(Turgenyev-montázs Gasparics Gyula fordítása alapján)

No, de félre a politikával! Szóval úgy hat esztendeje,

amint elfújtam a gyertyát, valami matatni kezdett,

fészkelődik, kapar, vakarózik; Filkáért kiáltottam:

„Hát ez meg miféle nemtörődömség, barátocskám?

       Hogyan került kutya az ágyam alá?”

 

„Maradj nálam éjszakára, Vaszilij Vaszilics, és ha

a Jóisten is megsegít, reggel a pénzedet is vissza-

nyerheted.” – „Porfirij Kapitonics, próbálj meg

néhány napra elmenni hazulról! Lehet, hogy akkor

       elmarad tőled ez az istenverése.”

 

Bekocsiztam a városba, és megszálltam egy öreg

raszkolnyiknál. Fullasztott a meleg, mindenhonnan

olaj- és elviselhetetlen fűszerszag áradt. Az ágyra

két dunyha volt fölpúpozva, és ha megmozdította

       az ember, csótány szaladt ki alóla.

 

„Mi ez? Talán kutya? Ó, te átkozott nikoniánus! –

Rontás ez, vagy mi a csuda? –  Miket ki nem találsz!

Gondolj arra, hogy itt szentségek vannak. Eredj

Belev városába! Ha Prohorics segítségedre akar

       lenni, szerencséd van, ha nem…”

 

 „Van itt egy ilyen meg ilyen ember? – Van. –

Merre lakik? – Az Okánál, a kerteken túl. – Kinek

a házában? – A magáéban.” Isten a tanúm rá, nem

találkoztam még ilyen átható tekintettel; az arca

       öklömnyi volt, apró kecskeszakállal.

 

„Borulj le a tiszta és szent életű szoloveci szentek,

Zoszima és Szavvatyij atya ikonja előtt!” Földig

hajoltam, de úgy is maradtam, mert olyan félelmet

és engedelmességet éreztem, hogy kész lettem volna

       bármiféle parancsát teljesíteni.

 

„Kelj fel! – mondta végül. – Lehet rajtad segíteni.

Ez nem terád küldött büntetés, hanem üzenet. Valaki

a szívén viseli a sorsodat. Vegyél egy kutyakölyköt,

amit aztán éjjel-nappal tarts magad mellett. Akkor

       megszűnnek az éjszakai látogatások.”

 

„Állj! Mennyiért adod? – Két ezüstrubelért. –

Fogd, itt van három!” Ezúttal azonban elmaradt

a boszorkányszombat. Csak a kölyök szuszogása

hallatszott. „Filka, nesze egy félrubeles vodkára!

       – Hadd csókoljam meg a kezét!”

 

De amit most el akarok mesélni, nyáron történt.

Egyik szomszédnőmnél az udvari lak mögül hirtelen

egy hatalmas vörös fenevad rontott rám, de abban a

pillanatban, mint a villám, az én kedves Trezorom

       piócaként tapadt a torkára. Otthon

 

arra gondoltam, másnap elviszem a gyógyítóhoz.

Úgy számoltam, eret is vágatok. Az éjszaka csendes,

végtelenül csendes volt. Úgy rémlett, mintha távol

a mezőn mozdult volna valami. Aztán megint, egyre

       közelebb. De hisz ez a veszett kutya!

 

A kapuhoz ugrott, szeme tűzben égett, felüvöltött,

egyenesen rám vetette magát. A szénából azonban

fergetegként rontott rá Trezor. Összeakaszkodtak,

egymásba vájták állkapcsukat. – Leborultam

       kétszeres megmentőmhöz, sokáig

 

csókolgattam. A veszett kutyát pedig másnap lelőtte

a közeli garnizon egyik katonája. „De ha elfogadjuk,

hogy léteznek természetfölötti jelenségek, és képesek

beavatkozni az e világi életbe, akkor kérdezem én,

       milyen szerepet játszik a józan ítélet?”