Jó Walterom

A lábfejem, jaj, meztelen,

Segíts meg, édes Istenem,

Körmöm kiütközött,

Szájam pállott, lehem avas,

A Hold elgurult rézgaras

A lombozat között.

       

Lehettem volna, ami nem,

Lehetne hózentrágerem,

Ozsonnám körözött

Vagy töpörtyû vagy oldalas,

A Hold ma pityke, rézgaras

A lombozat között.

          

Lehetnék ember, nappali,

Kinek danáját hallani,

S már kalapál, zörög,

Amint kukorít a kakas,

De a Hold elgurult garas

A lombozat között.

         

Dalolok én, amint iszom,

De dalomon nincsen haszon,

Hold-nyálat szürcsölök,

Ez orvosságom, kanalas,

De kanalam nincs, s a garas:

A lombozat között.

           

Csak skríbolok, téblábolok,

Hetet-havat lapátolok,

Árnyakat öklözök,

S valahol vár a kurta vas,

Mert elgurult minden garas

A lombozat között.

          

 

Megtapadtan

Megtapadtál itt, mint tengerjáró hajók

oldalán a ki tudja hányadik

réteg alga, hogy azt hihesd, e tapadáson

kívül minden más: hánykódás, vihar,

tûz-víz csupán illúzió...

Gyorsan hûlõ kezû-lábú gyermekeket

nemzettél, hogy betakargathasd mindet,

papuccsal, kesztyûvel, sapkával-sállal

szaladhass utánuk, zsákba fogni,

mint õdöngõ rovart, egy-egy csepp

szökevény meleget.

És letisztogatod kezedrõl a szavak után

maradt vérrögök apró rubintjait,

a pikkelyek makacs ezüstlemezkéit,

nyálkát és belsõségeket, hosszú kötényedet

lesikálod, összehajtod, asztalod rovátkáiból

drótkefével kisikálod a halbûzt.

És lemész emeleti szobádból,

kedvtelésképpen fát farigcsálsz,

szivárványosan szétteríted vagy éppen

elroncsolod erezetének vonalát, és élvezed,

hogy nem hagyja magát, hogy visszaszúr, nem oly

erõtlenül, mint áttetszõ szálkáival a szó,

hogy gyürkõzni kell, emlékezetébe

vésni akaratodat.

És legfõképpen ott állsz az oltár

soha fel nem melegedõ, soha jobban

le nem hûthetõ hûvösénél,

kristályszín, vérszín

csap ki ritmikusan tenyeredre.