Valamikor 1941. június elején egy Furman nevû fogoly érkezett a karánsebesi börtönbe. Tartalékos törzsõrmester volt, egy munkacsoporthoz osztották be. Valamilyen szabálytalanságot követhetett el a rábízott felszerelések kezelésében, mert letartóztatták, és átadták a katonai törvényszéknek. Háromévi börtönre ítélték.

Furman Prahova-völgyi értelmiségi családból származott, noha foglalkozását senkinek sem árulta el. Folyékonyan beszélt németül és franciául, és szenvedélyesen szerette a zenét. Bejárta csaknem egész Európát, többször is megfordult a nagy nyugati fõvárosokban, és zenei élményekben gazdagon tért vissza.

Középtermetû volt, korát tekintve már túl a nagy szenvedélyeken, szemöldökébe és gondozatlan szakállába õsz szálak vegyültek. Magas homloka alatt eleven, mindig türelmetlen szempár csillogott. Megfakult, agyonfoltozott egyenruhája olyan bõ volt, hogy szinte elveszett benne.

Érkezésekor a politikai foglyok azt tanácsolták neki, ne keveredjen a közbûntényesek közé,  költözzön inkább valamelyik cellánkba, amit meg is tett. Elsõ napjait azzal töltötte, hogy a börtön udvarán sétált, vagy a mûhelyekben dolgozó foglyokat figyelte. Sikerült közelebb kerülnie némelyikükhöz, mesélni kezdett a múltjáról.

– Párizsban hallottam Thibaud-t. Micsoda hegedûvirtuóz! Varázslatos volt! Lenyûgözõ! Emlékszem, Beethovent játszott. Bécsben hallottam Fischert. Micsoda mester! Ismeritek Chopin zenéjét? Csodálatos! – lelkendezett. De ennél többet nem árult el magáról.

Valamilyen csoda folytán sikerült szert tennie egy hegedûre. Felhangolta, majd felvéve az elõadómûvészek testtartását, a körülötte állókhoz fordult: – Beethoven hegedûversenye következik. – Tekintetét a hegedû húrjaira szegezve megpróbált emlékezetbõl eljátszani néhány futamot, de ujjai már az elsõ hangok után összeakadtak. Rekedtes hangon mentegetõzött: – Nincs már gyakorlatom, nem tudok már játszani. Utoljára Rómában hallottam ezt a mûvet, 1938-ban.

Furman mindennap várta jómódú rokonai értesítését, hogy perét újratárgyalják, tisztázódik a „disznóság”, ami miatt börtönbe került, és szabadon engedik, hogy a zenének élhessen. Érkezése után a börtön igazgatója hamarosan csíkos rabruhába bújtatta, mondván, hogy megalázza a hadsereget egyenruhájával. De mivel sapka éppen nem volt a raktárban, továbbra is a gyalogsági törzsõrmesterek ellenzõs tányérsapkáját kellett viselnie.

Azon a vasárnapon, amikor kezdetét vette a Szovjetunió elleni háború, Furman fogta kis csomagját, cseréptálkáját, fakanalát, lement a földszintre, és megkérte az õrparancsnokot, helyezze õt át egy üres cellába. Attól félt, hogy a kommunistákat agyonlövik, és nem akart fölöslegesen veszélybe sodródni. A közbûntényesek közé kerülve már az elsõ nap megtetvesedett, egy hét múlva arcát vastag koszréteg borította. Hamarosan ellopták a tálkáját és a kanalát is. Azzal, hogy ha majd csomagot kap otthonról, busásan meghálálja, minden étkezéskor más-más fogolytól kunyerálta el a tányért. Kanálra nem volt szüksége, a bûzlõ levest a kölcsönkért jószágból szürcsölte ki. Rohamosan fogyott, háta meggörbült, szemei beestek. Amikor elsõ és egyben utolsó csomagja megérkezett, az „õrmester” – így nevezték a többiek – felvidult. Ez a rokonaitól érkezõ elsõ jel, elsõ üzenet volt számára, reménykedni kezdett, hogy helyzete hamarosan megváltozik. Annyit evett, amennyit csak bírt, részben hogy megtöltse hetek óta éhes gyomrát, de azért is, mert tudta, másnap reggelre mindene eltûnhet. Rendezte a kölcsöntányérból származó adósságait, majd lefekvéskor a feje alá pakolta vagyonkáját. A párnájául szolgáló doboz reggelre így is kiürült. Keservesen felháborodott, hiszen még annyi terve volt a csomag tartalmával! Napokra kiporciózott minden élelmiszert, hogy valamennyire helyrehozhassa legyengült egészségét. Mohósága miatt azonban vérhast kapott, még jobban lefogyott. Rövid idõ múlva rongyos rabruhában vegetáló néma ronccsá vált. Teltek a hetek, Furman magányába zárkózott, mígnem egy napon váratlan barátra akadt.

Mendel úr, a galaci származású építkezési vállalkozó váratlanul toppant be. Egy rabszállító kocsin érkezett. Bár már a hatvanadik évén is túl lehetett, peckesen lépett be a börtön udvarára. Keménykalapot, sötét meggyszínû, kiváló minõségû bélelt télikabátot viselt. Kezében sétapálca, bal szemén monokli.

Azért került bíróság elé, mert vissza akarta szerezni azt, ami megillette. Az elsõ világháború idején a Romániában tartózkodó német csapatoknak dolgozott vállalkozóként. De mire a munkálatok befejezõdtek, és a német parancsnokságnak fizetnie kellett volna, az események felgyorsultak, és a Mãrãºeºt-i harcok után a németek visszavonultak. Mendel úr mégsem mondott le arról, hogy egyszer visszakapja pénzét, és amikor a Harmadik Birodalom német csapatai Bukarestbe érkeztek, elõvette fiókjából a régi, kifizetetlen számlákat. Hóna alá csapva az egykori munkálatok tervrajzait, elindult a német parancsnokságra, hogy benyújtsa a számlát. Fekete öltönyben, keménykalappal, monoklival és bottal indult el, elvégre tekintélyes ember volt ez a Mendel úr, vállalkozói minõségben a német katonai parancsnokság régi ügyfele.

A város fõterén áthaladva egy rendõrnek gyanússá vált a vaskos irattartó, azonnal bekísérte a parancsnokságra. Itt aztán hiábavalónak bizonyult minden magyarázkodás, bíróság elé állították, majd kémkedés vádjával ötévi börtönre ítélték. Ahogy Karánsebesen megtudta, hogy veszélyes kommunisták közé került, azonnal a tolvajok egyik cellájába költözött. Így került Furman mellé. Már az elsõ nap ellopták a monokliját, attól kezdve Mendel úr ravaszkás arckifejezéssel szemlélte a világot, mert állandóan hunyorítania kellett a bal szemével.

Újabb hetek teltek el, beköszöntöttek az õszi hidegek. Az õrmester már az egy pohár vízben történõ felületes mosakodásról sem akart hallani, zuhanyozás elõtt elbújt az õrök elõl. Egy szép napon aztán irtózatosan elkezdett vakarózni. Fogolytársai hamarosan felfedezték, hogy az õrmester rühes, és feljelentették az egészségügyi szolgálatnál. A felelõs rettenetesen mérges lett, elhatározta, hogy megleckézteti. Összehívta a foglyokat a börtön udvarára, majd elõhívta az õrmestert, és kényszerítette, vetkõzzék meztelenre. Testét vakarásoktól véres sebek borították. Az egészségügyi felelõs felé fordulva, irgalomért könyörgõ tekintettel megpróbálta eltakarni meztelenségét és sebeit, kezeivel összevissza hadonászott. A szolgálatos nem engedte meg, hogy felöltözzön, hanem zsebébõl elõvett egy dobozkát, tekintetét körüljártatta az udvaron, majd Mendel úrra mutatott, aki meggörnyedve elfordult, mintha a Siratófal elõtt állna. A szolgálatos magához parancsolta, majd néhány mozdulattal értésére adta, mit kell tennie. Furman keserû tiltakozására a vállalkozó felsóhajtott, dünnyögött valamit, majd átvette a dobozkát, és a kénes kenõccsel elkezdte kenegetni barátja megaszalódott testét.

Mire a doboz kiürült, az õrmester teste olyan lett, akár egy hulláé. Õ meg csak állt kezeit ágyéka elõtt összekulcsolva, égre emelt tekintettel, mintha irgalomért könyörögne. De ezzel még nem volt vége a megaláztatásnak.

– Rajta, verd azt a díszlépést! – parancsolta kacagva a szolgálatos.

Furman, mintha álomból riadt volna fel, összerezzent, majd meztelenül, testén sárgás-zöldes kénfoltokkal, ormótlan bakancsaiban elindult. Menetelését a tolvajok szennyes kacagása kísérte.

Kísérteties látvány volt, amint a porig alázott élõhalott ég felé fordított tekintettel néha felszisszent : – Ti barmok, rátok is sor kerülhet még! Mit röhögtök, mosdatlan állatok?! Ilyesmi bárkivel megtörténhetik!

Miután az ügyeletes ráunt a kegyetlen tréfára, felöltözhetett. Mendel úr átkarolta, és szelíden betuszkolta az épületbe. Némán leültek fekvõhelyeikre, egymással szemben. Késõbb az öreg megszólalt: – Ki értsen meg itt, kedvesem? Minden hiába! De jövõre: meglátod, szabadok leszünk. A kapcsolataim... Érted? Ne félj!

A történtek után barátságuk még szorosabbá vált. Idõvel Furman minden reményét feladta, otthonról már csomag vagy levél sem érkezett. Mendel úr maradt egyetlen reménysége. Mindent megtett, hogy könnyítsen az öreg életén. Az összegyûjtött puliszkamaradékokat egy cérnaszállal felszeletelte, belopózott a mûhelybe, a szeleteket a vaskályha tûzhelyén megpirította, majd az inge alá rejtve a cellába szalad, és az öreg elé rakta: – Egyél, Mendel úr, még melegek, finomak. Kóstold csak meg! Ha lenne elég puliszkánk, gyorsan felépülnénk.

Karácsony táján, hogy megszüntessék a karánsebesi börtön túlzsúfoltságát, a foglyok egy részét áthelyezték más fogházakba. Mendel úrnak is mennie kellett. Barátja távozása elõtt összegyûjtött neki némi pirítottpuliszka-tartalékot: – Hasznát veszed az úton, ki tudja, mi vár rád?!

– Sajnos, nem tudom viszonozni – felelte az öreg.

Mielõtt a csoport Mendel úrral elindult volna az állomásra, Furman még odaszólt neki: – Kérlek, ne feledkezz meg rólam, és ha lehetõséged van, írjál az újdonságokról. – Kedvesem – válaszolta az öreg –, kapcsolataim révén elõbb-utóbb rendezõdik a helyzetem, s akkor rajtad is segíthetek!

Amikor a csoportot a kijárat felé irányították, Furman, a néhai õrmester jobb kezét mosolyogva sapkájához emelve szalutált öreg barátjának: – Adjon az Isten szerencsét!

 

1942 õszén a transznisztriai Vapnyárka felé tartó vonaton Furman újból mellénk szegõdött. Eleinte nagyon félénk volt, egyik lábáról a másikra állt, le sem mert ülni közénk. De amikor hellyel és étellel kínáltuk – ugyanakkora adaggal, mint a többieké –, rövid szabódás után elfogadta közeledésünket. Óvatosan letelepedett, nehogy valakihez hozzáérjen, levette a sapkáját, és az ételt a zsíros bélésre tette.

– Vitaminokra van szükségem, sokat fogytam az utóbbi idõben – motyogta, mintha pillanatnyi gyengeségét, hogy tudniillik elfogadta a „kommunisták ételét”, akarná magyarázni. Valamennyit evett, a többit félretette estére és másnapra. A közbûntényesek között beidegzõdött reflexszel sapkáját a maradék élelemmel a fejére csapta.

A vonat lassan haladt, meg-megállt különbözõ állomásokon. Az õrmester a sorsra bízta magát. Az események sodrában rég elvesztette abbéli reményét, hogy idõ elõtt szabadon engedik. Mendel úr távozása után egy ideig még türelmetlenül várta a híreket, aztán lassacskán rájött, hogy magára hagyták.

Az ismeretlen felé robogó vonaton nagy meglepetésére segítõkész emberekre talált. Az „övékébõl” evett, „velük” aludt, „idegen” pokróccal takarózott, és mindezért sem ígéretet, sem „díjat” nem kértek tõle, még köszönetet sem. Csak azt, hogy higgyen a túlélés reményében.

Fokozatosan rájött, hogy nincs egyedül, hogy a helyzet kényszerûsége folytán része egy közösségnek, és – ha tetszik, ha nem – sorsa egyezik a többi vagonlakó sorsával. Lassan felbátorodott, félénken beszédbe elegyedett a mellette ülõkkel. Azokban a napokban már a haláltól sem félt annyira.

Egyik nap vonatunk megállt a nyílt pályán. Kinyitották a vagonajtókat, majd a csendõrök körülvették a szerelvényt, hogy mi, leendõ deportáltak leszállhassunk egy kicsit járkálni.

Az õrmester is elõbújt a vagon félhomályából. Sapkája ellenzõjét az erõs fénytõl káprázó szemébe húzta, majd néhány mély lélegzetet vett az õszi mezõ friss, tiszta levegõjébõl. Mosolyogva nézte az embereket, kezdte felfogni, hogy él, s hogy nincs sorsára hagyva.

A töltés oldalán lassan mozgó, botladozó alakot vett észre. Az elsõ pillanatban nem ismerte fel, de amint közelebb ért, feltûnt neki a meggyszínû télikabát – amelyet ugyancsak megviselt az idõ –, a kopott hajtókájú fekete nadrág. A földre szegezett tekintetû alak Mendel úr volt!

Az õrmester izgalmában megremegett, néhány lépést tett feléje, majd halkan nevén szólította barátját.

Mendel úr ráemelte tekintetét. Még jobban megöregedett, a piros és lilás erecskék hálóvá sûrûsödtek felpuffadt arcán. Fején kalap helyett fekete, csúcsos sapka éktelenkedett.

Furman azonnal meghívta, hogy menjen át az õ vagonjába. Az öreg elfogadta a szíves invitálást.

Vapnyárkára érve õk is beálltak a sorba, és elindultak az állomásról a láger felé. Újból együtt voltak, egy helyen kaptak szállást is.

Néhány nap múlva Mendel úr rájött, hogy a volt politikai foglyokkal és internáltakkal van együtt, és elhatározta, hogy azonnal távozik. Megpróbálta az õrmestert is rávenni, hogy tartson vele, de az nem hagyta magát rábeszélni, mert a Transznisztria felé vezetõ úton tudatosult benne, hogy sorsa össze van kötve a többiekével. Így hát Mendel úr, a „vállalkozó” egyedül ment át a hármas épület egyik üres termébe, ahol néhány Odesszából és Tiraszpolból származó közbûntényes tanyázott.

Mendel úrnak óriási tere volt új szálláshelyének kialakítására. A láger udvaráról összeszedett törött téglákból elkülönített helye mégsem lett nagyobb, mint amekkorát fekvõ testhelyzetben elfoglalhatott. Az épületek omladékai között talált néhány fatuskót „hálószobájában” „párnaként” használta, ezek mögé helyezte sapkáját és bakancsát, ha nagy ritkán megszabadult tõlük.

Az õrmesterrel napközben az udvaron találkoztak, és ki tudja, mirõl társalogva órákig sétáltak. Mendel továbbra is az õrmester legfontosabb lelki támasza maradt.

Az öreg gyakran visszavonult kuckójába, lefeküdt a padlóra, fejét a kemény „párnának” támasztva a körülötte levõket bámulta, vagy késõ éjszakáig hallgatta a láger õrszemeinek kiáltozását: „Hármas õrhely: az én zsidóim jóóól alusznak...” – majd bélelt kabátjába burkolózva elaludt. Ajánlatunkat, hogy valamelyik épületben együtt háljon a többi deportálttal, ahol valamivel jobb fekvõhely, szénával beszórt priccs, pokróc jutott volna neki, továbbra is határozottan visszautasította. Csak egy pléhtányért és egy kanalat fogadott el a kollektívától, azt is kölcsönbe, „míg más megoldást nem talál”.

Az õrmester viszont bizonyos mértékig alkalmazkodott a közösséghez, sõt azt kell mondanom, hogy a közösségi élet felélénkítette, akárcsak a nagy udvar, ahol órákhosszat sétált, vagy a kaszálatlan fûben heverészett. Melegebb napokon még az ingét is levette, hogy átjárja testét a nap éltetõ ereje. Leszakított fûszállal a szájában, hosszú percekig az ég kékjét vagy a gomolygó felhõket bámulta. Ilyenkor megpróbálta számûzni minden múltra emlékeztetõ vagy jövõre utaló gondolatát, csak a pillanatot akarta élvezni. A lágert körülvevõ szögesdrótokat sem látta, a minket figyelõ õrszemeket sem hallotta; szabadnak érezte magát. Annyi nyomasztó hónap után felébredt benne a remény, felzengtek bensejében a régi, elfelejtett dallamok.

A kollektíva frissen szervezett kórusa éppen Beethoven IX. szimfóniájának vokális részeit gyakorolta. Az õrmester minden próbán jelen volt, félénk, remegõ hangjával megpróbált felzárkózni a többiekhez.

Életkedve visszatért, mindegyre azt ismételgette, hogy normális életet kell élnie, el kell viselnie a sors által rámért csapásokat. És ha majd egyszer újra kezében tarthatja a hegedût, ujjai engedelmesen fogják lejátszani az áhított futamokat. Nagyszerû lesz minden.

Megpróbált barátján is segíteni. Kérte, hagyjon fel a makacssággal, mindent elkövetett, hogy újból felébressze életkedvét. Az elkövetkezõ tél azonban erõsebbnek bizonyult szívélyes nógatásainál.

Az öreg továbbra is a hármas épületben maradt, visszahúzódott kis odújába, bezárkózott téglarakásainak magányába. Hóviharos téli éjszakákon bundája alá bújva leheletével próbálta felmelegíteni hideg kezét. Ritkán járt ki, csak ha a süvítõ északi szél elcsendesedett. Szerzett egy vékony botot, azzal sántikált végig a barátságtalanná vált jeges udvaron. Gondozatlan, hosszú fehér bajusza szájába lógott, a szemei alatt képzõdött duzzadások szünet nélkül patakzó könnyek tartályainak tûntek. Az udvaron nyakaszegett üvegre bukkant. Visszaadta a „kölcsönkapott” pléhtányért, ezentúl ebbõl az alkalmatosságból eszegette takarmányborsó-levesét.

Rettenetesen lefogyott, botladozva, nehezen mozgott.

Egy téli napon ellenállhatatlan éhség lett úrrá Mendel úron. Elsõnek állt az ételosztáshoz, nehogy valaki meglopja. A törött üveggel visszavonult kuckójába, és mohón, arccal a fal felé fordulva lefetyelni kezdett. Miután az utolsó borsószemet is bekapta, újból a konyhaablakhoz jött, botjával megkocogtatta a keretet, majd könyörögni kezdett:

– Fiacskám, adj még egy kanállal az öreg Mendelnek.

Kinyitottam az ablakot, és mértem neki még egy adag borsót. A jelenet megismétlõdött: behúzódott a sarokba, és mohón újból nekilátott. Csillapíthatatlan éhsége majdnem egy hétig tartott.

Aztán egyszer s mindenkorra jóllakott. Elege lett a borsóból is, az életbõl is.

Napokig nem bújt elõ kuckójából, elnyúlt téglái között, akár egy múmia. Csak néhány nap múlva vették észre szomszédai, hogy már nem él. Holttestét pokrócba csavarták, egy lécekbõl összetákolt hordágyra helyezték, majd kivitték a „Három szilvafához”, a láger temetõjébe, ahol az elsõ deportált csoport több száz áldozata és néhány társunk nyugodott. Mendel úr élettelen testét az õrmester kísérte utolsó útjára. A barátjától örökölt meggyszínû télikabátban botladozott a magas hóban, a rabbi és néhány fiatalabb internált – alkalmi sírásók – követték csákányokkal és lapátokkal a vállukon.

A temetési szertartás rövid volt. A rabbi elmondta a holtak imádságát, majd a kis csoport fázósan visszasietett a lágerbe.

Mendel úr halála mélyen megrázta az õrmestert. Naphosszat az ágyán üldögélt állát térdéhez szorítva, átkarolt lábakkal, hátán a meggyszínû kabáttal. Többet nem beszélt, nem evett, ebben a testhelyzetben ült majdnem egy álló hétig, míg szomszédai megállapították, hogy élettelen csont-bõr test fekszik mellettük.

Az õrmestert barátja mellé temették. Sorsukról a háború után sem érdeklõdött senki. Közös pihenésük legyen áldott!

*Részlet a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál hamarosan megjelenő, azonos című önéletírásból.

                                              Románból fordította Hajdú Farkas-Zoltán