Hatvany Lajos A polgár válaszúton című írása két részben jelent meg a folyóirat 1926. decemberi, illetve 1927. januári számában. „Ez az írás nem az elmélkedőé és nem a történetíróé. A polgár írása a mai demokrácia tétova bizonytalanságainak írása lehet csupán” – mondja néhány bevezető sort követően a szerző. Pedig bőven van ebben az írásban elmélkedés is, történetírói gondolat is. A mentegetőző műfaji körülményesség minden bizonnyal a tárgy súlyának és méreteinek szól. Elvégre nem kevesebbről van szó, mint a modern európai fejlődés összképéről – valamiféle biztos támpont, perspektíva keresésének igényével.

E perspektíva központi fogalma rögtön a címben felbukkan: polgár a neve. „Vannak szólamok, melyeken felnőttem: polgári szabadság, polgári béke, polgári szabad sajtó, polgári egyenlőség, polgári népképviselet, polgári alkotmány, polgári törvény, polgári erkölcs, polgári szorgalom, melyek még ma is, annyi csalódás és csalatás után földobogtatják már nem fiatal szívemet.” A felsorolást rögtön kérdés követi: „Mi értelme még ezeknek a szavaknak?” És sorjáznak, kérdő formában ezúttal negatív hangsúllyal, ugyanazok a fogalmak, végül pedig odakerül a sor végére a legkeményebbnek szánt kérdőjel: „Milyen kapzsi kizsákmányolásba züllött belé a polgári szorgalom?”

Olyan ez az indítás, mint a Gondolatok a könyvtárban illúziótlan történelemfaggatása. Épp csak valamivel szűkebbre szabott a látás mezeje: nem az egész emberi történelemről van szó, hanem arról a néhány száz évről, amelynek során a régi világ, az „Ancien Régime” leköszönt, és helyébe a polgári új világ lépett. Néhány száz év, de abból is, ha 1789-től, a francia forradalom évétől számítjuk, főként az utolsó százötven: ott torlódnak a megválaszolandó kérdések.

Hatvany gondolatmenete könnyűszerrel néhány egyszerű tételbe sűríthető:

1789-ben a francia forradalom úgy hirdetett igazságot, hogy a két első Rend (az arisztokrácia és a papság) kétszázezer főre tehető kiváltságosa helyett a huszonöt milliónyi Harmadik Rendnek ígért egyenlőséget. A polgári társadalom programja nemcsak az egyéni szabadság körét tágította ki, hanem új alapokra helyezte a haza és az emberiség fogalmát is. Ez a program azonban kezdettől fogva ellentétek csíráit hordozza magában. Ha ugyanis „A szabadság elvont fogalma a polgár értelmezése szerint a szabad tulajdonban ölt testet és alakot”, az egyfelől elvben mindenki előtt megnyitja a felemelkedés, a meggazdagodás útját, valóságosan mégis azt jelenti, hogy a rendi kiváltságok eltűntek ugyan, az emberek közötti egyenlőtlenség azonban örök törvénye az emberi társadalomnak: „A természet – így okoskodott a polgár – , úgy adja némelynek a vagyon kiváltságát, mint az erőét, szépségét, talentumét vagy a hosszú életét. Nincs természet és nincs társadalom kiváltság nélkül. Ebbe a legkifejlettebb polgári jogérzetnek is bele kell nyugodnia.”

A polgári társadalom paradoxona, hogy a tulajdon azért szentség, mert a fennálló rend alapja, de azért is, mert egyszerre szentesíti az emberek közötti elvi egyenlőség és tényleges egyenlőtlenség valóságát. A polgárság története ennek a paradoxonnak az elrejtése és feltárulkozása. Elrejtése, mivel a polgár azzal bátorítja az elégedetleneket: „Gazdagodjatok meg!” De feltárulkozása is, mert ha az elégedetlenek mégsem nyugszanak, kész ellenük erőszakkal is megvédeni a rendet. Az a nép, amelyet a forradalom valamikor egynek mondott, egynek álmodott, végzetesen kettészakadt: „S ezzel az egységes, szabad »nép« forradalmas fogalma a maga félszázados rendeltetését befejezte. Ezentúl nincs többé nép, hanem van: polgárság, parasztság, munkásság. S a polgárság is kettészakad: kispolgár és nagyburzsoá.”

Ezen a ponton pattannak elő a kínzó kérdések: hol van most már a polgár helye a történelemben, hol a gondolkodó, az öntudatos polgáré különösképpen? Hatvany meditációja ezekkel a sorokkal zárul:

„ – Színt kell vallanod – mondja a filiszter –, ezek olyan idők, hogy fehérnek kell lenni vagy vörösnek.

Nem lehetek fehér. Nem lehetek vörös.

A polgárságomat megtagadni annyi, mint önmagamat megtagadni. A polgárság mellett kitartani annyi, mint a jövőt megtagadni. A polgár ama rémes dilemma előtt áll, hogy vagy önmagához, vagy pedig a korához lesz hűtelen.”

Hetvenöt év múltán feltűnő a két történelmi pillanat, az akkor és a most hasonlósága. Ismét egy „vörös” epizód után  vagyunk. Teljes, kimerítő, konkludens kísérletét éltük meg annak, hogy a Harmadik Rend helyét átveszi a Negyedik. A próbálkozás annyira katasztrofálisan sikerült, hogy sokak szemében még azt is  megkérdőjelezte, van-e egyáltalán Negyedik Rend. A Negyedik Rend nevében álmodott jövő úgymond a Harmadik Rend fantasztáinak álma volt arról, hogy saját osztályuk ugyanúgy túlléphet önmagán, ahogyan valamikor az Ancien Régime helyébe lépett.

Erről a polgárról kiderült, hogy nem válaszúton van, hanem tévúton, rövidesen fatálisnak bizonyuló zsákutcában, tehetetlen áldozatként vagy milliókkal osztozván a közös szenvedésben. Az Ancien Régime lezárultával – így szólna a következtetés – nincs is más, csak polgár. Nem nevezi többé magát fehérnek, azok az idők elmúltak, de abban sem  hisz többé, hogy a vörös egyáltalán választható. (Bár egy ideig még 1926 után is hitt benne! De lám, Joschka Fischer, aki mára annyira mintaszerű német polgár, hogy egyenesen a Schröder-kabinet külügyminisztere, tudja, mi a kötelessége, és megjelenik tanúként abban a perben, amely szélsőbalos múltját idézi az emberek emlékezetébe, ám megtagad bárminemű közösséget egykori énjével.) Így simul át a modern a posztmodernbe.

Most, az új évezred küszöbén a polgár lelkiismerete nyugodt. A nagy paradoxont, hogy tudniillik társadalma egyszerre hirdet egyenlőséget és őrzi meg az egyenlőtlenséget, feloldotta és hosszú időre hatástalanította a történelmi tapasztalat. Mármint a felismerés, hogy a tényleges egyenlőség társadalma, ha nem is éppen életképtelen, mindenképpen történelemképtelen. Ehhez járult azután a második felismerés, amely úgy szól, hogy a jólétinek is nevezett polgári társadalomban egyre szűkül a paradoxon ollójának két szára – Marx és követői ebben a kérdésben vetették el leginkább a sulykot –,  vagyis az a bizonyos ellentét egyre sikeresebben kezelhető, az egyenlőtlenség egyre inkább megszelídül. Annál is inkább, mert most már a többségnek a meggyőződése, hogy ami nem a világon elképzelhető legjobb, az még lehet a világon lehetséges legjobb. A jól működő polgári társadalmat ma elégedett kispolgárok tömege alkotja – Amerikában csakúgy, mint Japánban, Hollandiában csakúgy, mint Dél-Afrikában. Rövidesen, ha minden jól megy, Kínában is. Megélhetésüket becsületes munkával biztosítják, jövedelmük a jólét, a tisztes jómód és a szerény egzisztencia határai között mozog. Nem sokat hallatnak magukról, csendben vannak, mint a békés természetű emberek, bár olykor elégedetlenek, mert úgy érzik, többre is vihetnék, de ehhez a rendszert nem megváltoztatni kell, csupán kedvezőbbé tenni. Nekik találták fel azt a televíziót, amely ma behálózza a világot, s amelynek jóvoltából, ha tetszik, naponta többször legyőzhetik abból származó frusztrációikat, hogy a nagypolgártól bizonyos távolság választja el őket.

Kérdés persze, hogy nagypolgár van-e még, olyan legalábbis, amilyennek Hatvany tudta ezt az embertípust, s amilyen maga is volt: művelt és stílusos, olyan, mintha osztálya színeiben átmentett volna valamit a jövőnek az arisztokrácia egykori fényéből. Talán nincsenek csak nagyon gazdag és annál is gazdagabb polgárok.

Az ellentétek látszólag megszelídültek, a pátosz kiment divatból. Nincsenek nagy kérdések, csak kis válaszok. Megváltozott a szavak jelentése is. Értelmét vesztette az „ideológia”, de még a filozófia maga is szünetet rendelt el, nem gondolatokat termel már, hanem a gondolkodás körülményeit vizsgálja. A gondolatnak egyféleképpen van igazán értelme: hogyha hasznos. Mindennek mértéke a hasznosság. Bármi, ami öncélú és önhasznú – szellem, erkölcs, kultúra –, zavarba kerül. Velük együtt zavarban van a polgár egyedüli kritikusa: a független értelmiségi. Elvégre maga is polgár, miképpen lehet tehát más, miképpen akarhat mást? Lehet-e egyáltalán másként gondolkodni?

A polgár egy ideig csak állott a válaszúton. Most már hátat fordított neki, és csak előre néz. Maga mögött hagyta a válaszutakat, és egyelőre senki sem mondja neki, hogy több út közül kellene választania. Azok a kérdések – távoli emlék, történelem. Egyre jobban eltávolodik saját múltjától is. Lehet, hogy ő már nem is polgár, hanem posztpolgár.