HU  |   RO  

Korunk 2002 Április

VERSEK VERSENYE – A huszadik század legszebb magyar versei

 



TAKÁTS JÓZSEF levele


 


Kedves Barátaim,


mielõtt ideírom tízes listámat, néhány megjegyzést fûznék hozzá. A felkérõ levél nem könnyítette meg a dolgunkat. Például nem tette világossá, hogy epikai költeményeket is számításba kell-e vennünk vagy csak líraiakat, versenyeznek-e a versciklusok és a képversek is vagy sem? Nem is olyan egyértelmû, mi az, hogy „20. századi magyar vers”: ami az egyik értelmezõ vagy értelmezõi közösség számára versnek vagy költeménynek számít, egy másik számára nem biztos, hogy az. Én például úgy döntöttem, hogy se nagyobb epikus költeményt, se versciklust, se képverset nem nevezek meg a „tíz” között, ám erre gyakorlatias okok késztettek: egyrészt azt feltételeztem, hogy megkérdezett kollégáim többsége is így fog eljárni, másrészt elég nehéz összemérni mondjuk a Jónás könyvét és a Budapest címû villanyverset, továbbá ezeket egy önálló lírai darabbal. Amiatt nem panaszkodom, hogy a „tíz” túl kevés – a „húsz” vagy a „harminc” is az lenne. Mindenesetre úgy gondolom, másfajta „tíz” állna össze, ha külön listát kellene írni a versciklusoknak, illetve a köteteknek is, s megintcsak más, ha a tíz legfontosabb életmûvet kellene felsorolni. Tamkó Sirató Károlyt biztosan nem nevezném meg a tíz legfontosabb életmû között, ám villanyversét fontosnak tartottam ideírni, mert olyan lehetõségre mutat rá a magyar költészetben, amelyet jó volna, ha nem felejtenének el se az írói, se a kritikusai, se az olvasói. A felkérõ levelek a listát illetõen egyrészt arra hívtak fel, hogy legyen a lista „személyes” („szavazd meg a huszadik századi magyar költészet tíz legszebb magyar versét, végsõ soron tíz kedvenc versedet”), másrészt arra céloztak, hogy a Korunk e versennyel „hozzá kíván járulni a közelmúlt és félmúlt magyar költészeti értékeinek minél szervesebb beépüléséhez a köztudatba”. Másként állítom össze a listát, ha az a kérdés, melyik a számodra legfontosabb tíz, vagy ha az, melyik a magyar költészet számára legfontosabb tíz költemény. A felkérés mintha nem döntötte volna el, melyiket is akarja megkérdezni tõlünk. Én úgy állítottam össze a listámat, hogy reprezentatív is legyen és személyes is. Annyiban azonban nem reprezentatív, hogy — a fellkérés intenciójához igazodva — elõnyben részesítettem némileg a „közelmúlt és félmúlt” költészetét a század elsõ évtizedeinek a rovására. Ha a tíz legfontosabb versciklust vagy kötetet kellett volna felsorolnom, ezt még inkább megtehettem volna: az utóbbi három évtized magyar költészetében egyre csökken az önálló költeményeknek mint a költõi gyakorlat alapegységeinek a jelentõsége, s egyre nõ a ciklusoké, köteteké, sõt olyan életmûvek is vannak, amelyekben se az, se ezek nem döntõek, hanem csak a saját hang kimunkált egyedi beszéde. Az alábbi listát azért neveztem reprezentatívnak, mert – az elsorolt megszorításokkal – igyekeztem úgy összeállítani, hogy sokféle költészetet foglaljon magába, s a század elejérõl, közepérõl és végérõl is legyenek benne darabok. Persze, a megszorítások miatt e reprezentativitás csonka: például a Psyché nélkül számomra nem elképzelhetõ a 20. századi magyar költészet bármennyire is szûk gyûjteménye, a listámon mégse szerepelhet. Ugyanakkor az alábbi lista személyes is, azaz más és más okokból ugyan, de valamennyi költemény nagy hatással volt rám életem valamely korábbi vagy mostani szakaszában. Részei tehát az élettörténetemnek.


 


A lista:


Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Karinthy Frigyes: Nihil
Kassák Lajos: Egy fényképem alá
Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség
Nemes Nagy Ágnes: Fák
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig
Pilinszky János: Apokrif
Szijj Ferenc: A naplóhõs monológja
Tandori Dezsõ: (1938-)
Weöres Sándor: Valse triste


 


 


TANDORI DEZSÕ levele


 


Drága Barátim, júli 3, a 2001 év,


Radnóti Miklós az egyetlen, ami nem stimmel szép leveletekben. Nekem letörött egy HIDAM, fogfájás… ezért nincs esszé. A versek:


Szép Ernõ: Magányos éjszakai csavargás


Szép Ernõ: Néked szól


Szép Ernõ: Ha én azt tudnám


Babits Mihály: Esti kérdés


Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz


Kosztolányi Dezsõ: Éjjel az alvó mellett


Vas István: Ötven felé


Kosztolányi Dezsõ: Kösöntyû


Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség


Kosztolányi Dezsõ: Szeptemberi áhítat


 


Na ja. És még 1000.


Baráti ölelés


 


Tandori Dezsõ


 


 


TÉREY JÁNOS küldeménye


 


Igen Tisztelt Uraim,


jóllehet magam az egyes versekkel szemben a kötetkompozíciókat és sokkal inkább: a szerzõket részesítem elõnyben, azért álljon itt egy lista, rögtönzött és esetleges.


 


József Attila: Nagyon fáj


Ady Endre: Intés az õrzõkhöz


Babits Mihály: Esti kérdés


Szabó Lõrinc: Semmiért Egészen


Kosztolányi Dezsõ: Ének a semmirõl


Weöres Sándor: Psyché (összes)


Pilinszky János: Apokrif


Radnóti Miklós: Hetedik ecloga


Szép Ernõ: Magányos éjszakai csavargás


Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig


 


És így tovább. Nem preferenciák, csak az alkalom. Szíves üdvözlettel:


Térey János


 


 


TORNAI JÓZSEF írása


 


A „nagy” vers


 


Nincs egyetemes szempontunk, hogy megmondhassuk: mi a „nagy” vers (már maga a kifejezés is ellentmondásos: ha egyetemes, akkor nem lehet szempontja). Ráadásul rendkívül nehéz és fõleg kockázatos választóvonalat húzni a szép és a nagy vers közé. Meghatározásaink azért lehetnek: ki merjük mondani, a nagy versköltemények általában komplexek, összefoglalások, valamilyen módon túl vannak a normális feszültségû mûveken. Ilyenformán ismerünk nyilvánvalóan nagy költeményeket a magyar és a világlíra 20. századi alkotásai között. Senki sem vitatja, hogy T. S. Eliot Puszta Országa vagy Rilke Duinói elégiáinak bármelyike, Lorca Torreádor siratója, Vicente Aleixandre A szerelem születése címû költeménye, Apollinaire Égöve, Éluard Mindent elmondanija, Ginsberg Üvöltése, Octavio Paz Napkövéje, Eeva-Liisa Manner Kromatikus szintekje éppúgy nagy vers, mint Illyés Egy mondata, Juhász Szarvassá változott fiúja, Babits Jónás könyve címû rendkívüli remeke, Dsida Psalmusa, Pilinszky Apokrifja, Weöres Háromrészes éneke, Füst Öregsége, Nagy László Menyegzõje, Szabó Lõrinc Semmiért Egészenje, Sinka Lovasok opál mezõkönje, József Attila Eszmélete, Jékely Az utolsó szó keresése címû mûve, Ady Az õs Kajánja, Juhász Gyula Gulácsy Lajosnakja, Tóth Árpád Lélektõl lélekigje, Radnóti Razglednicái, Kosztolányi Szeptemberi áhítata. Elképzelhetõ, hogy más még ezeken kívül is meg tud nevezni az átlagosan jó, szép költeményeket fölülmúló mûveket.


A probléma azonban marad.


Olyan formában is, hogy vannak költõk, akiknek nem egy, hanem több vagy sok nagy verse van. Vagy olyan módon: nem nagy költõt tehet-e naggyá egyetlen kiemelkedõ értékû mûve? Itt is kijelenthetjük: Vajdát nem sorolja legnagyobb költõink közé óriási verse, a Húsz év mulva, Dsidát sem a Psalmus Hungaricus vagy Csanády Imrét A halottvivõk éneke, Nemes Nagy Ágnest sem az Ekhnaton-ciklusa, Gulyás Pált a Mozart idézése címû verse.


Nagy költõt pedig lehetetlen elképzelni nagy versek nélkül, mondjuk csak azért, mert egész életmûvében egyenletesen magas színvonalon sorakoznak az igen jó versek. Ilyen, ha nem tévedek, Szilágyi Domokos életmûve. De Kálnoky Lászlóé, Kormos Istváné is.


Adódik a meglehetõsen tautologikus következtetés: valódi nagy költõnek több vagy számos nagy verse van. Ebben az értelemben is igaz, amit Gottfried Benn állít: a legjelentékenyebb poétának is csupán négy-öt versét tartja fejben a versszeretõ ember. A többit csak az irodalomtörténészek sorolják elõ. De miért volna ez a tétel teljesen igaz Ady vagy József Attila vagy Babits, illetve Weöres esetében? Éppen ez a bökkenõ: melyik verseket jelöljük meg a föntiek zavarba ejtõen tökéletes mûvei közül, ha csak egyet iktathatunk a listába? Ady például számtalan rossz, modoros verset írt, ezzel szemben nincs nagy témája, melyet ne a legnagyobb költészet totalitásával emelt volna a magyar líra csúcsára. Istenes versei éppúgy remekek, mint a magyarság, az Én, a szerelem, a halál vagy az általános emberi humanitás versei és a háború elleni mestermûvei. Akármelyik témából választok, egész sorozatról kell lemondanom. Nem kisebb a gondom Pilinszky, Nagy László, József Attila, Juhász Ferenc, Weöres, Szabó Lõrinc, Illyés dolgában.


Ez a gond mindenesetre minõsít: úgy látszik, Ady, Babits, Illyés, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky, Szabó Lõrinc, Weöres a 20. század legnagyobb magyar költõi. Mindegyik a maga módján, a maga témájában, vívmányaival. Egyikre sem mondhatom, hogy az emberi létezés összes dolgának megnevezésében „nagy” volt. Nem mondhatom, hogy egyik vagy másik a múlt század legnagyobbja a magyar irodalomban. Mindig ki kell emelnem, meg kell jelölnöm: miben nagy Szabó Lõrinc és miben, mondjuk, Babits vagy Illyés és a többiek.


De azt is hadd valljam meg: számomra egyik sem olyan egyetemes nagyság, mint a 19. századi Vörösmarty a maga négy-öt, az egész emberiséghez és -rõl szóló költeményével. Mert kétféle egyetemesség van: az egyik a Vörösmarty-féle költõké, a másik az Ady-fajtáké, akik témában kimeríthetetlenek.


Nagy gondja a válogatónak a távlat, a rálátás megléte vagy hiánya, illetve jelen idejû mozgása is. Csoóriról, Petrirõl, Tandoriról, Lászlóffy Aladárról, Kányádiról, Szécsi Margitról nem tartanám tanácsosnak akár így, akár úgy nyilatkozni. Léteznek határesetek is: Jékely Zoltánnak, akit igen nagyra becsülök, több nagy verse van, ma mégsem szeretném még Adyék mellé sorolni.


Ha mindössze tíz verset kell kijelölni „legnagyobbnak”, a döntés elkerülhetetlenül igazságtalan, sõt borzasztó tett. Ennek elõrebocsátásával írok le tíz címet:


Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról


Szabó Lõrinc: Semmiért Egészen


Weöres Sándor: Háromrészes ének (Harmadik szimfónia)


Babits Mihály: Jónás könyve


Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus


Pilinszky János: Apokrif


Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából


Nagy László: Menyegzõ


József Attila: Eszmélet


Ady Endre: Az õs Kaján


 


Némileg talán megnyugtathat, hogy mind a kilenc nagy költõnknek kierõszakolhattam egyik nagy versét. Sõt a múlt század számomra legnagyobb magyarságkölteményét, a Psalmus Hungaricust hozzátehettem. Amit végül is sajnálok, hogy Jékelyt gyönyörû, megrázó mûvével, Az utolsó szó keresésével már nem sorolhattam a tíz közé.


Tudom: bármennyire is láthatjuk teljes lezártságában 20. századi líránk értékeit, a kép így sem maradhat változatlanul. Amint az évek, évtizedek múlnak, alaposabb vagy kisebb átértékelésre kerül sor. Egyik-másik nagy csillag elhalványulhat, mások fölragyognak a mostaniak közül. Egészen újak is fölszikrázhatnak.


Jóslatokra nem sok okunk, lehetõségünk van. Ilyenkor szokták az „idõ rostáját” emlegetni.


Századunk végére egész biztos módosul a névsor.


Vajon milyen listát állítanak majd össze a 22. század derekán a 21. legnagyobb magyar verseirõl?


Jó volna tudni, de én azt már nem tudhatom meg. Csak remélhetem, hogy az elõbbihez hasonló gazdag csillagfüzér jelenik meg a magyarul beszélõ égbolton. Természetesen az eddigi legnagyobbak körül tündökölve.


 


 


TÕZSÉR ÁRPÁD küldeménye


 


Tizedelés


A Korunk vállalkozása tiszteletre méltó, de bizonyos aggályaimat nem hallgathatom el.


Elõször is: nem hiszem, hogy e század mérhetetlen mennyiségû magyar verskincsében létezik „tíz legszebb”. Másodszor: az évszázad „legszebbjeinek” lehetséges listáját (tulajdonképpen költészeti kánonját, amely – tételezzük az abszurdumot – tíz versbõl áll) természetesen nem egy megrendezett (elismerem: bizonyos szempontokból nagyon hasznos) akció, nem egy korszak s fõleg nem egy olvasó alakítja ki. Harmadszor (s az elõbbiekbõl következõen): én csak azt a tíz verset nevezhetem itt meg, amely a század virtuális (és tegyük föl, hogy birtokomban lévõ) versantológiájában a legmegceruzázottabb, a legzsírpecsétesebb, azaz az elmúlt egy-két (esetleg tíz-húsz) évben általam a legolvasottabb volt.


Ezek pedig a következõk:


1. Ady Endre: A halál lovai


2. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség


3. Füst Milán: Öregség


4. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek


5. József Attila: Óda


6. Szabó Lõrinc: Egy egér halálára


7. Pilinszky János: Apokrif


8. Vas István: Az anyag megjelenési formái


9. Tandori Dezsõ: Nyers


10. Rakovszky Zsuzsa: Bizonyos jelek


 


Meg kell jegyeznem, hogy az évszázad költészetének még ezt a teljesen személyes és ad hoc szelekcióját is kegyetlen munkának éreztem. Mintha a „megtizedelésnek” áldozatul esett Gyermekjátékot (Szép Ernõ), Az Isten és ördögöt (Babits Mihály), az Elégia egy rekettyebokorhozt (Tóth Árpád), a Nem emel fölt (József Attila), a Semmiért Egészent (Szabó Lõrinc), az Óda a tavasz szelleméhezt (Orbán Ottó), s még annyi, de annyi nagy, a jelenkori líránkat alapvonalaiban meghatározó, sõt abba akár direkt módon, tehát szövegileg vagy az utalások szintjén is beleépülõ, immár klasszikus versünket s annyi, de annyi a közelmúltban és ma íródott emlékezetes versszövegünket valóban kilõdöztem volna a század engedelmesen felsorakozott vershadseregébõl!


 


 


TVERDOTA GYÖRGY levele


 


Kedves barátaim!


Köszönöm, hogy részt vehetek abban az ankétban, amely a legszebb magyar versek megállapításával kapcsolatos. Emlékeztetek egy ilyen kérdésre, amelyre valaki azt válaszolta: A legszebb magyar vers P. B. Shelley: Óda a nyugati szélhez címû verse, Tóth Árpád fordításában...


Az alábbi lista tartalmazza az én preferenciáimat:


József Attila: Eszmélet


Ady Endre: Az õs Kaján


Babits Mihály: Mint különös hírmondó...


Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség


Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú


Juhász Gyula: Milyen volt…


Füst Milán: Öregség


Weöres Sándor: Fû, fa, füst


Radnóti Miklós: Erõltetett menet


Pilinszky János: Apokrif


 


Persze szeretem Szabó Lõrinctõl pl. a Tücsökzenebeli Babits c. verset


Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb


Nagy László: A város címere c. verseit.


 


Szívélyes üdvözlettel


Tverdota György


 


 


VÁRADY SZABOLCS levele


 


Kedves barátaim!


Õszintén szólva szívesen elblicceltem volna ezt a listázást, mert hát képtelenségnek vélem, hogy komolyan azt gondolhatná valaki: meg lehet mondani, melyik a tíz legnagyobb huszadik századi magyar vers. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nekem melyek a kedvenc verseim, de közben az ember óhatatlanul csal, mert fél szemmel azért arra is odasandít, hogy az általános értékrangsor ne sérüljön feltûnõen. Hogy a legnagyobb nevek azért lehetõleg ne hiányozzanak. Bizonyos versek jobban a szívünkbõl szólhatnak egyszerûen a kortársi mivoltuk folytán. És egyáltalán nem biztos, hogy az üt szíven a legjobban, amirõl tudom (tudni vélem), hogy a legnagyobb. De mondom, ez utóbbit eleve kizárnám: nincs olyan, hogy a tíz legnagyobb. De még a tíz kedvenc is fölöttébb kérdéses. Százat már inkább lehet mondani – de tízet? Mindegyik mögé rögtön odaáll másik három. Szóval nem nagyon hiszek ebben a dologban, viszont ha már megtiszteltek vele, hogy harmadszor is felszólítanak, illetlenség volna visszautasítanom. És akkor máris kezdem a következetlenséget: a tízes szám olyan szûk keret, hogy egy költõtõl nem fér bele több vers, ami persze fölöttébb formális szempont. És mégiscsak a „nagy vers” eszményére kacsingatok, és mondjuk Weörestõl nem a Galagonyát írom, sõt még csak nem is a Valse triste-et. Viszont a legnagyobb nevek közül is kimarad néhány, mert azért az erõsebb személyes megérintettségnek nem tudok nem elsõbbséget adni, ha két nagy vers közül választani kell. Lemondok ellenben a kortársaimról – túl közel vannak. De a mai lista egyáltalán nem biztos, hogy megegyezne azzal, amit a jövõ héten vagy pláne egy év múlva állítanék össze. Lehet, hogy már holnap kétségbeesetten kapok a fejemhez: hát ezt vagy azt a verset hogyan felejthettem ki?! Mindezek elõrebocsátásával küldöm az alábbiakat:


Juhász Gyula: Milyen volt…


Babits Mihály: Cigány a siralomházban


Szép Ernõ: Néked szól


Kosztolányi Dezsõ: Szeptemberi áhítat


Füst Milán: Öregség


József Attila: Talán eltünök hirtelen


Radnóti Miklós: À la recherche…


Jékely Zoltán: Új évezred felé


Wöres Sándor: Harmadik szimfónia (Háromrészes ének)


Pilinszky János: Apokrif


 


Baráti üdvözlettel


Várady Szabolcs


 


 


VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ válasza


 


Kedves Lajos!


Mire az elsõ felkérés eljutott hozzám, az ott megjelölt határidõ már lejárt, azért maradt el a válaszom. Ez alkalommal azonban küldöm a gyötrelmes válogatás eredményét. A 20. század 100 legszebb magyar versét sokkal könnyebb lett volna megjelölni, mint ezt a 10-et. Fáj nagyon a szívem a kimaradt  90-ért. Valószínû, hogy felkért válaszadóitok majd ezeket is megnevezik. Bízom benne, ugyanis 10 vers egy antológiához kevés. Izgatottan várom a végeredményt.


A 20. század legszebb tíz magyar verse:
1. József Attila: Óda
2. Babits Mihály: Õsz és tavasz között
3. Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus
4. Nagy László: Gyümölcsoltó; Vérugató tündér
5. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez
6. Pilinszky János: Introitusz
7. Illyés Gyula: Koszorú
8. Bella István: Sebnek szültél
9. Baka István: Döbling
10. Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb


 


Baráti üdvözlettel:


Vári Fábián László


Beregszász, 2001.07.19.


 


 


ZALÁN TIBOR küldeménye


 


1. Ady Endre: Az Úr érkezése


2. Ady Endre: Intés az õrzõkhöz


3. Babits Mihály: Jónás imája


4. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség


5. Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz


6. Juhász Gyula: Coronatio


7. József Attila: Nagyon fáj


8. Pilinszky János: Négysoros


9. Weöres Sándor: Elsõ szimfónia


10. Juhász Ferenc: A csönd virága


 


A felkérés tárgya zavarba ejt, miért éppen tíz, melyik éppen tíz, persze, ez mindenkiben felötlik, és mindenki meg is írja mint dilemmát, a szerkesztõknek, de itt valahogy ennél is többrõl van szó, mert azzal, hogy a sokszor tízbõl kikaparunk egyszer tízet, egyúttal élettel töltjük meg õket, viszonyt teremtünk velük, jelzést kapnak tõlünk, hogy õk a kiválasztottak, a top-tíz, nem egyszerûen csak a szeretet, de a sorrendiség is már, és jelentkezik a lelkifurdalás, a többivel szemben, a kétely a döntés felé, némi harag a felkérõk irányába és megvetés a választást elvégezni hajlandó magunk felé.


Mindenesetre úgy választok, hogy engedem magamban elõjönni azokat a verseket, melyek elõkerülni kívánkoznak, elõre eltervezetten versekre akarok gondolni, és ez a gondolkodás-akarás megszólítja a rendezetlenül és temetetlenül elheverõ, alvó, félhalott, tetszhalott verseket a lélek vagy tudat vagy memória mélyén, õk maguk engednek meg maguknak sorrendiséget feltámasztásuk okán, hamburgi névsort csinálnak, én meg elvetem azt a kínos kötelességet, hogy megmagyarázzam a tízbõl kimaradt száznak vagy többnek, hogy kimaradt száz vagy több lett mindössze belõle, top-alatti, futottak még-közötti, nem egészen átgondoltan kispályás, vagy a fakók közé leültetett.


Azért egy mindig van, egy titkoltan egy, valami elsõ, amit mindenkor vállalni lehet, ami valamiért több, mint a nála esetleg jobbak és szebbek, amihez fordulni lehet, amibe kapaszkodni lehet, amit lehet mondogatni csak úgy, minden komolyabb megfontolás nélkül, hogy közben jó érzete támad az embernek, olyan érzete, hogy valami történik éppenséggel vele, nem a megalázó formák világában, versmegtörténése van, amit nem fontos szakralizálni és túldimenzionálni fölidézés közben, mi több, nem kell fölidézni, mert ott van, általában és mindig ott létezik, benne a húsban, a zsigerekben, a véráramban, benne a legegyszerûbb megélésekben.


1. Hát persze, Ady. Hát persze, vannak, lesznek, akik fintorogva legyintenek rá, na ja, komoly szándékok és akciók voltak a trónfosztására, komolyan és szándékosan játszódott ki ellene Babits, aztán Szabó Lõrinc, Márait szerencsére nem lehet ebbe az utókori randalírba belerángatni, mert hát, ha volt is költõi munkálkodása, kötetnyi, összességében még nem rúg egy valamire való költõi teljesítményre, legfeljebb tucatnyi számottevõ és emlékezetre érdemes versre, a legyintgetõk igyekeznek átugrani ezt az Adyt, pedig a teljesítménye olyan tetemes, mennyiségileg is, mint egy hegy, amit meg lehet kerülni, természetesen, de átugrani nem lehet, és körbekerülve, verejtékezõ arccal, kicsit sunyin lehet mondani késõbb, hogy könnyedén szökkentünk túl ezen a nem is olyan komoly csúcson.


Hát persze, a magatartás, a szerep, ami a mai világban, a kis belezõk egyre hosszabbra nyúló évadában, a legnyilvánvalóbban anakronisztikus, a borok, az éjszakák, a bolyongások, a nõk, az altatóporok, Párizs és az érmindszenti gének, esendõségek, lázadások és megtérések és a szüntelen fordulás az egyetlen felé, aki azóta már szinte bizonyosan nietzschei véget ért, a menekülés hozzá és a menekülés tõle, a magányoldás, a magánykötözés, a világbéli találkozások helyett az istenbéli egymásra találások, elárvulások, motyogva elmondható megvilágosodás, az érzékek elvesztése után a belsõ iránytû megtalálása. A vallomásos líra vesztõhelyre hurcolásának idején is érvényes jelzés, kifoszthatatlan érvényesség, a legtöbbrõl való beszéd a legkevesebb erre elhasználható nyelvi jellel.


2. Még mindig Ady. Pedig már nincsenek õrzõk, mert nincsenek strázsák se, és már nincs is mit õrizni, csak oly szomorú embernek lenni-ség van, csak lenni van-ság maradozott, nem vigyáztunk jól, vagy már nem is lenne volt vigyázni mire, nem is lerombolni kellett azt a sok szépet, csak kiárulni, szétlopkodni, szétfelejteni, kihullajtani, az ember arca leesett a sárba, ott maradt, megszokta, jó is ott neki, minek emlékezni nyár-éjszakákon, vagy a téli, rohadtul csillagtalan ég alatt.


3. A rühellség poétikája, ami megragadó ebben a Jónásban, romantikája és késleltetett dramaturgiája, aki nem akar, tud, mer, kelletlenkedik prófétizálni, praktikusan megpattan az úristen küldetése elõl, parancs és küldetésmegtagadó, a legemberibb próféta, a legprófétább emberi, és megrendítõ a babitsi felismerés, hogy istennek minden mindegy, aki évszázadokban mér, annak sors, lét, élet, óra, pillanat értelmezhetetlen fogalom, isten halott, mondta, mint fentebb, és az emberi lét és sors irányából nézve ez a meghalottság teljesen igazolhatónak látszik, akkor most ki ír verset, kiért és minek, miért és kinek, kell-e, ahogy lehet, hogy nem kell, kérdezhetnénk, ha a kérdezésnek még ideje és értelme lenne, nincs, nem volt, nem nincs.


4. Éjjeli szépségragadozás, égre meredt lírai én, bál, szán, inasok, szétvetett lábú világ fölötti negyven cigaretta, kávé és vörösbor és whisky és mély undor az ember óljától, mert benne az ember lakik, az óllelakó, Platón pizsamában nyújtózkodik a szomszéd teraszon, leköp az utcára és felköp az égbe, bizony, jut eszembe, az izmaim már lazulnak, és még abban sem lehetek biztos, hogy egy nagy úr vendégül látott már valaha is, volna, tetõtéri ablakom az égre nyílik, ágyamból a Göncölszekér rúdjára látok hajnalonta, agyamból az embertelen sötétségekre látok, amikor ágyba keveredem végre, szemközt egy nagy mellû asszonyság vetkõzik meztelenre függönytelen ablak elõtt minden este, késik a bál, nem jönnek a vendégek, ma sem jönnek el a vendégek, ma is elmarad a bál, az asszony megelégeli a visszhangtalan meztelenkedést, és unott arccal lekapcsolja szemközt a villanyt.


5. A kínok vasszögei miatt, amik összetartják az ember nevû szánalmas hajót, bárkát, tutajt, lélekvesztõt, vesztõhely-lelket, a bennem is szüntelenül kerengõ magány, emberundor miatt, és hát a fölismerés, hogy egy ember nélküli világban kevésbé lenne magányos létezni, emberként lehetetlen létezni, nem létezni is lehetetlen emberként, nem hagy elmenni a vers maga mellett, hosszú vers, a részletei elmosódnak bennem, de a szögek, akár ha Krisztus kezébõl és lábából merednének föl, élesek és véresek.


6. Ez a szegény Juhász Gyula is, meg a nõk, a pár Anna-vers, amit ismer és szavalóversenyeken derekasan fúj mindenki, és az összes többi, amit meg senki, legfeljebb alig, a megalázkodás egy nõcske-színészke elõtt, emléke elõtt, lehetetlen és ostoba helyzetei elõtt, aztán itt van ez a Coronatio, ami lefolyásában alig különbözik az összes többi Anna-nyavalygástól, de váratlan gyorsvonat, jön az utolsó versszak, a költõ fölállása az emberbõl, a költõi öntudat, gõg, önzés és kegyetlenség fölengedése, Ady elbocsátó szép üzenetétõl finomabban és szakállba morgottabban, de kimondva, kilihegve, kirajongva, kiszenvelegve, kigyõzedelmeskedve.


7. Lehetne az Óda meg az Elégia is, a karós vers meg a hazás versek meg a dunás vers meg a eltûnõs vers, szinte mindegy is, hogy melyik, de mégse, mert ebben a versben szerepel életünk egyetlen nõje (aki sosem volt-lesz-van életünk nõje), a nõ, aki érti a szavakat, amiket kidadogunk, kinyarvogunk, kimácsóskodunk, kiszégyellõsködünk magunkból, érte és ellene, aki azt teszi, amit tennie kell, mert hiába találjuk ki az értéshez a szavakat, ha nem lehet velünk élni, nem lehet karral, öllel, térddel óvni minket, csak megszülni, ringatni, megölelni, megölni és eltemetni, azaz ellökni minket, életünkbe beépültek miatta a feldolgozhatatlan és kiirthatatlan nõ-fájdalmak, fájdalom-nõk, nõdal-fájások, életbõl kizáródások, élõk közül kilökõdések, szégyenek, versek, vakogások, hallgatások.


8. Koromnál fogva nem élhettem keményen kemény diktatúrákban, nem tudom, ég-e a villany a folyosón, amikor kivégzésre viszik a halálraítélteket, de régebben gyakran vettem részt disznóöléseken, amikor az ól fölé szerelt százas égõk vakító fénnyel árasztották el az állat várakozását az ólban, égett a villany, és hamarosan meg is érkeztek a vidám természetû böllérek, a béke csendes családi gyilkosai


a disznó vére eleve piros


nem kell festeni, szemben a halakéval


meg volt már mondva, hogy a halak vérét ki festi pirosra


gyerekkoromban sok disznóvágáson vettem részt


nekem kellett tartanom a tálat, amiben a vért fogtuk fel


a hajnal mindig hideg volt és csak ritkán esett


a férfiak pálinkát isznak


a horizonton megjelennek a hajnal rideg fényei


a böllér megérkezik


kicsomagolja a késeket a kendõbõl


legalább öt kés van minden böllérnél


a szúrókést külön teszi, és azután iszik õ is egy pohár pálinkát


a férfiak kimennek és az ól köré állnak


én a vérnek való tállal mögöttük, hátrébb


bent az éhes disznó körbe-körbe mászkál az akolban


este már nem adtak neki enni, hogy könnyebb legyen a


belekbõl kitisztítani a salakanyagot


a fogó emberek az ólajtó két szélére húzódnak


a böllér fölcsapja az ajtót


a disznó elindul kifelé, de megtorpan, gyanakszik


akkor az egyik fogó beugrik, és igyekszik mögé kerülni


a disznó forog, és érzi, hogy gyilkos a szándék


a megvadult disznó félelmetes tud lenni


egy állat


a fogó ember elkapja a hátsó lábát, tolja, tuszkolja kifelé


három lábon a disznó


ordít, átsuhan a falu fölött a rémült visítás


a másik fogó a pofájához ugrik


akkora pofája van a disznónak, akkora pofája van


ez a fogó elkapja a szemközti elsõ lábát, és kirántja a disznó alól


a hátsó fogó betapos a belsõ comb lágy részébe


a felsõ lábat magasra feszíti


az elsõ fogó a disznó teste mellé szorítja, húzza hátra az elsõ alsó lábat


a böllér a felsõt megragadja, másik kezében lévõ késsel szúr


lendületbõl, határozott mozdulattal szúr


a disznó nyaka lágy


lágyabb, mint az emberé


jó helyre kell szúrni, a vér miatt


ekkor elõugrom a takarásból, és a sugárban elõtörõ vér


elé tartom a piros, zománcos edényt


a böllér keze merõ vér, az arcát is összefröcsköli, amikor jól szúr


az is tiszta vörös a vértõl


van, amikor a böllér rosszul szúr


olyankor a disznó csak hörög, fullad, levegõt kap


kívülrõl, nem adja elõ a vért


nem sugár, csak plöttyedt kis oldalcsurgás


az elõ nem adott vér a húsban megalvad


az olyan disznó húsa fekete, amelyik nem adja elõ a vért


a böllér pumpálja a felsõ lábbal az állatból a vért


mindenki a nagy rúgást várja


minden disznó rúg halála elõtt egy nagyot


minden egyetlen nagyot


a fogók keze egészen belekékül a szorításba, ahogy


várják


az utolsó nagy rúgást


a böllér is csak azután vágja el a légcsövét


a nagy rúgás még sok vért kilök az állatból


a vér nagy részét beveszi a véres hurka


ha marad még, lehet sütni reggelire


a sült vér nagyon finom, dinsztelt hagymával


meg kell találni az átsütés arányait


arányok nélkül nincs sült vér


a sült vérrögöt, amikor szétvágod, nem levedzhet a közepén


az gusztustalan, ha a sült vér közepe sárgás levet enged


 


9. Telik az életem. Piros gerendák közül-mögül néz a Hatalmas. Sír a Hatalmas. Nézéssel, sírással telik az életem. A nézésével, a sírásommal.


 


10. Nagy íróknak a forgácsa is remekmû. Az igazán nagy íróknak így aztán nincs is forgácsa. Mû, remekmû. Minden, ami a mûrõl, az egészrõl szakad le, akár egy porszem is, tartalmazza az egész univerzumát. A kis belezõk persze sem a nagy írókat, sem a remekmûveket nem képesek megismerni, mi több, elismerni. Tiszavirág létezésüket ismernék el. Annál persze okosabbak és kapzsibbak. A béka perspektívájából a toporzékoló mén nyilván ormótlan szörnyeteg, hát még a kozmosz felé nyújtózkodó szarvas! Juhász annyira kívül él, annyira kívülre rekesztve a mai cécón az új kor törpe-karmesterei pálcája okán, hogy nem tudtam megállni, egyetlen élõként fölvettem a névsorba. Nem volt nagy kockázat. Az idõ úgyis a föntebbi kilenc mellé helyezi a teljesítményét; és remélem, a fölemlített idõ igyekszik majd elfelejteni ezt a selejtes kort, amely így mert (el)bánni egyik legnagyobb költõjével.


 


 


ZELEI MIKLÓS levele


 


Ady Endre: A ló kérdez


József Attila: Ime, hát megleltem hazámat


Juhász Ferenc: Tékozló ország


Kosztolányi Dezsõ: Forradalmár


Márai Sándor: Halotti beszéd


Nagy Imre: Elmondok mindent


Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?


Sinka István: Lovasok opál mezõkön


Szilágyi Domokos: Halál árnyéka


Weöres Sándor: Antik ekloga


 


Szubjektív lista – ez csak természetes, hiszen sok tíz legszebb versünk van.


Csak saját legszebbjeimbõl ki tudnék még állítani egy tízszer tízes csapatot. Most épp valahogy ez a tíz esett kézre. De ha már tizedeljük a költészetet, akkor rajta! válasszunk. Hiányzik ebbõl a tízbõl Babits Mihály, Pilinszky János, Radnóti Miklós… És – hogy egy különlegességet említsek – Filep Tamás Gusztáv Kosáry Domokos Döblingben címû hosszúverse, amely 1981-ben született, ma is kéziratban van, és sokáig nem is lesz kinyomtatva, mert szerzõje úgy érzi, hogy a megjelenés a megfosztást jelentené: örökre elveszítené legkedvesebb munkáját.


Ezt nem várhatjuk el egy költõtõl!


 


Bp, 2001. július 1.


Zelei Miklós


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal