Szakembereket, kutatókat és egy igen szûk réteget leszámítva, széles körben e két megnevezés egyike sem tartozik a világosan, jól körülhatárolt fogalmak közé. Talán azért sem, mert a levéltár és levéltáros összetett szavakban a mai köznyelvben egyértelmûen használt levél szó általában leszûkíti e fogalmak értelmét. Pedig a régi magyar nyelvben ez elsõdlegesen iratot, oklevelet jelent, nem pusztán a mai értelmezés szerinti, valaminek írásbeli közlésére szánt, levélnek nevezett írást (az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár VII. kötetének levél címszavában a szó 49 értelmezését találjuk, túlnyomórészt az irat, oklevél szavak származékaiként).

Eredetileg a levéltár szó az értékes, fõként jogbiztosító iratok, az irat jellegû történeti források szervezett õrzõhelyét jelentette, de napjainkban, az elektronikus írásrögzítés és -közlés korában ez a definíció is értelemszerûen bõvül. Nem is beszélve a levéltárral, a levéltári anyaggal foglalkozó levéltártan (levéltárelmélet, archivisztika) fejlõdésérõl. Ez a diszciplína ma már a történeti segédtudományoknak (napjainkban fõleg a középkorkutatással kapcsolatban alaptudományoknak is nevezett) forrástudományokként ismert szakterülete, mûvelõi pedig értékes munkáikkal, forráskiadványaikkal és történeti kutatási eredményeikkel a történettudomány egészét gazdagítják.

Jobban ismert talán a levéltáros fogalom, itt, Erdélyben pedig ez sajátos, a megbecsülést is magában hordozó hangsúllyal töltõdött fel. Köszönhetõ ez elsõsorban a nagy tudású Kelemen Lajos munkásságának. Mert hosszú élete folyamán Kelemen Lajosnak nemcsak szinte példátlan forrásismerete, kivételesen jó memóriája szerzett különleges megbecsülést és tiszteletet, vagy az, hogy a levéltári forrásokból merített gazdag ismereteit olyan egyedülálló ötvözetben adta elõ, amellyel hallgatóságát élõ részesévé tette annak a kornak és társadalomnak, amelyrõl beszélt, illetve az a  magatartása, mellyel minden körülmények között teljesítette a levéltáros elsõdleges feladatát: a kutatás szolgálatát, hanem mindenekelõtt tisztasága és emberi hitele. Ennek köszönhetõ, hogy a belé vetett bizalom eredményeként a rábízott családi levéltárakból, levelesládákból, iratokból kialakulhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében – a szász egyetem levéltára mellett – Erdély leggazdagabb magánlevéltára. A szerény, csak szolgáló embert övezõ tisztelet, a méltó magatartással elérhetõ emberi hitele következtében e tájakon az írástudók körében Kelemen Lajos neve A levéltáros fogalmával azonosult. Erdély-szerte a magyar társadalom számára õ volt a Levéltáros. Ez az azonosulás csak nagyon kivételes emberek osztályrésze lehet. Az Õ esetében ez történt, olyannyira, hogy a levéltári munkával nem összefüggõ minden más cím, rang Kelemen Lajos és a kevés hozzá hasonlók esetében csak sallangnak tûnhet.

Az õt követõ nemzedéknek levéltárosi mivoltában ez az örökség jelentette azt a mércét, amit – ha elérni nem is lehetett – megközelíteni kötelesség lett.

A levéltárosi munkának – talán népszerûtlen, mert minden látványosságot nélkülözõ –  sajátossága, hogy észrevétlenül folyik, amennyiben a szakma követelményei és etikája szerint történik. Akkor figyelnek fel rá, ha valahol a kutatás szolgálatában homokszem kerül a gépezetbe, s megállnak a fogaskerekek. Munkája során a levéltáros azonban a rábízott források elsõ kutatója is, következésképpen – amint ezt számos példa bizonyítja – kutatómunkájának eredményeit közleményeiben értékesíti. Neves történetkutatók, egyetemi oktatók pályája kezdõdött levéltárakban. Egy-egy levéltár valóságos iskolája a szakmai elmélyülésnek, kutatásnak. Levéltárban kezdte egyetemi tanársághoz vezetõ pályáját a medievista Jakó Zsigmond, a példaértékû középkori forráskiadványok elismert készítõje, de ugyancsak levéltárosként indult David Prodan professzor, a román parasztságtörténet neves kutatója is. Voltak és vannak azonban olyanok is, akik kiváló kutatási eredményeik mellett egész életpályájukon a levéltári munkát szolgálták. Sokuk közül itt Ember Gyõzõt és Borsa Ivánt említenénk, a korszerû levéltárszervezés és -elmélet kiváló mûvelõit. Az elõbbi ugyanakkor a magyar hivataltörténet egyik megalapozója, utóbbi pedig a medievisztika ma is tevékenyen dolgozó kiemelkedõ képviselõje. De ugyanezt a pályát követte Aurelian Sacerdoþeanu, a korszerû román archivisztika megalapozója. Élete végéig levéltári munka töltötte be mindennapjait az élõk sorából idõ elõtt távozott Trócsányi Zsoltnak, az Erdély történetét kutatók önzetlen segítõjének is, aki a források nyelvének kiváló ismerete és tudása alapján számos erdélyi vonatkozású munkát írt, erdélyi vonatkozású segédletei pedig nélkülözhetetlen munkaeszközei az erdélyi történeti kutatásnak. A lapszámunkban jelentkezõkön kívül levéltárosként tartják számon ma is Dani János tudományos kutatót, aki hosszú éveken keresztül az itteni középkori okmánytár erdélyi sorozatának egyik szerkesztõségi alapembere volt, levéltárosként közismert szolgálatkészségével és ismereteivel pedig nem egy tanulmánynak és kötetnek volt nevesített vagy névtelen munkatársa, gyakorlatilag társszerzõje. Levéltáros Gernot Nussb�ächer is, aki egyszemélyes szász intézményként folytatja – többek között – az elõdei által megindított szász forráskiadványok megjelentetését. A fentiek természetesen kiragadott példák érdemes, de helyszûke miatt fel nem sorolható levéltári szakemberek sorából.

Levéltárak, levéltárosok. E néhány sor csak vázlatkísérlete mindannak, ami e két fogalommal összefügg. A továbbiakban maguknak a levéltárosoknak adjuk át a szót, akik munkásságuk eredményeirõl, a rájuk bízott levéltárakról, kutatásaikról szólnak egy, a szakfolyóiratoknál szélesebb olvasóközönséghez, amely – reményeink szerint – ezúttal is mérlegelni és értékelni fogja azt, ami hasábjainkon megjelenik.