HU  |   RO  

Korunk 2001 Április

Afrika nyomában – gróf Teleki Samu után még egyszer


Szabó Árpád Töhötöm

Afrika – egyelõre néhány közhelyben. Az elsõ dolog, amit az ember – a mai ember, vagyis az európai ember – Afrikáról megtud, még óvodás korából származik. Eszerint télire oda vonulnak tõlünk a vándormadarak. Illetve a dolog  inkább úgy néz ki, hogy az ifjú emberpalánta télen megkérdi, hogy hová lettek a fecskék. (Nevezzük ezt tudományos érdeklõdésnek.) A válasz a kérdésre ismert. (Nevezzük tudományos válasznak.) Afrika tehát, ellentétben zord tájainkkal, olyan hely, ahol nincs tél, nincs hideg, és nincs hó. Máris ott tartunk, hogy a közhelyet cáfolnunk kell. Afrikában van hideg és hó, ha tél, európai értelemben, nincs is.


További közhelyek: Afrikát négerek lakják, akik elsõsorban attól négerek, hogy nem fehérek. Másodsorban nem fehérek, mert nem rendelkeznek a mienkhez hasonló kulturális vagy tárgyi javakkal. Tudjuk, hogy ez a nézõpont milyen csapdaszerûen téves lehet, mert egyértelmûen fehér szemléletmódot érvényesít, így hamis fényt vet az úgynevezett primitív négerekre. Igaz, hogy kultúrájuk különbözik a fehér ember kultúrájától. A tudományosság ezt sokáig hangoztatta, és ma is teszi. Ám a tudományosság azt is hangoztatta, hogy az a kultúra valamiféleképp szegényebb a fehér emberénél. Ez sem igaz – nekünk, fehér embereknek talán nem kielégítõ. A Tanganyika-tó mellett él például egy törzs, amelynek tagjai naponta két órát dolgoznak – ennyi bõségesen elegendõ az általuk megfelelõnek ítélt anyagi jólét megteremtéséhez –, a többi idõt kulturális és társadalmi javaik gyarapításának szentelik: közösen énekelnek, csereberélnek, társadalmi életet élnek. Építik kultúrájukat, társadalmi kapcsolataikat, mert ez számukra fontosabb, mint az anyagi javak felhalmozása. Afrikát tehát valóban négerek lakják – jobbára –, akik merõben másként gondolkodnak, mint mi.


Másik közhely: Afrika titokzatos világ, a négereknek egzotikus a kultúrája, egzotikusak a tájak, egzotikusak a növények. Afrika egzotikus. Ezt a közhelyet nem áll módomban cáfolni: Afrika valóban egzotikus. De Afrika pont ezért rengeteg kérdést vet fel, és a kérdésekre meglepõen eltérõ válaszokat ad. A kontinens tehát nem egy egység – van tõlünk délre egy hatalmas földrész, amelynek lakói más bõrszínûek, más kultúrájúak, más a gondolkodásmódjuk. Ez igaz, de csak akkor, ha figyelembe vesszük azt, hogy ez a hatalmas kontinens tele van különbözõségekkel. Mindenféle szempontból.


Ezt a különbözõséget a földrész sokáig nem engedte föltárni. Térbeli közelsége ellenére Afrika sokkal tovább õrizte titokzatosságát, mint a távoli Amerika vagy Ausztrália. Talán pont azért, mert kiismerhetetlen, mert széttagolt, mert nem egy egység. És nem mellékesen: védték a trópusi betegségek, amelyek megakadályozták az európai kutatók hosszabb ott-tartózkodását, védte a kiterjedtsége, az utak hiánya. A felfedezõk útja általában hatalmas, hajózható folyók mentén vezet. Afrikában sok helyen erre sem volt lehetõség, mert a folyók mocsarakban, deltákban tûnnek el, vagy vízesések szakítják meg õket. Afrika felfedezése tehát csábító volt, tudományos kérdéseket vetett fel, de a teljes felfedezés sokáig váratott magára.


Újabb közhely: Afrikát az angolok, Livingstone és társai, a franciák, a nyugati népek fedezték fel. Ez csak részben igaz. Nem kevés büszkeséggel mondhatjuk, hogy az Afrika-közhelyek lerombolásában és a fehér foltok eltüntetésében nem egy magyar tudós – esetleg kalandor – játszott jelentõs szerepet.


Magyar László (1818–1864) 1844-ben indult el tengerészként szinte világ körüli útjára. Néhány évvel késõbb, sok hányódás (katonáskodás, fogság) után Afrikába hajózik, csónakutazást tesz a Kongón, bejárja Közép- és Dél-Afrika jelentõs részét. Az ovimbundu nép Bihé nevû államában telepszik le, feleségül veszi a fejedelem lányát. Innen indul útjaira, és számos néprõl küld elsõként tudósítást. Élete utolsó napjait betegségben tölti az angolai tengerparton, Luandában, ott is hal meg. Rengeteg kéziratának nyoma veszett.


Torday Emil (1875–1931) neve itt nemcsak felfedezõként érdekes. Saját tevékenységére reflektálva egy munkájában a következõket írja le: a 19. század elején a perzsa követség elsõ titkára Európában járt. A sah, mielõtt útjára bocsátotta volna a követet, felszólította, hogy végezzen tudományos munkát – mai szóval élve néprajzi kutatást. Tisztázzon olyan kérdéseket, hogy Anglia-e London fõvárosa vagy London Angliáé. A követnek fel kellett fedeznie Európát. Nem csak Európa állt tehát a tudományos érdeklõdés azon fokán, hogy a világ többi részeit le akarta írni, történt ez fordítva is. Csakhogy Európa elõbb tette meg a lépéseket, egységes, következetes lépéseket tett, így egyértelmûvé vált, hogy a világot csak egy szemszögbõl lehet vizsgálni, és az európai. Torday Emil tehát erre reflektál. Nagy érdeme az Afrika-kutatás mellett az, hogy ráébred: amiként a perzsa követnek sem sikerült volna Európát egy egységként leírni, akként egy európainak sem sikerülhet ugyanezt megtenni Afrikával. Õ maga sem törekedett erre.


Afrika, híven sokszínûségéhez, csak lassan engedte meghódítani magát mind tudományos, mind katonai értelemben,1 bár felfedezése mondhatni már az ókorban megindult. Ám ezekben a felfedezésekben nagyon sok volt a fantázia teremtette adat, a mítosz, a legenda, a tudományos pletyka. A középkor ezeket hajlamos volt elfogadni, így az európai tudományosság akkor ébredt rá az Afrika-képét tekintõ hiányosságokra, amikor az 1700-as években D´Anville francia földrajztudós csak a tudományosan igazolható tényeket vitte rá egy Afrika-térképre. Megdöbbentõ eredmény született: Afrika térképe színezett szegélyû, hatalmas fehér folt volt. Az addigi európai törekvéseknek nem volt céljuk a kontinens belsejének feltérképezése. Hadállásokat építettek a tengerparton, ahonnan és ahová az árut be lehetett hajózni. Rabszolgákat adtak az épülõ Újvilágnak, cserébe ellátták a különbözõ törzseket a maguk civilizációja által kitermelt javakkal (átkokkal: fegyverrel, alkohollal) vagy értéktelen csecsebecsékkel.


A törekvés fehér foltok eltüntetésére a 19. században indult meg intenzívebben. Ezzel együtt tûntek el Afrika-közhelyek, és jelentek meg újak. Az elsõ idõszak az amatõröké volt: kereskedõk, katonák, kalandorok járták a hatalmas kontinenst, keresték a bennszülöttek mítoszaiban, elbeszéléseiben létezõ helyeket. Afrika lassan-lassan színesedett, de a kérdések megválaszolásával a válaszok néha homlokegyenest ellenkezõ volta miatt újabb kérdéseket vetett fel. A kalandorok tényeket hoztak, az utánuk ott járó tudósok ezeket igazították ki. A század végére már csak Kelet-Afrikában maradt nagyobb feltáratlan terület. Ennek a fehér foltnak az eltüntetésében vállalt szerepet Gróf Teleki Sámuel és segédje, Ludwig von Höhnel. Jobban mondva ezt a fehér foltot tüntették el Afrika térképérõl, mert utánuk már csak részletkutatások maradtak.


A széki Teleki család neve nem ismeretlen az erdélyi történelemben, mûvelõdéstörténetben. A családból az évszázadok során került ki politikus, író, a nõi egyenjogúság korai harcosa, szabadságharcos, katona és felfedezõ. Legismertebb a könyvtáralapító, az ugyancsak Sámuel nevet viselõ kancellár és a felfedezõ Teleki Sámuel.


Ebbe a családba született 1845-ben gróf Teleki Sámuel, aki késõbb a családi vagyon révén Erdély egyik leghatalmasabb és leggazdagabb fõura lett. Katonai pályára készült, de tanulmányokat folytatott Berlinben, Göttingenben. Matematikát, csillagászatot, természettudományokat és családi hagyományként nyelveket tanult. Késõbb valóban katonai pályára lépett, a honvédség újjászervezésekor huszártiszti rangot kapott. A katonáskodás azonban nem szolgált elégtétellel neki, 1881-ben megválik az uniformistól, és politizálni kezdett. Végül ez segítette kiemelkedni, mert újdonsült képviselõként még abban az évben, tavasszal bemutatták Rudolf trónörökösnek és feleségének, Stefániának. Teleki és a trónörökös között mély barátság szövõdött. Még azon év õszén Rudolf és kísérete ott volt Görgényszentimrén, a medvevadászaton. Itt mélyült el a trónörökös és Teleki közt a barátság; és talán itt, kettejük közt  született az Afrika-expedíció ötlete. Hogy miként? Ma sem tudni pontosan. A korabeli monarchia tele volt pletykákkal, intrikákkal. Teleki közel lévén Rudolfon keresztül az udvarhoz, részese lehetett a magasabb körök intrikáinak is. Hirtelen elhatározással indult Afrikába, de akkor annál alaposabban készült.


A kiváló vadász Teleki a görgényszentimrei vadászatokat igen fontos társasági eseményekké avatta, és ebben nem kevés szerepe volt személyiségének. Jó vadász, jó társasági ember, több nyelven beszél – és udvarol a trónörökös feleségének. Ezt a tényt, illetve a pletykát, bár máig sem erõsítették meg, le nem írta senki, Monarchia-szerte beszélték. Az udvar ezt pedig nem tûrhette, Teleki persona non grata lett, távoznia kellett az udvari körökbõl. Jó vadász, a korabeli értelemben szenvedélyes turista, menjen hát Afrikába. Csakhogy az afrikai vadászatok ez idõ tájt két-, legfennebb háromhónaposak voltak. Teleki pedig nem két hónapot töltött Afrikában, hanem két évet, és nem elsõsorban a vadászat kedvéért volt ott: egy fehér foltot tüntetett el.


Nem tudni tehát, igaz-e az udvarból való félig-meddig erõszakos eltávolítása. A Stefániához fûzõdõ viszonyáról szóló legendák viszont sokáig még a görgényszentimrei vadászcsaládok körében is éltek. A legendákon túl igaz viszont, hogy 1886 elsõ hónapjaiban Teleki elhatározta, hogy Afrikába utazik. Az utazás célját illetõen is megoszlanak a vélemények, mint már elõbb említettem. De tudományos célzata mindenképp volt, hisz Teleki az afrikai nagyvadak világát szerette volna megismerni. Az már a tudományos világ szerencséje, hogy a zoológiai kalandból Afrika utolsó bejáratlan területeinek feltérképezése lett.


A fentebbi tervekkel keresi fel tehát Teleki a már barátjának mondható Rudolfot. Kettejüket nem érdekelték a nagypolitikai diskurzus visszhangjai, az ismerkedésük óta eltelt öt év alatt sokszor voltak együtt láthatóak, utazásokat tettek, táviratban, levélben tartották a kapcsolatot: a trónörökös és Erdély egyik leghatalmasabb fõura. Sejthetjük, hogy ez sem maradt visszajelzés nélkül az udvarban. Talán ez is belejátszott a Stefánia-kaland mellett abba, hogy Telekinek utaznia kellett. Mindezek ellenére Rudolfban, a néprajzi érdeklõdésû trónörökösben tervei feltétlen, jó támogatójára talált, még ha az expedíció nem csekély anyagi terheit (40 kiló arany árát) teljességében maga vállalta is. Elhatározása után Lacromában kereste fel Rudolfot, akivel részletrõl részletre megbeszélte az expedíció tervét. Rudolfnak nem kis szerepe volt abban, hogy Teleki az expedíciót teljességében a fehér folt felszámolására szánta; emellett Rudolf ajánlotta társul fiatal szárnysegédjét, a pozsonyi születésû, osztrák Höhnelt. Rá Telekinek, a térképészetben járatlan lévén, nem kis szüksége volt, és a fiatal tiszt gondolkodás nélkül vállalta a küldetést. 1886 õszére adott a két férfi, Teleki és Höhnel egymásnak találkát Zanzibáron. Addig mindkettejüknek készülnie kellett. Az expedíció terve megvolt, csak végre kellett hajtani.


Teleki Franciaországban, Angliában készült az útra, tudósokkal konzultált, a British Museumot bújta, szuahéliül tanult, ajánlóleveleket szerzett be. Höhnel az Alpokban gyakorolt, térképészeti ismereteit gyarapította.


1886 októberének végén Höhnel érkezett meg elsõnek Zanzibárra, Teleki egy hónapot késett. Ám Höhnel ezt az idõt nem töltötte tétlenül, elkezdte megszervezni az expedíciót. Elõbb hatalmas nehézségekbe ütközött, kiderült, hogy a jó teherhordók nagy része már a kontinens belsejében van más karavánokkal, a hátramaradt emberanyag csak elõleg- és fegyvervadász horda. Ilyen körülmények között kellett a megérkezõ Telekivel együtt egy jó csapatot összekovácsolniuk, mert úticéljuk az addig ismert világ utolsó pontján túlra szólt: „Baringó na mbele kidogo”, vagyis a Baringó-tóhoz és még valamivel odább. Ez az odább képezte késõbb az expedíció lényegét, az éhezést, betegséget, szenvedést – mert Afrika nekik is nehezen nyitott kaput – és a tudományos sikert.


A szerencse végül Zanzibáron melléjük szegõdött: vezetõnek sikerült felfogadniuk egy idõs zanzibári elefántcsontkereskedõt, Dzsumba Kimemetát, aki mindvégig hasznos tanácsokkal látta el a két európait, ráadásul felkeltette érdeklõdésüket a Baringótól északra levõ tavak iránt. 2000 dollárért vállalta az expedíció vezetését, függetlenül attól, hogy az meddig megy, és mennyi ideig tart; a Baringóig saját karavánját is vitte. Személyi testõrnek felfogadták Dualla Idriszt, aki már Stanleyt is kísérte afrikai útján. Végül teljessé vált a csapat, néhány emberüket elõreküldték, majd mind áthajóztak a kontinensre, Panganiba.


1887 januárjában érkeztek Panganiba, és itt a fekete földrész két évre elnyelte õket. Panganiból két hónapig tartott Tavetába, a kereskedõ- és karavánvárosba az út. E két hónap a két európainak az igazi afrikai iskola, az expedícióvezetés iskolája. Fõként Telekinek, aki a tudományos munkát szinte teljességében Höhnelre hagyta, hogy õ maga a szervezéssel foglalkozhasson. Akadt dolga. A szedett-vedett társaság tagjai meg-megszöktek; hogy példát statuáljanak, nem nézhették ezt tétlenül. De Teleki kegyetlenkedni sem akart. Ekkor írta egyik levelében, hogy Afrikában a türelem az egyik legfontosabb fogalom. Aki megtanul türelmesnek lenni, az afrikaivá válik. Teleki jó tanuló volt, megtanult türelmesnek lenni, alkudozni, hozzáidomulni a helyi szokásokhoz. Tavetában két hónapot pihentek, a helyi fõnökkel igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni, hogy jó vezetõket kapjanak további útjukra. A tavetai tartózkodás azért is jelentõs, mert Höhnel az addigi expedíciókkal ellentétben sok jó fényképet készített. Ezek a felvételek a legelsõk közé tartoztak, amelyek eljutottak Európába, így hitelesen tudósítottak az itt élõkrõl.


Teleki Tavetából indult meghódítani a Kilimandzsárót. Tapasztalatlan volt, nem vitt elég felszerelést magával, nem tartotta be az akklimatizációs fázisokat, így nem sikerült meghódítania a hegyet. De õ volt az elsõ európai, aki feljutott a hóhatárig. Bizonyította, hogy van hó Afrikában – egy közhely lerombolásában vállalt szerepet. Höhnelt hátra kellett hagynia, õ nem bírta a ritka levegõt. Végül 5300 méterrõl maga is visszatért, miután erõs vérzés indult a szájában, és a hegymászóknál oly gyakori álmosság is elfogta. Pihenõt akart tartani, de „fel kellett állnom – írta –, ha nem akartam megfagyni, mint decemberben a kutyaszar”. A vállalkozás nem sikerült, de Telekinek ez nem szegte kedvét. Júliusban indultak tovább, egyre bennebb a kontinens belseje, az ismeretlen világ felé, miután a fényképeket és az addigi etnográfiai gyûjtést hazapostázták. Tudták, hogy egyre inkább elszakadnak attól a világtól, amelyet még érintett a fehér ember civilizációs tevékenysége. A fehér folt, amely felé igyekeztek, ráadásul olyan területen helyezkedett el, ahová vízi úton nem lehetett behatolni. Afrika védekezett.


Elértek a maszájok földjére. A vidék lakói pásztorkodásból éltek, és híres, vérszomjas harcosok hírében állottak. Ezért is volt fontos Tavetában idõzni, mert maszáj vezetõket és embereket is felfogadtak. Mindezek mellett Telekinek, ellentétben az elõtte itt járt tudósokkal, a maszájokkal kapcsolatban nem voltak rossz tapasztalatai. Kitûnõ kapcsolatokat építettek ki a maszáj törzsekkel, és Teleki cáfolta a maszájokról addig elterjedt képet, miszerint vérengzõek lennének. Igyekezett levetkõzni az addig uralkodó, felsõbbrendûséget hangoztató európai szemléletet. A jobb érvényesülés kedvéért felcsapott leibonnak, afféle esõcsináló varázslónak. A törzsek sokszor õt keresték meg, neki pedig szerencséje volt. Az esõ általában jött, ha kérte.


Ha a maszájok földjén könnyedén át is jutottak, a kikujuknál ez már nem ment olyan simán. Errõl a néprõl Teleki is rosszalló véleményt formált. Sokat kellett alkudozniuk velük, és nemegyszer ütközetbe is kellett bocsátkozniuk a karaván haladása közben. Erre a földre addig még afrikai kereskedõkaravánoknak sem sikerült behatolniuk, így a Teleki-vállalkozás már itt igazi nóvummá vált. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Afrika nem csak vizeivel (a víz hiányával), természeti környezetével, népével védekezett. A betegséggel is. Höhnel vérhasban szenvedett, így a kikujuk földjét Teleki az õ szolgálatai nélkül járta (részben) be. Míg Höhnel lábadozott, megpróbálta meghódítani a Kenya csúcsát. Ugyanazt a hibát követte el, mint a Kilimandzsárón, nem vitt magával elég felszerelést. De feljutva a hegy hóhatáráig, bebizonyította, hogy létezik hófödte csúcs az Egyenlítõn.


A Kenya lábánál lévõ táborból a karaván kétfelé válva folytatta útját: Teleki egyenesen a Baringó-tóhoz ment, itt érte utol Höhnel decemberben, miután elsõként feltérképezte a Guasszo Nyiro folyásának egy részét. A karaván a Baringónál újabb válaszút elé került. Élelmiszerkészletük elfogyóban volt, így igen alaposan meg kellett fontolniuk, hogy továbbmenjenek-e. Mert ami azután következett, az ismeretlen terület volt, nem születtek még róla leírások. Végül Teleki oldotta meg a problémát: ötven napig vadászva ellátta expedícióját a tovább tervezett útra való élelemmel. Innen indultak tovább a titokzatos fekete és fehér tavakhoz. A visszafelé induló elefántcsontkaraván, amelynek tagjait ugyancsak Teleki látta el élelemmel, vállalta, hogy Zanzibárba juttatja a postájukat, csomagjaikat. Teleki innen így ír Rudolfnak: „Császári Királyi Fenség! Énnekem legkegyelmesebb Uram! …Most utoljára istenhozzádot mondok Császári Királyi Fenségednek, ha élek, jövõ levelem a Rudolf- és Stefánia-tavakról fog tudósítást hozni.”


Határozott tervek – a tavakról még semmi biztosat nem tudott, csak a bennszülöttek legendáit ismerte, de már nevet adott nekik. Neki volt igaza, amikor ekkora bizakodással szólt terveirõl. 1888 februárjában indultak útnak, és az igazi viszontagságok csak most következtek: áttörni a Baringót és az akkor még ismeretlen2 Rudolf-tavat elválasztó földsáv törzsein, megküzdeni a nehéz tereppel, a vízhiánnyal. Veszteségek árán (sok emberük, teherhordó állatuk odaveszett), de sikerült. 1888. március 6-án a tavat megtalálták, és Teleki Rudolf-tónak keresztelte. Ezzel az expedíció azonban nem ért véget. Meg kellett találniuk a tó párját. A Rudolf-tó keleti partján indultak északnak, míg elérték a  tó északi végét. Egy mondat: rengeteg szenvedés. A Rudolf-tó vize jószerével ihatatlan volt, marháikat kénytelenek voltak lemészárolni. Szerencséjükre azok a törzsek, amelyekkel most találkoztak, és amelyeknek a Teleki-expedíció jelentette az elsõ kapcsolatot a külvilággal, nem voltak barátságtalanok.3 A Rudolf-tó északi csücskénél tartott hosszabb pihenõ, feltöltõdés után a másik tóig tartó néhány napos út jelentéktelennek tûnt. A Rudolf-tóhoz képest jelentéktelennek tûnt az újonnan felfedezett tó is: kiszáradóban lévõ, elmocsarasodó terület volt, amely mellõl a nomádok elköltöztek, ráadásul északi részén himlõjárvány pusztított. Mindegy: a tavat megtalálták, Stefániának keresztelték, „pezsgõt ittak”, és elindultak visszafelé. Ám a visszaút sem volt kalandoktól mentes: az esõzések következtében a vadak elhúzódtak a Rudolf-tó környékérõl, ismét az éhhalál fenyegette õket. Nehezen, de eljutottak a tó déli részéhez. Ideérve Höhnel Telekirõl nevezte el az itt talált, még mûködõ vulkánt (máig is ez a neve). Innen, a tó déli csücskétõl ráadásul új útvonalon indultak vissza: behatoltak a turkanák földjére, hogy új népekkel, vidékekkel ismerkedjenek meg, és leírják, feltérképezzék õket. Az élelemszerzéshez fûzött számításaik azonban nem váltak be. Errõl sem Teleki, sem Höhnel nem beszél sokat: rablóhadjárattal szerezték be az élelmet, hogy eljuthassanak a Baringó-tóhoz. Ezt  az eljárást a fanyalgó európai erkölcsnek nemcsak Telekiék esetében kellett elviselnie: más kutatókkal is megtörtént, hogy rabolt húst ettek. És végül ízlett nekik, miután rájöttek, hogy Afrikához néha ez is hozzátartozik.


Júliusban érkeztek meg Nyemszbe, a tóhoz, innen könnyû útjuk volt Tavetáig. A kimerült felfedezõk Tavetában mondtak le a Manyara sóstó tudományos felfedezésérõl, leírásáról és a Kilimandzsáró meghódításának újabb kísérletérõl. Ráadásul itt tudták meg, hogy a németek kolonizálták a szuahéli tengerpartot – ne feledjük, ez a század második fele –, a törzsek fellázadtak, Panganiba lehetetlen eljutni. Mombasa felé indultak, októberben értek a városba. Behajóztak, és egy kis kerülõvel (etiópiai kirándulás) visszatértek Európába. Teleki már ekkor megkapta Kairóban az Egyiptomi Földrajzi Társaság díszoklevelét. Mindketten hoztak magukkal egy ennél súlyosabb örökséget Afrikából: a betegséget. Ez fõként Höhnelt gyötörte meg, akit Teleki Budapesten kezeltetett.


Teleki negyvennégy éves volt, amikor visszatért Sáromberkére. Bár vadászexpedíciókat vezetett még Indiába, Ázsia más részeibe és Afrikába, több jelentõs tudományos eredmény nem fûzõdik nevéhez. Miután a háború kitörésekor a Monarchiának felajánlott szolgálatait udvariasan visszautasították 1916-ban, õt helyezték utolsóként a családból a sáromberki családi sírboltba.


Expedíciójának visszhangja, mondhatni szinte természetesen, Nyugaton volt nagyobb. Több utazó követte késõbb az általuk bejárt útvonalat, néhol cáfolták (fõként a mûködõ vulkánt illetõen), néhol igazolták állításaikat. A Magyar Tudományos Akadémia 1988-ban, a Teleki-centenárium alkalmából Afrika-expedíciót szervezett, a száz év alatt történt változásokat felmérni és utánajárni a tisztázatlan kérdéseknek. Mert változások történtek, és még tisztázatlan kérdések is maradtak. Beigazolódott: a Teleki-vulkán 1888-ban tényleg mûködhetett. A változások azonban nemcsak ebben a tekintetben érintették Afrikát. Telekiék ottjárta után lendült fel a kolonizáció, az európai nagyhatalmak rátették kezüket a kontinensre, hivatalnokokat hoztak, vasutat, kizsákmányolást és háborúkat. A gyarmatbirodalmak összeomlottak, Afrika sokszínûsége megmaradt, egyben azonban szinte minden állam osztozik: belsõ konfliktusok, etnikai háborúk, éhínség, betegségek tizedelik a népet. A klimatikus viszonyok változásai is nyomot hagytak a kontinens Teleki bejárta részén. Az erdõket kivágták, a termõföldek lepusztultak, a Stefánia-tó kiszáradt. A hóhatár a hegyeken egyre feljebb húzódik, ahol valaha Teleki havat markolt, ma onnan csak távcsõvel lehet megszemlélni az alig néhány négyzetkilométert kitevõ hósipkát.


Az itt élõ népek is kezdik elhagyni kultúrájukat, fõleg a vadászó-gyûjtögetõ életmódot folytatók. Tovább õrzik kultúrájukat a pásztornépek. A turkanáknál ma is divatos a Telekiék által leírt agyagfrizura, alváskor még mindig botra támasztják a fejüket. A maszájok nomadizálnak (mint Afrika törzseinek nagy része), egy-két évre építik szálláshelyeiket. A településeken az épített külsõ kör ma is az embereké, a belsõ kör a háziállatoké. A vadak ellen töviskerítéssel védekeznek. Még õrzik kultúrájukat. De a fegyvereiket ma már vagy a városban vásárolják, vagy az itt-ott hányódó autóroncsok anyagából készítik.


 


JEGYZETEK


1. A katonai érdekeket egyébként nagyon sokszor tudományos álca mögé bújtatták, a tudományos expedíciók gyakran gyarmatosító törekvéseket rejtettek, fõként a 19. század második felében. Mindemellett a legkorábbi expedíciók egyszerû rabszolga- vagy elefántcsont-vadászatok voltak. Érthetõ tehát Afrika népeinek bezárkózása, a fehér ellenségkép kialakulása, ami a 20. század közepén a gyarmatbirodalmak széthullásakor ütközött ki igazán. Afrikát a fehér ember ugyan lehet, hogy felfedezte, de nem hódította meg.


2. A tó a térképeken rajta volt Szamburu névvel, de létezésérõl nem tudtak semmi biztosat.


3. Már Telekiéknek nyilvánvalóvá vált, és ez írásaikból ki is derült, hogy a törzsek sokszor szokásaikban, viselkedésükben mennyire nem egyformák. Ezért is érthetetlen, hogy miként tarthatta magát olyan sokáig (napjainkig szinte) a tévesen egységes Afrika-szemlélet.


 


IRODALOM


Bodrogi Tibor (szerk.): Messzi népek magyar kutatói. I–II. Gondolat. Bp., 1978.


Erdélyi Lajos: Teleki Samu Afrikában. Kriterion. Buk., 1977.


Kapuœciñski, Ryszard: Ében. Széphalom Könyvmûhely. Bp., é.n.


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal