Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon és az üveghegyen is túl, 75 évvel ezelőtt alapítottak egy folyóiratot, és szebbnél szebb, igazabbnál igazabb dolgokról közöltek benne gyönyörű történeteket, olyannyira valósakat, hogy minél több idő telik el, annál igazabbnak tűnnek.

Belelapoztam ebbe a régi folyóiratba, illetve csak szerettem volna, de nem igazán sikerült, mert nem volt felvágva. Ejnye! Hát ennyire nem változnak az olvasói szokások? Akkor sem kapkodták el a folyóiratot (akárcsak most)? Gondosan összegyűjtötték a kollekció darabjait, aztán évtizedekig bele sem néztek. Kissé kegyeletsértésnek éreztem azt, hogy a 75. születésnapon felvágom korunk gyomrát, és áttekintem a szellemi étlapot, hiszen ha ennyi ideig senki sem volt kíváncsi arra, hogy mit rejteget a megsárgult lap, akkor ugyan bizony én miként vetemedem erre a kényes boncolásra?! Miért érdekel például „a szellemi munka eliparosodása korunkban”? Mert 75 év alatt semmi sem változott, illetve az akkori szövegek ma is időszerűek. Sajnos.

Hosszú idézetekkel bizonyíthatnám ezt, mert „nyilvánvaló, hogy az olyan társadalmi berendezkedés, mint a mienk, amely az emberek közötti cserét kizárólag anyagi javakkal, közelebbről csak pénzzel tudja mérni, fokozatosan elanyagiasítja az emberi élet és emberi közeledés azon vonásait is, amelyeknek tulajdonképpen nincs semmi közük életünk materiális alapjához. Mivel a mai emberek között nincs más értékmérő, mint a pénz, akarva, nem akarva, pénzzel fogjuk mérni, amikor kicserélésre kerülnek, azokat a »javakat« is, amelyek nem gazdasági természetűek s eredetileg pénzzel nem is értékelhetők.” Mi történt volna, ha nem teszem ki az idézőjeleket?! Senki sem jött volna rá a turpisságra, mindenki azt hitte volna: ezt ma írták.

A szerkesztőségi megbeszélés során félig tréfálkozva, félig komolyan megkérdezték, miért éppen ezt a „témát” választottam. Talán arról is szándékomban áll írni a szellemi munka eliparosodása kapcsán, hogy a Korunk nemcsak azt jelenti: „kultúra” (lehetőleg nagy kezdőbetűvel), hanem rengeteg melléktermék, négermunka rejlik mögötte? Mi köze lehet a szellemi munkához, az íráshoz és a szerkesztéshez a heti sajtószemlézésnek, az idegölő „fókázásnak”, ami alá amúgy sem írja oda senki a nevét?! Ráadásul ezt ki lehet (sőt a megélhetés miatt – micsoda csúnya kifejezés! – ki kell) bővíteni, hogy még idegesítőbbé váljon: a sajtószemlét napi rendszerességgel elő lehet állítani, lehetőleg reggel hétig és délelőtt fél tizenkettőig. Mi köze a szellemi munkához a napi taposómalomnak? Hiszen ez már-már a gyárra emlékeztet.

Egy falusi asszony következetesen azt szokta kérdezni tőlem, hány órára kell bemennem „a gyárba” – annak ellenére, hogy nagyon is jól tudja: szerkesztőségben dolgozom. Lehet, hogy mégis neki volna igaza? Hiszen naponta 11–12 órát szoktam eltölteni a számítógép előtt (fordítással, tördeléssel, szerkesztéssel, internetezéssel, levelek „körmölésével” és olvasásával), ami azért sokkal rosszabb, mint a satupad előtt lehúzott nyolc óra, mert kegyetlenebbül ledarál, mint... mint a favágás, sőt néha már-már kívánatosabbnak tűnne a favágás, a friss levegő, a mozgás. A Satu és a Monitor–Billentyűzet–Főegység teljes szentháromság között csak annyi a különbség, hogy a Satu valóban ott áll a Gyárban, szilárdan leszorítva a helyére, miközben a Számítógép akárhol lehet, a szerkiben, otthon, a hírügynél vagy éppen egy internet cafféban (valahol a horvát tengerparton, hahaha).

„Legkirívóbban megnyilatkozik a kapitalizmus elgazdaságosító hatása a szellemi termékek árucikké változtatásában, hogy ne mondjuk degradálásában. Degradálás azért, mert visszahat magára a szellemi termelésre is, amely e hatás alatt később már tényleg árucikket produkál.” A szellemi termék mint árucikk – jó vicc! Ezzel akár a fizetést is pótolni lehetne, az el nem adott lapszámokat ki lehetne osztani 5-én meg 20-án. Hasonló példákat akárki fel tudna sorolni: egy Bihar megyei szeszgyárban a fizetést pálinkában mérik, vagy morbidabb változatban: valahol Moldvában egy bútorgyár munkásai koporsóban (mármint koporsó formájában) kapták járulékaikat. És az életszínvonal alakulását figyelembe véve elmondható, hogy bizonyára nagyobb sikerrel adják majd el a koporsókat, mint mi a Korunkat.

Ha pedig 75 éven keresztül amúgy sem vágta fel senki a lapot, akkor mi értelme az egésznek?! De hátha érdemes? Hátha csak azt az egy példányt nem vették kézbe az olvasók, és az összes többit rongyosra lapozták? Az egykori szerkesztő pedig nem is annyira néger, amilyennek véljük, sőt ma is boldogan él, ha meg nem halt stb.