„A költészetnek, amiért évezredek során legjobbjaink mindenüket odaadták, ami úgyszólván életük értelme volt – az én életemé is –, nem szabad lennie.Visszavonatik. Visszavonom.” Székely János szavai ezek, 1973-ból. Egy olyan korszakból, amely korántsem az irodalmi pangásé. Az irodalmat – Kelet-Közép-Európa államaiban legalábbis – olvassák, vásárolják, pult alól és pult fölül. Az írók és költők írnak. Ezek Szilágyi Domokosnak, Hervaynak, Kányádinak, Bodor Ádámnak, Szilágyi Istvánnak és társaiknak a legjobb évei.

Székely János mégis arról beszél, hogy az ő ars poeticája ezentúl a csend. A kor költői, a konzervatívok és a modernek „épp azt vetik egymás szemére, hogy amit művelnek, fölösleges. A konzervatívok bebizonyítják, hogy ahova az avantgarde ma eljutott, ott már megszűnik a kommunikálás, a költészet megszűnik közlésforma lenni. Tehát nincs többé önmagán kívül értelme, nem vesz részt az egészben, nincs szerepe a világműködésben  – értéktelen. A modernek viszont bebizonyítják, hogy a kommunikálás, amihez a konzervatívok annyira ragaszkodnak, ma már csak látszat. Tulajdonképpen nincs olyan emberi igazság, amit ne lehetne másként is elmondani, mint versben” – írja Székely János.

Ha van „korszerűtlen” gondolkodó, akkor ő az. Éppen ezért fontos, amit mond. Alternatívát kínál mindahhoz, amit a „korszerűség” problémaérzékenységéből próbálnánk levezetni. Nem nagy kunszt az irodalom és az irodalmi élet válságáról beszélni, amikor kis példányszámban jelennek meg a könyvek, a szerzők nem vagy csak alig kapnak honoráriumot, s a potenciális közönség másfajta médiumokat használ a mindennapi életben. Érdemes viszont ellesni azokat a trükköket, amelyek révén a szerző a virágzó felszín mögött is meglátja a válság jeleit.

Vitatkozni persze lehet vele. Például abban, hogy az a modernségmodell, amit kínál, mennyiben jellegzetes. Vajon hol van az a pont, ahol megszűnik a kommunikáció, vajon hány szerző, mű van túl ezen a határon? Vagy: vajon amiért „másként”, más közönséghez szólva is elmondható valami, nincs értelme „ugyanazt” versben is megragadni? Vajon ugyanaz még, ami így a versbe kerül?

De korántsem a Székely János-féle érvek megcáfolását szeretném itt elvégezni. Inkább saját „korszerűségérzetemet” próbálom kizökkenteni, amely túlontúl kényelmessé tenné számomra egy 1926-os Komlós Aladár-tanulmány olvasását. Az irodalom bukása, lám, időről időre újra megtörténik. Komlós Aladár írása ugyanis teljességgel korszerű, a szó mindkét értelmében. Rá van hangolódva saját korára, és a mai fül számára is aktuálisan cseng. Főleg ott, ahol a helyzet elemzését végzi Komlós: „Ha az embereknek nincs pénzük, ebből még legföljebb csak az következik, hogy nem vásárolnak könyveket, de az még nem, hogy áhítat nélkül, sőt lenézéssel gondoljanak az irodalomra. Ha ez történik, akkor nyilvánvaló, hogy az embereknek nemcsak az anyagi viszonyaiban, hanem a szellemében is változás ment végbe.” (Korunk 1926. 10. 617.) A mondat enyhe átstilizálással 2001-ben is vállalható. A következő sem cseng ismeretlenül, mégis érdemes óvatosabban bánni vele: „A ma átlagembere a kor irracionalizmusából arra kovácsol jogcímet, hogy még nyugodtabban, mint eddig, innen maradhasson a megismerésen. Neki szokatlan tarka képek kellenek. Szereti az ucca frappáns nyüzsgését, az újságok szenzációit, legszíveszerintvalóbb művészet a mozi, legkevésbé a líra.” (618.)

Az óvatosság két szó miatt is indokolt. Először is: Komlós Aladár „átlagembere” biztosan nem ugyanolyan, mint akire ma gondolnánk. Az iskolázottság, a kultúra hozzáférhetősége hetvenöt év alatt sokat változott, még akkor is, ha a jelenlegi tendenciák egyfajta „visszatérésként” értelmezhetők. A nyugati jóléti társadalmak és a kommunista tömb országai, ha más-más módon is, bizonyos mértékig felszámolták a „társadalmi osztályokat”. Az „átlag” fogalma szórtabb jelentésűvé vált, és szélesebb rétegekre vonatkoztatható, mint 1926-ban.

Túl egyszerű volna ugyanakkor a kor „irracionalitásáról” beszélni. A felszínen inkább a pragmatikusok érvei dominálnak, s ezek az érvek korántsem nevezhetők irracionálisnak. A ráció által kitermelt gondolatmeneteket, technikákat továbbra is használják. A „szakértő” kulcsszóvá kezdett válni. Mégsem illik túlontúl bízni a rációban, és főként nem ildomos túlontúl hangoztatni a racionalizmust. Az értelmiségi szerény és visszafogott, a kérdések fontosságát hangsúlyozza, és a végleges válaszok hozzáférhetetlenségét. Ez még nem irracionalizmus, hiszen nincs kultikus „szembeforduló” figura, aki válaszokat mondana. Nincsenek „válaszok”, amelyek mögé fel lehetne sorakozni. Az irracionalizmus ezúttal nem az elit szintjén hangsúlyos, mint a 20. század elején, inkább a tömegcikkek fogyasztói körében: az ufómagazinok, csodatevő gyógynövények, hittérítő magazinok vásárlóinál. Ezek a beszédmódok beléptek már az igényesebb tévécsatornák és a napisajtó területére is, de egyelőre elkülönítve, a „Színes világ”-oldalakon lehet velük találkozni. A kortárs világnézetek tudáshoz való viszonya mégis veszélyes, éppen amiatt, hogy a pragmatikus érvelésmód megnyitható a legirracionálisabb elképzelések felé is. „Az ezotéria hasznomra válik, tehát igaz” – mondhatja bárki, aki egyszer már kigyógyult a náthájából egy keleti márkanévvel ellátott csalántea segítségével.

Komlós Aladár az irodalom iránti érdektelenséget a megismerés és a szellem iránti érdeklődés megcsappanásával magyarázza. Az életesség programja más irányba fordította a szerzőket és a közönséget. A „kaotikusok” és az „aktivisták” irodalma Komlós szerint egyaránt csődöt mondott. A megoldást az élet és a gondolat közti mesterséges ellentét feloldása jelenthetné. Komlós metaforizált nyelvén ez így hangzik: „A 18. század Aufkl�ärungja aligha jön, ne is jöjjön vissza: de a ma túlzott irracionalizmusának mégis meg fog kelleni valahogy békülnie a racionalizmussal: el kell jönnie egy új filozófiának, amely gyökereivel lenyúlik az élet sötét televényébe, de koronájával a fényesség fürdőjébe emelkedik.” (623.) 1926 decemberében a Korunk Szentimrei Jenő hozzászólását közli, amely Komlós dilemmáját megoldottnak tekinti. Az alcímként, kérdőjelezve kínált mondat voltaképpen válasz: az irodalom Szentimrei szerint nem megbukott, hanem újjászületett. Szentimrei ekkorra már, a Napkelet, majd a Vasárnapi Újság szerkesztőjeként jelentős irodalomszervezői tapasztalatokra tett szert. Számára az aktivista irodalomszemlélet természetesen nem tűnik járhatatlan, lezárandó útnak, hiszen ekkoriban ő maga is „kaotikus”  szabadverseket ír. Hozzászólása ilyenformán az irodalom emancipatorikus hatását védelmezi, és kritizálja a „megismerés-centrikus” szövegeket: „Egyszerűen csak annyi történt, hogy a megismerés ballasztja kirepült a léghajóból, és ez legsúlyosabb nehezékétől így megszabadulva, hatalmas szökkenéssel lendült új, magasabb szférikus körök felé. [...] Vajon a Komlós által kaotikusnak nevezett verstípus, mely nem előre kiagyalt szerkezetbe sűríti a mondanivalót, hanem kiönti magából, mint a felmetszett ütőér a zuhogó vért, nem rend már, nem céltudatos illeszkedési kísérlet egy magasabb és átfogóbb rendszer rendjének korlátai közé?” (830–831.) Szentimrei felfogása ugyanakkor széleskörűen pragmatikus ebben az időben: védelmébe veszi a finom művészi érzékkel összeállított revüket, a színpadi művészetet, sőt a funkcionális műveket – plakátokat, riportokat, megrendelésre írt zenét is, mondván: „Az történt vele [a költővel és művésszel], ami a kisiparossal,  felfalta és megemésztette a nagyipar: a színházüzem, a filmüzem, a sajtóüzem. Megbukott, mint önálló iparág, de beilleszkedett az élet kifejezési formáinak egyik magasabbrendű rendjébe [...]. De ott vannak aztán a művészek, az igaziak, akik egy szárnycsapással fölébe lendülnek a trösztök, a kartellek, a népligák mamutragadozóinak, és megmutatják, hogy még ezeknél is léteznek magasabbrendű rendek.” (831.)

Komlós az 1927. februári Korunkban válaszol egészen röviden Szentimrei cikkére, azt hangsúlyozva, hogy a Szentimrei által példaképként emlegetett Bernard Shaw és Walt Whitman korántsem kerülik ki a „megismerés-funkciót” műveikben, és hogy olvasottságuk egyébként sem akkora, hogy ne lenne ok az irodalom válságáról beszélni. Ezzel a Komlós-cikk körüli vita le is zárul. És mégsem zárul le, hiszen voltaképpen nem arról van szó, hogy az akkor és ott íródó irodalmat olvassák-e elegen vagy sem, vagy hogy megbukott-e végérvényesen az irodalom. Az alapvető kérdés ugyanaz, amit Székely János is felvet 1973-ban: hogy jó-e valamire az irodalom, és ha igen, akkor mire. Ez a kérdés akkor sem értelmetlen, ha „korszerűtlen”: ha elfogynak a könyvek az üzletekből, és ha ronggyá olvassák őket. Hiszen lehet, hogy éppen azért olvassák őket, mert „nem jók semmire”, mert egy időre felfüggesztik a hasznosság-elvet.

Másrészt: a kérdés persze akkor sem értelmetlen, ha „korszerű”, ha közhelyes, ha benne van a levegőben. 1926-ban Komlós Aladár azért volt szkeptikus, mert nem látott olyan érvényes értékrendet vagy ideológiát, amely az irodalom virágzását segíthetné elő. Szentimrei Jenő fenntarthatta a maga számára a bizakodás jogát, mert üzemnek tekintette a színházat, a filmet és a sajtót, az irodalmat pedig olyasvalaminek, ami egyrészt alkalmazkodni tud az üzemi körülményekhez, másrészt emancipatorikusan felül tud emelkedni azokon.

Egyértelműen érvényes ideológiák és értékrendek természetesen jelenleg sem állnak mankóként az irodalom mellett. Sőt az elmúlt ötven év kipipált egy újabbat is. A helyzet mégsem teljesen azonos azzal, amit a két elemző hetvenöt évvel ezelőtt leírt. Több dolog is megváltozott. Egyrészt az, hogy a kor eleve ideológiák utáni korként határozza meg önmagát, nem vár semmiféle eljövendő változást, mint Komlós Aladár. A hasznosság-elv az irracionális filozófiák latensebb volta miatt sokkal erőteljesebben érvényesül, mint a századelőn. Ezek a vonatkozások, ahogy a századelőn is, beszűkítő jellegük ellenére továbbra is teret engednek az irodalomnak: az önfelépítés, önmegértés szférája, a történetekben, dallamokban való elmerülés voltaképpen az ideológiákon túl kezdődik. Az irodalomnak viszont ebben a szférában konkurense is van: a film, amely 1926-ban, a némafilm korában még korántsem helyettesíthette olyan sok vonatkozásban a könyvet.

Talán az irodalom körülötti mozdulatokat, a szövegeknek a mindennapokba való beépülését kellene újragondolni ahhoz, hogy újra és újra megválaszoljuk, (éppen) mire jó az irodalom: mikor, milyen testhelyzetben, milyen lelkiállapotban, miért, kinek olvasunk. És ne hallgassuk el ezeket. Hátha rátalálunk a helyes testtartásra.