A húszas évek közepén

A hetvenöt esztendeje, 1926-ban megindult Korunk valójában egy irodalomtörténeti változás: korszakváltás körülményei között lépett fel. Az előző évtized (1915 és 1925 között) a magyar irodalomban, de az egész közép-európai és nyugati irodalmi kultúrában is a merész kísérletezés kora volt. Egymást követve léptek fel az avantgardizmusok: az expresszionizmus, a futurizmus, a dadaizmus, a konstruktivizmus, a szürrealizmus, és amilyen gyorsan követték egymást, szinte hasonló gyorsasággal meg is fáradtak, igaz, szemléleti és poétikai hozadékukat részben átörökítették a következő évtized irodalmára. Mindenekelőtt a szürrealista irodalomra és művészetre érvényes ez az utóbbi megállapítás, ennek látásmódja és technikái átszőtték a harmincas évek magyar irodalmát is, legalábbis a Nyugat harmadik nemzedékének (például Weöres Sándornak) a költészetét. Az avantgárd azonban elsősorban annak a szellemi erjedésnek a következménye volt, amely még az első világháború előtt, a tízes években ment végbe, amely hirtelen fellángolt az 1918–1919-es forradalmi változások idején (Magyarországon is, hiszen a forradalmak igazi irodalmi reprezentációját Kassák Lajos költészete adta!), és amely kétségtelenül teret veszített a forradalmi korszak hanyatlása után, a magyarországi irodalomban például az avantgárdnak jóval kisebb szerepe volt 1919 után, mint 1919 előtt.

A húszas évek közepén az avantgárd kétségtelenül sokat veszített korábbi hatékonyságából, ekkor kaptak erőre ugyanis azok az újrealista és újklasszicista áramlatok, amelyek minden forradalmi szenvedélyt, politikát és művészetet elutasítva ismét a hagyományokban, a valóságismeretben és a mérlegelő józanságban keresték a kor nagy kérdéseire adható válaszokat. Egy korszakban, amely elvetette a nagyszabású történelmi átalakulások vízióját, a kulturális folytonosság és az értékőrzés klasszicista eszményeinek nőtt meg a befolyása, a szerepe. A magyar irodalomban új erőre kaptak azok az eszmék és eszmények, amelyeket a Nyugat képviselt, sőt az első esztendők forrongása után a kisebbségi helyzetben tevékenykedő magyar irodalmi kultúrákban is a Nyugat eszméi és eszményei kaptak teret. Beszédes példája ennek az 1928-ban alapított Erdélyi Helikon, amely irodalomfelfogásában és esztétikájában maga is a nyugatos elveket képviselte. A húszas évek végétől kezdve a magyar irodalomban és ezen belül az erdélyi magyar irodalomban is uralkodóvá váltak azok az irodalmi normák, amelyeket az újklasszicista és az újrealista művészet szabott meg, olyan költőkre és prózaírókra gondolok, mint Áprily Lajos, Reményik Sándor és Dsida Jenő, illetve Bánffy Miklós, Nyírő József és Tamási Áron.

Az avantgárd estéje

A magyar avantgárd második világháború előtti történetének utolsó nagy fellobbanása az 1926 decemberében indított és 1927 májusában megszűnt Dokumentum című folyóirat volt. Az alcíme szerint művészeti és társadalmi beszámoló szerkesztője Kassák Lajos, főmunkatársai Déry Tibor, Illyés Gyula, Nádass József és Németh Andor voltak. Az első számban megjelent, A Nyugat húszéves című szerkesztőségi nyilatkozat a nagy múltú folyóirat bírálatát követően jelölte meg az új vállalkozás forradalmi céljait: „Jöjjenek a fiatalok kéretlenül, s ha kell, erőszakosan is, és ne féljenek attól, hogy nem fogják őket észrevenni.” A hatodik számban új nyilatkozat látott napvilágot a folyóirat féléves fennállása alkalmából: „Nem művészeti folyóiratot csináltunk, hanem szociális látószögből a mai világ keresztmetszetét igyekeztünk megrajzolni. [...] Ellenzék vagyunk, de kísérletet sem teszünk a mai világ részletjelenségeinek behatóbb kritizálására. Hogyan közelítsünk meg értelmes és indokló kritikával olyasmit [...], amit teljes egészében ellenszenvesnek és elvetendőnek érzünk? Minden tagunk, minden mozdulatunk maga a tiltakozás.”

A Dokumentum nem lehetett hosszú életű: Kassák Lajosnak csakhamar be kellett látnia, hogy a bekövetkezett történelmi események szétszórták a magyar avantgárd régebbi közönségét, és a folyóiratnak nincs megfelelő társadalmi, valamint pénzügyi bázisa. A Dokumentumnak mindössze hat száma jelent meg, megjelenését 1927 májusában szüntette be. A magyar avantgárd lassanként defenzívába vonult, elsősorban a megszervezett munkaközösség fenntartására törekedett: a Kassák-csoport további tevékenysége az 1928-ban indult és 1939-ig működő Munka című folyóirat keretei között folyt tovább. Kassáknak ez a folyóirata már nem vállalta az avantgárd mozgalom szervezését: olyan szocialista kultúrmozgalom kialakítására törekedett, amely független mind a legális szociáldemokrácia, mind az illegalitásban dolgozó kommunista párt törekvéseitől.

A Dokumentum mindenekelőtt a magyar szürrealizmus műhelyeként lépett fel, és ebben a tekintetben valóban fontos irodalomtörténeti szerepe volt. A szürrealista mozgalom 1924-ben indult meg André Breton első szürrealista kiáltványával és Louis Aragon Álomözön című költeményével. A tapasztalati valóság ellen lázadva az ösztönösségben látta a művészet forrásait, a szabad képzettársításra, sőt az automatikus írásmódra alapozta a költészetet. Képviselői szoros szövetséget kötöttek a szociális forradalom híveivel. Aragon, Breton és Éluard tagjai lettek a kommunista pártnak is. A magyar avantgárd mozgalom számos képviselője – elsősorban Déry Tibor, Illyés Gyula és Németh Andor – hamarosan csatlakozott a francia szürrealisták elképzeléseihez: a merész költői szabadságot ők is közéleti lázadással kötötték össze. A magyar szürrealisták elméleti megnyilatkozásainak zömmel a Dokumentum című folyóirat adott teret.

A szürrealisták a vers mindentől független önállóságát és a költői tevékenység elsőrendűen kreatív jellegét domborították ki, a költészet szerintük nem ábrázol vagy kifejez valamit, hanem önállóan hoz létre valami újat, amely korábban nem létezett, s ami csupán a költő teremtő képességére támaszkodik. Ezt az elvet fogalmazta meg Déry Tibor Az új versről című esszéjében: „Az új vers önálló életet él. Nem utánozza, hanem folytatja a természetet.” Hasonló gondolatokat fejtett ki A homokóra madarai című – a Korunk 1927-es évfolyamában közreadott – előadásában: „Az új líra a logika bukását jelenti [...] az új lírikus számára nem evidens a valószínűség kényszere. A logika csak akkor lenne rá kötelező, ha a külvilágot másolná több-kevesebb hűséggel [...]. Az új lírikus azonban saját magából merít. Az események kauzalitása nem érvényes a lélekre. A költő egy mélyebb rétegben keverő logika szerint dolgozik, mely kifelé önkényes, nem ellenőrizhető, de belül csalhatatlan, mint az ösztön, s amelyet érzelmi logikának hívnak.” Déry a költészet kreatív jellegét hangsúlyozta, Illyés Gyula inkább a költő szabadságát és lázadó szellemét. Sub specie aeternitatis című költői prózájában a következők olvashatók: „Semmi rejtegetnivalóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok a következő sorba írni. [...] Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szívem független iránytűjére, Kolumbus-kedvére.” Ebben a költői jelszóban foglalja össze a szürrealizmus költészettanát: „A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál.”

A magyar szürrealista áramlat nagy lendülettel lépett fel, ereje azonban nem bizonyult tartósnak: a húszas évek végén megkezdődött a magyar avantgárd felbomlása, és hamarosan beköszöntött a hazai avantgárd mozgalmak alkonya. Hevesy Iván, Halász Gábor, Németh Andor és Komlós Aladár egyaránt arra hívták fel a figyelmet, hogy az izmusok szüntelen forradalma fölött eljárt az idő, s helyettük új és korszerű realizmusnak kell következnie. „Az új művészet – jelentette ki Komlós Aladár az Erdélyi Helikon 1928-as évfolyamában közreadott Az avantgarde estéje című tanulmányában – megint józan valóságművészet lesz, mint a múlt művészetei, a múlté, amelyről, kiábrándulván a csodatevő eszközökből, kezdjük megérezni, hogy mégis rokon velünk...” A magyar kulturális élet, amely előtt nem a forradalom, hanem az elkötelezett értékőrzés és a szellemi önvédelem feladata állt, már nem az avantgárdban, hanem az új – az avantgárd vívmányaival is gazdagodó – irodalmi és művészeti irányzatokban (az újklasszicizmusban, az újrealizmusban) ismerte fel a követendő művészeti programot. Az avantgárd fiatalabb hívei: Déry Tibor, Illyés Gyula és József Attila sorra alakították ki a korszerű realizmus változatait, és a realista törekvéseket erősítette a népi írók fellépése is.

Végül maga Kassák Lajos is felismerte, hogy elérkezett az avantgárd alkonya: a Nyugat 1932-es évfolyamában rendezett vita során – Vita az izmusokról és az új művészetekről – ő is arra a véleményre jutott, hogy „az izmusok megbuktak és nem tudtak továbbfejlődni”, ugyanakkor a kialakult eredmények megtartására és felhasználására figyelmeztett: „az izmusok átváltoztak eszközzé, illetve a nagy egész részletévé”. A magyar avantgárd útja ezzel hosszú időre megszakadt, és csak a második világháborút követő néhány esztendőben, majd a hatvanas évektől kezdve újulhattak fel azok a törekvések, amelyeket a Kassák Lajos körül kialakult mozgalom megfogalmazott.

A Nyugat újjászületése

A Károlyi-féle forradalom bukását, a Kun Béla-féle proletárdiktatúra gyászos uralmát, majd a Horthy-féle „fehér” ellenforradalom berendezkedését követően a Nyugat mozgalma, valójában a modern magyar irodalom utóvédharcokra kényszerült, védeni próbálta írói táborát és eszmei hagyományait, legalább művészi vívmányait. A kor nyomása visszavonulásra késztette, sőt részben közeledni próbált a hivatalos intézményekhez. Működésének eme második korszaka nagyjából két periódusra bontható. A korszak első évtizedében fokozatosan közelebb került az intézményesített kulturális élethez és művelődéspolitikához, illetve a társadalmi harcoktól elfordulva egy elvontabb humanista morál képviseletében keresett szerepet. A német fasizmus uralomra jutása és hazai csatlósainak megerősödése után viszont egy ellenkező irányú folyamat részeseként fokozatosan eltávolodott a hivatalos művelődéspolitikától, s a kibontakozó antifasiszta szellemi ellenállásban vállalt fontos feladatot. Ebben az időszakban a maga harcos hagyományaihoz talált vissza, újra hallatta szavát a közélet küzdelmeiben.

A húszas évek közepén a Nyugat kevésbé tudott megbirkózni a korszak nagy kihívásaival: ellenálló készsége hanyatlott, organizációs szerepe csökkent. A megújulási kísérletek (így az 1925-ben bejelentett „új korszak”) ellenére is az alkotómunka zártabb körébe vonult, a klasszicitás ideálját tűzte maga elé. A folyóirat orientációját híven jelezték Babits Mihály programadó tanulmányai. Elsőnek az 1925-ben megjelent Új klasszicizmus felé című esszé, amely az irodalom politikai szerepvállalását utasította el: „Az író megszűnt a Kor emberi ideálja lenni, helyébe a bokszbajnok lépett.” Babits eszménye az örök érvényű művészet maradt, amelynek nem szabad elvegyülnie a kor küzdelmeiben, hanem a szellem magaslatáról kell választ adnia az emberiség és a nemzet nagy kérdéseire. Az „új klasszicizmus” hivatását abban látta, hogy újra szerephez juttassa „az Élet minden kényszerűségeinek mélyén eltemetett, fojtott, feledett szabadságot és felelősséget”. Ennek kell visszahoznia „a szellemi kultúra presztízsét”. Ezt követte 1928-ban Az írástudók árulása című tanulmány, amely Julien Benda La trahison des clercs című világsikert aratott antifasiszta állásfoglalása nyomán ítélte el az írók és művészek politikai elkötelezettségét.

Babits „kétfrontos” harcot hirdetett: egyaránt elutasította az osztályharcot és a nacionalizmust, mindazokat az érdekeket, amelyek az egyetemességhez képest partikuláris elvet jelentettek. „Az Eszmék – állapította meg keserű indulattal – leszálltak az Élet harcaiba, s elfogadták a politika minden logikátlan és változó junktimját.” Az „írástudóknak” szerinte a „Morál és Igazság” szolgálatában kell hivatást találniok: „inkább illik az Írástudókhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön le nem borítja lámpáit.” Az „új vízözöntől”, a kultúra pusztulásától való félelem szabta meg Babits állásfoglalását. A „vízözön” előtti kor feladatát a felhalmozott értékek egybegyűjtésében és gondozásában jelölte ki. E meggyőződését fejezte ki 1930-as Ezüstkor című tanulmányában is, amely a barbár rohamok közepette élő klasszikus Rómát idézte fel művelődéstörténeti analógia gyanánt.

Az „új klasszicizmus” programjának kialakításával egyidejűleg a Nyugat lassanként visszavonult korábbi határozottabb ellenzékiségéből, mintegy „középre” került a jobb- és baloldal mozgalmai között, sőt megpróbált kiegyezni a liberális konzervativizmusnak azokkal a képviselőivel, akik maguk is bizalmatlanul, ellenségesen tekintettek a szocializmus és a nacionalizmus ellentétes irányokból támadó erőire. Például Szekfű Gyulára gondolok. A konzervatív táborhoz való közeledés annak a felelősségtudatnak a következménye volt, amellyel a Nyugat szerkesztői, mindenekelőtt Babits, megpróbálták között táborba gyűjteni mindazokat a szellemi erőket, amelyek felléphettek a jobb- és baloldali totalitárius törekvésekkel szemben. A kiegyezési kísérletet Babits A kettészakadt irodalom című tanulmánya jelentette, amely Berzeviczy Albertnek a Kisfaludy Társaság elnöki székében elmondott beszédére válaszolt. Berzeviczy a magyar irodalom „egységének” helyreállítására szólított fel, és Babits maga is támogatta a konzervatív és a liberális irodalom egységének ügyét. A Nyugat és Ady megítélésének kérdésében azonban továbbra sem engedett: határozott szavakkal védte meg Ady egyéniségét és költészetét mint olyant, amely kifejezte a nemzet valódi érdekeit. A forradalmaktól azonban, akár 1919 őszén, most is elhatárolta a Nyugat törekvéseit. Az Akadémiához és a Kisfaludy Társasághoz történt közeledés eredményeképpen választották be Babitsot 1930-ban a Társaság tagjai közé, s szövődtek kapcsolatai a liberális konzervativizmus fórumával, a Szekfű Gyula vezette Magyar Szemle Társasággal is.

Az „új klasszicizmus” programjában kifejezést kapó visszavonulás nem kapott egyöntetű jóváhagyást a Nyugat táborán belül. Móricz Zsigmond és a „második nemzedék” néhány képviselője szerette volna több élettel, társadalmi érdeklődéssel és küzdőszellemmel megtölteni a lapot. A Nyugat életében ismét forduló következett, 1929. október 28-án Osvát Ernő öngyilkossággal vetett véget életének: ezzel végképp lezárult a folyóirat történetének egy korszaka. A lap mint vállalkozás is csődbe ment, szóba került a Nyugat felszámolása is. A válságos helyzet úgy oldódott meg, hogy az irányítást Babits Mihály és Móricz Zsigmond, a „nagy nemzedék” két legfőbb tekintélye vette át, mellettük Gellért Oszkárnak jutott a szerkesztő szerepe. Ignotus nevét levették a címlapról, jelezvén, hogy a Nyugat szakított a polgári radikalizmus névleges hagyományával, és végképp az irodalom, valamint a közélet „közepén” kívánja elfoglalni helyét. Mindez véglegesen érvényre juttatta a harmincas évek vezető magyar irodalmi irányzatait, minthogy Babits az újklasszicista, Móricz az újrealista törekvések akár szimbolikus jelentőségűnek tekinthető vezéregyénisége volt. Kettejük, sajnos, rövid időre szabott együttműködése alapozta meg a folyóirat második nagy korszakát.

Korunk, 1926

A húszas évek közepének magyar irodalmi életét és mozgását, miként ez az imént kifejtettekből is talán kitetszik, egyrészt az avantgárd irányzat visszavonulása, másrészt az újklasszicista és újrealista áramlatok, vagyis a Nyugat táborához köthető törekvések előtérbe kerülése határozta meg. Valójában mindazok az írók, akik korábban az avantgárd mozgalmaiban keresték helyüket, az évtized végére az újklasszicizmus és az újrealizmus hívei lettek, és a Nyugat környezetében foglaltak helyet. Vonatkozik ez a modern magyar irodalom második nemzedékének olyan képviselőire, mint József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Déry Tibor, de vonatkozik magára Kassák Lajosra, akinek a harmincas években született költészete, miként ezt Gyergyai Albert már akkoriban megállapította, nagymértékben „klasszicizálódott”, monumentális önéletírása (az Egy ember élete) pedig az újrealista elbeszélő irodalom szellemiségét fejezte ki.

Az induló, még Dienes László által szerkesztett Korunk valójában annak az irodalom- és mentalitástörténeti átmenetnek a szellemét fejezte ki, amely a hanyatló avantgárd és a felemelkedő újklasszicista, újrealista művészet köztes helyén érvényesült. A Korunk egyformán teret adott a magyar avantgárd utóvédharcainak és a kibontakozó újrealista törekvéseknek. Mindez az alapító szerkesztő kulturális stratégiájából következett. Dienes László ugyanis arra törekedett, hogy a teljes „szellemi baloldalnak” hozzon létre fórumot, és ezen a „szellemi baloldalon” akkor egyaránt jelen voltak az avantgárd és az újklasszicizmus, az újrealizmus hívei. Az induló Korunk, úgy is, mint többé-kevésbé „emigráns” folyóirat, a teljes „szellemi baloldalt” kívánta egybegyűjteni és képviselni, ebben a tekintetben határozottan szembefordult a magyarországi politikai restaurációval, a fajvédő és nacionalista mozgalmakkal, a húszas évek első felének nyugatos táborától kétségtelenül balra állt, de semmiféle közösséget nem vállalt azokkal a baloldali szektariánus, diktatórikus és „proletkultos” törekvésekkel, amelyek egyforma hévvel támadták a konzervatív jobboldali irodalmat, a Nyugatot és Kassák Lajos avantgárd táborát.

Az induló Korunk teret kívánt adni minden baloldali: liberális, polgári radikális és szocialista szellemi törekvésnek, építő vitákban akarta a megoldás felé egyengetni a demokratikus kulturális mozgalmak nézeteltéréseit, konfliktusait. A polgári radikális Huszadik Század örökségét vállalta, hogy az emigráció valamennyi áramlata: az októbrizmus híveitől a kommunistákig helyet találjon hasábjain. Természetesen kitüntetett szerepet szánt és adott a marxista gondolkodásnak és kritikának is. A nagy csalódás, a forradalom veresége után akarta újjászervezni a progresszió táborát, számvetést végzett, és terveket fogalmazott. A válságba került európai és magyar kultúrát tanulmányozta, új eszményeket keresett. „Annak – írta Dienes László az első szám Beköszöntőjében –, aki egy alkotó jövő eljövetelét akarja, két irányban kell dolgoznia: egyrészt igyekeznie kell kiválogatni a múlt eredményeiből azokat az elemeket, amelyek a jövő épületének építőköveiül felhasználhatók, másrészt pedig hozzászoktatni saját magát és kortársait az új szintézis szükségességének gondolatához, s ami ezzel együtt jár, felébreszteni az ehhez szükséges pozitív alkotó lelki képességeket.”

A közelmúlt művészetével történő számvetés és a jövő feladataira való felkészülés határozta meg az induló Korunk irodalom- és művészetkritikai szemléletét. A magyar szellemi élet nemrég lezajlott újító forradalmait vizsgálta: a Nyugat-mozgalmat és az avantgárdot. A két mozgalom között még éles viták folytak, hiszen akkoriban tértek haza az avantgárd emigrációba kényszerült vezérei, és a frissen alapított Dokumentum szívesen csipkedte meg a Nyugat tekintélyét, hagyományőrző konzervativizmusát. A Korunk hasábjain mégis meglehetősen békében élt egymás mellett a két szellemi mozgalom, többnyire méltányos kritikát mondtak egymás törekvéseiről, mint például Kassák Osvát Ernő szerkesztői gyakorlatáról, a Nyugat kritikai szellemének hanyatlásáról (A hiányzó kritika. Levél Osvát Ernőhöz) vagy Komlós Aladár az „izmusok” túlzásairól (A magyarországi magyar irodalom). Ez a program és ez a gyakorlat akkor szükségszerűen eklekticizmust okozott. A Korunknak az irodalmi baloldal különböző árnyalatait és mozgalmait kellett megszólaltatnia, ha hozzá akart járulni az erők újjászervezéséhez, ha küzdeni akart az ellen a zavar ellen, amit a modernizációs kísérletek bukása, az emigrációs lét csüggesztő közérzete okozott.

Sokat mond, hogy az alakuló Korunk azonnal Ady Endrét helyezte a maga értékrendjének a csúcsára, őt választotta mintegy szellemi mesterének. Ennek a választásnak több körülmény adja magyarázatát: egyrészt fel kellett lépni azzal a jobboldalról érkező kisajátítási szándékkal szemben, amely Ady költészetét el szerette volna perelni a forradalomtól és a baloldaltól, másrészt Ady nevével és művével lehetett egyesíteni és mozgósítani a demokratikus erőket, amelyeket túlságosan is szétzilált a történelem. Földessy Gyula már az első évfolyamban programot fogalmazott: „Az Ady-versek nemcsak magukért harcolnak tovább, hanem az egész magyarságért is” (Ady harcai), Gaál Gábor pedig Ady közismerten forradalmi radikalizmusról tanúskodó publicisztikájának elemzésére vállalkozott (Ady rejtélyes évei). Ady alakja és költészete később is gyakran szerepelt téma vagy hivatkozás gyanánt a Korunk lapjain.

A másik irodalmi áramlat, amely vezető helyet foglalt el a folyóiratban, a magyar avantgárd volt. A húszas évek második felében a magyar avantgárd mozgalom, miután helyzetét és szerepét már korábban megrendítette a kényszerű emigráció, végképp bomlásnak indult. Kassák, hazatérve az emigrációból, a „konstruktivizmus” irányzatával kísérletezett, amely a tudományosan megalapozott, mérnöki módon megszerkesztett művészet eszményével lépett fel. „Az új művész – írta Az új művészet él című kiáltványában éppen a Korunk lapjain – széttépte maga körül a nyomorúság kulisszáit és a rózsaszínű felhőket, belépett a teljes, mindennapi életbe, amiből született, és amiért létezik. [...] A művészetet mint mindennapi életünk feldíszítését tanultuk megismerni, s élettendenciánk: mai emberségünkkel minél inkább bekapcsolódni a körülöttünk nyüzsgő világba.” Ez az „új művészet” nemcsak a költészetet és festészetet akarta átalakítani, hanem magát az emberi életet is. Kassáknak határozott „konstruktivista” embereszménye volt, s bizonyára nem véletlenül hivatkozott a forradalmi Oroszország példájára: „Oroszország, ha emberfeletti szenvedések árán is, a tűz és vér keresztségében megtisztult ember hitével és felfokozott akaraterejével nyúlt hozzá élete megreformálásához.” (Az orosz forradalom abban az időben szinte még egyöntetűen a nyugati baloldali értelmiség rokonszenvével találkozott, a forradalom diktatórikus, embertelen következményeire csak később figyelt fel ez az értelmiség.) A „konstruktivizmus” művészeti teóriája, amely néhány évvel később Kassák új realizmusának (az Egy ember életében alakot öltő stílusának) kiindulása lett, a Korunkban született.

A magyar avantgárdnak volt azonban egy másik, talán még rövidebb életű kísérlete is: Déry Tibor, Németh Andor és Illyés Gyula szürrealizmusa, amelynek története és sorsa (a pesti Dokumentum mellett) ugyancsak a Korunkhoz kötődött. Ott jelent meg Déry imént idézett szürrealista „manifesztuma”: A homokóra madarai, amely a valóságtól és a logikától független költői teremtésben jelölte meg a művészet feladatát. Déry elmélkedését heves vita követte, többek között a vajdasági Sinkó Ervin érvelt a költészet és a társadalmi valóság kapcsolatának megőrzése mellett. Komlós Aladár, aki ebben az időben a Korunk legtöbbet szereplő kritikusai közé tartozott, ugyancsak az avantgárd szélsőségei ellen emelte fel szavát: „Bármily fájdalmasan esik – hiszen önmagam, a barátaim és bajtársaim ellen beszélek –, megkérdem, kinek van joga köztünk arról beszélni, hogy ő forradalmat jelent Adyhoz, Babitshoz, Móriczhoz képest? Kassák Lajosnak igen. De az ő kísérletei is nem azt bizonyítják-e csak, a kivétel bizonyító erejével, hogy életerős, szervesen szükséges művészi forradalomnak még nem érkezett el az ideje?” (A háromfelé szakadt magyar irodalom) Komlós a konzervatív restaurációt felépítő korszak kellős közepén óvta az avantgárd kísérletektől az irodalmat, úgy gondolta, hogy a Nyugat klasszicizmusa hitelesebben képes kifejezni a korszak mondanivalóit és közérzetét.

A baloldal „szabad fóruma”

Változatosság, polemikus többszólamúság uralkodott a Korunk indulásánál (úgy gondolom, hogy azt a szerepet, amelyet a folyóirat a húszas évek közepén a magyar avantgárd művészet gondozásában betöltött, azóta sem dolgozta fel kellőképpen az irodalomtörténeti kutatás). Dienes László lapja a baloldali gondolkodás „szabad fórumának” indult, amely alig korlátozta szerzőit, legfeljebb őszinteséget és színvonalas munkát követelt. Azt persze nagyon is megfontolta, hogy kit enged a szerzői táborba: a Korunk következetes módon a Magyarországon elfojtott baloldalnak juttatott fórumot. Mint mondottam az elébb, mindez eklekticizmushoz vezetett, teremtő eklekticizmus volt ez, amely a társadalomban és a szellemi életben zajló folyamatok, az ott szerzett tapasztalatok elfogulatlan értelmezésére törekedett. Ha átlapozzuk a folyóirat első évfolyamát, képet kaphatunk arról, hogy Dienes Lászlónak milyen széles körű és változatos tanulmányírói tábort sikerült szerveznie.

A Korunknak akkor olyan szerzői voltak, mint Czakó Ambró, Dienes László, Fábry Zoltán, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Hevesy Iván, Kassák Lajos, Komlós Aladár, Ligeti Ernő, Németh Antal, Raith Tivadar, Salamon László, Sinkó Ervin és Vámbéry Rusztem; miként ez látható, voltak közöttük liberálisok, polgári radikálisok, szociáldemokraták és kommunisták, művészetelméleti téren pedig az avantgárd, az újklasszicizmus és az újrealizmus hívei, illetve elméletírói. A folyóirat igen magvas tanulmányokat közölt például a modern magyar és külföldi irodalomról, a színházkultúráról, a modern lélektanról, a demokrácia válságáról, a páneurópai mozgalomról, a modern kereszténységről vagy a modern fizikáról, ez utóbbit a világhírű tudós, Max Planck tollából. Szépirodalmi rovatában Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma, Panait Istrati Movila, a vezér, Unamuno Don Quijote halála és az erdélyi Szántó György Arc de Triomphe, 1919 című írásai voltak olvashatók. Igen fontosak voltak a „Kultúrkrónika” és a „Szemle” című rovatok, ezekben olyan társadalmi, politikai, tudományos, irodalmi és művészeti kérdésekben kapott tájékoztatást az olvasó, amelyek valóban az akkori korszak fontos fejleményeit érintették.

A Korunk átfogó szellemi igényességgel vetett számot az első világháborút követő évtized felismeréseivel és tapasztalataival, és csak 1931-től kezdve, Gaál Gábor szerkesztői szerepvállalását (és Dienes László távozását) követően fordult a baloldali radikalizmus irányába, és vált közel egy évtizedre a kommunista mozgalom szócsövévé, amely időnként súlyosan megsértette a magyar kultúra és a különben is több irányból támadott magyar demokratikus tábor érdekeit. Mindebben kétségtelen Gaál Gábor, illetve a szektariánus romániai kommunista mozgalom felelőssége. De még ezekben az években is a Korunk kiállt például József Attila és Illyés Gyula mellett, 1937-től kezdve pedig, a  maga „népfrontos” irányváltásának megfelelően, ismét fontos szerepet vállalt a magyar progresszió szellemiségének és értékeinek védelmében, így általában értő tanulmányokat közölt a magyar népi irodalom alkotó egyéniségeinek, a többi között Németh Lászlónak, Veres Péternek, Féja Gézának a munkáiról. A Korunk igazi hagyományát, amely elsőrendűen tanulmányozásra és életben tartásra érdemes, mindazonáltal az első néhány esztendő jelenti: a kolozsvári folyóirat lapjain akkor valóban a magyar és az európai szellem jelentős értékeivel találkozhatott az olvasó.