A fiú nemcsak az apja folytatása, hanem

a nagy folytonosságnak is egy láncszeme.

                                                                              Kassák Lajos

Hetvenöt évesen nem szokás fogadkozni, magyarázkodni is ritkán. Évszázad, ráadásul évezred kezdetén azonban indokolt annak is vissza- és előretekintenie, aki az előzőből már háromnegyed századot tudhat a magáénak. Az 1926 februárjában útjára indított Korunk ebben a helyzetben van. A harmadik évezredben szükségképpen új időszámítást kezd. Versenyben a többi fiatallal.

Még megnevezetlenül ugyan, a Gutenberg-galaxis a húszas években (Kolozsvárt is) virágkorát élte, bár – Dienes László új folyóiratának első számaiból kiolvashatóan – „az elektromos sugárzási elmélet technikai eredményei (televízió, telefotográfia és telemechanika)” papíron legalábbis már eljutottak ide. (A Korunk nagyváradi munkatársának 1926 decemberében megjelent cikkét akkor értékelhetjük igazán, ha melléje jegyezzük: a BBC 1936-ban kezdte meg a televíziós adásokat.) A modern kor reményt és aggodalmat keltő felfedezései a fizikában, az építészetben (Bauhaus), a művészetekben, a gazdasági és társadalmi jövő (szocializmus) tekintetében a világ különböző tájain élő értelmiségieket mozgósították – intellektuálisan vagy éppenséggel mozgalmi értelemben. Ebből az izgatottságból, válaszkeresésből született a Korunk („Korunk gondolkodása, akárhova nyúl, mindenütt problémát talál” – hangzik változatlan időszerűséggel az első leírt mondat); a következő tizenöt év pedig (1929-től Gaál Gábor szerkesztői idejében) hovatovább a megtaláltnak vélt válaszoktól volt visszhangos. Hogy aztán a tizenhat évnyi megszakítást, az 1957-es újrakezdést követően hullámhegyek-hullámvölgyek gerincpróbáló játékának legyünk tanúi, részesei, szenvedői.

Az új évezred első heteiben, többszörös rendszerváltások, történelmi rendszerességgel bekövetkező csalódások tapasztalataival gazdagon úgy érezzük, az 1926-os pillanathoz kell visszatérnünk. Az ötvenes-hatvanas évek bután-gőgös magabiztosságával eklektikusnak bélyegzett Korunk-kezdet nem csupán azért méltó az utókor figyelmére, mert itt található (az első szám 34. lapján, Dr. Elekes Miklós tanulmányában) a „fascizmus, bolsevizmus és másnemű diktatúrák” veszedelmének egyértelmű kimondása, hanem azért is, mert páratlan szélességben és mélységben mutatja fel a korproblémákat – akár 2001-es  közelítésből ítélve. A modernből posztmodernbe vagy poszt-posztmodernbe váltó kor („a világ elektromos ihletettsége” – ahogy  az Amerikában megélt „posztmodernség” magyar filozófus-írójánál olvasom) természetesen másképp fogalmaz, más dimenziókat láttat, mint a húszas évek közepének folyóirata – a hasonlóságok mégis megdöbbentőek. És tanulságosak (gondolom én, sokadik újraolvasáskor ugyancsak tanulva az apák nemzedékétől) – a mai huszonévesek a jelenbe érő históriával ismerkedhetnek általa, életreszólóan.

Dienes és Kassák

Midasz királyt említi Dienes László a Beköszöntőben; a lényeges különbség viszont az, hogy a mi kezünkben minden (nem arannyá, hanem) problémává válik: problematikus lett körülöttünk az egész világ – életünk gazdasági alapja, társaséletünk, a tudomány, a vallás a maga hagyományos formáival. „...jelenségek színes, változó világa, amelyet nem tart össze semmi. Egy végtelenül gazdag, ezer formájú káosz, amelyben hiába keresünk egységet.” A relativitás – fizikai elméletté fogalmazva nemrég diadalmasan járta be a világot – mindenre kiterjed. Vagyis: „Ha minden relatív, az a benyomásunk is relatív, amelyet ma korunkról alkotunk.” Tehát a pesszimizmus is. (Ha egy kis irónia is vegyülne Dienes eszmefuttatásába, akár a posztmodern jelzőt is ráhúzhatnánk.)

Ez a relativista életszemlélet azonban sajátos aktivizmussal társul. Nem olyan éles, harsány határozottsággal, mint ami az 1926-os Korunk egyik alapmunkatársát, Kassák Lajost jellemzi, de programot fogalmazni tudó akarattal; „az új akarása és a régi tagadása” Dienesnél nem jelent kizárólagosságot. Szerinte „bármennyire rossz legyen is a régi, s bármennyire is mást akarjunk csinálni, mint ami a régi volt, mégis érezzük, hogy ez az új nem épülhet fel a múlt eredményeinek tekintetbe vétele nélkül”. A programadó ezért egyaránt szembeszáll „a régi dogmákat” restaurálni akarókkal és a futurista módra csak előre nézőkkel. Dienes „a most lezáruló analitikus kor eredményeire” épülő új, életerős európai kultúrát, új szintézist igényel, ehhez a munkához ajánlja fel folyóiratát. Ennek a jegyében hirdeti meg, „a Nyugattól e kissé félreeső helyen” a legegyszerűbb és egyúttal legnehezebb programot: mindenütt ott lenni, ahol a ma nagy problémája megnyilatkozik. A cél: „az építő lelkiismeret felrázása és a köztudat megtisztítása”.

Kassák ezt így mondja, kiáltja a világba: Éljünk a mi időnkben. Az új művészet jelszavát fogalmazza meg az 1926. júliusi Korunk „Kultúrkróniká”-jában, de minden ember önmaga iránti kötelességének nevezi a világ mennél teljesebb megismerését, vagyis művészeti programja össztársadalmi, összemberiségi program. Kassáktól nem csupán a pesszimizmus idegen, hanem a kétely, a mérlegelő óvatosság, körültekintés is. Noha (szinte napra kiszámíthatóan) két évvel idősebb, mint a Korunk-alapításkor harminchetedik évében járó Dienes, avantgárd ifjúi elkötelezettséggel nyilatkozik. „Fiatalok és konstruktőrök” – állítja önmagukról, a „nyughatatlan feltalálók”-ról, a „vassal, cementtel és üveggel dolgozó építőmesterek”-ről; és itt nem társadalmi osztályára, a munkásságra gondol, hanem a konstruktivizmus követőire. „Centiméter és pontosan járó óra van a kezünkben.” Amikor forradalmároknak mondja magukat, itt elsősorban „a körülöttünk levő anyagok legyőzésében” jelöli meg a célt. Kitér a lehetséges értelmezésekre, de a fényt, a mélységet és magasságot mondja alapvető szükségességnek. „Nem mondjuk tehát, verseket csinálunk, amikkel megfúrjuk a fennálló rend hajóját, nem mondjuk, képeket vagy szobrokat csinálunk a munkás politikai lázítására, a cár vagy Lenin dicsőítésére. Egyáltalában nem ígérünk és nem fenyegetőzünk, csak dolgozunk és hisszük, amit alkottunk, az egy új, jobb világ záloga.”

Ez a harcosan-ifjú Kassák a Korunk 1926-os évfolyamában a tíz szám közül (az augusztus–szeptemberi dupla szám volt) négyben szerepel, az ötödikben (1926 novemberében) a neves filmkritikus és művészettörténész Hevesy Iván ír tizenkét oldalas (!) tanulmányt Kassákról, a Bécsben kiadott Tisztaság könyvéhez kapcsolódva. (Nem csak Hevesyt jellemzi a Kassák-líra elemzésének kritikai fenntartásai ellenére érvényesülő árnyaltsága. Íme, az értékelés utolsó mondatai: „...talán Kassák nem zárta még le önmagát, és van még útja az egyetlen igaz irányba: újra belekapcsolódni a közösbe a közösért. De most még, utolsó állomása, csak ennyit mutat: új, komplikáltabb és merészebb formában elérkezett ugyanoda, ahonnan elindult. Egy óriási kört kellett végigjárnia, hogy az ő individualista, passzív és dekadens egyéniségének idegen forradalmiságokat megtagadva megtalálja azt, ami valóban önmaga. És tízesztendős evolúciójának tanulsága: senki sem léphet túl önmagán.”)

(A hetvenöt éves, illetve az első tizenöt évbeli Korunk-történet fontos részét képező Kassák-dossziénak, Dienes és Kassák, Fábry  Zoltán és Kassák, illetve Gaál Gábor és Kassák viszonyának akár jelzésszerű bemutatása természetesen nem fér bele az 1926-os pillanat felidézésébe. Erről 1977-ben a Kép, világkép. A régi Korunk az új művészetért című könyvben igyekeztem reális rajzot adni.)

Európai akarat

Ligeti Ernőt korántsem Korunk-munkatársként tartja számon az irodalomtörténet. Pedig tőle idézhető, 1926 októberéből, az egyik legfontosabb tanulmány, amely tulajdonképpen csak a korban gyökerező szóhasználatában tér el napjaink alaptémájának tárgyalásától – a szlogen lényege ugyanaz: az európai egység megteremtése. Világpolitikai kérdésekkel már a bemutatkozó szám jelentkezik (egy mondat az Oroszország és Japán című cikkből: „A kínai események alkalmával újra aktuálissá lett a Szovjetek Japánhoz való viszonya”), Európa sorsának Trianon utáni alakulása pedig érthetően visszatérő probléma a Korunkban. Közép-Európa gazdasági problémája cím alatt (Beder Sándortól) olvassuk: „A dunai monarchia, bár igen tökéletlen alakban, olyan gazdasági egységet ölelt fel, mely a benne élő népek főbb gazdasági szükségleteinek megfelelt. Ellenben a dolgok új elrendezése gazdasági tekintetben visszaesést jelent a régivel szemben, amennyiben egy jól megszervezett gazdasági egységet rombolt szét az új határvonalakkal. És ennek a gazdasági egységnek mesterséges vámhatárokkal való feldarabolása olyan korban történt, mely világosan mutatja, hogy csak a nagyobb termelő és fogyasztó gazdasági egységek életképesek.” Kossuth Lajos dunai konföderációs terve már itt szóba kerül mint régebbi történelmi elképzelés. Újra találkozunk vele többek közt a Szlávok a háború után című kétrészes közleményben (Keresztury Sándor, 1926. június, július), amely a jelszavak mámorából való kijózanításra koncentrál, és meglehetősen tekintélyes (magyar, német, román és francia) bibliográfiára alapozva beszél az integráció távlatairól mint „erős európai akarat”-ról.

Ennek az európai akaratnak, pontosabban a páneurópai mozgalomnak előzményeit, összefüggésrendszerét, konkrét részleteit foglalja össze, és a Bécsben (1926 októberének első napjaiban) összeülő páneurópai kongresszus várható eseményeit vetíti előre terjedelmes tanulmányában Ligeti Ernő, a mindig is politikai érdeklődésű kolozsvári író-újságíró (aki két évvel korábban részt vállalt az Erdélyi Szépmíves Céh alapításában, 1926 júliusában jelen volt az első Helikon-találkozón Marosvécsen – és aki Súly alatt a pálma című, 1941-ben megjelent könyvében élesen megkülönbözteti a dienesi Korunkat a „társadalomszemléleti merevséget” érvényesítő Gaál Gábor-itól). Ligeti tanulmányának kiindulópontja: „A párizsi békeszerződések a világháborúban vívódó Európa számára nem teremtették meg a nyugalmat.” És a pillanatnyi helyzetértékelés: „Egyik oldalon a nemzeti elkülönülés jelszava. A másik oldalon azonban mindinkább erősödik a nemzetek összefogásának eszméje.” A tanulmányíró legfőbb hivatkozási pontja Coudenhove-Kalergi gróf osztrák politikus, politikai író (1894–1972) munkássága. (A korokon átívelő gondolatok és törekvések, mozgalmak kitűnő példája Coudenhove-Kalergi pályája: a Krétáról, japán anyától származó, apja csehországi birtokán nevelkedett C-K., bécsi, berni, egyesült államokbeli, majd újra svájci lakos, miután 1923-ban Bécsben megalapította a Páneurópai Uniót, 1950-től az Európai Parlamentáris Unió, 1952 és 1965 között az újjáéledő Páneurópai Unió elnöke lehetett!)

Ligeti a következő érveket sorolja elő az európaiak összefogására: 1. a háborúban győztesek és a legyőzöttek közötti konfliktusok meg a győztesek egymás közötti konfliktusai háborúhoz vezethetnek („Vészterhesen közeleg a megsemmisítő háború”); 2. az orosz expanzió – mind a vörös, mind a fehér Oroszország – fenyegetése („a diktatúrák mindinkább elharapódzó rendszere” makacs elszigetelődést teremt); 3. Európát gazdasági és pénzügyi összeomlás fenyegeti, az országokat megmenteni csak összefogással lehet. Páneurópa megvalósításán egyformán dolgozhatnak a szociáldemokraták és az „európai polgári osztályok”. A vámszövetség és a regionális paktumok egymás mellett működhetnek. Külön fejezet szól Páneurópa és a kisebbségi kérdés összefüggéseiről. A kisebbségek (csak Európában negyvenmillió) közjogi helyzetének intézményes feljavítása halaszthatatlan – az európai béke érdekében. A szomorú valóság ugyanakkor: „...azon a helyen, ahol »döntenek«, a kompetensek a kisebbségi kérdés általános rendezése elől homokba dugják fejüket és a negyvenmilliós európai kisebbségi-komplexum ügyét quantité négligeable-nak tekintik. Az irtózás és menekülés a kisebbségi kérdés rendezése elől okát és magyarázatát a többségi nemzetek mohó nacionalizmusában találja. Mindaddig, amíg a nemzeti öntudat megtartja a mai szétroncsolt Európában jelenlegi kártékony alakzatát, teljesen kizártnak tekinthető olyan politikai légkör megteremtése, amely a kisebbségi állampolgárok szabad kulturális fejlődését biztosítja.” A macedón-kérdés apropóján „új balkáni háború és leszámolás” közelgő réme is felmerül. (1926-ról van szó!) Ligeti Ernő megjegyzi, hogy nálunk, Romániában a többségi sajtó részéről támadás érte a páneurópai mozgalmat. Számunkra, magyarok számára viszont alapvetően fontos volna, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok mintájára „szerkesztessék egy európai alkotmány, amely lerontja a vámhatárokat, és lehetségessé teszi, hogy például egy utódállambeli magyar úgy érezze magát akár Csehországban vagy Romániában, mint Magyarországon, aminthogy egy szászországi ember számára már közömbös, hogy Szászországban telepszik-e meg vagy Poroszországban.”

1926-os – 2001-es álmok... És európai integrációs tárgyalások...

Marx tévedése

„Korunknak a tömegek szemében nem az Einsteinok és Romain Rolland-ok a hősei, hanem a Boselek és a Castiglionik, s ha más módon nem lehet, a herceg bankjegyhamisítással próbál segíteni magán. A pénz mindig nagyon fontos volt, de ilyen nagy jelentőségre sohasem emelkedett, mint ma. Minden emberi produktum értékmérőjévé lett, morális sikerek, tudomány, művészet csak annyit érnek, amennyi pénzzé átválthatók.” Az az Elekes Miklós írja ezt (Korunk neurózisa című tanulmányában), aki az eretnek „fascizmus–bolsevizmus” azonosításra merészkedett. Elekes nem utal Marxra sem a pénz, a tőke mindenhatóságáról elmélkedve, sem ott, ahol elsődleges kortünetként „az erőszakosságnak feltűnő előretörését” próbálja értelmezni. Tulajdonképpen a polgári értékrend nevében beszél, noha ennek hangsúlyozásában nem megy el odáig, mint Hatvany Lajos. Hatvany A polgár válaszúton cím alatt, az 1926. decemberi Korunk élhelyén vallja magát „a haladás útján járó polgár”-nak, aki különböző irányokban keres, kutat, de nem tud szabadulni ilyen kategóriáktól, mint polgári szabadság, polgári béke, polgári szabad sajtó, polgári egyenlőség, polgári népképviselet, polgári alkotmány,  polgári törvény, polgári erkölcs, polgári szorgalom. És kimondja: „Higgadt óráknak ésszerű belátása vagy még inkább az önvádnak ijedt órái belekergethetik ugyan a polgárt a munkásság politikai táborába, de ez a külső elhelyezkedés nem csillapíthatja le a két nemzedék között felőrlődő polgári léleknek nyugtalanságát. Nem lehet fából vaskarikát faragni, nem lehet polgárból proletárt gyúrni. Nem csupán a polgári életszokások különböznek a proletárétól, a polgár individualista lényének minden idegszála berzenkedik az elproletarizálódás ellen.” A szellem nagyjait idézi, német, francia, magyar írókat („Kölcsey valamikor tulajdont és szabadságot követelt a polgárnak”), egykori szabadságharcukat szembesíti a jelennel. És levonja a következtetést: „A középosztálynak a szellemmel szövetkezve s ha muszáj, a kor szellemi vezéreivel szembeszállva, de meg kell állnia a középen. Tartania kell a helyet, melyet a történelem kijelölt számára.”

(Az 1927 januárjában olvasható második rész végén pesszimistábban fejezi be a színvallást: „Nem lehetek fehér. Nem lehetek vörös. A polgárságomat megtagadni annyi, mint önmagamat megtagadni. A polgárság mellett kitartani annyi, mint a jövőt megtagadni. A polgár ama rémes dilemma előtt áll, hogy vagy önmagához, vagy pedig a korához lesz hűtlen.” – Hát ebben legalább a közelmúlt, a „létezett szocializmus” tapasztalata segít dönteni a polgárnak. A dilemmák másként fogalmazódnak.)

Hatvany történelmi példákat idéző, lényegében azonban szubjektív, vallomásos írásával szemben Werner Sombart szintén nagy szerkesztői hangsúlyt kapó tanulmánya (a Korunk 1926. novemberi számának bevezetőjeként) a világgazdaság tényeire alapozva beszél Marx tévedéséről. (A jövő gazdasági életét kísérő lábjegyzetben olvassuk: „Ez a tanulmány a világszerte ismert szerzőnek a tél folyamán megjelenő Der moderne Kapitalismus c. műve 3. kötetének zárófejezete, amely a »Hochkapitalismus« gazdasági életét írja le.”) Sombart a jóslatok kényes voltáról értekezik a bevezetőben, Tocqueville és Gustav Schmoller után jut el Marxhoz: „Marx megjövendölte: 1. a bérmunkásság fokozatos elszegényedését; 2. az általános »koncentrációt« és a kézművesség és parasztság pusztulását;  3. a kapitalizmus katasztrofális összeomlását. Mindezekből semmi sem következett be.” Az idézett nagy gondolkodók tévedését  a szerző azzal magyarázza, hogy egyrészt nagyságuk révén oly szerelmesek voltak saját véleményeikbe, másrészt hogy „oly szenvedélyes politikusok voltak s annyira át- és átitatva gyakorlati eszméiktől, hogy nem tudtak többé különbséget tenni aközött, amit szerettek volna, hogy legyen, és aközött, amire kilátás volt, hogy tényleg lesz”. Werner Sombart szerint tévednek azok, akik azt jövendölik, hogy egyetlenegy gazdasági rendszer fog uralkodni a jövőben. Tévednek azok, „akik a mai gazdasági rend erőszakos megdöntését és a gazdasági élet alapjainak hirtelen történő megváltozását várják”; Szovjet-Oroszország példája is azt bizonyítja, állítja Sombart, hogy a gazdasági fejlődés fokozatos, a gazdasági rend ugyanúgy „növekszik”, mint egy növény vagy állat. Végül pedig tévednek azok, akik arra számítanak, hogy a gazdasági élet vissza fog fejlődni a kapitalizmus előtti gazdasági formákba. Werner Sombart természetesen az 1926-os ismeretek birtokában ítélkezik, és bizonyára téved is itt-ott – például amikor a közeljövőről állítja, hogy a napenergia lesz a termelés erőforrása (és így többek közt Mexikónak, Chilének, Afganisztánnak, Tibetnek, Észak-Indiának ígér nagy ipartelepeket). Közgazdászok a megmondhatói, milyen mértékben igazolódott Sombart véleménye a tervgazdaság fontosságáról, beleértve természetesen a kapitalista termelés racionalizálását. Az viszont már a jelen része, amit a kapitalizmus és a fehér faj viszonyának várható átalakulásáról jósolt, hetvenöt évvel ezelőtt. Sombart tanulmányából idézhető: „Igen sok hozható fel azon feltevés mellett, hogy a jövő története nem a fehér fajok, hanem a színes fajok története lesz. Elég soká voltak a gazdaságnak csak tárgyai, s elég sok európai jellemvonást vettek fel magukba ahhoz, hogy felszabadítsák magukat a fehér fajok gyámsága alól. Semmi kétség sem lehet afelől, hogy nekik is meglesz az ő kapitalizmusuk. De a kínaiak, malájok és négerek kapitalizmusa többé nem a »modern kapitalizmus«, ahogyan én azt leírtam. Olyan alakulat lesz az, amely bár magán fogja hordani az európai–amerikai kapitalizmus némely vonását, de amely lényegében mégis a mienktől teljesen különböző lesz, mivel egész más alapokon fog nyugodni. Nem szabad elfeledni, hogy az ilyen civilizatorikus jelenségek is, mint a modern kapitalizmus, nem kevésbé, mint a népek kultúrái, történelmi alakzatok, egyéniségek, amelyek csak egyszer lépnek fel a történelem folyamán.”

(Kínában, a Kínai Népköztársaságban járva 2000 novemberében, Werner Sombart jóslatát, illetve prognózisát-diagnózisát telitalálatnak ítélem.)

Asszimiláció – önfeladás

A köztudatban ma is úgy él, hogy a Korunk hosszú időn át (a hetvenes évekig?) gyakrabban szólt, többet tudott mondani távoli világokról, mint az őt (szerkesztőit) közvetlenül körülvevő valóságról. Ebben bizonyára van igazság, de voltak – már 1926-ban – megemlítendő kivételek. E szerencsés (a helyzetet illetően: szerencsétlen) kivételek közé sorolható a kisebbségi léttel járó jelenségek vizsgálata (Ligeti Páneurópa-tanulmányában láttuk a kérdésfelvetést) – például az asszimiláció értelmezése. A cikkíró (Székely Béla) Az asszimiláció analitikáját (1926. november) nem szűkíti le a zsidóságot nagymértékben érintő jelenségre – bár példái jelentős részét ebből a körből veszi –, őt főképpen a tömegpszichológia érdekli. Utal arra, hogy a középkorban az asszimiláció „a vallási összetartozás körül forgott”, ma viszont „a nemzeti összetartozás, tehát a tradicionális és eszmei közösség feladását és olyan új kapcsolatok megteremtését jelenti, melyek eredetükben éppen tradicionálisan és eszmeileg elütnek az eredeti tulajdonságoktól”. Ami figyelemre méltó ebben az írásban: a gazdasági, a kulturális és a lélektani szempont megkülönböztetése  s a kérdés művelődéstörténeti megközelítése. „Az általános emberi kultúra – írja Székely Béla – nemcsak nem kívánja az asszimilációt, de határozottan ellene is van, s arra törekszik, hogy minél mélyebb népi gyökereket eresszen minden nép kultúrája.” Szerinte a gazdasági érdekközösség sem feltétlenül szükségeli az asszimilációt. Miközben tehát „a mai nemzetiségi gondolat sovinizmusával fertőzött világban az asszimiláció a gazdasági és kulturális élet vitális lehetősége a beolvadásra ítéltre nézve” – az emberiség haladásának iránya nem ez, következésképpen az asszimilációs gondolat elutasítása nem lenne szabad, hogy akadálya legyen az érvényesülésnek. Az asszimilációt mint önfeladást szerzőnk csak lélektani alapon tudja megmagyarázni, és így patologikus jelenségnek ítéli. A beolvadónál kettős lélektani folyamat figyelhető meg: „egyfelől elnyomni, eltüntetni, kimarni a lélekből mindent, ami a múltra, a régi valóra vonatkozik, másfelől minél gyorsabban, minél teljesebben felszedni, magába szívni mindent, amit a beolvasztóból át akar venni.”

Nem közvetlenül az asszimilációról szól, mégis annak hatalmi – aktuális – változatát érinti egy 1926. áprilisi szemlecikk (A román ortodoxia új orientációja Nyugat felé). Szerzője (Keresztury Sándor) az azóta híressé-hírhedtté vált kolozsvári egyetemi tanárt, egyháztörténészt, az egyházi jog két háború közti szakértőjét, Onisifor Ghibut idézi: „A román népnek vissza kell térnie a régi vallásos egységhez. Közös pátriárkátust kell felállítania, mely  jó viszonyt tartana fent a nyugati egyházakkal, hogy a Románia területén élő összes katolikusok felett őrködhessen. Ezzel a megoldással eltűnne az a veszedelem, mely a magyar és más katolikusokon keresztül a román államot fenyegeti Rómával fenntartott kapcsolataik miatt...”

Kereszténység, kultúra

A kereszténység – de a többi világvallás is – visszatérő témája a Korunkban (1926-ban) megjelent tanulmányoknak, rövidebb-hosszabb, tájékoztató jellegű cikkeknek. Mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a folyóirat legelső (tíz nagy lapoldalon olvasható) közleménye, Dienes László Beköszöntője után, Kereszténység és modern élet címmel jelent meg (Czakó Ambró a szerző). Tudomásom szerint a magyar egyháztörténeti szakirodalom ezt a Korunk-vonatkozást mindeddig nem elemezte, nem vette tudomásul, pedig érdekesek, magyarázatot igénylők az itt kifejtett gondolatok az egyház intézményes és magánemberi (személyes) vállalásával kapcsolatban. Czakó leszögezi, hogy a kereszténység mindig haladásra serkentett, ugyanakkor az ő véleménye az, hogy „kereszténynek lenni egyéni feladat s nem tömegbe és társaságokba való beiratkozás”.

Alapkérdése a jelen és a jövő művelődésével, irodalmával, művészetével foglalkozó írásoknak is ez a bizonyos „egyéni feladat” (individualizmus), illetve a „tömegbe és társaságokba való beiratkozás” (kollektivizmus). Talán ez a terület az, amelyet a „korunkológia” a legrészletesebben tárt fel, noha a témát még korántsem merítette ki. A felrajzolható ív tekintélyes: Dosztojevszkij már-már madáchinak mondható álomelemeket tartalmazó fantasztikus novellájától (Egy nevetséges ember álma) Kassák modern reklámot reklámozó „kultúr-krónikájáig” sok minden belefér az első évét élő Korunk érdeklődésébe: Ady harcai (Földessy Gyula), a háború utáni francia irodalom (Bloch), Thomas Mann (Fábry Zoltán), az európai színházi törekvések (Németh Antal), Chaplin (Hevesy Iván), az orosz film (Kassák), egy szlovákiai (szlovenszkói) magyar nőíró (Fábry). A szellemi összeműködés nemzetközi intézete – az 1926 januárjában a Népszövetségből kinőtt forma, illetve keret ismertetése – mint cikkcím hordozza a szerkesztő vállalását (mindjárt az első lapszám „Kultúrkrónika” rovatában).

És még egy-két mondat, mutatóba:

„Természetesen a világ legostobább dolgai közül való volna sajnálni a szegény irodalmat és szidni azt a komisz napisajtót” (Sinkó Ervin: Irodalom és napisajtó. 1926. augusztus–szeptember).

„A reklám egy ország kulturális nívójának és gazdasági vérkeringésének egyik legjellegzetesebb kifejezője” (Kassák Lajos: A reklám. 1926. május).

„Annál meglepőbb, ha jön egy ízig-vérig modern gondolkozású műtörténész, aki teljesen otthon van a modern európai festészetben, s azt állítja, hogy van modern magyar festőművészeti stílus. Mint ahogyan Kállai Ernő az Új magyar piktúra című könyvében (megjelent az Amicus kiadásában, Budapesten) a 19. és 20. század magyar festészetének részletes analízise által azt igyekszik kimutatni, hogy van benne valami sajátosan nemzeti összetevő, amely a nyugati irányok minden utánérzése dacára külön egyéniséget, egy nemzeti vonást kölcsönöz neki” (d.l. [Dienes László]: Új magyar piktúra. 1926. december).

Az idézetek végére érve kérdezem: változatlanul időszerű problématérkép? Az emberiség lassú haladásának vagy a körkörösségnek bizonyítéka? A remény vagy a reménytelenség tárháza? Serkentő forrás mai szerkesztőknek, munkatársaknak – vagy a hiábavalóság érzésének (újra)felkeltése?

Szerencsére e dilemmával a Korunk-szerkesztőnek, 2001-ben, nem egyedül kell szembenéznie; társul hívhatja a világ írástudóit, művészeit, tudósait, politikusait. Madáchnál okosabbat ma sem tanácsolhatunk magunknak: Ember: küzdj... A különbség talán csak az, hogy a folyóiratba szánt szövegeket mostantól nem csupán papírra nyomtatjuk, hanem rábízzuk az elektronikára, a világhálóra. (A reklámra?) Hátha így a visszhang megsokszorozódik.

Ember küzd, és bízva bízik.

Korunkban, a harmadik évezredben.