HU  |   RO  

Korunk 2001 Május

„Mért legyek én tisztességes?”


Selyem Zsuzsa

Tám-ti-ti tám-ti-ti tám-tám


 


Tud-e válaszolni a vers élõ ember kérdéseire? No, próbáljuk meg pontosabban: segíthet-e a vers abban, hogy még azt sem tudom, mi a bajom, és ez a baj baj-e egyáltalán? „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” József Attila Két hexametere eléggé egyszerûnek és eléggé versnek tûnik ahhoz, hogy vele próbálkozzunk. Mért legyek én tisztességes? Egyszerû kérdés, minden szavát értem, nem? Mért ne legyek tisztességes! – önmagában ez a felkiáltás sem okoz gondot.


De mit kezdjünk a kettõvel egyszerre? Ó, újra ez a kérdés: hogyan lehet egyszerre, amint azt Csokonai Lili írja az jó Kéri Mártonhoz: „hát jó! Szeress, szeress, szeress! – kettõnket!, szeress, de egyszerre, ne egymás után, páros és páratlan”, noha nekünk is csak egy tetemünk vagyon, melyet: kiterítenek úgyis.


Az, hogy kiterítenek, nincs mese, azt jelenti, hogy felravataloznak, ami egy másik feltétellel van összefüggésben, azzal, hogy meghalok. Ezt persze mondhatnám csúnyábban is, ha mondható egyáltalán a meghalás. Meghalok, próbálgassuk csak mondani. Látjuk, hogy milyen nagyképû? És hogy milyen pontatlan? Mintha én halnék meg. Pont mint a tavaszítás, mintha rajtam múlna a tavaszodás. Stréber igyekezet, még akkor is, ha a stréberségnek mindig van egy tragikus stichje, ami fölkeltheti részvétünket.


Mért keltené föl részvétünket, hogy valaki azt mondja: meghalok? Mert a folytatásnak, annak, hogy „Kiterítenek úgyis”, a rejtett tárgya nem csak arra a nyafogó énre vonatkozik? (És ha továbbvinnénk József Attila szerkezetét: mért ne keltené föl részvétünket, hogy valaki azt mondja: meghalok? Mert benne vagyunk nyakig?)


József Attila Két hexametere a stréberség védõbeszéde: nevetséges, kicsi dolog mindaz, amit nagynak gondolunk, amiért sebesen galoppolunk, nevetségesen kicsi mindennek az ellentéte is, hiszen a végén, bármennyire is igyekszik az ember, végül mégiscsak kiterítés van, szétszóratás, pont.


József Attila Két hexametere a stréberség ellenbeszéde: nevetséges, kicsi dolog mindaz, amit nagynak gondolunk, amiért sebesen galoppolunk, nevetségesen kicsi mindennek az ellentéte is, hiszen a végén, bármennyire is igyekszik az ember, végül mégiscsak kiterítés van, szétszóratás, pont.


 


Ha a végeredmény felõl nézzük a dolgot, azt kérdeni, hogy mért legyek tisztességes, majdhogynem egyenértékû azzal, hogy mért legyek. No de ki lehet biztos a végeredményben? Hogy melyik az a pont, ami a vég? Feltételezéseink vannak, meg naiv igyekezetünk tudni, hogy melyik is az a végpont, hogy hová tart ez az egész, próbálkozunk egyre pontosabb kifejezéseket találni rá („kiterítés, szétszóratás, pont”, írtam néhány sorral fennebb), és szinonimáink egyre viszonylagosabbá teszik vélt tudásunkat. És az egész oda tart, hogy minden, amit tudhatunk, az rendíthetetlen nem tudásunk, melynek konkrét formája a kérdezés. Babitsnál, József Attila magát emésztõ szikár alakjánál ez így történik: „miért nõ a fû, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nõ?” Meglepõen közel van egymáshoz József Attila és Babits kérdése: a szerkezet szinte azonos, annak ellenére, hogy Babits e két kérdésért ír egy ötvenhárom soros verset, annak ellenére, hogy Babits közvetlenül a létre kérdez rá, nem annak módjára, annak ellenére, hogy ezt a létre-kérdezést jóval konkrétabban, a fûszál élettörténetén keresztül teszi. És persze annak ellenére is közel van egymáshoz a két kérdezés, hogy a két konkrét ember, Babits és József Attila élettörténete egymáshoz viszonyítva: távolodás.


És a két konkrét ember egymástól távolodó élettörténete a versekhez viszonyítva: közeledés?


 


Ilyenkor újra kell kezdeni a versolvasást, még lassabban, álljunk meg minden szónál. Miért mondja úgy, hogy „mért”? Persze, a hexameter, csakhogy miért kell ide hexameter? Dobolni kell a verset, azért. Mert rendben van, hogy szép kérdéseket teszek föl, szép archaikusan kiterítenek úgyis, de ahhoz, hogy vers legyen, kell ez a tám-ti-ti  – tám-tám – tám-tám – tám-titi – tám-titi – tám-tám. Kétszer halljuk ezt a ritmust, a hangok között is alig van különbség, írásjelkülönbségek plusz egy hangcsere: a második sorban (a vak is hallja a verset) az én helyett az van: ne. A kérdés lassú volt a felkiáltáshoz képest, a felkiáltás gyorsabb volt a kijelentéshez képest, amit nyert a réven a tempó, elvesztette a gáton, a két sor ha egyszerre indulna, nagyjából egyszerre érne véget. De hol? 


Én helyett a második kérdésben ne. Ez a jelentéktelen betûcsere olyan hirtelen változást idéz elõ a szavak jelentésében, amitõl akkor is elakadna a lélegzetem, ha a kérdés nem volna kicserélve felkiáltójelre. És ne feledjük: a második sor olvasásakor-hallgatásakor már túl vagyunk egy kiterítésen. Vagyishogy teljesen normális dologról van szó: ha kiterítettek, akkor két betû felcserélõdött.


Kiteríteni: akadjunk fenn ezen a kifejezésen. Mert József Attila idején sem volt ez kizárólag a személyekkel kapcsolatos tevékenységre lefoglalva. A kiterítés mindennapos élménye: „Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen. // Én még õszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra. / Engem vigyen fel a padlásra.” Nem, nem azt szeretném ebbõl kihozni, hogy a padlásra kívánkozás halálvágy, inkább azt, hogy a kiterítés egy gondos gesztus, és hogy ezért a gondos gesztusért méltán nyafogott az én, ott, abban a padlásos versben. És ha a kiterítés az anya iránti vággyal került összefüggésbe, akkor látom, hogy miért olyan vidám ritmusban, olyan szép harmonikus kereszt-szimmetriában galoppol mind a két alig és nagyon különbözõ mondat: tám-titi – tám-tám – tám-tám – tám-titi – tám-titi – tám-tám. A Két hexameterben a kiterítést ez a gondos dallam közel viszi a számára mindig távoli anyához. Aki nélkül csak egy halom kiterítésre váró rongy az én.


Egy halom – no igen: vagy „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált. / Így él a gazdag is, szegény is, / így szenvedünk te is meg én is …” A te József Attilának ebben a versében a „magad emésztõ szikár alakra” vonatkozott, arra az éntõl megbántottra, a távol-levõre. Ebben a halomban (vagy: ebben a ruháskosárban) viszont közel vannak. Az, hogy közel, meg az, hogy vannak, mindkettõ csoda, egyszerre.


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal