A kábeltévé csatornái között szörfözve a minap elcsíptem egy Jean-Paul Sartre-ról készített portréfilmet. Sartre ifjúkorom egyik bálványa volt. Persze nem a Francia Kommunista Párttal kokettáló Sartre, s nem is a még későbbi, az ultrabaloldali terrorizmusra is áldását adó anarchista forradalmár, hanem az az író-filozófus, akinek a szabadságról szóló értekezései oly nagy hatással voltak a vasfüggöny mögötti szabadsághiányos, totalitárius társadalmak értelmiségére. Azt, természetesen, a filmben megszólaló barátok és tanítványok is hangsúlyozták, hogy csak egy Sartre létezett: egy önellentmondásoktól sem mentes, de vitathatatlanul nagy egyéniség, akinek a temetésére 50 000 gyászoló vonult fel, s aki képes volt baráti társaságban szemrebbenés nélkül bevallani, hogy nem kevés számú barátnőinek folyamatosan hazudott, a leggyakrabban éppen élettársának, Simone de Beauvoirnak.

Amikor tíz évvel a totalitárius diktatúrák bukása után Szlovákiában a „szabadság határairól” cserélünk eszmét, indokoltnak tűnik felidézni a húsz éve halott francia író-filozófus emlékét, akinek, függetlenül attól, hogy szeretjük-e vagy nem, egyetértünk-e vagy vitatkozunk vele, szinte mindnyájan adósai vagyunk. Szabadságértelmezése, ha csak közvetve is, hozzájárult a kelet-európai diktatúrák bukásához. De az is tagadhatatlan, hogy a mai Európában s az új évezred küszöbén Sartre másképpen van jelen, mint életében volt. Úgy van jelen, hogy tulajdonképpen nincs jelen. Hogy hihetetlenül hamar elfelejtették. Nemcsak nálunk, a hazájában is. De ez a feledékenység és érdektelenség is „üzenet”, amelynek a tanulságai fontosak lehetnek ahhoz, hogy mi, közép-európai írók és értelmiségiek árnyaltabban láthassuk helyünket, szerepünket, cselekvési mezőnk határait Európa posztkommunista felében, s persze ahhoz is, hogy tisztábban lássuk visszanyert szabadságunk horizontját. Sartre kiindulópontjai és kérdései gyakran érdekesebbek válaszainál, s megkockáztatnám: nem sokat veszítettek időszerűségükből. Sartre szelleme nem halott, inkább csak tetszhalott. Nagy kérdés, hogy inspirálhatnak-e bárkit is ma vagy a közeljövőben. Nem joggal állíthatják-e ellenfelei, hogy csupán „kortünet” volt, a globalizáció előtti független, baloldali értelmiség jelképe és szószólója, annak a baloldalnak, amely 1968-ban Keleten és Nyugaton egyformán vereséget szenvedett? Az állam itt is, ott is újra legyőzte polgárait – legalábbis sartre-i szemmel nézve.

Húsz-huszonkét évvel később, amikor Európa keleti fele levedlette a diktatúra bőrét, Sartre és az az értelmiségi attitűd, amit képviselt, már kínosan nem volt aktuális nálunk sem. Egy kevés rezonált még belőle, de nem sokáig. Václav Havelt ugyan egészen a köztársasági elnöki hivatalba repítette, hogy aztán ott a konszolidálódó hatalom technokratái annál jobban elszigeteljék. Egy másik független, baloldali kelet-európai író-értelmiségi, Konrád György a Demokratikus Charta kifulladása után visszahúzódott a magyar közéletben addig vállalt szerepéből. Azok az egykori csehszlovákiai reformkommunisták, akik 1989 után megpróbálták feltámasztani 1968 szellemét, kudarcot vallottak. A kilencvenes évek Kelet-Európában nem a független értelmiségieknek, hanem a technokratáknak és a demagógoknak kedveztek. A kommunisták bukása nyomán keletkezett légüres térbe ők nyomultak be a törtetők mindenkori cinizmusával és agresszivitásával. Rajtuk kívül ennek senki sem örül nálunk, a társadalom mégis apátiával vegyes közönnyel nyugtázta térhódításukat. Más választása ugyanis nem volt.

Más választása nemigen lehetett, mert alig ismerte azt a „szabad világot”, amely negyven év alatt hatalmasat változott, s amely most kissé kényszeredetten a keblére ölelte. Hogy mi a globalizáció, milyen a posztmodern létállapot, jószerével a kilencvenes években tanulta meg. Kelet-Európa visszanyerte (vagy inkább visszakapta) a szabadságát, ám a visszakapott szabadság jellegéről nemegyszer illuzórikus elképzelései voltak. Évek sorába került, amíg sikerült kitapogatnia szabadságának méreteit és határait, és a mai napig sem sikerült igazán berendezkednie új, a korábbinál kétségtelenül tágasabb otthonában, ahová ha a régi és kopott bútorait költözteti be, csak még szánandóbbnak látja szegénységét. Azt is nehezen tudja feldolgozni magában, hogy a gyűlölt és megvetett régi rezsim főként a globalizáció fokozódó nyomása alatt roppant össze, s csupán másodsorban e rendszer alattvalóinak tömeges akaratából. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a frusztráció amiatt, hogy a szabadságát inkább kapta, mint kiharcolta, nyilván nem véletlenül vált ki a lakosság nem kis részében globalizációellenes indulatokat.)

1989-ben Kelet-Európa egy minden korábbinál rendezettebb, jobban szervezett és a belső konfliktusait kanalizálni képes Nyugat-Európával találkozott. Olyan Európával, amilyenről sokáig csak álmodhatott, amilyenről sokáig ezután is csak álmodni fog, s amely talán csak innen, Kelet-Európából, a pokol tornácáról nézve látszik eszményinek. Ráébredtünk, hogy szabadok vagyunk, s tíz éve próbálgatjuk az ölünkbe hullott szabadságot tartalommal megtölteni. Márai Sándor írja a Föld, föld!... című regényének utolsó bekezdésében: „Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban – életemben először – csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” Márai, aki ezen az éjszakán, 1948 augusztusában örökre elhagyta a szovjet megszállás alatt sínylődő Magyarországot, rádöbbent arra, hogy szabadnak lenni olykor azt is jelentheti: egyedül lenni, s hogy szabadnak lenni voltaképpen félelmetes állapot.

Mi 1989/90-ben, újjászületésünk mámorában és eufóriájában nem találtuk félelmetes dolognak a szabadságot, mert nem úgy gondolkodtunk róla, mint a század első felének entellektüeljei, közöttük Márai Sándor. De úgy sem, mint Sartre vagy nagy ellenlábasa, Albert Camus, akik a szabadságot elválaszthatatlannak tartották az érte való felelősségtől, illetve a szabadságot a lelkiismeret szabadságával azonosították. A kilencvenes évekre nemcsak a marxizmus halt meg, halott az egzisztencializmus is. Az a szabadság, amellyel szembetaláltuk magunkat, nem metafizikai fogalom többé, hanem olajozott gépezetként működő intézményrendszer, amely mai formáját nem utolsósorban a hatvanas évek nagy baloldali tömegmozgalmaira adott konzervatív-liberális válaszként alakította ki. A posztmodern Nyugat-Európa és Amerika érték- és intézménymodelljét a felszabadult Kelet-Európa őszintén demokratikus politikai elitje, de a társadalom jelentős hányada is fenntartások nélkül kívánja átvenni. Kelet-Európa elmúlt tíz évének történelme arról szólt, miképpen tudunk, akár nagy áldozatok árán is, hasonulni ehhez a modellhez, amelynél jobbat senki sem tud kínálni nekünk.

Fölmerül a kérdés, megvalósítható-e és mikorra ez a hasonulás, továbbá hogy érdemes-e kritikátlanul elfogadni a Nyugat által kínált portékát. Tíz év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a megvalósítás előtt olyan akadályok is meredeznek, amelyekkel a rendszerváltoztatás kezdetén keveset foglalkoztunk. Az tíz évvel ezelőtt is világos volt, hogy térségünk gazdasági lemaradását a Nyugat mögött szerencsés esetben is csak hosszú évtizedek múlva tudjuk behozni. Az már kevésbé, hogy kinek-kinek, egyedül is és együtt is, meg kell küzdenünk azokkal a szellemi és érzelmi beidegződöttségekkel, amelyeket az egymást váltó totalitárius diktatúrák ránk hagyományoztak, hogy újra szembe kell néznünk olyan történelmi és ideológiai atavizmusokkal, amelyektől a Nyugat már többé-kevésbé megszabadult. Eközben pedig a Nyugat tíz éve mást sem hajtogat, mint azt, hogy: legyél olyan, amilyen én vagyok, s akkor szeretni foglak, és befogadlak a mi előrehaladottabb közösségünkbe. Ennek a hatalmas történelmi kihívásnak rövid távon csak kevés kelet-európai ország lesz képes megfelelni – s ezt, ha nem beszélnek is róla, tudják a nyugatiak is.

Itt állunk tehát a kissé borzas szabadságunkkal immár tíz éve, s próbálunk kezdeni vele valamit, irigykedő szemünket az EU-ra vetve, kissé lerongyolódva, de alapjában véve reménykedve, hogy a hosszan tartó koplalásnak egyszer majd meglesz a jutalma. Szabadságunk határait pedig, merem remélni, tisztábban látjuk, mint tíz évvel korábban. Szabadságunknak nem csak szűkös anyagi lehetőségeink szabnak határt. Határt szab az is, hogy valamilyen mértékben – ez alól talán csak a legifjabb nemzedék képez kivételt – mindnyájan a múltunk foglyai vagyunk. Határt szab demokratikus intézményeink felemás működése is, a korrupció burjánzása, a maffiák garázdálkodása és hellyel-közzel beépülése az államigazgatás intézményeibe. Ismerős s a médiákban meg magánbeszélgetésekben csontig lerágott témák, fölösleges lenne ragozni tovább.

Van azonban a szabadságnak egy másik, ha úgy tetszik, metafizikai aspektusa is, amelyre az elmúlt évtizedben ritkán gondoltunk, s amelynek egyik tudósa és apostola éppen a félig-meddig elfeledett Jean-Paul Sartre volt. Úgy tűnik, erre az aspektusra nincs többé szükségünk. Pedig a szabadság a legmélyebbről fakadó és az egyik legősibb emberi igény, s a szabad és nyitott társadalmak éppen ennek az ősi, individuális emberi igénynek a kielégítésére jöttek létre évezredes küzdelemben. A szabadság fogalmának ez a látszólag háttérbe szorult metafizikai aspektusa a rejtett mozgatórugója azoknak a bírálatoknak is, amelyekkel a mai nyugati demokráciákat illetik Keleten és Nyugaton egyaránt – többnyire szélsőséges vagy marginális mozgalmak. De anélkül, hogy ezeknek a bírálóknak szándékában állna Nyugat-ellenességükkel valamiféle utópisztikus jövőképet megalapozni. A jóllakott embernek nincs szüksége utópiákra. Kelet-Európa pedig torkig van az utópiákkal. Így ha igaz is az, hogy a globalizációnak nem csak áldásai vannak, végső soron – néhány fanatikus kivételével – azzal mindenki tisztában van, hogy a globalizáció folyamata visszafordíthatatlan, s hogy azokkal a súlyos kihívásokkal, amelyek az emberiség jövőjét és talán fennmaradását már most befolyásolják, csak együtt lehetünk képesek szembenézni. Ez a veszélyérzet megalapozhatna egy olyan új minőségű kollektivizmust, amilyenre az utópiák képtelenek voltak.

A világ kisebbik, de jóllakoltabb fele ma inkább materialista, mint idealista beállítottságú, s azt a viszonylagos és roppant törékeny jólétet, amelyhez eljutott, nem kívánja feladni. A világ nagyobbik fele viszont szintén szeretne jóllakott lenni, s az ehhez való jogát senki sem vonhatja kétségbe. Hiszen egyformák vagyunk, nincsenek alacsonyabb és magasabb rendű „emberfajok”. Kétséges azonban, hogy az emberiség kisebbik hányadának a nagyobbikhoz képest aránytalanul nagy jóléte hosszabb távon fenntartható-e, s a világ gazdagabb fele nem fog-e egy napon nagy árat fizetni mai materializmusáért és önzéséért. A Délről Északra tartó új keletű népvándorlás máris súlyos feszültségek forrása.

A mai nyugati világ emberének az életben való boldogulásához nincs szüksége metafizikára, sem a Sartre-típusú független értelmiségiek lázító lármájára. Ám azt is érezzük, és sokan talán tudatosítják is, hogy azért ez nincs egészen így rendben. Fölépítettünk, illetve itt, Kelet-Európában építünk egy kényelmes, tágas, luxusigényeket is kielégítő házat, amely a kényelmünket hivatott szolgálni, s amelyben mégis nyugtalanul és egyre rosszabb lelkiismerettel bolyongunk, amelyben hovatovább elveszettnek érezzük magunkat. A szabadságot pedig, felelősség és szolidaritás híján, formálisnak vagy üresnek.