HU  |   RO  

Korunk 2001 Augusztus

A normalitás és határai


B. I. J.

A normalitás ellentéte nem a perverzitás, hanem az abnormitás, a deviancia. Fordított irányban már kevésbé lehetünk határozottak. Aki nem perverz, az lehet „normális”, esetleg viselkedhet „természetesen” – de ez utóbbi már világnézetileg elkötelezett formula. Amikor tehát a Korunk a perverzitás és a normalitás fogalmaiból indul ki egy lapszám erejéig, egy kiegyensúlyozatlan, billegõ mérleget mutat meg. A perverzitás fogalma kisiklik a kétosztatúság körébõl, s a tudományos közvélemény, az etika, a törvénykezés huszadik századi alakulástörténete pontosan jelzi azt a változást, ami végbement körülötte. Michel Foucault magát „a perverzitás születését” is a hatalom 19. századi átalakulásával hozza kapcsolatba A szexualitás történetében. Nem arról van szó, hogy a szexualitás e formái ne léteztek volna korábban is, hanem az egyre részletesebb, pontosabb megnevezésükrõl, illetve beillesztésükrõl egyfajta pszichológiai/patológiai rendszerbe. „E hatalmi forma sokkal állandóbb, sokkal figyelmesebb és kíváncsibb jelenlétet követel meg ahhoz, hogy fennhatóságát gyakorolhassa, mint a régi tilalmak; ez a hatalmi forma közelséget feltételez; legfontosabb módszere a felügyelet és a kitartó megfigyelés; megköveteli a kommunikációt, a vallatást: csakis azzal lehet kicsikarni a beismerõ vallomásokat, csakis azzal lehet napfényre hozni olyan titkokat is, amelyekre a kérdések eredetileg nem is vonatkoztak” – mondja Foucault, ironikus utalást téve többek között „a díványokon elsuttogott vallomások” újabb formáira. Az újdonságot tehát az a részt vevõ figyelem jelenti, amellyel a hatalom megérteni, „megérinteni”, tapasztalni és kezelni próbálja a szexualitást és a perverziókat – olyan kifinomult módon, hogy Foucault szerint maga a hatalom is perverznek mondható ebben a törekvésében.


De hol, a normalitással szembeni, csillagszerûen szétágazó, mozgékony ellentét-tengelyek melyik pontján helyezkedik el a perverzitás? Egy szerelemmel és szexualitással kapcsolatos filozófiai nézeteket összegzõ kötetben Michael Ruse a bevett kulturális kódok (amelyek olykor szeretik magukat egyszerû biológiai kódként meghatározni) és viselkedésminták elleni vétségként közelíti meg a perverzitást. Nem annyira morális vétségrõl van szó, mondja a filozófus, inkább „esztétikairól”. Abban a pillanatban, amikor nem kinyilatkoztatásszerû, hanem racionális megalapozású etikát épít fel valaki, nehéz lenne erkölcsi szempontból kifogásolnivalót találni egyes konszenzuális alapon mûködõ, a kulturális hagyományban perverznek minõsülõ tettekben. A szerzõ azáltal, hogy az „esztétikai kód” – a test reakcióira lefordítva: az undor és az azonosuló izgalom – körébe utalja a perverzitást, egyrészt közmegegyezés függvényévé teszi azt, ami magától értetõdõnek látszott. Másrészt magyarázatot kínál arra is, hogy mibõl ered a meg-megújuló érdeklõdés a perverz gondolatmenetek és cselekedetek iránt a regényekben, filmekben, filozófiai munkákban. Az esztétikai kód állandó változásban van, állandóan önnön határait firtatja és járja körül. Mûködési alapelve pedig ugyanúgy dialogikus, ahogyan Jean Clavreul a „perverz párosról”, errõl a sokáig erkölcsi/tudati paradoxonnak tûnõ lehetõségrõl állítja.


A lapszám több írása foglalkozik a homoszexualitás kérdésével, megszólalnak azoknak a civil szervezeteknek a képviselõi is, akik állásfoglalásaik révén nem egyszerûen külsõ, nemzetközi legitimizálásra vártak a romániai törvénykezés megváltoztatásának érdekében, hanem belülrõl fakadó igényt fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban. Ezek a szövegek a perverzitás fogalmának történeti beágyazottságára hívják fel a figyelmet: azáltal, ahogyan sikerül újabb (emberjogi) kontextust teremteni a homoszexualitásnak, egyre inkább kívül kerül a perverzitás vonatkozási rendszerén, amelybe az elmúlt évszázadok filozófiai és vallási rendszerei helyezték.


A perverzitás fogalmáról folytatott vita végsõ soron egy társadalom alapértékeinek újramegerõsítését, alapos vizsgálatát is elindíthatja. Nem véletlenül kezdõdik a lapszám a „Mi teszi Önt boldoggá?” kérdés többszempontú megválaszolásával. A válaszokból kiderül: a nyitott gondolkodás, a fokozottabb empátia a másik személy iránt nem jelenti azt, hogy nincsenek jól körvonalazható személyes és társas értékek, amelyek biztosíthatnák egy kulturális közösség zavartalan és értékteremtõ funkcionálását.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal