HU  |   RO  

Korunk 2003 November

Pingvintánc a kurdok körül


Lászlóffy Aladár

Párbeszédek vagy kozákkórusok az egyenlőségről – akár ezt a címet is adhatnám e kicsiny értekezésnek, ha újabb stratégiai bonyodalmak majdani forrásaként álcázni szeretném, hogy megint és még mindig a kurdokról van szó. Ám én (is) csupán tisztázni akarok, ezért előre be is jelenthetem, hogy a kérdés kulcsát, nyitját nem találtam meg az ingerküszöb alatt, de találtam egy alig (el)használt axiómát. Azt, hogy nem mindig valódi sérelmek kiegyensúlyozása- vagy megtorlásaképpen jönnek létre, keletkeznek, gerjednek a képzelt sérelmek. Kurd ügyben is kétezer évenként legalább valaki észreveszi, hogy történelemföldrajzi fogalomként létezik Kurdisztán, de hát ezeknek nincs semmilyen államuk. Nemhogy anyaország és elcsatolt, megszállt, csonka, határon túli, szórvány, satöbbizett területek, de semmi! Pedig őkelméék vannak vagy huszonöt-huszonhat milliónyian, és létük az „idők homálya” óta tart, átélt egy pár öntudatosodó, önérzetesedő vesztfáliai békeszerű önrendelkezési rohamot, amikor máshol hat-hét eszkimónak és patagónnak is adományoztak egy-egy tartományt. Bizony a kurd ügy nem holmi Cyrano de Bergerac, Münchhausen, Verne Gyula, Mark Twain, Karinthy vagy Bajor Andor szervezte izgága látomás. Csakhogy nekik senki soha – „egy-két szárnyat, combot” – nem juttat szegény gyermekeknek.


Itt vetődik fel, hogy ama belső elképzelés, fantomlogika, szellemtérkép szerint megcsillan koronként, hogy legalább már az értelmiségnek és a filozófiailag túlképzett nagyhatalmaknak fejlett igazságérzete kéne hogy legyen ebben a különben tényleg csak anyagiasságra, megvesztegetésre és erkölcsi torzulásra, „deklasszálódásra” hajlamos  emberi közegben. De nincs. Valami ősi gyermekjáték szabályai alapján folyvást körtáncba kezdenek tizen, de csak kilenc szék van. Nagy felforgatásokat kezdeményeznek annak érdekében, hogy aki az előző „csüccs!” vezényszónál hoppon maradt, az újabbnál az is részesüljön. Ennek érdekében minden megállapodott és megülepedett normarendszert, hálót, láncot, szövevényt képesek és hajlandók elszaggatni, feltépdesni a legrégibb sebeket is, hogy a tragikomikus játék írott és íratlan logikája alapján kiderülhessen: ki az életképesebb, a gyorsabb, az erősebb.


Szinte mindenki sorra, csak a kurdok sosem jutottak még egy kicsiszékhez sem. Pedig azóta hol van Ninivé, és hol van Babilon, és hol van Róma? Hol vannak a nem létező Kurdisztán régi játszótársai, azok a nagyfiúk? Persze úgy kell nekik, ha túlérettekké, túlromlottakká, túlilyenekké-olyanokká váltak. Ám a kurdok soha meg se mutathatták, hogy milyenekké válhattak volna, helyi odakozmálásokon kívül fel se égethették valaki szent határait, nem kaptak rá időt s módot. Valósággal bánkbánosan kezdődhet a monológjuk, hisz nincs a teremtésben vesztes, csak ők.


A kurd kérdés mindig is áthallásos lehetett, de számunkra igazán szemléletessé Bajor Andor gyönyörű fugája, elhíresült hegedűszonátája, kurdszimfóniája révén válhatott. Akik kurdoskodnak, mind-mind ilyen jogfoszlányokért kardoskodnak. Bajor ekképpen emelte a mi sorsunk metaforájává is kurd-rokonszenvét.


 


Nem értem a kurdokat.


Nem is értem, mit akarnak a kurdok, amikor azt sem lehet tudni, hányan vannak, kétmillióan, tízmillióan vagy húszmillióan, mert a kurdokat meg sem számolták becsületesen a kurdok. És nem lehet azt sem érteni, még mit is szeretnének a kurdok, amikor van nekik öt szép és becsületes hazájuk, és nem lehet tudni, ez miért kevés a kurdoknak. Vajon még mit is akarhatnak a kurdok, amikor írhatnak arab betűkkel, latin betűkkel, sőt cirill betűkkel is, de úgy látszik, háromféle írás még mindig kevés a kurdoknak. Talán a kínai jelre is fáj a foguk, vagy ki tudja, az indián csomóírásra is, az ógermán rúnákra is, nemkülönben az egyiptomi hieroglifákra, hogy még avval is körmölhessenek a kurdok. Nem lehet megérteni ezeket a kurdokat, hogy még mit is akarhatnak, amikor a törökök elfogadják töröknek, az irániak iráninak, az arabok pedig arabnak a kurdokat. De ez sem elég a kurdoknak, és addig mozgolódnak, amíg a törökök arabnak, az irániak töröknek, az arabok pedig irániaiaknak nézik a kurdokat. Azonban evvel sincsenek megelégedve a kurdok, szájalnak, lövöldöznek és képesek kiagyalni, hogy újabban mérges gázzal is irtják a kurdokat, és nem is tudom, mit akarnak evvel elérni a kurdok. Hacsak azt nem, hogy ezt a képtelenséget megcáfolják a törökök is, az irániak is, mert csak nem vesznek össze az irániak a törökökkel, a törökök az arabokkal mindössze azért, mert mindenféle rémséget képesek kitalálni a kurdok. Teljességgel érthetetlen, hogy mit akarnak a kurdok, amikor bárhová menekülhetnek, lévén, hogy az ég világán senki se irtja mérges gázzal, mint a poloskát, a kurdokat. Én igazán nem értem, miért volna olyan nagy istencsapás az emberiségre, ha annyi jóakarat, segítség és támogatás után csakugyan kipusztulnának a kurdok, és miért kerítenek a kipusztulásuknak ekkora feneket, kétség sem férhet hozzá, hogy a kurdok. Sőt tulajdonképpen azt sem értem, kik is valójában a kurdok, miért ugrálnak, panaszkodnak, harcolnak, menekülnek, és miért akarnak mindenáron kipusztulni, ha a kurdok igazából kurdok. És teljességgel senki sem érti, valósággal vannak-e kurdok, vagy csak azt állítják magukról, hogy kurdok, és közben egy szedett-vedett gyülevész népség, amely így szeretné magát megkülönböztetni azoktól, akik egyáltalán nem kurdok. Én legalábbis végképp nem értem, miféle vidéki szűk látókörű banda lehetnek a kurdok, akik azt képzelik, hogy az emberiség bármiféle jelentőséget tulajdonít a kurdoknak, és valahol is a nagyvilágban, akár egy miniszter, akár egy természetbarát, vagy akár egy állatvédő társaság pénztárosa szívpanaszokkal szanatóriumba kerül, pusztán attól a közömbös hírtől, hogy mától kezdve egyáltalán nincsenek többé kurdok.


 


De térjünk vissza a tárgyunkhoz. Hol kezdődik, hogy üggyé, bogánccsá és krisztustövissé válik a kurdok genocídiuma, muszadagja, holokausztja? Ráadásul bonyolítja, hogy őket rabtartóik, mondjuk, a törökök úgy használták, vetették be, gyalázatos és félelmetes szerepben például a deportált örmények ellen, keretlegényként, amiképp a besorozott magyarokat 1848-ig Galíciában, Itáliában, avagy a második világháborús Ukrajnában, aztán a megszálló náci csapatok szövetségében olaszt, románt, szlovákot, elzászit vezényeltek, ahogy Franco tábornok ádáz katonává besorozott baszk, gallego, katalán zsoldosokat, míg Irun falain ki nem váltotta őket a dicstelen halál.


Mi mindenre nem használták a kurdokat s másokat, ide-oda csatolóban, az asszír hadseregben, a hettita, babiloni, urártui kommandókban, Enver pasa 1915-ös proto-fajüldözésében  a mai Irán és Szaddám Husszein rohamosztagaiig! Annyi minden mellett azt se tartja számon a közgondolkodás, hogy már az első világháborúban tizenkétezer indián katona szolgált az amerikai expedíciós hadban az európai harctereken (a „Búcsú a fegyverektől” tragikus embertömegében). Onnan tudhatjuk, hogy már a két világháború közti időben szemfüles újságírók feljegyezték, ahogy amerikai anyák küldöttségei meglátogatták emitt elesett fiaik temetőit. Otthon továbbra is, arzénes fűrészporral kitömve, mint a bagoly, őz, muflon, fakopáncs trófeák, továbbra is rezervátumban vagy már csak földrajzi elnevezésekben él a sziú, a dakota, a delavár s a legeslegutolsó utáni mohikán.


A foltozott irhájú ilyen-olyan zsoldosokat otthon, a történelemben jutalmul is csak alávetett, elnyomott népség-katonaságként kezelték a „nemzetállamokban” és valakiktől kisajátított alkalmi, de azért elég folytonosságnak örvendő birodalomrendszerekben. Ki-ki tartósan úgyis csak jobbágy, rabszolga, elítélt, ágyútöltelék maradt, legfennebb betyár vagy partizán: „terrorista” lehetett a szibériák s az eufráteszek bakonyaiban és nádasaiban.


Pedig az emberiség, azon belül az értelem, a nagyhatalmak  bölcsessége, ama „Nyugat” szimmetriaérzéke, magyarán: igazságérzete nem sérülne azzal, hogy egy ilyen számbelileg is jelentős, történelmi tartósságát tekintve „kitartó” vagy lehet „nagy” népnek ennyi helyi és általános felforgatás és újrarendezés után végül megszüntetné nyomorult „kisebbségi” státusát. Neki is jutna egy vöröskeresztes-segélynyi önrendelkezés. Hogyhogy ennyi irredenta és risorgimento után sem költözhet fel Kurdisztán a térképre? Mint gázbuborék a világkeksz pirosra sült, ropogós kérgébe. Mint grízbuborék az önrendelkezési jogok nagy receptjébe. Egykor volt egy olyan közmondás is, hogy a puding próbája az, ha Wilson-fejű…


Lám, hogyha kell, bezzeg Törökország lehet északatlanti állam (azok után, hogy előző állapotaiban hányszor veselkedett neki, hogy a Hanza-városokat bahcsiszeráji bolhapiaccá degradálja)–, a kurdokat még benne, alája rendelve-adva se fogják soha előléptetni, elismerni skandinávoknak. Ettől még a világpolitika kolumbuszai és magellánjai is forognak a sírjukban. A kurd így jelképe, szinonimája lett valami megtagadott, kisemmizett, jogfosztott páriának. Mikor egyszer a felvidéki summásan szétszóratásra, széttelepítésre ítélt „utolsó csatlósokat” négyelemis szintre tervezték leszorítani, s korunkban már a saját egyetem lehetőségét is megcsillantják előttük – a kurdokkal való bánásmód ötéves terveiben sehol nincs efféle mézesmadzag. A kurdokat történelemfogytiglan sátorlakó szintre ítélték, bizonyára csak azért, mert életterükben nincs elég barlang, s különben is Altamira meg Aurignac, Hallstatt és Neanderthal legalább utóéletében felküzdötte magát az egyetemi, a doktori szférákba. A kurd ilyen távlatból lehet valószínűleg veszélyes a világ filiszteri biztonságára. Afganisztánba is hol a szovjetek, hol a „messzesuszterek” eljárnak gatyába rázni a helyi túlkapókat. Szaddámhoz is kiszáll valami nyugati vámhatóság, ha feltételezik, hogy tömegpusztítást dugdos vagy tervez, ám azért, hogy a kurdokat húszezresével fegyelmezi meg egy kis harci gázzal, azért semmilyen nürnbergi emberijogozás nem kezd vitustáncba akkor sem, amikor nyilvánosságra kerül. Mekkora hát vagy melyik az a kritikus tömeg, melynek drasztikus üldözése, legyilkolása vitán felül minősülhet genocídiumnak, ha egy brit sorozatgyilkos hat-hét prostituált hasfelmetszése révén filmsorozathoz juthat, ám az öt-hat országba szeletelt-darabolt kurd tenyészetekbe szabadon járhat-kelhet bármilyen bánásmód. Lehetnek népek, melyeket még a fáraók előtt trianonosítottak, s még ma is szabad gyűlölni őket, ilyen érzékennyé tenyésztett utókorokban is?


A kurd ügy bizony egyik tartós történelmi valóság már szimbólummá aszalódott, múmiásított lecsapódása, kicsapódása, nem holmi fantáziadús poéták patetikus látomása. Avagy megátalkodott politikusoké, felforgatóké, mint Cavaradossi vagy Garibaldi, Washington vagy az ördög cimborája, az ördög fiskálisa, Kossuth, Bernard Shaw, Huxley, Mirabeau, Adenauer vagy Lincoln. Ebből is tetszik látni, hogy jóformán egyetlen tulajdon kurd Petőfijük vagy Lumumbájuk sincs jelképes, multi-kulturális, internacionalista fesztiválbevetésre.


Amennyire lehet, most is tisztázom tehát: nincs jó vagy rossz agresszió, a keleti típusú s a nyugati is dzsingiszkános, Babilon vizeinek bármelyik partjáig ér. Éppen ezért biztos, hogy nem a képzelt sérelmek kiegyensúlyozásaként vagy megtorlásaként jönnek aztán létre a valódiak. Ezek a rohamok többnyire nem is találkoznak, csak hát sajnos egyazon család, egyazon fajta, azonos rendszer részei, ahogy van vadrózsa, és létezik oltott, kerti, rafinált, tenyésztett. Különben korunkban sem hiszem, hogy kurd szempontból jó irányba halad a világ vagy legalább az örökké élen loholó Európa. Ez is végül csupa olyasmi mellett tette le a nem egészen érdekmentes voksát, ami nem egy francia, szlovák, román, magyar, német, orosz, kurd irhát ment, hanem egy közös (eddig mindig) kutyaélet kutyabőrét készíti ki és elő: a beolvadást, vagyis ahogy senki se szereti hallani – az asszimilációt, a különbségek megszüntetését, vagyis a globalizációt, és mindennek summája leszen ezután is, hogy folyton megtagadja az előző törékeny konszenzust, az eredetileg kialakult struktúrákat, a különben is jól megkritizált, jól   megezerhétszáznyolcvankilencezett, ezerkilencszáztizenhetezett, ezerkilencszázharminchármazott fázisokat, állapotokat. Mondhatni a pilátusság s az odoakerizmus óta pingvinlépésekben efelé haladt végig. Mikor a kurdokon még a virágzó hellenizmus rövid reneszánszai se nagyon segíthetnek már. 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal