Joseph Heller: Öregkori önarckép*

Minden férfi ír egy könyvet. Ezt olvasod most Te – ezt írta Para-Kovács Imre, a Magyar Narancs publicistája, vagy valami hasonlót, egy régebbi Egotripjében. Ezt csak a tisztesség kedvéért írtam ide.  Mutassam, hogy úrifiú vagyok. Helymegjelölés stb. Hivatkozás. Márpedig ezt a mondatot mindannyian leírhatnánk. (Ha eszünkbe jutna! De nem jut eszünkbe. Ilyen mondat nincs is. Vagy ha van, akkor nem a mienk.)

Minden férfi ír egy könyvet. Minden férfi öl egy mamutot, egy kardfogú tigrist, egy barbárt, egy ellent, egy ellenséget, egy bárkit, akit még csak nem is lát – minden férfi ölel egy nõt. Figyeljünk csak: logikailag ezen kitétnek nem ugyanaz a szerkezete, mint a klasszikus példának – „Minden fiúnak van egy anyja” –, el lehetne játszadozni, persze, hogy minden férfi egy nõt ölel. Vagy: minden férfi ölel egy (neki rendeltetett) nõt. Egyetlenegyet. Tekintsünk el a hímsovinizmustól. Nem úgy írom. Nehéz ide predikátumokat rendelni. EGY Nõ, egy Nõ. Hamis ez az egész, úgy, ahogy van.

Megírni feleségem szexuális önéletrajzát – nahát. Joseph Hellernek ez az egyik utolsó ötlete, amin kapva kap a szerkesztõje, az ügynöke, a társasága: mert mindenki azt hiszi, hogy tényleg a felesége szexuális önéletrajzát olvashatják majd el. Holott Heller csak férfi íróként szeretne írni egy olyan könyvet, amelyben egy nõ szemszögébõl mesélné el, mit is jelent a szexualitás. Csakhogy a felesége tényleg nem akar emlékezni, nem akar ezekrõl a dolgokról beszélni, bár örül, hogy a férjének már megint van ötlete, már megint dolgozik, végre jól érzi magát, sokkal nyugodtabb így a családi életük.

Megírni Héra szemszögébõl Zeusz kujonkodásait – ez a második ötlet, az elõbbi deriváltja. És rengeteg ötlet van ebben a könyvben* – más nem nagyon.

Minden férfi megöregszik. Joseph Heller is. Átvert.

Mi a 22-es csapdája? Hogy egy öregedõ író, aki szerintem a legjobb amerikai, hogy miért, azt most nem részletezném, de ír egy csapnivaló könyvet, arról, hogy hogyan kell írni egy csapnivaló könyvet arról, hogy hogyan írjunk egy csapnivaló könyvet. Mert – egyébként – az Író törzsközönsége megveszi, akárhogy is halnak ki a fordítók, még valami jogdíj is leesik a gyerekeknek.

Még rosszabb, mint a Záróra.

Van egy jó író. Volt. Pontosan az történt vele, mint minden kollégájával: meghalt. Elõtte még tartott egy elõadást „A kétségbeesés irodalma” címmel. Mirõl szólt? A pénzrõl. Véletlenül sem az irodalomról. Ezért is pénzt kapott, hogy elmondta valami egyetemen, mint minden amerikai író, akikrõl beszél. Írók, valamennyien pénzért güriztek, szakmányban, csakhogy fenntartsák a látszatot. Elõadó körutakra utaztak, hogy pénzt keressenek, elõadásokat tartottak, mert pénzt kereshettek vele (és lassacskán már csak ezzel kereshettek pénzt). Semmi mondanivalójuk nem maradt a végére, csak az, hogy õk mennyire nem. Na ez a nem az, ami zavar. Pisztolylövés, méreg, alkohol (ez a gyakoribb), drog. Vagy rák.

„Amerika gazdagsága olyan csodálatos szépségeket kínál, amelyek láttán az író nem tehet semmit – »kritikája« egyszerûen irigység, és ezt mindenki tudja” – írja Joyce Carol Oates, kb. kortárs.

Persze hazudik.

Nekem ne jöjjön Joseph Heller azzal, hogy megöregedett. Hogy tulajdonképpen unja. Hogy halott. Ténylegesen unalmas egy mûvet kalapál össze. Nem tudom, fricska-e ez a könyv számunkra, egyétek, nincs és  nem lehet más. Nem tudom, Joyce (James), beleegyezne-e abba, hogy párban olvassuk az Ifjúkori önarcképével (Hellernél elég egyértelmû az utalás – de ez sincs kidolgozva rendesen).

De nem is kell összeolvasni.

Mert Tom Sawyer Heller könyvében még körbenéz. Sikeres és gazdag író akar lenni, ezért felkeresi szerre azokat az írókat, akiket sikeresnek és gazdagnak tud, és akik már rég nem sikeresek és gazdagok. Errõl szól ez a könyv: mekkora marhaság arra törekedni, hogy „életmûvünket” megkoronázzuk. És hogy ez mennyire nem érdekel senkit. A szerkesztõ Joseph Hellernél el is mondja: írjon meg az író bármit, amit kiadnak, csak már fejezzen be valamit. Egy könyvet.

Vagy foglalkozzon valami mással. Hát ez az, amire képtelenek az írók. Valami mással foglalkozni. („– Nincs semmi más, amit csinálhatnék – vallotta be Pota alázatosan ugyanazt, amit már bevallott egyszer. [...] Kezdem azt gondolni, hogy az írás az egyetlen dolog, amivel meg tudom határozni magam. Többé azt sem tudnám, hogy ki vagyok, vagy hogy mire való az életem, ha nem dolgoznék egy könyvön.”)

Joyce Carol Oates Luxusvilág címû könyvében ezt írja: „...valaha én is önökhöz hasonlóan gondolkoztam, valaha rendet és szimmetriát tételeztem fel a mûvészetben. […] Léteznie kell. A »mûvészet«-ben azonban hiába keresik, a mûvészet ugyanis minden emberi tevékenység közt, minden emberi alkotás közt a leglüktetõbb, leghullámzóbb, a legforrongóbb, legképtelenebb és legkiszámíthatatlanabb, mint azok a csecsemõk, akiket bizonyos gyógyszerek és betegségek hatása alatt álló anyák hoznak a világra – ha megbocsátanak ezért a csupán félig pontos hasonlatért.”

Nagyon pontos a hasonlat.