Ivan Malinovski

A VILÁG FOLYÁSÁNAK KRITIKÁJA
Kritik af verdens gang

 

A templomok eltûnnek a felhõkarcolók közt,

S nem látszanak többé a tornyos paloták sem

A gyárak kéményébõl. Így váltja fel

Az egyik uralkodót a másik. De mikor

Kerülnek teljes leváltásra?

 

Ivan Malinovski (1926—1989) költõ és mûfordító. Emigráns orosz mûvészcsaládból származik. Elsõ kötete 1945-ben jelent meg Dolog címmel, de ezeket a verseket is, meg rákövetkezõ kötetének a verseit is kihagyta Összegyûjtött versei kiadásaiból. Igazi költõi indulásának az 1958-ban kiadott Végsõ haladék címû kötetét tekintette. Nihilistának vallotta magát egész életében, s a nihilizmust tartotta az egyetlen és végsõ értéknek. Bizalmatlanságot szavazott minden fennálló hittel és dogmarendszerrel szemben. Úgy vélte, hogy a mûvészet az egyetlen érvényes megnyilatkozási forma. Verseinek alaptónusa a keserûség és a felháborodás. Sok az ún. tiltakozó verse, melyekben a dán (vagy a többi nyugati) tárasadalom árnyoldalait, visszásságait bírálja a maga saját külön bejáratú trockista-anarchista-maoista platformjáról. Nyilvánvaló túlzásai és tévedései mellett is õ volt a második világháború utáni dán költészet egyik legmarkánsabb egyénisége.

 

 

Henrik Nordbrandt

BÁRHOVA UTAZUNK IS
Hvor vi end rejser hen

Bárhova utazunk is, elkésvre érkezünk csak,

hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk.

S legyen bármelyik város, amelyben elidõzünk,

vannak házai, már késõ visszatérnünk,

kertjei, hol késõ már holdas éjekre várni,

s asszonyai, kiket késõ lenne szeretni,

bárhogy kínozzanak megejtõ közelükkel.

 

És bármelyik utcájuk tûnjön is ismerõsnek,

a keresett virágtengerhez nem vezet,

ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben.

S bármelyik ház is lenne, amelybe visszatérünk,

túl késõn érkezünk, hogy ránk ismerjenek.

És bármelyik folyóban nézzük tükörképünk,

neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk.

 

Henrik Nordbrandt (sz. 1945) a mai dán líra egyik legmarkánsabb egyénisége. Elsõ versekötete 1966-ban jelent meg Versek címmel. Induló éveinek líráját az iróniával fûszerezett kultúr-pesszimizmus jellemezte. A 70-es évektõl évtizedekre a görög szigetvilágba és Törökországba telepedett át, ahonnan verseivel behozta a dán költészetbe a kis-ázsiai–görög mediterráneum világának képeit, látványát, gondolati világát. 1998-ban jelent meg Álomhidak címmel eddigi legjelentõsebbnek mondott kötete, melyet 2000 januárjában Északi Díjjal tüntettek ki. Az utóbbi évtizedekben írt lírája a veszteség, a hiányérzet, a búcsú, a vélt vagy remélt rátalálás, valamint a mindenütt érzett elvágyódás hangjaival van telítve, de egyúttal a kor és társadalma kritikája is.

 

 

Inger Christensen

(VALAKI...)
(En eller annen...)

Valaki betér a házba s ablakából nézi az utcát.

Valaki kilép a házból s az ablakát utcáról nézi.

Valaki jártában az utcán szemléli a járókelõket.

Valaki sajátjának véli a házat, amelyikbe belépett.

Valaki folyton úton van s a házakat nem veszi észre.

Valaki soha nem figyel az utcai járókelõkre.

Valaki sétája során mindig felfigyel önmagára.

Valaki azért jár az utcán, hogy önmagát észrevehesse.

Valaki magára figyel csak és a mások házába tér be.

Valaki soha nem néz vissza a mások házából kilépve.

Valaki hazatér magához, de nem gyújt lámpát otthonában.

Valaki nem akarja, hogy bámulják, sötétben ül inkább.

Valaki járkál a sötétben, fény után keresgél a házban.

Valaki lámpát gyújt ugyan, ám látogatókat mégsem vár.

Valaki, bár vár valakit, feledi, hogy lámpát gyújtson.

Valaki várja, jöjjön bárki, hogy beengedhesse a házba.

Valaki azt mutatja, hogy a házak közt eltûnt a ház.

Valaki azt mutatja, hogy ez a ház nem a keresett ház.

Valaki a keresett házban lámpát oltott s utána elment.

Valaki elment, hogy ne kerüljön tévesen senki se egy házba.

Valaki továbbment, mert rosszul nézte ki magának a házat.

Valaki téves útra ment, mert fényt pillantott meg egy házban.

Valaki jó utat választott, mikor neki rosszat mutattak.

Valaki tévútra irányít valakit s fényt gyújt otthonában.

Valaki a keresett házban fényt gyújt, de õ maga nem látja.

Valaki vak s a keresett házra nincsen semmi szüksége.

Valaki meg elég vak ahhoz, hogy hasznát vehetné a háznak.

Valaki kellõ hasznát venné valakinek, hogy vak lehessen.

Valaki olyannak mutat utat, akit még sose látott.

Valaki épp amiatt tûnt el, mert a helyes útra vezették.

Valaki eltûnt az elõl, akivel egyébként együtt járt.

Valaki olyannal jár együtt, akire pedig nincs szüksége.

Valaki meg se látja azt, aki pedig járna vele.

Valaki, aki — vélik — eltûnt, valakit egyre tovább üldöz.

Valaki úgy érzi, üldözik, és eltûnik ezért egy házban.

Valaki eltûnik egy házban, s ablakába többé nem áll ki.

Valaki eltûnik egy másik házban, egyébként lakatlanban.

Valaki eltûnik az utcán, senkinek se mutatkozik többé.

Valaki oly elhagyatott, hogy csak sötétben jön elõ.

Valaki elhagyja a házát s oda többé sohasem tér vissza.

Valaki behatol egy házba s ott lakik, amíg teheti.

Valaki olyan házban él, amelyik üres éjjel-nappal.

Valaki ablaktalan házban él s nem nézeget ki soha többé.

Valaki fény nélküli házban él s nem tekint többé magára.

Valaki nem vár többé senkit, s nem jön ki maga sem.

Valaki nem lát többé fényt, és végül vakká válik.

Valaki nem mutatja többé, míly egyedül van a sötétben.

Valaki eltûnik a házban, de önmagát még sose látta.

Valaki szál egyedül él házában s másokra nincs szüksége.

Valaki eltûnt a tömegben és azóta senki se látta.

Valaki maga van magával, a többieket nem ismeri.

Valaki maga van mások közt és önmagát sem ismeri.

Valaki maga van, mivel mást már nem is tudna elképzelni.

Valaki maga van, noha másképp is el tudná képzelni.

Valaki maga van, mivel gondolatai elfoglalják.

Valaki mindig maga van s magát haldoklónak tekinti.

Valaki meghalt s az utcára nyíló ablakú házban fekszik.

Valaki meghalt s ahol fekszik, a házban minden fény világol.

Valaki halott az egyébként teljesen elhagyatott házban.

Valaki ott halt meg, ahol senki se várna valakit.

Valaki, aki már halott, fölbukkan a többi között.

Valaki meghalt s bámulnak rá azok, akik épp arra járnak.

Valaki meghalt és házából sötétedés után viszik ki.

Valaki meghalt, s bámulnak rá, akik végül majd megvakulnak.

Valaki csendben áll, magára maradva a másik halottal.

 

Inger Christensen (sz. 1935) költõnõ, írónõ. Elsõ verseskötete 1962-ben jelent meg Fény címmel. Eddigi életmûve csúcsát az 1969-ben kiadott Az és az 1981-es Ábécé jelentik. Ezekben a költõnõ azt kívánja megmutatni nekünk, hogy a vers alanya (olvasója) miként szabadulhat meg szorongásaitól. Merész nyíltsággal nyúl az õelötte még jobbára tabukként kezelt olyan témákhoz is, mint a nõi szexualitás, az orgazmus, a szülés, mert úgy véli: csak attól tudunk megszabadulni, amirõl szólni is merünk. Az Az címû kötet egyébként egyfajta modern kozmológia: egy nyolc napra beosztott teremtéstörténet, illetve teremtési folyamat, amelyik még ma sincs lezárva. Hiányzik azonban belõle a Teremtõ alakja, mert Inger Christensen egy olyan autonóm világot vázol fel, amelyik mintegy önmagát teremti. Az Ábécé viszont az 1200-as években élt olasz Fibonacci matematikus számtani sorára épül: ennek 3-tól fölfelé mindegyik tagja a megelõzõ két számtag összegével egyenlõ. A kötet egyes darabjai arról szólnak (alfabetikus sorrendben), ami van. Különleges versei nem csupán hazájában keltettek feltûnést, de nemzetközileg is, és sok nyelvre lefordították õket.