatizáns vagy sem. A török hatóságok mind a mai napig szinte irreális makacssággal ragaszkodnak ahhoz, hogy kurd probléma nem létezik, mint ahogy kurd etnikum sem, az egész csak propaganda. 1994 júliusában betiltották a Kurd Demokrata Pártot, ennek képviselői hiába szerezték meg a törvény által előírt szavazatokat, elveszítették helyüket a török parlamentben. Többjüket bíróság élé állították, és ötöt tizenöt év börtönre ítéltek, hazaárulás vádjával.39A kurdok iskoláikban nem használhatják saját nyelvüket, a török kormány a harcok során kétmillió kurdot költöztetett el erőszakkal otthonából.40 A kurdlakta területeket a török társadalompolitika teljesen elhanyagolta, nemcsak hogy a magánvállalkozók befektetéseit nem támogatják, az állam sem tesz semmit az itteni lakosság életkörülményeinek javítására,41 annak ellenére, hogy a törvény és a jog szerint ők  is éppen olyan állampolgárok, mint a többiek. Az Európai Unió normáit különösen sérti az, hogy betiltották a kurd nyelvű rádió- és tévéadásokat is.42 A kurdok nem adhatnak gyermekeiknek kurd hangzású neveket, és a kurd népviselet is tiltott. Tilos a kurd zene, valamint a kurd nemzeti színek használata.43 Akik ez ellen vétenek, börtönbe kerülnek, ahol gyakran igen súlyosan megkínozzák őket. Nemcsak kurdok kerülhetnek börtönbe, hanem azok a magukat töröknek való személyek is, akik elismerik a kurd követelések egy részének jogosságát, mint dr. Ismail Besiksi, aki miután előzőleg tizenöt évet ült, 1994-ben ismét börtönbe került könyve miatt ( State Terror in the Near East), melyben a török hatóságok visszaéléseit leplezi le.44 Maga a török titkosszolgálat sem riad vissza a nemzetközi jog által kevésbé tisztességesnek, de annál hatékonyabbnak tartott terrorista hadviseléstől, így több ízben is megpróbálták meggyilkolni Öcalant, ilyen eset például az 1996. május 2-án damaszkuszi lakása ellen elkövetett bombamerénylet.45

A török hadsereg szintén brutálisan lépett fel. Különösen 1991 után durvult el a harc, mivel ebben az évben Törökország az Egyesült Államoktól rendkívül hatékony Blackhawk-helikoptereket kapott. Csak 1994 során 137 falut romboltak le a törökök Tumeli tartományban M–60-as tankok, F–16-os repülők, Cobra- és Blackhawk-helikopterek bevetésével, nem hiányzott a napalmmal való bombázás sem.46 Az ellenállás nem gyengült, 1996–1997-ben még mindig kemény harcok folytak, mire 1999-ben még 300 000 katonát küldött a kormány erősítésképpen. 47 Öcalan azonban elfogását követően nyugalomra szólította fel híveit, és jelen pillanatban mindkét fél mérséklődött, habár a probléma még távolról sincs megoldva. Az anyaországi összecsapások mellett eltörpülnek, mindazonáltal óriási problémát jelenthetnek a nyugat-európai városokban azok az összecsapások, melyekben az egyszerű kurdok és törökök kerülnek szembe egymással. Ilyen esetről tudósít például 2002. november 14-én a BBC News, amikor is London egyik negyedében kb. ötven török és kurd csapott össze. A harcok során lőfegyvereket, botokat és késeket használtak, és kb. húsz ember szenvedett kórházi kezelést igénylő sérüléseket, amíg a rendőrségnek sikerült lecsillapítania a konfliktust.48

Egyelőre úgy tűnik, a törökországi kurdok nem is kapnak egyhamar megfelelő erejű támogatást külföldről függetlenségük kivívása érdekében. Ennek mélybe gyökerező okai vannak a nemzetközi kapcsolatok terén. Az Európai Unió országai például egyértelműen elhatárolódnak Törökországtól a kurd probléma miatt (is), nem így azonban az Amerikai Egyesült Államok, amely a kilencvenes években Izrael és Egyiptom után Törökországot látta el leginkább fegyverrel.49 Már csak azért sem karolhatta fel az elmúlt évtizedben a kurd autonómiát, mivel török területekről indította légitámadásait Irak ellen.50 Próbálta ugyan az iraki kurdok előtt megcsillogtatni az autonómia lehetőségét a Szaddám Huszein elleni harc következtében, viszont ez is a törökök ellenállásába ütközött.51A Törökországgal való partnerség például abban is megnyilvánult, hogy amerikai kiképzők készítették fel azokat a török kommandókat, melyek hegyi műveletek során 1992-től legalább 22 ezer kurdot öltek meg.52

Némileg hasonló helyzetben vannak az iraki kurdok is. Habár Irakban az állam fennállása óta nem vonták kétségbe kulturális és etnikai különállásukat, túl sok jogot sem biztosítottak számukra. Ehhez az is hozzájárul, hogy Irak mint állam, minden látszólagos stabilitása ellenére nem hosszú évszázados fejlődés eredménye, hanem az első világháború győztes nagyhatalmai (különösen Anglia) által stratégiai okokból létrehozott ország, melyet mind a mai napig inkább gazdasági és stratégiai okok tartanak egybe, mintsem a lakosság egységtudata. Az első világháborút követően a Brit Birodalom helyszíni vizsgálatra kiküldött magas rangú megbízottja, Arnold Talbot Wilson Mezopotámiát illetően azt jelenti, hogy ezt a régiót nem lehet ebben az egységben független államnak tekinteni, mivel nem valószínű, hogy a síita többség hosszú ideig elfogadna szunnita uralkodót, valamint az sem, hogy a kurdok elfogadnák az arab uralmat. 1921-re viszont Fejszal király lobbyja (melynek maga Lawrence ezredes is tagja volt) sikeresen győzte meg a brit kormányt Fejszal királyságának szükségességéről.53 Mezopotámia brit mandátum alá került, és elindult a politikai függetlenedés útján. A két világháború közötti időszakban a kurdok három ízben lázadtak fel, 1919-ben, 1923-ban és 1932-ben, mind a háromszor leverték őket.54

Az iraki kurdok eleinte nem is igen követeltek mást, mint érvényesülési lehetőséget az adott területi kereteken belül: részarányos képviseletet az ország főbb intézményeiben, mint a parlament, kormány és hadsereg és arányos juttatást az ország vagyonából és gazdasági forrásaiból. A központi kormány azonban állandóan elutasította kéréseiket. A reményteljes fordulat 1958-ban következett be, amikor Irakban megdőlt a monarchia. A kurd vezetők úgy érezték, eljött az idő jogaik érvényesítésére. Viszont az új vezetőség is elutasította kéréseiket, többek között 1963-as autonómiatervezetüket,55 ennek következtében a világtörténelembe elsősorban a hidegháború kapcsán bevonult évtizedek során az iraki kormányok és a kurd kisebbség viszonyát  több összecsapás is jellemzi, egyes kurd frakciók még Irán támogatását is elfogadták. A harcokat azonban hosszú ideig nem jellemezte folyamatosság, több, rövid ideig tartó egyezség szakította meg.56

 A kurdoknak a hatalomra kerülő Baath Párttal kellett tárgyalniuk. A Baath 1963-ban került először hatalomra, ezt követően viszont megbukott, és csak 1968-ban vette át ismét a hatalmat. A Baath uralmának első szakaszában a kurdok főleg szabotázsakcióik révén okoztak nagy károkat, a kirkuki olajmezőket támadva, mire a Baath ellencsapásként az ország védelmére szolgáló, a központi kormányhoz hű hat alakulatból négyet küldött északra, és ezek a katonák válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot is. 1970-ben írt alá megegyezést Musztafa Barzani kurd vezér Szaddám Huszein akkori alelnökkel, mely többek között elismeri a kurd lakosság autonómiához való jogát, kurd alelnökhöz való jogot és az arányos képviseletet, valamint több más kulturális, nyelvi és adminisztratív jog életbeléptetését is. Huszein viszont megpróbálta kijátszani ígéretét.

Az egyezmény ugyanis előírta, hogy megkötésének pillanatától négy éven belül népszámlálást kell rendezni az országban, és azok a területek, ahol többséget alkot a kurd lakosság, autonómiát kapnak. Az iraki csúcsvezetés viszont nem akarta, hogy ez bekövetkezzék, az olajban gazdag északi, többségükben kurdlakta területek gazdasági erőforrásai feletti ellenőrzést féltette. Huszein azt látta megoldásnak, ha megszabadul a „felesleges” létszámú kurd lakosságtól, ennek következtében 1971 szeptemberében kb. negyvenezer kurdot űzött Iránba azzal az indokkal, hogy ők tulajdonképpen nem is iraki állampolgárok, és a következő évben hasonló módon jár el még több tízezerrel.57 A kurdok természetesen nem nézhették ezt tétlenül, és újra fellángoltak a harcok.

1974-ben Bagdad sikertelenül próbálta meggyilkoltatni Barzanit,58 aki saját erején kívül iráni és amerikai segítségre is számított. A sah Iránja ugyanis jó szemmel nézte a rivális Irak meggyengülését, a Nixon és Kissinger nevével fémjelzett amerikai külpolitika pedig ebben a kérdésben határozottan szövetségese mellé állt. 1972-től segítették az amerikaiak az iraki kurdokat, azzal viszont mindenki tisztában volt, hogy a kurdok hosszú távon mindenképpen veszítenek, hacsak nem kapnak segítségül a hátuk mögé iráni hadsereget és jelentős összegeket Amerikától. Az ígéretekkel – William Blum szerint – nem is fukarkodott az amerikai vezetés, ellenben Irán nem akart nyílt konfliktusba bonyolódni Irakkal. 1975-ben ennek következtében közeledés állt be Irán és Irak között, az Egyesült Államok is cserbenhagyta a kurdokat, azok minden kétségbeesett könyörgése ellenére. A végkifejlet nem okozott túl nagy meglepetést: a kormányerők leverték a lázadást, a kurd lakosságot megtizedelték, több száz vezetőjüket kivégzték.59 William Blum Kissinger személyes ellenfeleként természetesen elítélően beszélt Kissinger e húzásáról. Maga az egyébként igen bőbeszédű Kissinger sem szentel emlékirataiban az afférnak többet, mint egy oldalt, még annyit sem, reálpolitikai érvekkel próbálván magyarázni bizonyítványát. Kissinger szerint az amerikai politika helyes volt, mivel Irak erejét lekötötte a kurd csetepaté, és így az 1973-as háború idején mindössze egy hadtesttel tudta támogatni az arab országok erőit. Mivel viszont a sah nem akart háborúzni, Amerika előtt sem volt más választás, mert – állítja Kissinger – 1975-ben, a vietnami összeomlás idején a Kongresszus nem szavazott volna meg támogatást ennek az ügynek.60 Hogy gerinctelenség vagy reálpolitika volt-e az USA ez ügyben tanúsított szerepe? Ez egyéni nézőpont és megítélés kérdése.

A következő fekete korszak az iraki kurdok életében Khomeini ajatollah iráni hatalomra jutását követően következik be, amikor is kitör az Irán és Irak közötti háború. Khomeini ajatollah közvetett módon támogatta a kurdokat61 abban a két országban, melyek fundamentalista rezsimje számára geopolitikai és stratégiai szempontból jelenthettek veszélyt: Irakban és Törökországban. Így állt elő az a helyzet, hogy míg otthon az iráni síita fundamentalista rezsim üldözte saját kurdjait, támogatta az Irakban élőket, Irak pedig annak érdekében, hogy ne kelljen megosztania erőit, beengedte a török hadsereget északon kurd gerillákat üldözni.62 Mindazonáltal Szaddám Huszein sem riadt vissza attól, hogy az ellenséges Irán mellett saját országának lakossága ellen is hadat viseljen, az iraki hadsereg egész falvakat törölt el a föld színéről, konvencionális és kevésbé konvencionális fegyverekkel, mint a vegyi fegyverek.63 Különösen durva volt a határszélhez közeli Halabjah városa ellen mérges gázokkal intézett támadás, ami a nemzetközi konvenciók durva lábbal tiprását jelentette. Az orvosi jelentések szerint a használt gázok között mustár-, cián- és sza-
ringáz is szerepelt,64 de ekkor még a világ nagyhatalmai nem voltak abban a helyzetben, hogy a tömeggyilkosok ellen fellépjenek.

A kurdok előtt az Öböl-háború is új lehetőséget nyitott. Szaddám Huszein vereséget szenvedett Kuvaitban, ezzel párhuzamosan az ország síita és kurd lakossága is fellázadt, a diktátor hatalma azonban ekkor még szilárd volt. A síitákat keményen leveri, a kurdokra is hasonló sors várt volna,65 amennyiben az Egyesült Államok és szövetségesei nem lépnek közbe. Mivel a menekülő kurdok milliói előtt Törökország – attól félve, hogy ez új emberanyagot ad területi integritása ellen harcoló hazai kurdjainak – lezárta határát,66a népirtás elkerülése érdekében nemzetközi megmozdulásra volt szükség. Az ügy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé került, amely, habár nem beszélt erőszakról, jóváhagyta az iraki kurdok megsegítését.67 Ennek következtében az Amerikai Egyesült Államok megtiltotta Huszein seregei számára a 36-os szélességi kör átlépését, és gyakorlatilag, ha jogilag és formálisan nem is, az iraki kurdok autonómokká váltak, Huszeintől függetlenül,68 pontosabban ellenében, amerikai, angol és francia védelem alatt. Távolról sem voltak viszont egységesek. Két fontosabb kurd csoport alakult ki: a Kurd Hazafias Unió ( PUK), melynek vezetője Dzsalal Talabani és a Kurd Demokrata Párt (KDP), melynek élén Masszud Barzani állt. 1994–1998 között véres háborút vívtak egymás ellen.69 Indirekt módon Szaddám Huszein is beavatkozott a küzdelembe, segítségével – mintegy 40 000 iraki katonát vetett be – sikerül Barzaninak 1996-ban elfoglalnia Arbilt és több más kisebb várost, köztük Szulejmaniát, mely a Kurd Hazafias Unió székhelye volt. Mivel a nemzetközi közösség elítélte Bagdad beavatkozását, ezt az USA légitámadásokkal torolta meg. A PUK ennek következtében Iránba szorult vissza, ahol újraszervezte erejét, és ellentámadásba lendült, visszafoglalva Sulejmaniát és több más várost.70 A rivalizálás mind a mai napig nem ért véget, habár több kérdésben a két tábor egyeztetett. Így például egyik sem nézte jó szemmel az iraki területen is táborokat felállító és embereket toborzó PKK-t, és szívesen engedték be a török csapatokat az általuk ellenőrzött területekre. Így 1995 márciusában kb. 35 000 török katona lépte át az iraki határt, ez viszont Törökország nyugat-európai szövetségeseinek rosszallását váltotta ki. Májusban vonultak ki, miután török jelentések szerint 555 PKK-harcost öltek meg. Ugyancsak átcsaptak ez év júliusában is, 167 PKK-harcost megölve az akció során.71

Az Egyesült Államok Huszein-ellenes diplomáciai és katonai terveibe bevonta az iraki kurdokat is, a vezetők viszont meglehetősen szkeptikusak voltak. Így 2002 áprilisában elutasították azt az amerikai kérést, miszerint területükön CIA-központokat létesítsenek, valamint garanciákat kértek Szaddám Huszein félreállítását illetően is.72Amikor viszont  kitört a háború, teljes erővel álltak az amerikaiak és szövetségeseik mellé, derekasan kivéve részüket a harcokból. Moszul, Kirkuk és más városok esete tanúsítja ezt. Szaddám Huszein azóta megbukott, szó sincs azonban bármiféle formális autonómiáról vagy függetlenedésről. Az iraki kurdokat a nemzetközi helyzet jelenlegi állása egyáltalán nem segíti e téren. Törökország semmiképp sem tudná elfogadni az iraki kurdok autonómiáját, félve attól, hogy ő is a példa követésére kényszerül, és habár a Huszein-rezsim megdöntése óta az amerikai–török viszonyban szemmel látható elhidegülés állt be, Törökország mind a mai napig fontos tényezője a térségnek. A Közel-Kelet másik regionális nagyhatalma, Izrael sem nézi jó szemmel a kurd helyzet formális változását ebben az irányban, két okból: kellemetlen lenne, ha egy független Kurdisztán hidat képezne a két hagyományosan radikális Izrael-ellenes ország, Irán és Szíria között,73 valamint az sem lenne kívánatos, ha ez precedenst teremtene, és példa adódna a palesztinok számára.74  Mindazonáltal az sem tagadható, hogy mivel az iraki kurdok szabadon használhatták nyelvüket az oktatásban, irodalmat és más kulturális értékeket hoztak létre, ami nagymértékben hozzájárul identitásuk megőrzéséhez.75

Hasonló módon problémái adódnak a kurd lakosságnak Irán területén is. 1920-ban az iráni vezetés a törökökéhez hasonló módszerekkel bírta jobb belátásra saját kurdjait, ettől kezdve azonban nem regisztrálhatunk éppen annyira látványos és drámai konfliktusokat, mint Irak vagy Törökország esetében. Az iráni vezető elit megengedett bizonyos fokú kulturális autonómiát kurdjai számára, sőt egyes kurdok meglehetősen széles körű politikai jogokat is kaptak. A központi kormány szívesen vette, ha az ősi törzsi földeket a törzsfőnökök családi birtokként jegyeztetik be, sőt ebben támogatta is őket, cserébe elvárta viszont azt, hogy, tekintélyüket és hatalmukat felhasználva az állam iránti hűségre buzdítsák a hozzájuk tartozókat. 76 Így a kurd elit gazdaságilag és nagymértékben társadalmilag is egyenlő lett az iránival, ellenben nem igazán érvényesülhetett a politikai életben. Azaz csak regionális szinten, regionális elitként, hisz mindenfajta önrendelkezési törekvést keményen elfojtott a központi kormány. Egy lehetőség ugyan adódott a második világháborút követően, amikor a Szovjetunió támogatásával 1946-ban rövid időre sikerült elszakadniuk, és létrehozták a Mahabad Köztársaságot. Ez viszont csak pár hónapig létezett, ugyanis Reza sah a következő évben leverte a lázadást,77 a vezetőket pedig felakasztatta. Újabb megpróbáltatás következett az iráni kurdok számára az 1979-es iráni síita fundamentalista forradalom után, mikor is Khomeini ajatollah megszilárdította hatalmát. A síita forradalmat követően ugyanis autonómiareményeik is elszálltak, mivel az új vezetés szintén elutasította az Iráni Kurd Demokrata Párt autonómiakérését.78 Nem lehet viszont azt állítani, hogy Irán teljes mértékben kurdellenes volna, az iráni kormány, ha elnyomja is saját kurd etnikumú állampolgárainak törekvéseit, eddig elég gyakran fogadott be Irakból kurd menekülteket. Például 1974-ben 130 000 iraki kurd menekült Iránba a megtorlások következtében, Halabját követően pedig mintegy kétmillió. Az esetleges etnikai síkon kirobbanó konfliktushoz vallási is járulhat, hiszen a többségükben szunnita kurdok gyakorlatilag nem lehetnek teljes értékű állampolgárai a síita Iránnak, melyben így vallási szempontból is kisebbséget alkotnak. 1993-ban is például több ízben lángolt fel fegyveres harc.79 Azt pedig, hogy a PKK kurd államának terve Iránt is zavarja, nemcsak Törökországot meg az iraki kurd vezetőket, bizonyítja többek között az a merénylet is, melynek során 1996-ban az iráni titkosszolgálat a PKK több vezetőjét ölte meg egy berlini étteremben.80 Mindazonáltal az iráni kurdok helyzete és Irán kisebbségpolitikája meglehetősen gyatrán monitorizált a nemzetközi média által. Valószínű viszont, hogy ha Irán az amerikai média figyelmének középpontjába kerül, megelőzve a többi „rogue state”-et, az ezzel kapcsolatos cikkek, tanulmányok is megsokasodnak majd a tudományos és médiapiacon egyaránt.

Kurd nemzet létezne, de kurd nemzetállam mind a mai napig nincs. Az interneten is elérhető CIA-factbook szerint Törökország 68 milliós lakosságának kb. 20 százaléka, Irán 68 milliójának 7 százaléka, Szíria 17 és fél milliójának valamivel kevesebb mint 7 százaléka, Irak 24 és fél milliójának kb. 15–20 százaléka kurd,81 ennek értelmében pedig a Közel-Kelet kurd lakosságának száma meghaladja a 20 milliót, nem is beszélve az Európa- és Amerika-szerte szétszórt kurd diaszpóráról. Ezzel együtt a kurd a világ legnagyobb létszámú állam nélküli nemzete marad, és változásra a közeljövőben nincs remény. Hogy hosszú távon hogy alakul viszont ennek a népnek a sorsa, azt jelen pillanatban nem lehet pontosan megjósolni.

Jegyzetek

1. Perspectives of World Politics. Edited by Richard Little & Michael Smith. Routledge, London and New York, 1992. Second Edition. 38.

2. Kjersti Loken and Svenn Gunnar Simonsen: The Kurds http://www.prio.no/html/osce-kurds.asp

3. Kurds. The Columbia Encyclopedia, Sixth Edition. 2001. http://www.bartleby.com/65/ku/Kurds.html

4. Kjersti Loken–Svenn Gunnar Simonsen: i. m.

5. Kurds. The Columbia Encyclopedia.

6. Dr. Vera Saeedpour: Meet the Kurds. Cobblestone Publishing. A Division of Carus Publishing Compani. http://www.cobblesonepub.com/pages/Kurds.htm.

  7. An Economic and Social History of the Ottoman Empire 1300-1914. Edited by Halil Inalcik with Donald Quataert. Cambridge University Press, 1994. 691.

  8. Vera Saeedpour: i. m.

  9. Vera Saeedpour: i. m.

10. Kjersti Loken–Svenn Gunnar Simonsen: i. m.

11. Tariq Ali: The clash of fundamentalists. Verso 2002. 41.

12. Columbia Encyclopedia, u.o.

13. Kurdistan. http://www.cool.mb.ca/~kakel/kurds.html

14. An Econoic and Social... 880.

15. Washingtonpost.com: Terrorism Report http://www.washingtonpost.com/wp-srv/inatl/daily/feb99/kurdprofile. htm

16. Kurdistan... u.o.

17. Csak egy példa: Mustafa Ali Mehmed: Istoria turcilor. Editura ªtiinţifică şi Enciclopedică, Buc., 1976. Egy szó sem esik a kurdokról benne.

18. Mehmet Ali Errin: Atatürk: făuritorul Turciei moderne. Editura Politică, Buc., 1969.  vagy akár D. V. Mikusch: Gazi Mustafa Kemal între Asia şi Europa. Editura Scrisul Românesc, Craiova, 1929. Egyik munkában sem esik egyetlenegy szó sem a kurd problémáról.

19. Michael Radu: Who is Abdullah Ocalan? http:// www.ataa.org/ataa.ref/pkk/articles/whoisocalan.html

20. Paul Vance and Justin Thompson: The Rise of Ocalan http://www.cbc.ca/news/indepth/kurdistan/ocalan.html

21. Michael Radu: i. m.

22. Terror Organizations in Turkey http://www.terror.gen.tr/english/turkey/separatist/pkk/establishment.html

23. Michael Radu: u.o.

24. Vance–Thompson: i. m.

25. Walter Laqueur: The new terrorism. Phoenix Press, 2001. 146.

26. Michael Radu: i. m.

27. Laqueur: i. m. 146.

28. http://www.fas.org/irp/world/para/pkk.htm , valamint Vance–Thompson: i.m.

29. A török külügyminisztérium honlapján több ilyen jellegű cikk is található, mint például: PKK’s Activities in Greece. http://www.mfa.gov.tr/grupe/eh/terror/greecebk/3.htm vagy pedig The Organizational Structure of the PKK in Greece  http://www.mfa.gov.tr/grupe/eh/terror/greecebk/2.htm

30. Vance–Thompson: i. m.

31. Kurdistan Workers’ Party (PKK) http://ww.fas.org/irp/world/para/pkk.htm

32. Hoffman, Bruce: Inside terrorism. St. Edmundsburg Press Ltd. 1998. 79.

33. Laqueur. i. m. 147.

34. Loken: i. m.

35. Laqueur: i. m. 147.

36. Loken: i. m.

37. Reports of Foreign Police and Foreign Officials http://www.mfa.gov.tr/grupe/eh/eh01/pkk9.htm

38. PKK’s Involnment in Drug Trafficking. http://www.mfa.gov.tr/grupe/eh/eh01/pkk7.htm

39. Loken: i.m.

40. Tariq Ali: i. m. 149.

41. Vassilis K. Foukas: Zones of Conflict. Pluto Press, London, 2003. 89.

42. U.o. 97.

43. Rai Milan: War Plan Iraq. Verso. New York, 2002. 30.

44. Chomsky, Noam: The New Military Humanism. Coomon Courage Press, 1999. 52.

45. Marriet, Jean-Luc: Technicile terorismului. Editura Corint, Buc., 2002. 67.

46. Uo. 54.

47. Uo. 55.

48. http://news.bbc.co.uk/1/hi/uk/2284780.stm

49. Johnson, Chalmers: Blowback. Henry Holt and Company, 2000. 15.

50. Vassilis K. Foukas: i. m. 57.

51. Uo. 88.

52. Johnson, Chalmers: i. m. 73.

53. Efraim Karsh: Making Iraq Safe for Democracy. In: „Commentary”  April 2003. No. 4. Vol 115. 24.

54. Washingtonpost.com: Terrorism Report. http://www.washingtonpost.com/wp-srv/inatl/daily/feb99/kurdprofile. com

55. Efraim Karsh: i. m. 25.

56. J. Nagy László: Az arab országok története a XIX–XX. században. Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1997.

57. Efraim Karsh: i. m. 25.

58. Renegade States. Edited by Stephen Chan, Andrew J. Williams. Manchester University Press, 1994. 190.

59. Blum, William: Rogue State. Zed Books London, 2002. 145.

60. Kissinger, Henry: White House Years. Little Brown and company. Boston-Toronto, 1979. 1265.

61. Laqueur: i . m. 172.

62. J. Nagy László: i. m. 151.

63. Wanhington Post’s Terrorism Report. uo.

64. Combs, Cindy C.: Terrorism in the Twenty First Century. Prentice-Hall, 2000. 124.

65. J. Nagy László: i. m. 153.

66. Godstein S. Joshua: International Relations. Harper Collins Colleagues Publishers, 1994. 499.

67. People and Minorities in International Law. Edited by Catherine Brölman, Reni Lefeber, Marjoleine Ziech. Martinus Nighthoff Publishers, 1993. 293.

68. Snow, Donald M., Brown, Eugene: The contours of power. St. Martin Press, New York, 1996. 436.

69. Washington Post’s terrorism Report, uo.

70. Kurds. http://www.prio.no/html/osce-kurds.asp

71. Uo.

72. Rai Milan: i. m. 142.

73. Iraq under Siege. Edited by Anthony Arnove. Pluto Press, London, 1998. 51.

74. Johann Galtung–Carl G. Jacobsen–Kai Frithjof Brandt-Jacobsen: Searching for Peace. Pluto Press, London, 2002. 229.

75. http://www.cool.mb.ca/~kakel/kurds.html

76. Kurds. http://www.cool.mb.ca/~kakel/kurds.html

77. Loken: i. m.

78. http://www.cool.mb.ca/~kakel/kurds.html

79. Loken: i. m.

80. Laqueur: i. m. 173.

81. http://www.cia.gov/cia/publications/factbook/