HU  |   RO  

Korunk 2001 Augusztus

Perverzió pour l’art


Zágoni Balázs

Fonák filmekrõl


A perverzióról szinte mindig a szex jut eszünkbe, mint Mórickának.  Pedig a nemi eltévelyedés mellett ott van a szó morális jelentése (elvetemült, romlott) és egy harmadik is, amit csak úgy nevez meg a szótár, hogy visszás, fonák. Ráadásul ez a harmadik jelentés csak a melléknévi formában szerepel, ebbõl pedig az következne, hogy a perverzitás jelent elvetemültséget és természetesen nemi eltévelyedést, ám aki vagy ami perverz, annak az elõbbi két opció mellett rendelkezésére áll egy harmadik is, tudniillik, hogy fonák. Nos engem õk érdekelnek, a fonákok, akik persze jó eséllyel kimerítik az idézett büntetõszótár (vagy idegen szavak törvénykönyve?) másik két paragrafusát is. A fonákok a film világában igen érdekes jelenségnek számítanak; például a videotékákban nem a horror-pornó polcokon kell keresni õket, megbújnak a semleges filmdráma vagy a még semmitmondóbb, porosodó mûvészfilmek kategóriában. Közben persze kétszeresen is kimerítik a korhatáros filmek kategóriáját, mert nemcsak tizennyolc év alatt, de mondjuk hatvan fölött sem ajánlottak, persze tisztelet a kivételnek (mármint a kivételes nézõnek). Ezek a fonákok lehetnek szadisták, mazochisták, és még néhány jobb nevû izmust is fel lehetne sorolni velük kapcsolatban, de nemigen tudnánk mit kezdeni velük, ha nem lenne itt ez a kulcsszó, amely fogódzót nyújt; õk mások, egy kicsit meg- vagy kifordítódtak, náluk bizony a színe a visszája, a lent voltaképp fent stb.


A fonák filmek tudvalevõen nálunk nem divatosak, mert nálunk a moziban többnyire csak az divatos, ami egy negyedik, esztétikai kategóriában meríti ki a perverzió fogalmát. De errõl most ne beszéljünk, mert olyan sok hasonló film van, hogy még a végén bebizonyítanák az ellenkezõjét. Így hát marad a videotéka meg a sóvárgás, hogy mások, máshol mi mindenhez hozzájutnak. És ha már így utaltunk a hollywoodi filmgyártásra, alábbi példáinkat is kizárólag az észak-amerikai kontinensrõl választjuk, ellensúlyozásként.


Az elsõ fonák, amelzet most megidézünk, Neil Labute kanadai elsõfilmes rendezõ alkotása, és a Férfitársaságban (In the Company of Man) névre hallgat. A  Férfitársaságban szerelmesfilm, csak hát... fonák. Olyannyira szerelmes, hogy két férfi is udvarol a Nõnek, és mindent beleadnak, lovagiasságot, pénzt, eleganciát, finomságot, csak hogy meghódíthassák maguk számára. Csupán annyi a perverzió a dologban, hogy ezt már azelõtt eldöntötték, hogy tudták volna, ki a Nõ. És azt is meghatározták, pontosan hat hétig tart majd a szerelmi ostrom két irányból, utána se szó, se beszéd faképnél hagyják: „meglátod, néhány hét múlva benyeli az altatókat, mi meg majd öreg napjainkig röhöghetünk az egészen”. Chad és Howard ezt az eredeti  játékot választja egyszínû kiküldetésük hat hetének színesebbé tételére és az õket korábban otthagyó nõk megbosszulására, generaliter a gyengébbik nemen. Már csak a Nõ kell, vagyis a nõ, aki elhiszi magáról, hogy õ a Nõ. A véletlen cinizmusa, hogy egy hallássérült gépírólány nyeri el a „pályázatot”, és ami a legfontosabb, van benne egy szemernyi, gondozással továbbfejleszthetõ perverzió ( itt: romlottság), hogy mindkét férfi udvarlását fogadja egyszerre. A nagy perverzió természetesen nem ennyibõl áll: még van egy csavar, egy fonák: Howard, a „gyengébbik” jellem, akit Chad elég nehezen gyõzött meg a terv kiválóságáról, tényleg belehabarodik Christinbe. Felrúgva a játékszabályokat, mindent elmond a nõnek, Chadet bemártva és több kárt téve a lányban, mint amennyit Chad legnagyobb erõfeszítésével is képes lett volna. Semmi profizmus, csak férfiatlan érzelmeskedés és gerinctelenség. Christint ezzel teljesen elveszíti, különben is a lány Chadet szerette igazából. A film végére aztán kiderül, az igazi célpont õ, Howard volt, Chadet nem is csalta meg senki, most is ott dorombol a szõke cicamica az ágyában. Mindent Howard „kedvéért” eszelt ki. Alkotott egy forgatókönyvet, amelynek része volt az, hogy Howarddal elhitet egy másik forgatókönyvet, ami a nagy könyvnek csak egy része. Chad szenvedélyesen és zseniálisan találja ki és rendezi folyamatosan a maga kis drámáját a filmben. És bejön neki, ez pedig csak a zseniknek jut osztályrészül. Hiszen Howard összeomlása maga az elismerés. És egyben katarzis, amit õ, Howard, az egyedüli nézõ és szereplõ él át, a mû végén. Így az utolsó kérdés és válasz (Howard: De miért tetted? Chad: Mert megtehettem.) is új értelmet nyer. Hajlamosak vagyunk arra, hogy erkölcsi számonkérést halljunk ki a kérdésbõl, és ez rendben van. A válasz viszont tisztán esztétikai: megtehettem; vagyis megalkothattam ezt a mûvet, miért ne tettem volna?


A film fonákja épp attól válik erõteljessé, hogy „színe” a szó szoros értelmében eltûnik. A helyszínek egyszínû kékes-szürkés irodaházak, röpterek, közvécék, és szinte senki mást nem látunk, csak ezt a három embert, aki ezáltal teljesen dominálja a teret s a figyelmet.


Következõ fonákunk a South Park: Nagyobb, hosszabb, vágatlan (South Park: Bigger, Longer, and Uncut), a South Park címû tévésorozat alapján készült mozifilmváltozat. Az opus fõhõsei amerikai pupákok, a címben említett kisváros néhány jól táplált elemistája, akik, miután megtudják, hogy osztálytársaik melyik korhatáros filmben szedték fel a legújabb, legklasszabb káromkodásokat, életük céljának tekintik a film megtekintését. Ez nagy nehezen sikerül is, bejutnak a moziba, megnézik a filmet, melyben két kanadai komikus játszik, majd a moziból olyan szókinccsel távoznak, amellyel méltán felhívják magukra nemcsak a diákok, hanem a tanárok figyelmét is. A suliban igen nagy lesz a galiba, hamarosan megalakul a „Nõk Kanada ellen” mozgalom az anyukák körében, melynek vezetésével sikerül háborút kirobbantani a két szuperállam között. A társadalomkritika igen éles, lásd csak az elnököt is félreállító „Nõk Kanada ellen” mozgalmat, vagy „mikroközösségi” szinten: az egyik srác a tévében egy pornófilmet néz, és az édesanyját véli felismerni benne. Hamarosan az belép az ajtón: „Anya, én tudnék arról, ha te egy pornófilmben (scheise-movie-ban) játszanál? / Igen, kicsim, tudnál” – és az ajtó becsapódik. Ehhez képest az a jelenet, amikor kiderül, hogy az Ördög homoszexuális, és Szaddam Husszeinnel hancúrozik az ágyban, csak finom irónia. Amúgy a filmben hihetetlen mennyiségû és minõségû káromkodás hangzik el; ha egy jobb sorsra érdemes közszolgálati tévé sugározni szeretné, meggyõzõdésem, a film hangsávja egy folyamatos sípszóból állna.


De ez még nem fonák, ez csak amolyan mezei perverzió. Az igazán fonák az, hogy a mocskos szájú kölykökrõl és a mocskosabb lelkû felnõttekrõl szóló South Park valójában rajzfilm.


A John Malkovicho-menet (Being John Malkovich). Spike Jonze filmje tavaly aratott a magyarországi a mozikban, nálunk csak videotékákban található meg. A film fantáziának indul, fantazmagóriaként folytatódik, és delíriumos rémálomként ér véget. Nem azért, mert „csúnya dolgokat mutat”, hanem mert halálos következetességgel továbbgondolja saját premisszaként használt hülyeségeit. Képzeljünk el egy munkanélküli bábszínészt, aki iratrendezõnek jelentkezik egy céghez, majd véletlen folytán felfedez egy rejtett alagutat az irodában, ami egyenest John Malkovich agyába vezet (!). Beavatja a titokba a cég titkárnõjét is, aki remek üzleti érzékkel bírván, százdolláros egységáron a nagyközönség elõtt is megnyitja az alagutat tizenöt perces John Malkovich-menetekre. A biznisz jól megy, de ettõl a bábszínész semmivel sem kerül közelebb a hõn imádott titkárnõhöz. Sõt, a helyzet rosszabbodik, amint a titkárnõ megismeri a bábszínész feleségét, ugyanis a két nõ egymásba szeret elsõ látásra. Ám  Maxine, a titkárnõ csak akkor szereti Lottét, amikor az Malkovichban tartózkodik. Így gyakorta adnak találkát egymásnak úgy, hogy Lotte „bemegy” Malkovichba, Maxine pedig valóban találkozik a sztárral, és megvárja, amíg Lotte átveszi az irányítást. Ennyi, azt hiszem, bõven elég volna, de még nincs vége. Az ilyen módon átjáróháznak vagy vidámparknak használt Malkovich is (akit természetesen tényleg John Malkovich játszik) gyanút fog az utóbbi idõben tapasztalt furcsaságok miatt, és nyomozni kezd. Hamarosan ráakad az alagútra, és önmaga is belép saját agyába. Utazás a koponyámon belül – gondolhatja, de a látottak hatására felkéri a lelkes csapatot, hogy szüntessék be a turizmust az agyában, mert végtére is ez privát terület; ellenkezõ esetben kénytelen lesz a bírósághoz fordulni sorozatos magántulajdon-sértés miatt.


Az eddigiek alapján akár arról is szólhatna a film, milyen perverz módon rajongunk sztárokért, akik végtére is egyáltalán nem érdekelnek bennünket, kizárólag a lehetõségeik, hatalmuk, testük, vagyonuk vonzó számunkra. De a film nem tanmese. Bár a végén majd egy húszfõs aggmenházi csapat költözik be hosszabb idõre Malkovichba, õket sem a sztárkultusz, hanem a „szükség” hajtja. A szerelmespár, Maxine és Lotte és a bábszínész sorsa érdekesebb: Maxine teherbe esik Malkovichtól, amikor, mint állítja, Lotte volt benn, így Lotte az „apja, vagy mittomén, a másik anyja” a megszületõ kislánynak. Közben láthatjuk, amint a kislányból a bábszínész sóvárgó pillantással néz a két elvesztett nõre.


Teljes a káosz. És a film végén nem úgy oldódnak meg a dolgok, hogy helyreáll az eredeti rend, hanem hogy állandósul ez a fonák helyzet (itt most még gyengének is tûnik a fonák, jobban talál a perverz). S mintha ez nagyjából minden szereplõnek így volna jó, akinek pedig nem, az úgysem tud tiltakozni, mert valaki más lakik benne.


A színe a visszája: a Férfitársaságban bebizonyítja, hogy a rombolást tekinthetjük akár kreációnak is, a South Parkban a korhatáros film a gyerekeknek szól, és ez nemcsak a filmben, hanem anyagából kifolyólag a filmre is érvényes. (Kíváncsi vagyok, hány szülõ vitte el tévedésbõl a gyermekét, majd az elsõ dalocska, elsõ sora után menekült a gyerekkel, miközben legszívesebben maradt volna.)


A fonák filmekben az a szimpatikus, hogy úgy tartanak tükröt a társadalomnak, hogy tulajdonképpen nem is ezt akarták. Nem akartak senkit kioktatni, jobb belátásra téríteni, „csak vicceltem”, mondják talán egy kis bûntudattal is. Úgy vagyunk velük, mint a néhány éves gézengúzzal, aki mond egy disznóságot, majd vigyorogva várja a hatást. Legszívesebben lekevernénk neki egyet, de megtorpanunk, túl ismerõsen hangzik ez a felháborító trágárság. Vajon nem a mi „tulajdonunk”?


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal