HU  |   RO  

Korunk 2001 Október

Bevezető

 


Játsszunk.


Megáll az idő. A játékmester legyint: – Nem is baj. A játékhoz úgy se kell.


Nézek. Aztán eszembe jut, hogy kérdezni kell: – Mit?


Gurul a labda a téren át. Merthogy a téren állunk, a játékmester meg én.


– Azt, hogy én odajátszom neked, te meg majd visszajátszod – magyarázza komolyan,


de látom, hogy komolya mögött valami vidám hálózza egét.


– Hányszor? – próbálom elkapni az égről lepattanó labdát.


– Kezdetnek jó lesz valahányszor – jelzi.


– No, álljunk neki – gyürkőzöm, remélve, győzöm majd a visszajátszást.


Ujja hegyére tűzi az eget.


– Megjegyzem, én csak ülni tudok. Az állás nekem olyan nehezen-megy dolog.


Jelzem, minden oké, hisz a zsoké is ül, mégis rajta áll a játék végi állás.


– De a játékban nincs elej, se vég – int, moccanata mélyén apró titok.


– Akkor? – kérdem, hangom borotvaélen. – Hogy játszunk? S mi lesz az állás?


Játszva magyarázza: – A játék van. Mi csak beállunk, játszunk. S ha majd egyszer kiállunk, mi leszünk az állás.


Játszunk.


Ő idejátssza, én meg visszajátszom.


Valahányszor.


Mindahányszor.


 


Szántai János


 


Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal