Gáll Mátyást 1999-ben ismertem meg, a frankfurti könyvvásáron. A búcsúzó huszadik század utolsó, legrangosabb könyvvásárának Magyarország volt a gazdája (ezért az én májam is hízott, de már nem emlékszem, hogy nemzeti büszkeségbõl-e vagy a sok finom, ingyen töltögetett magyar vörösbor miatt).

Már elsõ találkozásunkat is az erdélyi többnyelvûségünkbõl adódó türelmesség (netán elõvigyázatosság?!) jellemezte.

A romániai „standon”, ahová a kedves és okos román költõnõ, Daniela Crãsnaru hívott meg bennünket erdélyieket, hogy Kányádi Sándorral, Kántor Lajossal, Harald Roth-tal és nyomdász öcsémmel „magyar–német–román happenin-et” rendezzünk a Korunknak a vásárra napvilágot látó, német nyelvû monográfiája, Kányádi románra átültetett verseskötete és Harald Roth magyarul megjelenõ „Kis Erdély-Története” kapcsán.

A román standnak kevés pénze volt. De a K.u.K-s stílusú kávéházzal büszkélkedõ cseh és a kilométernyi hosszúságú lengyel standokkal szemben mégis volt valamelyes elõnye: a szerénységbõl adódó keresetlensége, nyitottsága. A házigazdák mindenkit szívesen láttak. A mindenfajta elõítélettõl mentes, a jó könyvet szeretõ, az olvasást napi szükségletként „gyakorló” ember itt igazi közösségre talált.

Gáll Mátyással kedvenc zeneszerzõjérõl, Mozartról beszélgettünk, és Bachról, akit csak férfikora delén kedvelt meg igazából. Szigorú, visszafogott tekintete meglágyult, átszellemült, ha egy-egy híres Mozart-elõadásra terelõdott a szó. Aztán elmesélte, hogy Déváról származik, de jó huszonöt éve már a Frankfurt melletti Offenbachban él. Dedikálta nemrégiben megjelent román nyelvû életregényét, s megkért, hogy ha lehet, segítsek a magyar nyelvû fordítás elkészítésében és kiadásában.

Elsõ találkozásunk alaphangja õszintévé és önzetlenné váló barátságunk állandó kísérõje maradt.

 

– Kedves barátom, megrázó és igen tanulságos kötetedet fordítva felfedeztem, hogy életutad néhány epizódjának vagy szakaszának meghatározó érzése a félelem volt. Mikor kerített hatalmába elõször ez a mindannyiunk számára kellemetlen érzés?

– A félelemmel már gyermekkoromban megismerkedtem. Ha nem voltam szófogadó, ha valami tiltottat cselekedtem, utána mindig féltem a szülõi büntetéstõl. Késõbb az iskolában is féltem tanáraimtól, és megint csak szüleimtõl, fõleg a gyenge évvégi bizonyítványaim miatt. Nem is mindig a veréstõl féltem, inkább a veszekedéstõl, a szidástól. S persze az Istentõl is féltem. Volt gyermekkoromnak egy szakasza, amikor nagyon hittem benne, és gyakran gondoltam rá. Úgy éreztem, egyfolytában rajtam tartja a szemét, és ha hibázok, nemcsak a szüleim, de Isten büntetésétõl is tartanom kell. Anyám nagyon vallásos volt, vallásosabb, mint családom összes többi tagja. Ezt a buzgó hitet otthonról hozta magával, pesti szüleitõl. Engem is ebben a szellemben nevelt, úgy beszélt Istenrõl, mint aki a „színdarabhoz”, a háztartáshoz tartozik. Mondogatta is nekem: vigyázz, mert most rád néz, most figyel, megjegyez mindent, amit csinálsz. De ez nem csak rám volt jellemzõ, azt hiszem, az emberek nagy többsége ismeri, tapasztalta ezt a fajta gyerekkori félelmet.

Fiatal koromban lényegében nem féltem semmitõl. Zsidóként sem. Családunk jó anyagi körülmények között élt, s az antiszemitizmusnak mindig is volt bizonyos osztályjellege. Az antiszemiták jobban gyûlölték a szegény és rosszul öltözött zsidót, mint a jól öltözöttet, elegánsat és gazdagot. A harmincas években Nándor nagybácsim – nagyon gazdag, egyetemet végzett, elegáns férfi – egyik alkalommal egy birodalmi némettel utazott a vonaton. Németül szépen elbeszélgettek, majd az illetõ azzal búcsúzott, hogy Gáll úr, ha minden zsidó olyan lenne, mint ön, akkor ma nem is létezne a náci párt. Nos, ifjúkoromban én is élveztem ezt a megkülönböztetést. Apám üzlete a dévai fõtéren volt, mindenki nála vásárolta meg a konyhai felszerelését és a karácsonyi ajándékokat. És ha Ignaton, a zenetanárom lezsidózta Hirschet, aki egy szegény zsidó volt, engem ez nem nagyon zavart, mert tudtam, hogy nem a Hirschek kategóriájába tartozom. Bosszantott ugyan ez a fajta antiszemitizmus, de nem féltem tõle. Osztálytársaim se zsidóztak, nem ismertem azt a fajta félelmet, amelyet esetleg ez a Hirsch érzett.

– Gondolom, ebben a korszakban nem is volt szülõvárosodban olyan politikai erõ, amely komolyan szította volna az antiszemitizmust.

– A harmincas évek Dévája nagyon szûk, kispolgári mentalitású, álmos helység volt. Az egyetlen „kulturális eseményt” a hetente egyszer vagy kétszer vetített film jelentette. Volt egy-két vendéglõje cigányzenekarral, s évente kétszer elõadást tartott a bukaresti Tãnase kabarészínház. Az elõadásokra én is beszöktem, persze nem a kultúra miatt, hanem hogy tizenhat évesen végre láthassam a színésznõk meztelen combjait. Nem, ezekben az években még nem ismertem az antiszemitizmus szörnyûségeit. Persze olvastam róla, tudtam, hogy létezik, de személyesen a jelenség sem fizikailag, sem erkölcsileg nem érintett. Magyar gyerekekként néha ugyan elejtettünk egy-két sértésnek számítható szót a románokról – ezekre õk azonnal vissza is vágtak –, de ez inkább játék volt, komolytalan, gyermekes szitkozódás.

– Könyvedben említed, hogy a házkutatáskor a legionáirus rendõrtiszt Herzl könyvébe is belelapozott. Ismerted-e a zsidó állam megteremtésérõl szóló elméleteket?

– Viszonylag nagy családunk volt, négy lány és én, az egyetlen fiú. Egyik nõvérem, a legidõsebb, már ´34-ben emigrált Izraelbe. Cionista volt, s a szélsõbaloldalhoz tartozott, majdhogynem kommunista eszméket vallott. Lenin mûveit olvasta, és Ludwig Emilnek Leninrõl szóló kötetét. Valószínûleg õ hozta házunkba Herzl könyvét is. Apámhoz hasonlóan persze én is cionista voltam, az antiszemitizmus, különösen ´33 után foglalkoztatni kezdett minket is. A kitelepedés lehetôségét is viszonylag korán kezdtük latolgatni. Apám anyagilag is támogatta az úgynevezett zsidó alapot, amelybõl az araboktól földeket vásároltak a megalakuló kibucoknak. Sõt egy, az emigránsoknak kitelepedésükkor saját telket ígérõ vállalkozásba is befizetett. De a családban volt egy másik probléma is. A három nagyobbik lány apám elsõ házasságából származott. Anyám fiatal, szép asszonyként vette át a családot, s ez nem bizonyult könnyû feladatnak, nem sikerült mindenikükkel harmonikus viszonyt kialakítania. Úgyhogy Kató nõvérem távozása után két évvel, ´36-ban második nõvérem is kiment Izraelbe. Ezek után akarva-akaratlanul családomnak egy ilyen izraeli, cionista kapcsolata is volt. De meg kell jegyeznem, apám mindvégig megõrizte a józan eszét. Vagyis tudta, hogy neki mint üvegezõnek, erdõ-kitermelési vállalkozónak nem lennének túl rózsás esélyei Izraelben. Akkor persze nem is álmodta, hogy egyszer majd, nyolcvanéves fejjel még rákényszerül Tel-Avivban az újonnan épített tömbházak ablakait üvegezni.

Én magam is egy cionista szervezetnek voltam a tagja. Az akkori Romániában ugyanis a zsidó fiatalokat semmilyen más ifjúsági szervezetbe nem vették be. A cserkészetnek csak románok lehettek a tagjai. Mihály, jövendõbeli román király cserkészcsapatába felvettek ugyan egy zsidót, egy magyart, minden kisebbségnek egy-egy képviselõjét, hogy legalább tudja, kisebbségiek is léteznek jövendõbeli országában. Nem volt más választásom. Ha nem akartam egyedül maradni, csatlakoznom kellett valamelyik cionista ifjúsági szervezethez.

– Déván minden zsidó származású fiatal tagja volt ennek a szervezetnek?

– Nem. Például a vallásos zsidó családok gyermekei nem tartoztak ide. Déván ugyanis két hitközség volt. Mi voltunk az úgynevezett neológ, modern zsidók, s voltak a nagyon vallásos, ortodox zsidók. Hát ezek idegenebbek voltak számunkra, mint mondjuk a cigányok. Nagyon visszahúzódottan éltek, csak az utcán láttam néha õket, nem lehetett bekerülni a társaságukba. Ezekben az években történt, hogy a kezembe került a híres prágai kiadó, a Prager egyik könyve a kárpátaljai, klasszikus haszid vallású zsidóság életérõl. Csodálkozva olvastam, világuk olyan távol állt tõlem, akár valamelyik afrikai törzsé.

– Szülõvárosodban akkoriban körülbelül háromszáz zsidó család élt, vagyis a város lakosságának tíz százaléka. Társadalmilag hogyan rétegzõdött ez a kisebbség?

– A dévai zsidók jó része kereskedõ volt. Apám üzlete mellett a nagybácsimnak volt egy boltja, a harmadikban a nõvéremnek egy varrodája, az utca másik oldalán egy élelmiszer üzlet, annak is zsidó volt a tulajdonosa. A kisiparosok között is akadtak zsidók. Volt egy-két tisztviselõ, szállítási vállalkozó, jó néhány ügyvéd és orvos.

– Tizenhárom éves korodban léptél be a dévai cionista egyesületbe. Mit jelentett ez számodra?

– Azt, hogy egy közösségbe kerülök. Mindennap eljárhatok a klubba, pingpongozhatok, és olvashatok. Táncolhatok, kirándulhatok, velem egyívású lányokkal, fiúkkal szórakozhatok. El kell mondanom, nem volt különösebb zsidó öntudatom. Anyám ugyan megpróbált tudatos zsidót nevelni belõlem, de nem sok eredménnyel. Tizenegy éves lehettem, amikor negyedünkben, ahol több vallásos zsidó család élt, megnyitottak egy „jeshivát”, tóraiskolát, egy zsidó kocsmáros házában. Elsõ nap uzsonnát ígértek, persze én is elmentem. Mikor a szüleim megtudták, én a vallásos zsidó gyerekekkel uzsonnáztam, nagy patáliát csaptak, és egyszer s mindenkorra megtiltották, hogy találkozzam velük. Tehát semmilyen szempontból sem voltam zsidó beállítottságú. Engem leginkább a francia nyelv érdekelt. Elsõ franciatanárnom, Madame Wukovits nagyon érdekes családból származott, egyik õse Kossuth pénzügyi szakembere volt. A hölgy sokáig a bécsi udvarban szolgált, négy nyelven beszélt, franciául, angolul, németül és olaszul. A háború után lánya született, Fiametta, de a lány apja hamarosan Amerikába emigrált, ahonnan havonta száz dollárt küldött családjának. Ezt a hölgy, úgy látszik, kevésnek találta, s így minden héten négy napra Dévára költözött francia és angol órákat adni a tehetõsebb családok gyerekeinek. Hát ô olyannyira megszerettette velem a francia nyelvet, hogy tizennégy évesen már egy francia hetilapra is elõfizettem, és francia regényeket olvastam.

– Román tannyelvû iskolába jártál. Nem lehetséges, hogy a francia irányultságú román kultúra révén kerültél közel a francia  nyelvhez?

– A román kultúra révén nem érhetett francia befolyás, mert azt alig ismertem. Épp csak a kötelezõ olvasmányokon rágtam át magam. A francia irodalom mellett fõleg a magyart olvastam, vagy a magyarra fordított világirodalmat, Dosztojevszkijtõl Thomas Mannig. Anyámnak évekig járt a Színházi Élet, ennek minden számában egy-egy színdarabot is közöltek, egy új Molnár Ferenc-darabot, vagy a világirodalom ismertebb mûveit. Tudnod kell, hogy mi a harmincas évek közepéig Budapestet tekintettük fôvá-rosunknak. Anyám minden évben egy hónapot Budapesten élõ szüleinél töltött, ahová engem és húgomat is magával vitt. Valahogy még mindig Pesthez tartoztunk, legalábbis kulturális szempontból. Sõt még a divatban is, hisz a lányok Budapestrõl kapták ruháik jó részét. Ezzel szemben Bukarest nagyon távolinak tûnt. Csak apám járt néha oda, ha importengedélyt kellett kiverekednie a minisztériumban, hogy porcelánt hozhasson Németországból.

– Családod magyar orientáltságát könyvedben is említed, gondolom, ez azokban az években a legtöbb erdélyi zsidó családra érvényes volt. Néhány évvel késõbb – fiatal kommunistaként – viszont nyíltan harcoltál a bécsi döntés ellen. Számomra ez egy kicsit ellentmondásos.

– Fiatal kommunistaként el kellett fogadnom a párt hivatalos véleményét, még akkor is, ha magyarcentrikus voltam. Nézd, harmadik nõvéremet egy pesti fiú vette feleségül, aki pár évet Déván töltött, mert a nõvérem nem akarta feladni a varrodáját. Elképzelheted, hogy a sógoromnak milyen élet jutott osztályrészül Déván. Zseniális zenei memóriája volt. Sokszor átjött hozzánk, s zongorán fejbõl eljátszotta az egész Csárdáskirálynõt. Most képzeld el ezt az embert Déván, ahol úgyszólván nem volt kulturális élet. Pesten minden este az operában volt, kottával a térdén követte az elõadást. Szóval két-három évig ott élt Déván, de amikor a magyar–román viszony elmérgesedett, nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, és visszaköltöztek Pestre, a Dessewffy utcába. Utoljára ´37-ben látogattam meg õket. Akkor már nagyon otthonosan mozogtam a „fõvárosban”. Bukarestet csak a háború után ismertem meg. De visszatérve a bécsi döntésre: a KB határozatai az erdélyi kérdésben mindvégig ellentmondásosak voltak. Ez részben annak tulajdonítható, hogy az akkori RKP jórészt kisebbségiekbõl állt. A kommunista pártba való 1938-as belépésem utáni életemben oly fontos szerepet játszó Piusz például kolozsvári magyar zsidó volt. Gyûléseink, megbeszéléseink magyar nyelven folytak. Még a petrozsényi munkásokkal is. Vescan ugyan román volt, de akkoriban Erdélyben, a mi társaságunkban majdnem mindenki kétnyelvû volt. Vescan, aki késõbb nagyra vitte, bányai villanyszerelõ volt. Nagyon megszerettem ezt az alacsony emberkét. A ´45-ös kommunista hatalomátvétel után azonnal vezérigazgató lett, késõbb kinevezték a romániai uránbányászat vezetõjének. Soha többé nem találkoztunk. De nemcsak õ, hanem a bányászok nagy része is kétnyelvû volt. A temesvári tartományi pártgyûléseket ugyancsak magyar nyelven tatottuk. De hát kikkel találkoztunk? Jakab Sanyival, aki késõbb helyettes pénzügyminiszter lett, s 1952-ben Luka Lacival bukott le, és került börtönbe, vagy a szakszervezetekkel foglalkozó kolozsvári magyar elvtársnõvel, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem. Vele ´49-ben újra összetalálkoztam, de akkorra már kizárták a pártból. Szóval egyszer úgy határoztak, hogy nem mondunk le Észak-Erdélyrõl, vagyis eltekintünk az osztályharctól, és a román nemzeti szempontot helyezzük elõtérbe. Egy hét múlva aztán jött az újabb instruktor, aki a független Erdély gondolatát hirdette. Ez utóbbi – be kell vallanom – nekem is nagyon tetszett. Igen, ez volt az én kívánságom: a „keleti Svájc”, az együtt élõ három nemzettel. De tudtam, hogy ez abszurdum, ezt senki sem akarja. Sem a magyar, sem a román kormány, de a németek sem. Azt mondod, hogy harcoltam a bécsi döntés ellen. De hát hogy nézett ki ez a harc? Jöttek az instruktorok, egyik alkalommal a független Erdélyrõl beszéltek, máskor Románia integritásáról, a nemzeti érdekekrõl. Nem szabad elfelednünk, hogy a Kommunista Internacionálé döntései a román kommunista pártra is érvényesek voltak. Ennek a bécsi döntés ellen hozott határozatai Horthy ellen is szóltak, mert az 1919-es magyar kommün legyõzõjeként õt tekintették Európa elsõ fasiszta államfõjének. Tudom, az egész nagyon ellentmondásos, hisz Magyarországon akkoriban demokratikus parlamentarizmus volt, míg pártunk Antonescu legionárius-fasiszta kormánya felé vonzódott. Végsõ soron ez se nemzeti szempont, se osztályharci törvényszerûség nem volt, hanem inkább a Szovjetunió újabb külpolitikai húzása. De személyesen sohasem kellett állást foglalnom ebben a kérdésben. Az én feladatom az volt, hogy biztosítsam a kapcsolatot a párt, az instruktorok és a Groza Péter vezette Ekésfront között.

– Igaz is, Groza ekkor még Déván lakott. Kapcsolatban álltál-e vele?

– Grozával voltak ugyan kapcsolataim, de csak mint összekötônek. Találkozásaink illegális jellegük miatt nagyon rövidek, pár perces megbeszélések voltak. Hadd említsem meg, véleményem szerint Groza Péter külön fejezete a 20. századi Románia történelmének. A mai román történetírás félreértelmezi tevékenységét. Nem csak az volt az érdeme, hogy megteremtette az Ekésfrontot, és hogy tüntetéseket szervezett, hisz ô volt a kor legnagyobb európai parasztpártjának a vezetõje. Déván éltek, házuk a prefektúrával szemben, a város szívében volt. Több nyelvet ismert, mindenkivel az anyanyelvén beszélt. Öt gyerekét – mindamellett, hogy gazdagok voltak – nagyon szigorúan nevelte, még a cipõjüket is maguk tisztították. Svájcba jártak iskolába, de amikor otthon voltak, nekik kellett rendben tartaniuk a lakást. S ezt a városban mindenki tudta. Az egyik fia bányaügyi miniszter, a másik szemorvos lett. Mia nevû lánya unokahúgom osztálytársa volt, hozzá nagyon szoros barátság fûzött. Késõbb én ajánlottam a pártba való felvételét, sokáig egy irodában dolgoztunk a külügyminisztériumban. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Groza sohasem volt sztálinista. Mindenki tudta, hogy miniszterelnöksége idején az õ tudtán kívül vagy legalábbis beleegyezése nélkül történtek a deportálások. A mai román közvélemény elfelejti, Groza kormánya nélkül Románia nem kapta volna vissza Észak-Erdélyt. Ha Horthyék egy kicsivel ügyesebbek – hisz a románok elõtt kezdtek tárgyalni a szövetségesekkel –, és ha nem követnek el annyi apró taktikai hibát, akkor lehet, hogy ma az egész Erdély Magyarországhoz tartozna. Ez persze az én különvéleményem. Szóval, hogy ma Erdély Romániához tartozik, az szerintem annak tulajdonítható, sikerült az augusztus 23-i átállás, és hogy a rákövetkezõ évben március 6-án megalakult a nagyon jó szovjet kapcsolatokkal rendelkezõ Groza-kormány.

– A Te legfontosabb pártfeladatod ezek szerint a kapcsolatok fenntartása volt?

– Igen. Az illegalitás miatt mindennek titokban kellett történnie, szükség volt egy „postaládára”, ahol lejelentkezhettek a párt különbözô szervezeteinek a képviselôi. Hát Déván én voltam ez az összefogó kapocs. Nem vettem részt a nagy tüntetéseken, és csak néhányszor osztogattam röpcédulákat. Az én feladatom a kapcsolattartás volt, nemcsak az Ekésfronttal és Grozával, de a Zsil-völgyi munkásokkal és a vajdahunyadi csángó párttagokkal is. Félreértés ne essék, Grozának már jóval szereplésem elõtt komoly kapcsolatai voltak a kommunista párttal. A korabeli Romániában ugyanis nem nagyon léteztek konzekvensen antifasiszta pártok. A szociáldemokraták népszerûtlenek voltak, általában csak 2–3 százalékot kaptak a választásokon. Néha még a valamilyen legális megnevezéssel induló kommunisták is sikeresebbek voltak. Az egyetlen antifasiszta mozgalom – leszámítva a kommunistákat– , számszerûen és befolyás szempontjából is a Groza-féle Ekésfront volt. Egy-két megyében tízezres-százezres tömeget tudtak megmozgatni. Elég, ha csak az 1933-as dévai emlékeimre utalok. Az a megmozdulás a mai napig is a középkori parasztlázadások hangulatát idézi fel bennem.

– Térjünk vissza a félelemre.

– Hihetetlennek tûnhet, de én az illegalitásban sem féltem. Arra ugyan számítottam, hogy elõbb-utóbb megtudnak valamit, és letartóztatnak, megkínoznak. Mégsem féltem. Igaz, naiv voltam, nemigen voltam tisztában a következményekkel. Igazából félni tulajdonképpen csak a börtönben kezdtem. Már a karánsebesi börtönben észrevettem, hogy Piusz egyre furcsábban viselkedik. Aztán elkezdõdött a lebukásunkat elemzõ ankét. Az igazi félelem akkor hasított belém, amikor az elvtársak „ítélethirdetése” után Piusz hozzám lépett, és megfenyegetett, hogy egy életen keresztül bánni fogom, amit tettem. Így utólag meg kell állapítanom, hogy az „ankéton” nevetségesen õszinte voltam. De hát belénk vésték, hogy egy kommunista legfõbb erkölcsi tulajdonsága az õszinteség. Én csak ehhez tartottam magam: mindent bátran és õszintén elmondtam tevékenységünkkel kapcsolatban. Ennek az alapállásnak a helyességét Vaida, karánsebesi összekötõm is megerõsítette. Vele különben is nagyon bizalmas viszonyban voltam. Nagy tapasztalattal rendelkezett, a félelmetes doftanai börtönben is ült. Még a szerelemrõl is beszélgettünk. Fiatal ember voltam, a szabadságban sem volt túl rendezett életem eme vonatkozása. Most gondolj bele, húszévesen elítéltek négy évre! Azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal.

– Életednek ezt a vonatkozását tudatosan hagytad-e ki a könyvbõl? Az érzelmi kapcsolatok és a szexualitás, gondolom, nagy problémát jelenthetett a börtönben.

– Miután összekerültem Vaidával, és láttam, hogy értelmes ember, nem szûk látókörû, még olvasott is egyet-mást, mesélni kezdtem a börtön elõtti életem problémáiról. Mi tizenhét-tizennyolc éves fiatalok abban az idõben teli voltunk kisebbrendûségi komplexusokkal. Az én szerelmi életem sem volt kielégítõ. A börtönben végre egy nálamnál jóval idõsebb, tapasztaltabb emberre bukkantam, aki ráadásul elvtársam is volt, megoszthattam vele a gondjaimat. Elmesélte, fiatal korában neki is voltak hasonló problémái. Azt kell mondanom, hogy a börtönben és a lágerben nem volt szexuális élet. A legtöbb, amit tehettél, az onanizálás volt, hisz teljesen el voltunk különítve a nõktõl. A homoszexualitás tabu volt, még beszélni sem volt szabad róla. Amikor megérkeztünk Vápnyárkára, és kiderült, hogy az ezer fogoly között vagy száz nõ is van, fellélegeztünk, ezután legalább nõket is láthatunk. Ott kötõdött is néhány szerelmi kapcsolat, de hát a száz nõ nem tudott ezer férfit kielégíteni! Létrejöttek nagyon szép, sírig tartó kapcsolatok s alkalmiak is, de errõl senki sem beszélt, ezt mindenki úgy intézte, ahogy tudta. Én a konyhára voltam beosztva, ahol minden reggel megjelent nyolc lány, hogy segítsen a fõzésnél. Halálosan beleszerettem az egyikbe, Anuþába, mert csodálatos lábai voltak. Rettentõen bosszantott, hogy nem velem akart sétálni, csókolózni, hanem Bugici-csal, a késõbbi külügyminiszterrel.

– A vápnyárkai lágerélet sok szempontból különbözött a börtönbelitõl. Az újfajta közösségi élet felerõsítette-e vagy csökkentette félelmeidet?

– Vápnyárkán már nem féltem annyira. A karánsebesi börtönben a legfelsõbb körök, a „triumvirek” tudatosan gondoskodtak arról, mindenki, mindenkitõl féljen. A szó szoros értelmében terrorizáltak, bár lehetségesnek tartom, egymásban sem bíztak, s mindenikük reszketett, hogy a többiek esetleg letaszítják a trónról. De csak egymástól féltünk, a börtönõrökkel sokkal bizalmasabb viszonyban voltunk. Egy kis történetet említek csupán: egyik alkalommal kivittek sóskát gyûjteni a közeli mezõkre. Csodaszép patak szelte át, nagyon megkívántam a fürdést. Megkértem az õrt, s õ szó nélkül beleegyezett, levetkõztem, bementem a vízbe, csodásan felfrissültem. A szörnyûen monoton börtönéletnek ez maradt az egyik legszebb emléke.

– Hihetetlenül ellentmondásos helyzet: egy börtön, amelyben a foglyok nem õreiktõl, hanem egymástól félnek?!

– Lehet, furcsán hangzik: a karánsebesi börtönt abban az idõben az illegális szervezet vezette. Az igazgató, a börtönõrök „támogatást” kaptak tõlünk. Nem beszélve arról, hogy ha például havonta a szüleim meglátogattak, hát nemcsak nekem hozták az élelmet, hanem az ajándékokat, a baksist is az õröknek. Apám mindig pálinkáspohár-készlettel vagy más üvegtárgyakkal érkezett, hogy találkozásaink nem fél, hanem másfél óráig tartsanak. Elõbb-utóbb minden õrünk beadta a derekát, hisz kicsi fizetést kaptak, nagyon nyomorúságosan éltek. Valósággal rajongtak az általunk fõzött paszulyfõzelékért, alig várták, hogy megkínáljuk õket. Aztán ott voltak a mûhelyek. Ezek termékeinek egy részét Dumitrescunak, az igazgatónak adtuk. A Bukarestbõl kommunistanyúzónak kinevezett igazgató hamarosan hihetetlenül kedves, aranyos emberré vált. Késõbb még egy ringlispílt is összeeszkabáltunk neki. A városi parkban állította fel, két lejért mindenki szórakozhatott. Õ pedig boldogan beseperte a pénzt.

– Ha a börtönélet ezen epizódjaira, de különösen a vápnyárkai lágerben megszervezett kulturális életre gondolok, azt kell mondanom, tagadhatatlanul mostoha sorsotoknak is voltak emberibb mozzanatai. Gondolom, errõl eddig azért nem esett sehol sem szó, mert ellentmondásban állt volna a kommunista történetírás által propagált „embertelen börtön” képével.

– A kulturális élet fõleg Vápnyárkán virágzott. De Karánsebesen is volt egy csodálatos, több mint háromezer kötetet számláló könyvtárunk. Nevetséges vagy hihetetlen, de én ott olvastam Anatole France-ot és Lawrence-nek A bölcsesség hét oszlopát. Tízen-tizenöten voltunk egy-egy cellában, esténként írni-olvasni tanítottuk félanalfabéta elvtársainkat, számtanórát, földrajzórát tartottunk. Könyvekrõl, filmekrõl meséltünk nekik. Voltak olyanok köztünk – illegális harcosok– , akik addig még a mozi létezésérõl sem tudtak. A paraszt- és munkásszármazásúak egy része hihetetlenül alacsony mûveltségi szinten állt. Még a legfelvilágosultabb munkásoknak is az volt az egyetlen szórakozása, hogy nagy nehezen fegyverviselési engedélyt váltottak ki, és vasárnap elmentek vadászni.

– A karánsebesi börtönéletnek deportálásotok vetett véget. A politikai foglyok közül kiválasztották a zsidó származásúakat, és marhavagonokba zsúfolva Transznisztriába vitték. Hogyan viszonyultak nem zsidó származású elvtársaitok ehhez a fordulathoz?

– A börtönben fogalmunk sem volt arról, hogy valójába mi folyik Transznisztriában, az elfoglalt területeken. Hogy a „felsõbb körök” többet tudtak-e, azt a mai napig sem sikerült megállapítanom. Búcsúzáskor kezet fogtunk, elhangzottak a jól ismert lozinkák, hogy a végsõ gyõzelemig együtt harcolunk... ennyi volt az egész. Tény, hogy az új szervezet megalakítása már a vonat elindulásakor megkezdõdött, s valószínûleg jó elõre kijelölték a fõnököket is, Bernáth Bandit és Grünberg Lázárt. Azt persze sejtettük, hogy nem az ígéret földjére visznek. Antonescu volt hatalmon, már jó néhány „zsidótörvény” keserítette a kintiek életét. De valahogy mégiscsak megéltek. Anyámék ugyan el kellett hogy adják az üzletet, de beosztottakként tovább dolgozhattak, csomagot küldhettek, levelezhettünk, sõt külön engedéllyel Déváról Karánsebesre is eljöhettek „beszélõre” ...szóval ki lehetett bírni...

– Több zsidó írónál olvastam errõl a rezignált mentalitásról. Példaként Mihail Sebastiant említeném. 1941-ben a következõket írja naplójában: „Valószínûleg azokhoz az emberekhez tartozom, akik megbékülten várják a halált. A védekezésnek egyetlen lehetõségét sem látom, nem is gondolok a menekülésre... Alapjában véve mi zsidók gyermekien, abszurd módon, s néha felelõtlenül optimisták vagyunk (talán éppen ennek köszönhetõ, hogy még élünk). Még a legnagyobb katasztrófa bekövetkezte után is reménykedünk. »Minden rendbe jön« – mondogatjuk csúfondároskodva, noha titokban tényleg abban reménykedünk, hogy »minden rendbe fog jönni«. Még én is így vagyok, én, akit már semmi sem jogosít fel a reménykedésre...” Mi lehet ennek a mentalitásnak a gyökere?

– A zsidóság évezredek óta harcol a túlélésért. Annyi üldöztetést, pogromot, tömegmészárlást túlélt, hogy – ahogy Sebastian is megállapítja – éppen ez a mindenek fölötti remény mentalitásának az egyik alapköve. De vegyünk egy példát: az észak-erdélyi zsidóságot. A holokausztot túlélõ ismerõseimnek én is feltettem a naiv kérdést: miért nem csináltak valamit, hisz a velük megtörtént borzalom ´44-ben történt, amikor már sokkal többet lehetett tudni Hitler terveirõl. A kérdés nem az volt, hogy menekülni kell, hanem az, hogy hová – válaszolták. Egész Magyarország körül volt véve a német hadsereggel. Hogy Kolozsvárról néhányuknak sikerült Tordára elmenekülni, az édeskevés. Nem volt kiút! Számomra még mindig azok az archív felvételek a legborzasztóbbak, amelyeken több száz vagy ezer embert látni, ahogy megássák a saját sírjukat, majd áldozati bárányok módjára, imát mormolva, megadóan várják a halált. Nem értem ezt a fajta beletörõdést, de azt hiszem, hogy ez a „nincs mit tenni”-mentalitás nem csak zsidó sajátosság. Más népeknél is feltûnik idõnként a fatalizmus, hogy ez a sorsunk, nem tehetünk semmit sem ellene.

– Volt-e olyan pillanat rabságod idején, amikor megbántad, hogy nem emigráltatok Izraelbe?

– Nem. Vápnyárkán – leszámítva néhány kellemetlen epizódot – nekem az volt az érzésem, mi ott egy fantasztikus dolgot hoztunk létre. Úgy éreztem, amit a kollektíván belül megteremtettünk – ebbe a láger lakóinak kilencvenöt százaléka beletartozott –, az nagyon közelített az álmainkban élõ kommunizmushoz. Mindenki szabad volt, aki imádkozni akart, csinálhatta, akinek nem volt hite, az is szabad volt, mindent szabadon választhattunk. Szóval mindaz, amit ott megteremtettünk – persze hogy a román adminisztráció „jóvoltából”, megvesztegethetõsége révén –, az nagyon közelített álmaink közösségéhez. Igaz, ott is volt egy vezetõ réteg, egy elit, amely meghatározta, mit szabad, és mit nem, meddig lehet menni a szabadságot illetõen. De hát erre minden közösségnek, minden rendszernek szüksége van. Kispolgári nézet, hogy a kommunizmusban mindenki egyenlõ.

– Az illegális román kommunista párt elitje javarészt magyarokból, magyar és román zsidókból, bolgárokokból és más romániai kissebbségiekbõl állt. A negyvenes évek legvégén, az ötvenesek elején erõszakos, a legördögibb eszközöket sem mellõzõ korszakváltás vette kezdetét. Ennek folyamán a párt elsõ generációjának, az „illegalistáknak” nagy hányadát kiszorították a hatalomból, a társadalom szélére számûzték, sok harcostársatokat fizikailag is megsemisítették. A hírhedt koncepciós perek korszakára gondolok. A folyamat az összes szocialista országban végbement, de – mint minden szocialista „újítást” – természetesen ezt is a Szovjetunióban próbálták ki elõször, likvidálva a szovjet kommunista párt majdhogynem teljes elsõ generációját. Miben különböztek a koncepciós perek értelmi szerzõi tõletek, „illegalistáktól”?

– A legszembeötlõbb talán latens nacionalizmusuk volt. Kezdetben például még sehová sem kellett beírni, milyen nemzetiségû vagy, román állampolgár voltál, a román nemzethez tartoztál, ennél többre senki sem volt kíváncsi. A vallásról persze szó sem volt. Aztán fokozatosan visszatértek mindezekre a dolgokra. Én végig magyarnak vallottam magamat, bár nem jártam magyar iskolába, de hát gyermekkoromban a magyar kultúrával indítottak útnak. A háború után aránytalanul sok kisebbségi jutott vezetõ pozícióba. Mint már említettem, ez annak tulajdonítható, hogy az illegális kommunista párt tagságának (amely a Siguranþa adatai szerint 780–800 emberbõl állt) 75 százaléka kisebbségi volt. A hatalomátvétel után, ha valahová miniszter kellett vagy pártvezetõ, akkor akarva-akaratlanul is ezekbõl lehetett válogatni. Állami vonalon sem ment ez másképpen, hiszen ahhoz, hogy Románia beléphessen az új államközösségbe, valahonnan román demokratákat kellett elõvarázsolni. Kik számítottak abban az idõben a demokratáknak Romániában? Azok, akik nem voltak vasgárdisták vagy fasiszták. De hát a jobboldali román értelmiség egy-két kivétellel mind azt volt. Úgyhogy a Groza-kormányban is nagyon sok kisebbségi vett részt. Ezek az emberek akkor nagyon kellettek, Romániát meg sem hívták volna a béketárgyalásokra nélkülük. De mindezt a román történetírás még a mai napig sem hajlandó tudomásul venni.

– Ezek szerint az elsõ generációt – amely tulajdonképpen „kikaparta a tûzbõl a gesztenyét”, hisz meghatározó szerepe volt abban, hogy Románia a gyõzõk oldalán fejezze be a háborút, és visszakapja Észak-Erdélyt – a külpolitikai stabilizálódás után felszámolta a második nemzedék, a nagy többségében román származású, nacionalista beállítottságú második garnitúra.

– Ezt a társaságot én nem második, hanem a legutolsó garnitúrának nevezném! Az ötvenes évek közepére helyzetünk már annyira ellehetetlenült, hogy egymástól, régi harcostársainktól is félni kezdtünk. Nem maradt más választásom, feliratkoztam az emigrálni kívánók listájára. Jóval késõbb, már könyvem megírása közben tudtam meg, hogy a râbniþai mészárlás másik túlélõjével, Walterrel is ugyanúgy bánt a kommunista párt, mint velem, õ sem bírta sokáig, Kanadába emigrált. A kilencvenes évek elején levelet írtam neki, hogy néhány általam nem ismert részletrõl érdeklõdjek. Még ekkor sem mert válaszolni. Csak késõbb, halála után írta meg a felesége, hogy õ is mindvégig félt, senkivel sem mert kapcsolatba lépni.

– Tudatosan választottad-e Izraelt?

– Nem választhattam mást, nem volt más lehetõségem. Útlevelünk ugyan Olaszországba szólt, a húgomhoz mentünk Rómába, de miután az olasz hatóságok csak kétheti tartózkodást engedélyeztek, tovább kellett mennünk Izraelbe, az egyetlen helyre a világon, ahová beutazási engedélyt kaptunk, azon a címen, hogy zsidó vagyok. De hát kérdem tõled, mitõl voltam én zsidó? Attól, hogy körülmetéltek? Az ellen még nem tiltakozhattam! Mi tulajdonképpen Németországban szerettünk volna letelepedni, itt akartunk maradni Európában.

– Melyek voltak elsõ benyomásaid az új hazában?

– Izraelben egyik sógorom várt a haifai kikötõben. Szüleimhez mentünk, természetesen nagyon örültünk a viszontlátásnak. Már nem emlékszem, hogy az elsõ félórában, órában, vagy az elsõ napon-e apámmal a következõ rövid párbeszédre került sor: – Na, fiam, innen hová mentek? Ránéztem apámra, aki akkor már nyolcvankilenc éves volt, s arra gondoltam, hogy is kérdezhet ilyent a jóformán még meg sem érkezett fiától. – Apám, miért kérded ezt tõlem? – Azért, fiam, mert ebben az országban nem lehet megélni. – De hát miért nem lehet? Tudnod kell, hogy õ hetvenévesen, még ´49-ben érkezett Izraelbe, mindvégig a testvéreim segítették, mert minimális nyugdíja épphogy az éhenhalástól mentette meg. Akkorjában Izraelben nagyon nehéz volt az élet. A propaganda csodálatosan mûködött, de alighogy megérkeztél, tapasztalnod kellett, a dolgok nem egészen úgy állnak, ahogyan fennen hirdetik. Például nem ismerték el a Romániában ledolgozott éveimet. Már én is ötvenéves voltam, közel a nyugdíjazási korhatárhoz. Fogalmunk sem volt, mibõl fogunk megélni. Nem nagyon hittem apámnak, de hamarosan nekem is meg kellett ismernem a szomorú valóságot. Hogy hihetetlen méretû korrupció uralkodik, hogy mindenkit le kell fizetni, hogy borzalmas a bürokrácia. Kezdetben Haifában laktunk, ott állították ki az emigrációs iratainkat is. Miután leköltöztünk Tel-Aviv környékére, kérvényeztük papírjaink átküldését. Jó másfél évig tartott.

Izraeli életünket a héber nyelv tanulásával kezdtük, egy kisvárosban. Egyik nap megérkezett egy bizottság. Az volt a feladata, hogy meggyõzzön bennünket, friss emigránsokat, ne költözzünk a túlnépesedett Tel-Avivba és környékére. Nem ragaszkodtunk a fõvároshoz, kértük, ajánljanak fel másik lakhelyet. Sürgõsen Haifába irányítottak, a politechnikai egyetem könyvtárához, ahol állítólag kerestek egy héberül tudó, de a latin betûket is ismerõ munkatársat a német, francia és angol nyelvû szakirodalom katalogizálására. Az állás ideálisnak tûnt számomra, azonnal igent mondtam. Csomagoltunk, otthagytuk az iskolát, s másnap már Haifában is voltunk, egy régi barátomnál, aki vállalta, hogy néhány napig szállást biztosít számunkra. Nagy megrökönyödésemre a munkaügyi hivatalnál senki sem tudott az állásról, soha nem is létezett ez a munkahely. S ezért otthagytuk az iskolát, ahol még négy-öt hónapig szállást és ellátást biztosítottak volna számunkra, és tanulhattuk volna a nyelvet. Haifában aztán nagy nehezen kaptunk egy lakást, persze azt is nagy közbenjárásokkal, a héberül már jól beszélõ barátom révén. Nevetni fogsz, ortodox zsidók segítettek lakáshoz! A fiam tizennégy éves volt, iskola után kellett néznünk. Elmentünk hát a tanfelügyelõségre. Nagyon kedvesen fogadtak, s meg is neveztek a Karmel hegy tetején egy iskolát – állítólag a legjobbat az országból –, ahová beiratkozhat. Elkezdõdött a kálvária: elmentünk az iskolába, ott is barátságosan fogadtak, nagyon örvendtek, hogy fiunk náluk akar tanulni, de mondták, van egy ennél sokkal jobb iskola, a szomszédban, inkább oda írassuk be. És ez így ment egész áldott nap, míg végig nem jártuk Haifa összes iskoláját. Mindenütt ugyanaz a szöveg: nagyon jól tettétek, hogy hozzánk jöttetek, szívesen felvennénk a fiút, de õ ennél jobbat érdemel, a szomszéd iskolát. Így jutottunk el Karmel hegyérõl a tengerpartra, a legeslegutolsó iskolába. Hiányos héber tudásommal elrebegett kérésemre az igazgató magyarul válaszolt. Megkönnyebbültem, hogy egy magyarral van dolgom. S tényleg felvette a fiamat, járhatott iskolába. Hát ezzel kezdõdött az izraeli életünk.

– Általános tapasztalat, hogy az idegenbõl érkezõnek az elsõ munkahely megszerzése a legnehezebb. Bukarestben újságíróskodtál, mik voltak Izraelben a terveid?

– A legkézenfekvõbbnek tényleg az tûnt, hogy az ottani román nyelvû sajtónál helyezkedjem el. De minden laptól elutasítottak azzal, hogy kommunistára nincs szükségük. Végül egy mûanyagfröccsentõ üzembe kerültem, éjszakai mûszakba. Nyolc órán keresztül egyebet sem tettem, mint hogy harminc másodpercenként megnyomtam egy gombot, és a gépbõl kiugrott egy újabb mûanyagkerék. De a fizetésembõl nem tudtam fenntartani a lakást, ki kellett költöznünk. Egy brassói ismerõsöm révén végül Tel-Aviv mellett lettem raktárnok, közel a szüleim lakásához. Munkatársaim nagy része brassói magyar zsidó volt, jól megértettük egymást. Volt közöttük egy palesztinai arab fiú, még õ is jól tudott magyarul. Nagyon összebarátkoztunk. Izrael olyan, mint New York, minden utcája egy külön gettó. Minden „nemzetnek” megvan a maga gettója. Az utcán nagyon elõvigyázatosnak kell lenned, senkit sem szabad fennhangon bírálnod, mert mindig akad a közelben valaki, aki azt megérti, és esetleg magára veszi.

– Ennyire megosztott volt az izraeli társadalom?

– Azt kell mondanom, hogy a nyelvi közösség az irányadó – hisz alapjában véve mindannyian zsidók voltunk. De anyanyelvünk elválasztott egymástól, szokásainkban különböztünk a többiektõl. Nem beszélve a zsidó mentalitás „rasszista” oldaláról. Az európai zsidók például lenézik a jemenita zsidókat. Az egyik unokahúgom iraki zsidóhoz ment feleségül. Az esküvõjükön a nõvérem a szó legszorosabb értelmében bocsánatot kért tõlem, hogy „idegen” veje lesz. A fekete boru, abesszíniai zsidóknak még a mai napig is nagyon mostoha sorsuk van... Ezen tapasztalatok után jogosnak éreztem, hogy feltegyem magamban a kérdés: Alapjában kik is a zsidók? Egy faj? Egy vallás? Egy etnikum?

– A kezdeti nehézségek, elbizonytalanodások után minden emigráns életében bekövetkezik az új környezetbe való integrálódás folyamata. Beáll egyfajta egyensúly egyén és új környezete között.

– Hát az én sorsom nem nagyon akart kiegyensúlyozódni! Hétközben szüleimnél laktam, pénteken délután Haifába utaztam a feleségemhez és fiamhoz. Nem sokáig bírtam ezt az iramot, egyre idegesebb, veszekedõsebb lettem, nem találtam a helyem. Egy szép napon aztán elhatároztam, visszamegyek Romániába. A hír – furcsamód – futótûzként terjedt el, hamarosan ismerõsökkel, barátokkal, régi harcostársakkal telt meg a lakásunk, s dobták a pénzt az asztalra, hogy ne menjek vissza. De nehogy milliókra gondolj, az összeg éppen csak arra volt elég, hogy kifizessük a házbérünket. Aztán nagy-nagy protekcióval elkerültünk Herzliába. Egy román zsidó szállodájában kaptam munkát. Megint csak éjjel dolgoztam, a recepciónál. Rá kellett jönnöm, ha humán értelmiségiként érkezel Izraelbe, vagyis ha nem vagy atomfizikus, orvos vagy repülõmérnök, akkor nem kellesz senkinek, hisz minden tizedik Európából érkezõ zsidó filozófus vagy újságíró.

– Hamarosan életed mindeddig utolsó vízválasztójához érkeztél. Visszatértetek Európába...

– ´72-ben meghalt édesapám, hat hónapra rá az anyám. Újból választás elôtt álltam. Decemberben szabadságot kaptam, elhatároztam, elutazok Németországba. Már az elsõ perctõl tetszett ez az ország, noha konkrétan most sem tudnám megmondani, miért. Tisztaság volt, rend volt, s ha bementél valahová, emberszámba vettek, türelemmel végighallgattak, segíteni próbáltak. Megírtam a feleségemnek, jöjjenek utánam, mert én többet nem akarok Izraelben élni. Nem voltak nagy ambícióim, csak annyi, hogy itt maradhassunk, és valahogy megéljünk.

– Németországban már akkoriban sem volt könnyû letelepedni...

– Hidd el, életemnek talán ez volt a legfurább, legkomikusabb fejezete. Tudnod kell, feleségem erdélyi, partiumi vegyes családból származik. A nevelõapja a marosvásárhelyi Székely Színház színésze volt, de korábban a német hadsereg színtársulatának volt a tagja, vagyis a náciknak játszott. Hát én, a zsidó, az õ révén kaptam meg a német állampolgárságot! Persze a kezdet itt sem volt könnyû. Elfogadtam az elsõ adódó munkahelyet: az újságban egy hirdetésre bukkantam, hogy egy frankfurti gyógyszergyárban raktárnokot keresnek. A véletlen úgy hozta, vegyészként a gyárban dolgozott egy borosjenõi sváb fiú, aki több dévai barátomat ismerte. Ajánlására vettek fel – gondold meg, már ötvenhárom éves voltam. Száz tonnákat emelgettem. Hét végén a gyárudvar felseprése, a termek felmosása is az én feladatom volt. De végtelenül boldog voltam, hogy van munkahelyem, és megbecsülnek. Az irodában dolgozók nemigen tudtak angolul, franciául. Ha londoni vagy párizsi ügyfelek telefonáltak, hívták Gáll urat, a raktárnokot és udvarseprõt, vegye fel a rendeléseket, és írja meg a leveleket. Hatvanéves koromban nyugdíjaztak. Ekkorra már megért bennem a gondolat, hogy ceruzát ragadok, s leírom személyes tapasztalataimat errõl a „csodálatos” életrõl.

– Életed során többször választás elé állított a sors. Rendõrökkel, börtönõrökkel, besúgókkal, titkosszolgálatok ügynökeivel, sõt kivégzõiddel is szembe kellett nézned, mégsem féltél?!

–        Igazad van, én tulajdonképpen csak a román kommunista párttól féltem!