HU  |   RO  

Korunk 2001 Június

Hamlet, dán királyfi


H. A.

 


Hamlet százada. Statisztikák nélkül is bizton állítható: a Hamlet volt a 20. században a legtöbbett játszott, idézett, kommentált színmû. Századunk gyermekei úgy érezték, ezt a történetet nekik és róluk írta a szerzõ, õket szólítja meg a dán királyfi, az õ szavai visszhangozzák leginkább kérdéseiket és dilemmáikat. E háborúk és diktatúrák sanyargatta században mindenkit megkísértett a létezés terhének tudata, az értelem válsága, a tehetetlenség rémülete: a kizökkent idõ érzete.


„Az európai Hamlet most milliónyi kísértetet lát felvonulni” – egy világ romjai fölött tanúként õt idézte Paul Valéry 1919-ben (A szellem válsága), ezt a képet folytatva („a kísértet titkos és rosszul idõzített jelenése”) szintén õt aposztrofálja a rövidesen búcsúzni készülõ század gondolkodójaként 1993-ban Derrida (Marx kísértetei, Exordium). Hamleti század? Talán nem túlzás ezt mondani, ha arra gondolunk, hogy az önkínzó kétség: jobb-e élni, jobb-e meghalni, muszáj-e gondolkodni egyáltalán azon, hogy vagyunk-e, avagy nem vagyunk – a magunk mögött hagyott száz esztendõ felétõl számítva nem pusztán a hívõ ember vitája az öngyilkossággal, hanem az egész emberiség jövõjének nyitott kérdése.


Most már a színpaddal vetekedve a filmvászon vitte alakját nézõk milliói elé. Sokféle változatban, amelyek mindegyike mintha folytatná is, de vitatná is az elõzõt, egyfajta szelíd megszállottsággal hajszolva az egyedül igaz, a végsõ megfejtést, holott olyan nincs, csupán a mû van és fõhõse, változó világokban is változatlanul. A Hamlet az értelmezések sokféleségének köszönhetõen 20. századi mû, akárcsak a Don Quijote, amely ugyanazon kor szülötte. Megannyi  különbsége ellenére is a legtöbb értelmezés történelmi alaknak láttatta, akit a kor betegít meg és ítél tehetetlenségre, vagy, épp ellenkezõleg, szólít fel arra, hogy tegyen valamit, mutassa meg a világnak a bûn és hatalom igazi arcát. De közben szintén az elmúlt század hívta elõ a mû lapjairól az individuum idõtlen drámáját is, amikor Freud doktor és követõi pszichoanalitikus heverõjén hõsünk tudatalattijában hihetetlen lelki szövõdmények titkára derült fény…


Váltakozva volt beteg és szánalmat érdemlõ, illetve szorongatottságában is nagyszerû, felemelõ szépséget sugárzó ifjú. Olyan, amilyennek Laurence Olivier és Szmoktunovszkij, Gábor Miklós és Ion Caramitru alakjában elõttünk állt. A 20. században egy kicsit minden ifjú Hamletnek képzelte magát…


Négyszáz éve született. A mû bemutatásának valószínû éve 1601 vagy 1602. Elsõ kiadása 1603-ban látott napvilágot.


Ez adta az alkalmat, hogy újra megszólítsuk. Hogy újólag szóra bírjuk. Hogy beszéljünk a mû  újabb fordításairól, amelyek versenyre kelnek Arany János klasszikus értékû tolmácsolásával. Közülük a legfrissebb a Jánosházy Györgyé – a mû ötödik felvonása az õ fordításában olvasható számunkban.  Fiatalok értelmezésével, akik mindent másként látnak és gondolnak – miért ne vélekednének hát másként éppen Shakespeare remekérõl? És, valódi kuriózumként egy magyar származású pszichoanalitikus eredeti kísérletével, akinek az az elképesztõ ötlete támadt, hogy továbbírja a mûvet, és az általa elképzelt hatodik felvonásban rendre feltárja a konfliktus végig elhallgatott rugóit és titkait.


Nemrégiben láttam a Titus címû amerikai filmet. (Készült 1999-ben, rendezte Julie Taymor, a fõszerepet alakítja Anthony Hopkins.) A Titus Andronicus filmváltozata, és híven követi a dráma szövegét. Kegyetlen film az elviselhetõ határáig és szinte azon túl. Az emberi gonoszságról szól, amely elindítja a bosszú gépezetét – és  utána már nincs megállás. Fiatalon írta Shakespeare, vitatták is, hogy õ-e a szerzõje. Olyan, mint a Hamlet elõjátéka vagy „fekete” változata. Milyen is az, amikor a bosszú gondolata minden töprengés, habozás nélkül mozgásba hozza az embereket – milyen a „szemet szemért, fogat fogért” radikálisan véghezvitt parancsa.


Néhány éve a Troilus és Cressida kolozsvári elõadása is éreztette: a filozofikus mélységû vagy meditatív, szellemes vagy játékos, szövevényesen költõi Shakespeare mellett van ez a direktebb, durvább, kegyetlenebb része is az életmûnek. Eljött volna napjainkban ennek az ideje? A Hamlet csillaga letûnõben volna? Nincs elégséges támpontunk, hogy a kérdésre válaszoljunk. Egyelõre arról tudósítunk: az ötödik évszázadába lépõ Hamlet él és itt van közöttünk…


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal