Ír nyelv és ír identitás

Az ír nyelv alkotmányos helyzete

Az ír nyelv törvényes és alkotmányos helyzetével meglepően keveset foglalkoztak a köztársaság megalakulásától kezdve, azaz 1922 óta. Maguk az ír nyelvtudósok ezt néhány konkrét tényezővel magyarázzák.

Először is arra hivatkoznak, hogy Írország alkotmányában nincs különösebb törvény az ír nyelv védelmére vagy használatára vonatkozóan. Csupán egy cikkelyben jegyzik meg, hogy az ír a nemzeti és az első hivatalos nyelv Írországban.

A passzivitás másik okát abban látják, hogy az állam és a nemzet nagyon támogatta az ír nyelv megőrzését, valamint terjesztését, mind a Gaeltacht, azaz írül beszélő régiókban, mind e régiókon kívül.

Az iskolai oktatásban nagy hangsúlyt fektetnek az ír nyelvre, így mindenkinek megadatik már az elemi iskolában az ír nyelv legalább alapfokú elsajátítása.

Az 1922-es alkotmány, mely a szabad ír állam megalakulásának első alkotmánya, negyedik cikkelyében kimondja: „A Szabad Ír Állam (Saorstát Éireann) nemzeti nyelve az ír nyelv, de az angol, a második hivatalos nyelv.” Egyedülálló a Commonwealth államok közt, hogy nem az uralkodó nyelv, vagyis az angol foglalja el az első helyet.

Az alkotmány 1937. évi változata, másképp fogalmaz a nemzeti nyelv és a hivatalos nyelv kérdését illetően. A nyolcadik cikkely kimondja:

1) Az ír a nemzeti nyelv, és az első hivatalos nyelv Írországban.

2) Az angol második hivatalos nyelvként ismertetik el.1

Mr. de Valera ír honatya e paragrafussal kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „Világosan látható, hogy az ír a hivatalos nyelv, míg az angolt második hivatalos nyelvként fogadjuk el.”2 Az a kijelentés, mely az angolt a második hivatalos nyelvként emlegeti, némi ellenszenvet és kritikát váltott ki, mondván, hogy nincs értelme egynél több nyelvre a hivatalos jelzőt alkalmazni. Amikor ez a törvénytervezet a bizottság elé került, a határozott névelőt határozatlanra módosították, így az angol egy hivatalos nyelvként szerepel a jelenlegi alkotmányban.

De Valera a következőképpen indokolja a nemzeti nyelv kifejezés használatát: „Az ír nyelvet legtöbbször a nemzettel azonosítják. Ez a nyelv képviseli népünk hagyományos értékeit. Mi egy szétszaggatott nép vagyunk, és nyelvünket az elmúlt száz év alatt kevesen beszélték. Ezért van szükség az ír nyelvhez való visszatalálásra.”3

Az alkotmány nem nevez meg semmilyen nemzeti célt, mely az ír nyelv újjáélesztésére irányulna, jóllehet voltak erre irányuló politikai törekvések. A legutóbbit 1988-ban fogalmazta meg egy parlamenti képviselő (Dáil tag): „Az ír nyelv újjászületése nemzeti érdek, így folyamatos támogatást kell élveznie az évek során.”4

Ezen alkotmányos kitételeknek sok jogi következménye volt. Például valaki beperelt egy munkaadó iskolát azért, mert feltételként szabta meg az ír nyelv ismeretét egy rajztanári álláshoz. A munkavállaló kiváló szakmai teljesítményt nyújtott, pályázata is minden alapvető, fontos követelménynek eleget tett, de nem tudott írül. Emiatt nem neki ítélték oda az állást, hanem egy rosszabb szakmai teljesítményt nyújtó pályázónak, aki beszélte a nyelvet. A bíróság nem adott igazat a felperesnek, ezzel is alátámasztva az ír nyelv ismeretének fontosságát.

Az ehhez hasonló esetekből néhány általános jogi szempontú következtetést lehet levonni. Ennek értelmében tehát bárkinek joga van az ír nyelv használatára a törvényszéken, akkor is, ha a törvényhozó testület nem tud írül, és az ügyfél képes lenne angolul beszélni. Ilyen esetekben hivatalos tolmács kiutalása kötelező. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ha valaki az ír nyelvet szeretné használni, nem kötelezheti a másik felet, adott esetben egy közhivatal alkalmazottját, hogy beszéljen írül.

 

Az ír nyelv a nemzetközi emberi jogok tükrében

A Nemzetek Szövetsége az emberi jogok védelmére alakult egyik legjelentősebb szervezet. Főleg a kisebbség jogaival foglalkoztak sokat azok a tagállamok, amelyek aláírták a különféle egyezményeket és kötelezettségvállalásokat.

Az egyes nemzetközi egyezmények és szerződések tárgya elsősorban az etnikai, nyelvi és vallási kisebbségek jogainak védelme volt az új, átszerveződött államokban.

A nyelv, a nemzetiség szerves meghatározója, és nem egy független tulajdonsága a különböző embercsoportoknak. Így kevés népcsoportot tekintettek nyelvi kisebbségnek anélkül, hogy ugyanakkor nemzetiségnek számító kisebbségként is be ne sorolták volna őket. Erre nagyon jó példa az albán iskoláztatási kérdés a szerbiai Koszovóban. A nemzetközi jogi szakértők kimondták, hogy a más valláshoz vagy nyelvhez tartozó kisebbségek egyenrangú polgárai az államnak, akárcsak a többségi nemzet tagjai. Másodsorban kimondták, hogy a kisebbségnek joga van saját anyanyelvének használatára és kultúrája jellegzetességeinek megőrzésére.

Természetesen ezeknek a kitételeknek is vannak negatívumai, mert a többségi nemzet be nem avatkozással, passzivitással megakadályozhatja a kisebbséget jogainak gyakorlásában, például úgy, hogy nem finanszírozza a kisebbség intézményeit.

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége is síkraszállt az emberi jogok védelmében. Alapokmányuk első paragrafusa kimondja, hogy nemzetközi együttműködésre van szükség a gazdasági, társadalmi, kulturális diszkrimináció ellen, valamint az emberi jogok és az emberi szabadság védelmére, függetlenül a vallási, nemzeti, nyelvi és nemi hovatartozástól.

A Civil és Politikai Jogok Nemzetközi Szerződése értelmében minden tagállam évente köteles beszámolni kisebbségei helyzetéről. Írország 1991-ben nyújtott be írásos beszámolót, a belépési szerződés aláírása után egy évvel. Ez az első olyan dokumentum, mely kimondja a nyelvi kisebbségek létezését, és nem köti őket össze etnikai, vallási vagy más kisebbségi csoportokkal. E fontos kitétel az alapokmányuk 27. fejezetében olvasható. Ennek a megfogalmazásnak is vannak hátrányai, hiszen csak azokkal az államokkal foglalkozik, ahol van nemzetiségi, vallási és nyelvi kisebbség, de nem érinti a bevándorlók problémáját, nem derül ki belőle, hogy a bevándorlókra vonatkozik-e vagy sem a kitétel.

A másik hiányossága az, hogy inkább az egyes személyekre vonatkozik, és nem szól semmit a nyelvi kisebbségi közösségekről.

Minden erőfeszítés ellenére voltak még zömével panaszok a bíróságokon. 1970-ből való a következő jogi eset: egy állami alkalmazott panaszt nyújtott be az európai emberi jogokat felügyelő bizottsághoz, mivel nem jutott hozzá a neki egyébként jogilag járó gyerektartási összeghez, mert nem tudott írül, és a hivatalban csak ír nyelvű űrlapot tudtak biztosítani számára, angolt nem. A felperes az alkotmányra hivatkozott, mondván, hogy Írország alkotmánya kimondja az angol nyelv használatának lehetőségét, sőt az angolt hivatalos nyelvként ismerték el.

Az emberi jogi bizottság nem adott neki igazat, mert véleményük szerint az állam kibocsáthat nemzeti nyelven űrlapot, és az alkotmányban sehol sem szerepel olyan kitétel, mely szerint angolul is köteles bármilyen okmányt kiadni.5

Ebből a jogi vitából is látható, hogy mennyire fontos a terminusok pontos használata, azaz jelen esetben a nemzeti és a hivatalos jelzők megkülönböztetése. A fent említett bírósági ítéletből kitűnik, hogy a nemzeti szó nagyobb presztízst élvez, mint a gyakorlatilag ugyanabban a kontextusban használt hivatalos jelző.

Látszólag úgy tűnik, hogy ez így is van rendjén, hiszen Írországban valóban az ír a nemzeti nyelv, és igazságtalan lenne, ha az angollal egyenlő jogokat élvezne, főleg olyan esetben, amikor az ír nyelvet az elhalás veszélye fenyegeti. Csakhogy akkor nincs igazságalapja annak az alkotmányos kitételnek, mely szerint az ír és az angol egyformán használatos hivatalos nyelvként ismertetnek el. A törvény helyes megfogalmazása mind a mai napig gondot jelent, és félreértésekre ad okot.

 

Nyelv és identitás kérdése

Körülbelül egy évtizede folynak heves viták az ír nyelv és identitás kérdését illetően. A viták a következő kérdések körül éleződtek ki:

a) Hogy tudjuk megvalósítani a múlt és a jelen közti folytonosságot, anélkül, hogy történelmünk foglyaivá válnánk?

b) Mit jelent írnek lenni a modern világban?

c) Kik vagyunk mi, és hogyan szeretnénk magunkat elfogadtatni?

d) Mi különböztet meg a többi angolul beszélő néptől, országtól?

e) Tulajdonképpen ki az a mi?

f) Van-e jövője az ír társadalomnak?

A múlt szimbólumai és retorikája már elavult, de még nem helyettesítették korszerű kollektív identitástudattal vagy közös célok megvalósítására irányuló elkötelezettséggel. A fent említett kérdések viszont azért örök érvényűek, mert egy nyelv és a nyelv által egy nép önazonosságának kialakítására, önmegértésre irányulnak, és így állandó újraértelmezésre szorulnak.

A pénzvilág, a kereskedelemmel foglalkozó elit még mindig elfogadja az etnikai szimbólumokat és az ír identitásra vonatkozó közhelyeket, melyek egy letűnt angol dominanciájú világ maradványai. Ez a belenyugvás a múlt kliséibe olyan jellegzetességekben materializálódik, mint a standard BBC angol kiejtésváltozat utánzása, a sznob beszédstílushoz való ragaszkodás, mely státusszimbóluma a régi, idegen hatalmi elitnek. Ezt még csak fűszerezik a modern polgári világ internacionalista törekvései, melyek például a névadásban jutnak kifejezésre, és ezek általában a nagyobb presztízzsel rendelkező angolhoz igazodnak és nem az írhez.

Másfelől viszont ott vannak a nacionalisták, akiknek egyetlen kritériuma az angol nyelv bármi áron való kerülése.

Látható, hogy egy megzavarodott identitástudattal van dolgunk, melynek egyik és talán a legfontosabb lecsapódása a nyelvhasználatban figyelhető meg. Az identitás abban nyilvánul meg, hogy egy népcsoport hajlandóságot mutat-e megszervezni önmaga életét és szubjektív értelmet adni a társadalmi valóságnak.

Az identitás kultúrafüggő, valamint egy sor olyan más tényező függvénye, melyek változnak az évek során. Így mondhatjuk, hogy az identitás változó paraméter.

 Minden identitásképződés egy tágabb kontextusban jön létre, polietnikus rendszerben. Ebből kifolyólag az írek úgy érzik, hogy kisebbségi helyzetben vannak az angolokkal, a nagy nemzettel szemben. Ez a paradox tudat valószínűleg nemcsak Anglia közelsége miatt alakult ki, hanem a történelmi, nyelvi emlékezés maradványa, mely még a késő utókor ítéleteiben is mélyen benne gyökerezett.

 Az identitás az emberiség alapvonásai közé tartozik, időn, téren és társadalmi hovatartozáson túl. Lehetünk anti-etnikusok, de azt nem mondhatjuk, hogy nincs identitásunk, azaz a non-etnicitás lehetséges. Akik ezt állítják, azok saját önértékelése alacsony, rosszul érzik magukat saját identitásuk tükrében, és titokban a nagyobb nemzethez szeretnének tartozni.

 A függetlenség kivívása után az ír identitást egy sor konzervatív, befele forduló intézmény alakította ki, melyben nagy szerepe volt az ír katolikus egyháznak is. A vidék morális értékeit az ír nemzet lényegi vonásaként tüntették föl, mondván, hogy ez az ír identitás jellemzője.

 Mint annyi más gyarmatosítást elszenvedő nemzet, az írek is gazdasági, társadalmi és kulturális kisebbségben maradtak. (Ez alól csak az Amerikai Egyesült Államok kivétel.) Nyelvüket fokozatosan elveszítették az angol uralom évei alatt, de ez különösen a nagy éhínség (1845—1849) alatt vált erősen érezhetővé, egyrészt a nagy elhalálozási statisztika miatt, másrészt pedig azért, mert egyre többen vándoroltak ki Amerikába, Kanadába és Ausztráliába.

A század elején az írek nagy célkitűzései közé tartozott az ír identitás rekonstruálása. Azt szerették volna, hogy ez ne kövessen sem ellenséges, sem elszigetelődést előidéző, sem pedig asszimilálódást elősegítő utat.

A régmúlt történelmének és a kelta örökségnek fölfedezése és újraértelmezése jó esélyt jelentett az identitás helyes kialakítására. Megértették, hogy őket csak a vallásuk és nyelvük különböztetheti meg az angoloktól, így tehát ezekre kell nagyobb hangsúlyt fektetni. A katolicizmus és az ír nyelv köteléket jelentett a múlt és a jövő között.

Noha az írek nem használják a mindennapi érintkezésben az ír nyelvet, mégis nagyon értékelik, és ragaszkodnak hozzá, akárcsak egy nemzeti szimbólumhoz. Ha csak ilyen, szimbolikus jelentést tulajdonítanak a nyelvnek, akkor lehet, hogy nem tekintik teljes, potenciális identitásalakító tényezőnek, hiszen a nyelv a gondolkodást, kognitív képességünket, kulturális belátásunkat is meghatározza. Az ír nyelv szélesebb körű használata ebben az egyedien kétnyelvű környezetben ráirányítja figyelmünket az ír valóságra. A státustörekvések nem mindig hiábavalóak, és nem minden esetben reménytelenek. Erre kiváló példa az a nyelvi reneszánsz, amely Izrael államban bekövetkezett.

Az ír nyelv nem érezhetné magát ,,rosszul” az Európai Unióban, hiszen ott közös megegyezés alapján nincs felsőbbrendű vagy kiemelt fontosságú nyelv. Még az olyan szélesebb használati körű nyelvek, mint az angol vagy a francia is kisebbségben vannak az európai kontextusban. Tizenegy tagállamnak a tizenkettő közül van valamilyen etnikai kisebbsége. Kivétel Portugália, de Franciaországban például hét, Olaszországban tizenegy kisebbség található.

Az ír nem hivatalos munkanyelve az uniónak, és ugyanakkor az úgynevezett szerződések nyelve. Ez azt jelenti, hogy az ír nyelven fogalmazott szerződések éppen olyan teljes értékűek, mint ha a kilenc munkanyelv egyikén írták volna. Az Európai Törvényhozói Testületben viszont az ír munkanyelvnek számít, és az Unió LINGUA nyelvoktató programja is tartalmazza. A Kevésbé Használt Nyelvek központi irodája is Dublinban van, amely egyben az Európai Unió nyelvi kisebbségeinek az irodája is.

 

Az ír identitás jövője

Csupán három generáció óta beszélhetünk Ír Nemzeti Államról, de ma már Európában a nemzetállam fogalma túlhaladottá vált, történelmi jelentősége csökkent, valamint az integráció és globalizálódás során majd teljesen megszűnni látszik. Ezért az írek úgy vélik, hogy az egyetlen út, mely által nemzeti identitásukat megőrizhetik, a nyelvük.

Néhány közvélemény-kutatás alapján megállapíthatjuk, hogy az írek elvesztették önbizalmukat, amit elsősorban gazdasági, politikai és ideológiai okokkal magyaráznak, de nem utolsósorban nyelvük elvesztésével is.

Sok volt a kivándorlás, főleg a múlt század közepe táján a nagy éhínség miatt. Ma háromszor annyi ír él külföldön, szétszóródva a világban, mint ahányan Írországban vannak.

Az emigránsok közt készült felmérések alapján mondhatjuk, hogy noha a gazdasági helyzet romlása komoly indok, mely valóban hozzájárult a kivándorláshoz, de legalább annyira meghatározóak voltak az ideológiai tényezők is.

Az angolok által kialakított írkép nagyon befolyásolta és mai napig is befolyásolja az írek önértékelését. Már abban a kifejezésben, hogy „ír életfelfogás” vagy „ír megoldás az ír problémára”, cinizmust éreznek az írek és sértőnek találják.

Peadar Kirby Has Ireland a Future című könyvében összehasonlítja az íreket Latin-Amerikával, és szerinte nem a gazdasági, társadalmi problémák jelentik az igazi gondot, hanem Észak-Írország helyzete, a konzervatív, nacionalista pártok előretörése, a politikai élet mind jobb, mind pedig bal oldalán. „Ezek komoly gondok — állítja Kirby —, de sokkal komolyabb az apátia és a reménytelenség érzése, mely rátelepedett az emberekre, és kiölt belőlük minden építő jellegű megoldást és kezdeményezést.” Kirby továbbá azt hangsúlyozza, hogy egy határok nélküli Európa nem jelent különbségek, nemzetiségek nélküli Európát. Éppen a többnyelvűség, a több vallás és több etnikum adja sajátos jellegét ennek a régiónak.

Továbbá — egy hasonlattal élve — rávilágít a nyelvi különbségek megőrzésének fontosságára: ha környezetvédőink annyira ragaszkodnak egy flóra vagy fauna egyediségének megőrzéséhez, akkor miért ne ragaszkodnánk egy olyan egyedülálló nyelv megőrzéséhez, mint amilyen az ír.

Látható, hogy valahányszor az ír identitásról esik szó, az ír nyelv kérdése is előbukkan. Jó jel, hogy az emberek nagyra tartják és pozitívan értékelik az ír nyelvet, nemzeti jellegük lényeges alkotórészének tartják. De a közéletben mind az ír nyelv, mind az ír identitás kérdését az utóbbi két évtizedben mellőzték.

Sokan provincializmusnak tartják az ír nyelv használatát, és így inkább a nagyobb presztízsnek örvendő angolt támogatják, vagy vehemensen tagadják az etnikai különbségek meglétét a modern, integrációra törekvő világban. Egyedül az ír nyelv járulhat hozzá ahhoz, hogy az írek vállalják az önazonosságot, és saját világukban jól érezzék magukat.

Írországban, de főleg az ország nyugati régióiban gyakori a kódválasztás, kódváltás és kódkeverés jelensége. Ez nem mindig a két nyelv, angol vagy ír választásában jut kifejezésre, hanem dialektus, stílus vagy regiszter megválasztásában egyetlen nyelv keretein belül. Ennek megfelelően két terminus bevezetése szükséges: a diglosszia és a bilingvizmus fogalmaké.

 

Bilingvizmus és diglosszia

A bilingvizmus kétnyelvűséget jelent, vagyis azt a helyzetet jelöli, amelyben két vagy több nyelv egyszerre egymás mellett él. A bilingvizmus lehetővé teszi az alkalmazkodást a saját nyelvi környezethez, de ugyanakkor a kétnyelvűség szocializációs és érvényesülési lehetőség is. A kétnyelvű beszélő kultúrák és nyelvek tolmácsolója. A bilingvizmusnak fontos kognitív szerepe lehet, hiszen több nyelv ismerete által a megismerési perspektíva is tágulhat, és nagyobb változatosságot mutathat. E jelenség megítélése kultúránként és tájegységenként változik. Egy zárt, homogén közösség az egynyelvűséget tartja természetesnek, a kétnyelvűség számára deviáns jelenségnek tűnik. A politikusok rögeszmésen az egynyelvűség hívei, még akkor is, ha a nyelvi kisebbség az illető országban a többséget jelenti. A világ nagy része azonban kétnyelvű, vagy többnyelvű. Ötven államban kétnyelvűség jogilag is elismert tény.

Természetesen nemcsak a többség, hanem a kisebbség részéről is megfigyelhető egyfajta ellenállás a kétnyelvűséggel szemben, mert érzik, hogy ez csak heveny kétnyelvűség, mely a nyelvcserét készíti elő. Ugyanis mindig szükségszerűen egy nyelv nagyobb presztízst élvez, mint a másik. Ha a kétnyelvűség teljesen kiterjed, akkor ez nyelvcseréhez vezet, hiszen az egyik nyelv elveszti funkcióját, és fölöslegessé válik.

Írországban az ír nyelvhez elsősorban érzelmi kötődés kapcsolódik, ennek a nyelvnek fokozottabb szimbolikus értékelése figyelhető meg, mely belülről erősíti a nyelvet, azonban kívülről stigmatizálttá teszi. Az anyanyelv esetében nem a nyelvtudás foka a döntő, abszolút kritérium, nem is az, hogy mekkora a nyelv használati értéke.

Fontos lenne pontosan meghatározni, hogy kit is tekintünk kétnyelvűnek, hiszen ez távolról sem olyan egyszerű, mint magának a terminusnak a definiálása.

Bloomfield szerint a kétnyelvű beszélő mindkét nyelvet egyforma szinten ismeri és használja. Ez a meghatározás túlzottan szigorú kritériumokat állít fel. Ezzel szemben van egy laza értelmezése a kétnyelvűségnek, mely Diebold és Haugen nevéhez fűződik, akik szerint akármilyen szintű nyelvismeret beletartozik a kétnyelvűség kategóriájába.

A nemzetközi szociolingvisztikai kutatások korábban az egyéni kétnyelvűséget vizsgálták, és kevés figyelmet fordítottak az egész csoportot érintő kétnyelvűségre. A bilingvizmus tipológiája állandó dichotómiában mozog, minden egyes szempontnál két végletet tárgyal. Ennek értelmében megkülönböztetik a következő kategóriákat:

1. elsajátítás idopontja: a) lingvizmus — két vagy több nyelv szimultán elsajátítása; b) glottizmus — szuccesszív nyelvtanulás.

2. nyelvismeret mértéke: a) balansz kétnyelvűség — két nyelv ismeretének magas szintű egyensúlya; b) domináns kétnyelvűség — egyik nyelv magasabb, a másik nyelv alacsonyabb szintű ismerete.

3. Weinheich-féle felosztás: a) koordinált kétnyelvűség — a nyelvek egymással mellérendelt viszonyban állnak, részben függetlenek, a nyelvi rendszer nem interferál. A gyerek számára a két nyelv ismerete annyira független, hogy aligha tud fordítani egyik nyelvről a másikra; b) összetett kétnyelvűség — azonos forrásból, anyanyelvi alapon történt az elsajátítás, így a két nyelv közti szemantikai kapcsolat jóval erősebb.

4. nyelvtanulás hogyanja szerint: a) spontán — kétnyelvű környezetben való természetes nyelvtanulás; b) ellenőrzött — intézményhez kötött nyelvtanulás.

5. Lambert-féle felosztás: a) additív (kiegészítő) kétnyelvűség — az újabb nyelv ismerete kiegészíti az előzőt, nem szorítja háttérbe az első nyelvet; b) szubtraktív (felcserélhető) kétnyelvűség — az újabb nyelvek tanulása háttérbe szorítja az elsőt. Ez kevertnyelvűséget eredményezhet, és csökkenti az anyanyelv presztízsét az idegen nyelvvel szemben.

6. kialakulása szerint: a) kölcsönös kétnyelvűség — egy kisebb közösségben a kétnyelvűség spontán volt, és mindnyájan beszélik mindkét nyelvet valamilyen szinten; b) egyoldalú kétnyelvűség — a kisebbség kényszerül csak kétnyelvűségre.

A diglosszia azt jelenti, ha egy beszélő két, három nyelvet ismer, de ezek szubstandard változatát használja. Charles A. Ferguson vezette be a diglosszia fogalmát. „Számos nyelvközösségben előfordul, hogy a beszélők bizonyos része ugyanannak a nyelvnek két vagy több változatát használja, különböző feltételek mellett. Talán a legismertebb példa erre a standard nyelvnek és a regionális nyelvjárásnak az a fajta használata, mely olasz vagy perzsa nyelvterületen ismert, ahol sokan otthon, a család vagy az ugyanarról a nyelvjárási területről való barátok körében a helyi nyelvjárást beszélik, de a nagy nyilvánosság előtt vagy ha más nyelvjárásúakkal érintkeznek, a standard nyelvet használják.”6 Nagyjából ugyanez mondható el Írország esetében is. Ferguson a standardizáció olyan sajátos fajtáját vizsgálja, amelyben egy nyelv két változata egymás mellett létezik az egész közösséget átfogóan, és mindkettő meghatározott, külön funkciót tölt be. „A francia diglossie szó mintájára, amelyet már korábban is használtak ennek a szituációnak a leírására, a diglosszia szakkifejezést fogjuk alkalmazni, mivel úgy tűnik, az angolban nincs erre használható szó.” Megjegyezném, hogy Kiss Jenő a kettősnyelvűség kifejezést használja erre a jelenségre vonatkozóan.

Írországban a kettősnyelvűség tipikus példája az ír angol és a BBC kiejtéshez alkalmazkodó standard angol nyelvváltozat. Ezt gyakran és véleményem szerint helytelenü emelkedett és közönséges jelzőkkel is illetik. Azért nem tartom szerencsésnek ezt a fajta megjelölést, mert a közönséges szónak pejoratív hangulati hatása van, annak ellenére hogy a szaknyelvben az informális, családi nyelvváltozatot jelöli, és legtöbbször a szóbeliséghez kötődik. Az emelkedett nyelvváltozat intézményhez kötött, az iskolában lehet megtanulni, mint egy idegen nyelvet. A családias nyelvváltozatnak van egy csoportszolidarizációs funkciója. Az Írországban használatos angol esetében a legnagyobb különbség a hangtanban és a kiejtésben van.

Ebben az összefüggésben meg kell említeni a bilingvin-diglossziát is, amely azt jelenti, hogy az anyanyelv orális (szubstandard) változatát ismeri a beszélő, és az idegen nyelv standard változatát használja a mindennapi kommunikációban. Írországban ennek tipikus példájával találkozhatunk.

Fischman kitágította a klasszikus diglossziás modellt, és kettősnyelvűként értelmez minden standard és szubstandard viszonyt. Ez túlzott általánosítás, hiszen valaki nyelvtudásában benne lehet két nyelv standard tudása vagy más jóval bonyolultabb változatok is.

A kétnyelvű környezet kikerülhetetlen kérdése a kódválasztás. Az egynyelvű beszélő is alkalmazza a kódválasztást a mindennapi beszédben, hiszen az éppen adódó helyzet határozza meg, hogy valaki melyik nyelvi regisztert beszéli. A többnyelvű környezetben állandó dilemma, hogy milyen nyelven szólaljanak meg az emberek. Kisebbségi helyzetben, publikus helyen általában a többség nyelvét használják, de ez az udvariasság mellett jelenhet alacsony önértékelést, az anyanyelv presztízsének elvesztését. Az anyanyelv be nem vallása, az idegen nyelv mögé rejtőzés a saját nyelv leértékelését jelenti.

 

Nemzetiség és nyelv

Két New York-i szociológus, Clifford Geertz és Fredrick Barth az Interpretation of Cultures című könyvében az etnikum fogalmának két különböző meghatározását olvashatjuk:

a) Geertz az etnikumot „elsődleges velejáró”-ként tárgyalja. Az elsődleges jelző használata, elég helytelen szöveget eredményez, mert azt sugallhatja, hogy az etnikum tértől és időtől, azaz kontextustól független jellemző, biológiai jellegű tulajdonság, genetikusan öröklődő jellemző, velünk született karakterisztikum.

b) Barth szerint az etnikum önazonossága, egy népcsoport hajlandóságának következménye, amely arra irányul, hogy elhatárolja magát más népcsoportoktól nagy hangsúlyt helyezve kulturális sajátosságaira, nyelvére, mely által képes a különbözőségre. Barth meghatározásában az a lényeges, új vonás, hogy belátja: az identitás kultúrafüggő, és másoktól való különbségben jön létre egy multikulturális térben.7

Amiben Barth és Geertz egyetért, az, hogy az etnikum elsősorban kultúra kérdése és nem faji jellemző.

Barth meghatározása kitekint az alárendeltség kérdésére, a hatalom jelenlétére, hiszen nem mindegy, hogy egy kis nép vagy egy világhatalom nemzeti önazonosságáról beszélünk.

Az ír etnikum egy olyan polietnikus térben jött létre, ahol a wellsi, a skót, az angol, így elsősorban a nagy-britanniai média, intézményrendszer és kulturális élet függvénye volt, tehát az írek az angolokhoz képest mind társadalmi, mind kulturális és nyelvi helyzetüket tekintve alárendelt pozícióban vannak.

A nyelvi hovatartozás Barth számára nem határozza meg kötelező módon az etnikumot, csupán egy lehetséges, szimbolikus megkülönböztetési tényező. Ez a kijelentés teljes egészében nem igaz, mert már a betelepítések óta az angol nyelv is nagymértékben hozzájárult az ír identitás szétbomlásához, hiszen egyre nagyobb teret nyert. Ma már úgy tűnik, hogy Írországban a vallás és nemzetiség szétválasztható tényezők, noha a katolikus klérusnak még mindig nagy politikai és kulturális szerepe van.

Az egyes nemzetiségek egy szűk földrajzi környezetben éppúgy, mint szétszóródva a különböző országokban megőrizhetik identitásukat, mint például a zsidók.

A modern elméletek kidolgozói síkraszálltak amellett, hogy a nemzetek eltűnnek a nagy homogenizációs folyamatokban, és sokkal univerzálisabb kategóriákhoz való tartozás lesz a meghatározó, mint például egy adott fogyasztói csoporthoz, nemhez (nemzetközi feminista mozgalom) vagy éppen életkorhoz (nemzetközi fiatalok szövetsége) való tartozás. Egy ilyenfajta feltételezés elnagyolt és megalapozatlan, noha láthatók bizonyos homogenizációs folyamatok a világban, mégis a fejlett országokban az egyes népcsoportok sajátos etnikus arculatuk megőrzésére törekednek (lásd a vallonok esetét Belgiumban).

 

Az ír identitás kialakulása

Miután Írország angol fennhatóság alá kerül és egyike lett a többi brit államnak, asszimilációs törekvések indultak meg mindkét fél részéről.

1603-ban Sir John Davies a következőket mondja: „az írek rövid időn belül az angol civilizáció részévé válnak”.8 Erre tulajdonképpen nem került sor, mert az angolok egyáltalán nem törődtek az írekkel, nem modernizálták az ír intézményrendszert, így ők az ős kelta világban éltek gyakorlatilag a 19. század végéig.

A 19. században az imperializmus kiváltotta reakciók egyike, hogy az írek kezdtek felfigyelni etnikus különbözőségeikre, történelmi másságukra, így megindították az önazonosság keresését és kialakítását.

Butt Philip az európai nacionalizmust a következőképpen határozta meg: „Az emberek között természetes elválasztó vonalak húzódnak. Minden nemzetnek megvan a sajátos személyisége, arculata és karaktere (olykor a világban teljesítendő missziója), amely történelmi és kulturális produktum. Továbbá minden nemzetnek a természet adta joga az önrendelkezés. Tehát a polgár elsődleges kötelessége a nemzethez és az államhoz való hűség.”9 Gyakorlatilag Európában minden nacionalista mozgalom úgy indult, hogy az arisztokrácia eleinte puszta kedvtelésből érdeklődni kezdett az ősi gyökerek, a helyi történelem és régészeti leletek, valamint a helységnevek és folklór iránt. E jelenség alól az ír arisztokrácia sem kivétel.

1806-ban Dublinban megalakul a Gall Társaság, 1818-ban a Kelta Társaság, 1840-ben az Ír Archeológiai Társaság, amelyek kutatni kezdték az ír nép történelmét, nyelvének eredetét, amely akkor még többé-kevésbé élő nyelv volt.

Az ilyen dilettáns érdeklődések következő lépcsőfoka intellektuális mozgalmak kibontakozása. Idővel ezek társadalmi és politikai érdeklődést váltottak ki, bevonták a politikai vezetőket, és máris megalakultak a nemzeti mozgalmak, és forradalmak törtek ki a függetlenség kivívásáért. Az írek esetében sem történt ez másképp. Az angoloktól való különbözőség jegyében, ahol az angolok „common law” kifejezést használtak, ott az írek „Brehon law” összetételt alkalmaztak, az angol „soccer”-ből az íreknél „Gaelic football” lett, s míg az angolok „trousers”-t, azaz „nadrágot” viseltek, az írek „kilt”-et.

A vidék és a nyugati part felé fordították tekintetüket az írók, mint például Yeats, Synge, Sean O´Casey. Kezdeményezésükre megindult az ír újjászületés, azaz a kelta újjászületés (Celtic Renaissance) mozgalma, mely elsősorban a nyelvre irányította a figyelmet. Ez a romantikus igyekezet, azonban gyakran hamis képet alakított ki Írországról, idealizálta az elmaradott vidéket, közhelyeket teremtett.

Ma az ír nyelv használata hozzájárul a társadalom rétegzettségéhez. Gyakorlatilag ma is az évszázados különbségek élnek tovább. Az elit a standard angolt használja, míg a vidék dialektusban beszél, így alacsonyabb rendűnek érzik magukat a standard nyelvváltozatot beszélőkkel szemben.

Egy felmérés alkalmával megkérdezték Írországban, milyennek látják azt az embert, aki írül beszél. Néhány válasz így hangzik: „kisebb, csúnyább, soványabb”, „betegebb”, „konzervatív”, „kevésbé művelt”, „kevésbé érdekes”, „alsóbb társadalmi osztályhoz tartozik”, „lustább, és mindenképpen alacsonyabb rendű az angolt beszélőhöz képest”10. Ebből az a következtetés szűrhető le, hogy gyakorlatilag az írül beszélő nem kívánatos ember, kisebb presztízst élvez, mint az angol nyelven kommunikáló társa.

 

Nyelvpolitika

Manapság az a jelenség figyelhető meg, hogy az ír nyelv „szakralizálódik”, és az angol tölti be a mindennapi „utilitariánus” feladatokat.

A természetes folyamatok mellett a nyelvészek és a politikusok is próbálják befolyásolni az ír nyelv helyzetét Írországban. A mindenkori ír kormány célként tűzte ki, hogy az iskolai oktatásban kötelezővé teszi az ír nyelv tanulását. A feliratoknak, helységneveknek, cégtábláknak kötelezően tartalmazniuk kell az ír nyelvet is, valamint külföldiek és hazaiak számára is különböző tanfolyamokat, nyári egyetemeket indítanak az ír nyelv elsajátításának megkönnyítése végett.

„A nyelvpolitika két összetevőből áll: nyelvpolitikai koncepciókból, tervekből (ang. language politics) és konkrét intézkedések megtételéből (ang. language policies); ha úgy tetszik: elméleti és gyakorlati részből. Egy mondatban összefoglalva a nyelvpolitika nyelvi vonatkozású politikai koncepciókat és azoknak az alkalmazását jelenti. A kettőnek természetesen összhangban kell lennie, tehát az előbbieket az utóbbiak megvalósíthatóságának ismeretében, illetőleg mérlegelésével volna célszerű megfogalmazni, s persze fordítva is: az előbbieket komolyan véve kellene megvalósítani őket a gyakorlatban.11

A nyelvpolitika kérdése szükségszerűen számos társadalmi kérdést is magában foglal. Tehát nyelvpolitikai döntés hozása képtelenség, ha az adott problémakör társadalmi és nyelvhasználati oldala nincs tisztázva.

A nyelvi kontaktus gyakran etnikai konfliktussá alakul. Írországban ez nem jelentkezik ennyire kiélezetten, hiszen az ír nyelv használata nem vezet diszkriminációhoz, sőt előnyt jelenthet a beszélő számára. Ebben fontos szerepe volt a nyelvi tervezésnek (ang. language planning). Először a fogalmat a harmadik világbeli országok bonyolult nyelvi helyzetének rendezésére alkalmazták, de fokozatosan kibővült, fellazult a terminus, ezáltal kiszélesedett a használati köre. Ma valamilyen nyelvi közösség nyelvhasználati problémáját és az erre irányuló tevékenységet jelenti. Kiss Jenő négy meghatározását is említi a nyelvi tervezésnek, de igazán egyik mellett sem foglal állást.12

A nyelvi tervezés két jól elkülöníthető része: az állapottervezés és a helyzettervezés.

Az állapottervezés belső tervezést, korpusztervezést, nyelvfejlesztést jelent. Ez kizárólag az illető nyelv rendszerére korlátozódik, az illető nyelv szerkezetével, állapotával kapcsolatos műveleteket jelenti.

A helyzettervezés külső tervezés vagy státustervezés, vagyis azokat a cselekvéseket foglalja magában, melyek a nyelv hivatalos státusának megváltoztatására törekednek, használati körének szabályozására.

Írországban a helyzettervezés volt az elsődleges feladata a nyelvi tervezésnek, de ma már nem beszélhetünk státustervezésről, inkább csak korpusztervezés folyik.

Egy újfajta identitás felé

A hatvanas-hetvenes évek gazdasági, társadalmi fellendülése pozitív nemzeti önkép kialakításával járt. De utána jött a visszaesés és ismét előkerült a keserű mondás, „ír megoldás az ír problémákra.”

A Collins English Dictionary az ír címszó kapcsán a következő jelentéseket is megadja: logikátlan, nevetséges. Így nem csoda, hogy az írek nyelvi attitűdje is a negatív értékszférába hajlik.

Az attitűd szociálpszichológiai szakszó, mely beállítottságot, viselkedési módot jelent. Az emberi viselkedés legfontosabb része a nyelvi viselkedés. A nyelvi attitűd az emberek saját nyelvükhöz való viszonyát, nyelvhasználattal szembeni beállítottságát jelenti. A nyelvi attitűd más vonatkozásban a nyelvi viselkedésre való felkészültséget jelöli. „Az arra való hajlamot, hogy egy adott nyelvre, nyelvváltozatra, nyelvi jelenségre vagy elemre vonatkozóan következetesen így vagy úgy, kedvező vagy nem kedvező módon reagáljunk. A nyelvi attitűd nem azonos tehát a nyelvi viselkedéssel, magatartással, jóllehet kapcsolatuk igen szoros.”13 A nyelvi értékelésbe érzelmi tényezők kapcsolódnak be, így gyakran túlzott, leértékelésnek (ellenségképnek) vagy túlzott felértékelésnek (ideálkép) lehetünk tanúi, azaz nyelvi hiedelmek, sztereotípiák alakulnak ki. A nyelvi attitűdök nem nyelvi alapúak, hanem társadalmi gyökerűek.

Az ír nyelv külsőleg stigmatizált volt, azonban nagy rejtett presztízsnek örvendett, már csak azért is, mert kisebbségben voltak az ír nyelvet jól beszélők, és úgy érezték, hogy valamilyen plusz töltete van személyiségüknek azáltal, hogy még nem vesztették el a nyelvüket. Az értelmiségiek felfedezték ennek a rejtett presztízsnek a fontosságát és széles körű nyelvi tervezéshez fogtak már a századelőn.

Az angol nyelv Írországban használt változatát „alacsonyabb státusúnak”, „helytelennek”, „nem standardnak” ítélték. Ez kivetült az ír identitás megítélésére is. Emiatt is a legtöbb szociológus úgy tartja, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha az ír nyelvet használnák, mert ahogy azt néhány régió esetében kimutatták, nemcsak pozitív nyelvi attitűdöt, hanem pozitív nemzeti identitástudatot is eredményezhet.

Persze az ír nyelv használata sem védené meg az íreket olyan nemzetközi folyamatoktól, mint a kultúra „elgyökértelenedése”, az ateizmus vagy a fogyasztói társadalom egyéb sallangjai.

Egy konferencia alkalmával egy nyelvész kijelentette, hogy „a nyelv kifejezi a gondolatot, de nem oka és nem előidézője annak”, az Ír Újjászületési Mozgalom ennek ellenkezőjének a bebizonyítására jött létre.

Az ír nyelv továbbélése és fejlődése bebizonyítaná, hogy egy kis nép képes megőrizni saját önazonosságát és nyelvét egy domináns kultúrájú kontextusban is. Ez, lehet, utópiának tűnik, mert a gyakorlat nem ezt a prognózist sejteti, de a megkezdődött folyamatok nem minden esetben visszafordíthatatlanok.

 

JEGYZETEK

 

1. The Status of Irish Language 3.

2. I.m. 4.

3. I.m. 4.

4. I.m. 5.

5. I.m. 6.

6. Ferguson, Charles: Diglosszia: Társadalom és nyelv. Pap Mária—Szépe György szerk. Bp., 1975. 291.

7. Why Irish? Irish identity and Irish Language. 5.

8. I.m. 14.

9. Uo.

10. I.m. 22.

11. I.m. 135.

12. I. m. 241.

13. I. m. 135.