A magyar jezsuiták évente négyszer — húsvétra, Péter és Pál ünnepére, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra — megjelenő világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóiratának idei harmadik száma sokszínű olvasmányt kínál nem csak a katolikusok számára.

A szerkesztőség a magyar millennium alkalmával kétrészes dossziét szándékszik átnyújtani az olvasónak. Az első íráshalmaz máris kézbe vehető, a következő karácsonyi ajándékként érkezik majd. Ez idáig egyáltalán nem meglepő, hiszen a magyar sajtónak és közéletnek az utóbbi időben szinte kulcsszavává lett a millennium, amit keresztény körökben általában összekapcsolnak a jubileummal. Elhangzik a bűvös szó, és máris ömlik a történelem, egy kis irodalommal, esetleg képzőművészettel és zenével színezve. Ünnepi hangok és képek, amelyek azonban csak pillanatokra, órákra tudnak kiragadni az olykor igencsak nyomasztó hétköznapok hangulatából. Miért figyelemreméltó mégis a távlatosok kezdeményezése? Éppen azért, mert távlatokat nyit azáltal, hogy — egyébként a múltnak is megadva a neki járó részt — a mai magyar valóságra figyel, vizsgálva annak gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi összetevőit. A Magyar Millennium/I rovatban a közgazdászok uralják a terepet, rávilágítva a magyarországi és nemzetközi gazdaság fejlődésének/alakulásának irányvonalaira, biztató és aggasztó folyamataira, és a kedvező utakat keresve/ajánlva. Szakemberek elemzései segítenek megérteni a helyzetet, amelyben élünk, de amely valószínűleg átláthatatlan legtöbbünk számára. Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke 1986—87-es adatokat vet össze 1997—99-esekkel. Következtetései vegyesek: az időmérleg azt mutatja, hogy megnőtt a lakosság szabadideje, de több időt fordít a magyarság tanulásra és önképzésre is; előbbibe természetesen belejátszik a munkanélküliség, de talán a munkahelyen kifejtett tevékenység hatékonyságának a növekedése is. A bérezésekkel kapcsolatosan pedig a szerző megállapítja: „A változások iránya viszonyaink ésszerűsödését mutatja, az arányokkal azonban újfajta bajok vannak. Nehéz indokolni társadalmi hasznossággal vagy az elvégzett munka nehézségével azt, hogy a magyar fizetési rangsort kiugróan vezetik a bankárok, míg az átlagtól messze lemaradva a sor végén kullognak a tanárok, szociális munkások. Mintha azt üzennék a jövedelmi viszonyok, hogy a vagyoni szimbólumokkal való foglalkozás annyival fontosabb lenne, mint a gyermekkel, beteggel, idős rászorulttal való törődés.” Szomorú ugyanakkor az is, hogy a jövedelmi ranglétra alsó fokán állók a „társadalmi torta” egyre kisebb szeletét kapják.

Szabó-Pelsőczi Miklós a világgazdagság utóbbi három évtizedbeli trendjeit és próbálkozásait vázolja, felhívva a figyelmet a veszélyekre, és rámutatva a lehetséges megoldásokra. Az elmúlt évtized hozta változások ürügyén töpreng — szerinte derűsen pesszimista, mások szerint inkább borúlátó módon — Bogár László politikai államtitkár, és vele vitatkozik a szerkesztőség valamint Bittsánszky Géza.

Kik a rendszerváltozás vesztesei? — kérdezi tanulmányának címében ifj. Kavin Ferenc újságíró. — Senki — válaszolja, persze ennél sokkal árnyaltabban fogalmazva. De az, hogy a jelen helyzetnek nyertese lesz-e a magyar társadalom, attól függ, „sikerül-e az újat emberközpontúra formálni”. Mi a katolikus ezekben a szövegekben — kérdezhetné az olvasó — hiszen itt szakemberek értekeznek gazdasági és szociális kérdésekről? — Semmi, illetve minden, mert mindaz, ami emberi sorsokat érint és azok jobbítását célozza, egyetemesen keresztény, nem szavaiban, hanem szellemében.

A lapnak körülbelül egyharmadára szorítkoztam, nem mintha a lelkiségi, kulturális, európai és vatikáni kérdésekkel foglalkozó rovatok nem érdemelnék meg a méltatást. Úgy látom viszont, ez a kezdeményezés, amely egyébként nem idegen a Távlatoktól, (több) szóra érdemes. (Távlatok. 2000. 3. 49. sz.)