Sok régi művész csodálkozna, hogy mi lett

belőle, amióta meghalt.

(Egry József)

 

„Mit tudunk a magyar filozófiai hagyományról, és mit
kellene megtudni még róla?” (Új válasz egy körkérdésre)

Egyre többet, de még sok mindent. Talán így lehetne frappánsan válaszolni a Magyar Tudomány körinterjújának egyik kérdésére.1 E cikk szerzője néhány hónappal korábban már megfogalmazta saját válaszait a körinterjú kérdéseire, a helyzet azonban megváltozott. Kiderült ugyanis, hogy a körinterjú sajátos aktualitással bír, lényegében egy azóta megjelent, a magyar filozófia egészét átfogó, háromkötetesre tervezett történeti monográfia első kötete számára hivatott előkészíteni a terepet, egyengetni hivatott a monográfia útját.2 Akkor még nem tudván a nyomdakész állapotban levő kötetről, nagyjából mégis a következő gondolatisággal bíró választ adtam: bármennyire is fontos eredmények születtek az elmúlt években a magyar filozófia történetének kutatása terén, még nem jött el az összegzés ideje, minden összegző kísérlet elsietett vállalkozás. Meg kell várni, míg a résztémák kutatói eredményeiket közzéteszik, hiszen még a felhalmozás időszakában vagyunk. Konferenciákra, összegző tanulmánykötetekre, vitákra van szükség. Nem szabad megijedni a vitáktól, hiszen nem feltétlenül okozhat konfrontációt is egyúttal, ha egy-egy szakmai kérdést elvben másként ítélnek meg a témák kutatói. (Nagyon is kérdéses, hogy a magyar filozófia témakörének egészét átfogó monográfia mennyivel tudna most többet nyújtani akár Hanák Tibor, akár pedig Sándor Pál vállalkozásánál. Különösen akkor, ha elmarad az egyes résztémák kutatóival folytatott egyeztetés, s következésképpen az egyes szerzői életművek megítélésénél ugyanazok a sablonszerű megoldások, klisék és izmusok érvényesülnek, mint a korábbi vállalkozásokban.)

Könnyű belátni, hogy az új vállalkozás szellemiségével gyökeresen ellentétes véleményt szerzője kénytelen volt visszavonni, miután tudomást szerzett a monográfiáról. Megmaradt viszont a bizonyítás kényszere, valahogyan igazolni illik az írásban elküldött, de nyomtatásban meg nem jelent nézetet. Összegzésképpen: annak tudatában, hogy azóta megjelent a monográfia, milyen érveket lehet felsorakoztatni az egyébként levegőben lógó állítás mellett, ha nyomatékosan nem magáról a kötetről, sokkal inkább előzményeiről eshet szó?

A bizonyításnak valószínűsíthetően járható útja, ha konkrét, ámbár a témakör egészéhez viszonyítva mégiscsak jelentős téma kapcsán súlyos értékelési és értelmezésbeli problémák, megoldandó kérdések fogalmazódnak meg, melyek tisztázása voltaképpen nélkülözhetetlen (lenne) egy átfogó monografikus vállalkozás szempontjából — egy vitacikk keretében.

A monográfia fontos előzménye egy tanulmány, mely portrévázlatot (a továbbiakban: Portrévázlat) kíván adni Málnási Bartók György filozófusról.3 A tanulmány szerzője — maga is elkötelezett híve a magyar filozófia kutatásának — portrévázlatának gondolatvilágát beépítette a monográfia Bartók-fejezetébe. A tanulmány megjelenése idején nem volt fontos vitatkozni szerzőjével, ma igen. Ma is lehetne örülni minden, a magyar filozófiával foglalkozó publikációnak, ha nem éppen egy összegző-lezáró kötet olvasztaná magába egy — számos, igencsak vitatható megállapításokat tartalmazó — tanulmány anyagát. Hogy ne rögtön és ne csak Bartókról essék szó: bár sokan írnak (és írtak) Böhm Károly filozófiájáról, azonban mindaddig nem rendelkezhetünk elfogadható összképpel erről a valóban hagyományteremtő gondolkodásról, míg nincs válasz néhány kérdésre. Azaz: Böhm „neokantianizmusa” hogyan dolgozható fel hatástörténeti és hermeneutikai szempontból? Milyen következményei vannak a Kant kiigazítása című böhmi programnak? Ha nem azonos az öntét és a projekció (márpedig nem az), akkor hogyan dolgozható fel a különbség? Milyen következményei vannak a realizmus alapellentmondása című böhmi tézisnek? Mi a szellem Böhmnél? stb.

Talán nem vitacikkben kellene érvelni Bartók kapcsán sem. Először is elvben a konferenciák szolgáltatnának természetes közeget az egymástól eltérő nézetek ütköztetésére, ám a konferenciák gyakran csak a megszólalás puszta lehetőségét tudják biztosítani a résztvevők számára. Másodszor pedig írásban nehezebb tisztázni az esetleges félreértéseket és félremagyarázásokat. Úgyhogy nem árt nyomatékosan hangsúlyozni, valójában egyetlen szempont motivált a Portrévázlatban foglaltakkal szembeni vitatkozásra: ha ez a sors vár Bartókra utóéletében, ilyen megítélést nyer életműve, akkor nincs mese, vitatkozni kell a megfogalmazott, rögzült értékelésekkel.

 

„Egy elfelejtett magyar szellemfilozófus”

A Portrévázlat bevezetője két paradoxont fogalmaz meg, melyek közül az egyikkel akár egyet is lehet érteni. A paradoxon lényege: manapság a szakmabeliek sem nagyon ismerik Bartók György filozófus nevét, noha a két világháború közötti időszak magyar filozófiai irodalmának egyik legtermékenyebb szerzője, filozófiai közéletének egyik legismertebb alakja volt. (Más oldalról a Portrévázlat 1991-es keltezésű, az azóta eltelt évek alatt azért történt egy s más a Bartók személyiségét övező homály eloszlatására.) A másik paradoxonról — mint erősen vitatható tézisről — lásd a 7. pontot (30.).

Ha van a filozófiai kultúra hazai történetében „elfelejtett reneszánsz” — s ki vitatná Hanák Tibor alaptézisét? —, akkor bizony van elfeledett magyar filozófus is. Ebből a szempontból is indokolt akár egy tanulmány címében használni a Hanák-könyvre asszociáló és Bartók György személyiségére igencsak illő „elfeledett filozófus” megjelölést. Bizonyos következményekkel jár azonban, ha az elfeledés, elfelejtés mozzanatát nem egy filozófiatörténeti kor egészére, hanem egy benne élt írástudó személyiségére és életművére használjuk. A Portrévázlat ismerteti ugyan Bartók életútját, mellesleg pontatlanul és hibásan,4 ám egyszerűen nem derül ki, hogy Bartók személyes életútját a 20. század sorsfordító történelmi eseményei határozták meg (Trianon, második bécsi döntés, a második világháború utáni új—régi? — status quo), minek következtében elsősorban nem filozófiai, hanem filozófián kívüli — történelmi, politikai, ideológiai szempontok játszottak közre abban, hogy az ötvenes évektől kezdődően Bartókról senki nem akart tudni. Nem feltétlenül a filozófust felejtették el (azt is), de nem akartak tudni a székhelyére visszatért kolozsvári magyar egyetem első rektoráról sem, aki 1940-ben Horthyt köszöntötte kolozsvári bevonulása alkalmából.

A Portrévázlat — helyesen — nem beszél a történelmi háttérről, filozófián kívüli politikai, ideológiai szempontokról. A filozófia szóljon a filozófiáról! Egy utalásszerű megjegyzés azonban nem ártott volna, hiszen így a Portrévázlat olvasóiban megerősödhet a gyanú: Bartók elfeledésének legfőbb oka Bartók írásaiban rejlik. Márpedig mind filozófiai-hermeneutikai, mind filozófiai-hatástörténeti szempontból ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. S még az sem biztos, hogy mindenki, a filozófiai közvélemény egészének szempontjából olyannyira elfelejtett lenne Málnási Bartók György. Be kellene látni, hogy maga a Portrévázlat sugallja az értékelést: Bartók írásaival megmérettetik — és könnyűnek találtatik. Az elfelejtésre utaló célzás például megfelelő szövegkörnyezetben jelenthetné azt is, hogy most már aztán jusson eszünkbe Bartók, s legyünk szívesek innentől kezdve egyáltalán olvasni Bartókot, különben sohasem lesz megbízható értékelésünk filozófiájáról és művelődéstörténeti jelentőségéről! Egy írástudó számára egyébként is nem a bírálat, hanem az agyonhallgatás számít igazságtalan büntetésnek. A Portrévázlat azonban egyszerűen a felejtés legalizálását sugallja. Idézet belőle: „Meglehet, neokantiánus ihletettségű szellemfilozófiai rendszerét [sic!] a magyar filozófia szervesebb fejlődése esetén elfeledtük volna. Így viszont meg sem ismerhettük. Meg kell hát ismernünk, hogy elfeledhessük.” (40.) Zárógondolatként tipikus fél kettes poén. Éjjel fél kettőkor, kínjában találhat ki valaki olyasmit, hogy azért kell egy filozófiai életművet, egy szerzőt megismernie, hogy utána elfelejthesse. Hogy joga legyen elfelejteni? Kipipálva egy feladat, elolvastunk valamit egy életműből, ennyi elég is, jöhet a következő szerző? Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, mehetünk haza?5

Ha belegondol bárki, hogy egy több száz bibliográfiai tételből álló életmű kapja ezt a meglehetősen nagyvonalú összegzést, valószínűleg az ő lelkét is ugyanaz az őszinte csodálkozás tölti el, mint jelen sorok írójáét. A fél kettes poénnak azonban egy másik olvasata is van. Egy portrévázlat elvben ugyanis hiteles, megbízható és összegző értékelést hivatott adni a mindenkori szerzőről. A mi Portrévázlatunk is sugallhatja, hogy a tisztelt olvasó olvashatja Bartókot, ameddig akarja, nem érdemes azonban eltérni az itt felvázolt, szakmailag hiteles, általános értékelési elvektől. (Azaz Bartók például megmarad neokantiánus ihletettségű szellemfilozófusnak.) S ez az igazi gond, hiszen az 1991-es uniós tanulmány a maga eszmeiségében manifesztálódik egy 2000-ben megjelent, a magyar filozófia egészét feldolgozó monográfiában. Többről van tehát szó, mint egyszerű szemléletbeli vitáról. Ki kell mondani, hiszen aktualitása van: hibás, torz, inadekvát Bartók-fejezet jelent meg a monográfiában.

Nietzsche szerint a filozófiával való foglalatosság tulajdonképpeni célja az értékteremtő szellemiség, a Filozófus személyiségének megismerése. Adódik a következtetés: módszertanilag elhibázott az az általánosan érvényesülő gyakorlat, mely a Filozófusok szövegeinek tanulmányozása során nem akarja megérteni a szellem emberének a lelkét — vagy ahogy Nietzsche mondaná: a morálját. A filozófia tehát nehezen tűri, ha a nevében fellépő írástudókat a mindenkori olvasó úgy tanulmányozza, hogy néhány életrajzi adat, életútra vonatkozó tény ismeretében lát neki az adott filozófiai szövegek tanulmányozásának. Két szempontból feltétlenül. Először is fordítva kellene. Nem az alkotó személyétől a szövegekig, hanem a szövegektől az alkotó személyiség felé mutat a foglalatosság helyes irányultsága. Másodszor pedig szükségképpen szegényes információmennyiség áll így rendelkezésre mind az alkotó személyiségére, mind pedig írásaira vonatkozóan. Hiszen feleslegesnek látszik még egyszer, újra magával az alkotóval foglalkozni, s valamilyen összegző értékelés feleslegesnek tudja láttatni új értékek keresését az életmű szövegeiben. Tanulmányozni a szerzőt tulajdonképpen nem más, mint félúton abbahagyni szövegei olvasását. (Mint az egyszeri ember, aki hetvenöt forintjának számlálását hatvanegynél abbahagyja, mondván, ha eddig megvolt, megvan ezután is.) Ha az imént vázolt rossz gyakorlat érvényesül a filozófia világában, a klasszikus szerzők jóval nagyobb védettséget élveznek e téren, mint mondjuk a magyar nyelven, a filozófia nevében fellépő szerzők. Őket ugyanis még lehet fölényeskedve, lekezelően, a „rossz pontjaikat” összeszedve bemutatni — citátumokkal „igazolni” az interpretátor prekoncepcióját.

 

„Egy szerény filozófus emlékére”

Bartók halála után néhány hónappal Tamás Gáspár Miklós néhány soros nekrológgal búcsúzott — ahogy ő nevezte — a szerény filozófustól.6 A Portrévázlat átveszi ugyan ezt a titulust, de a nekrológ és a Portrévázlat szövegén mást kell értenünk. Nyilván más műfaj és más koncepció, az egyik tudományos-közéleti nekrológ, a másik elemző-interpretáló tanulmány, azaz portrévázlat. Mégis a néhány soros nekrológ olyan következtetésekre jogosít, melyekről a Portrévázlat nem akar tudni. A nekrológ hangvétele másnak is feltűnt. Mindenekelőtt Gaal György minősíti „szokatlanul meleg hangvételűnek”.7 Valószínűleg nem felejtette el, hogy a negyvenes évek második felében milyen durva és sértő módon számoltak le a kolozsvári iskola szellemiségével Kolozsváron. Gondoljunk csak Gaál Gábor publicisztikájában az ide vonatkozó kritikai megjegyzésekre!8

TGM nekrológjából egyértelműen kiderül, hogy a nekrológ szerzője nem tekinti automatikusan filozófusnak azt, aki filozófiával foglalkozik. Szövegszerűen Bartókot gondolkodói teljesítménye alapján az európai középmezőnyhöz tartozónak gondolja, nevét együtt emlegeti Volkelt, Dessoir, Eucken és Spranger nevével. Hozzáteszi még, hogy talán vannak a hazai filozófiai életben is fényesebb nevek, mint az övé. A Portrévázlat ez utóbbi gondolatot veszi csak észre, s rögtön Böhmre gondol, mint fényesebb névre. Egyrészt eltűnik a „megmérettetés kettős szintje” (európai és magyar), másrészt nem válnak el a hermeneutikai és a hatástörténeti szempontok. Egy elmélet intellektuális színvonalának nem döntő mércéje annak társadalmi fogadtatása. S hogy Böhm neve „fényesebb név”, az nagymértékben épp Bartóknak köszönhető.

Akár egyet is lehet érteni az alábbi ítélkező mondattal: „Nem volt mesteréhez, Böhm Károlyhoz hasonló formátumú gondolkodó” (40.). Biztosan nem lóverseny ez, de mi van akkor, ha a két leírt elméletet összevetve (Bartók esetében nem a Portrévázlat interpretációjára szorítkozva) filozófiai-hermeneutikai szempontból igényesebbnek látszik a gyorsan Tanítványnak nevezett Bartók gondolkodói teljesítménye? Logikailag ez is „benne van”. Mindenesetre TGM szerint is Bartók az európai szellemi-filozófiai közegben ért el szerény, de igazi filozófusi értékeket felmutató eredményeket, s így több mint feltűnő, hogy mennyire nincs utóhatása hazai viszonyaink között. S ráadásul szó sincs semmiféle ítélkező summázatról. Olvasni kéne Bartókot, hogy világos legyen: úgynevezett szerénysége finoman fogalmazva nem az egykori (mai?) szellemi-filozófiai közélet színvonalához viszonyítva szerény. S hogy ki a filozófus, mit lehet kezdeni egy régi elmélettel, hogyan olvassunk régi filozófusokat (ha magyarok is), ezeket a kérdéseket csak az akár a Bartók-ügyön is túlmutató szakmai viták révén lehetne tisztázni.

Óhatatlanul kikívánkozik még egy gondolat. Időnként eszünkbe jut arról vitatkozni, hogy volt-e (van-e) magyar filozófia, s ilyenkor megszólalnak a magyar filozófiai közélet meghatározó egyéniségei is, sőt elsősorban ők. A magyar filozófiai múlt státusáról, a hajdanvolt filozófiai kultúra értékeiről nem feltétlenül őket kellene kifaggatni, mellettük a kutatók is megszólalhatnának — nagyobb nyomatékkal. Ők legalább biztosan nem vonják kétségbe a hazai filozófia kultúrtörténeti létezését.

Meglátásom szerint már a kérdésfeltevés is rossz, hogy ti. van-e (nemzeti) magyar filozófia? Mert ugye erre kétféle válasz születhet, vagy igen, vagy nem, azaz nincs. Pedig hogyne lenne magyar filozófia, ha voltak magyar teoretikusok, és volt filozófiai közélet hazánkban! Maga a filozófia azonban nem vezethető le semmilyen nemzeti sajátosságból, a nemzeti sajátosság nem bírhat tartalmi relevanciával. Egy filozófián kívüli szempontot ajánlanék a tisztelt olvasó szíves figyelmébe. A „mi kis nép vagyunk” ideológiájából következik, hogy szeretjük dokumentálni jelenlétünket az emberiség összes nagy színpadán, a politika, a kultúra, a tudomány, a sport stb. terén. Büszkék vagyunk magyar Nobel-díjasainkra s arra, hogy New York polgármestere magyar származású. S most mindegy, hogy más népek is hasonlóan gondolkodnak. Jelen vagyunk a foci BEK-döntőn, mert a partjelző (vagy a masszőr sógora) magyar származású. S miért lenne az önigazolás általános tendenciája alól a filozófia kivétel? S ha tudjuk, hogy a „magyar filozófia” terminus nem rejt tartalmi kérdéseket (mert nem rejthet), miért baj, hogy ilyen terminussal jelöljük múltunk filozófiai közéletét és bizonyos teoretikusok életművét — összefoglaló értelemben?

Visszatérve a nekrológhoz, nem igazán világos, mit is kell azon értenünk, hogy Bartók nem annyira nagyságot keresett a filozófiában, hanem igazságot. Ahogyan Schopenhauer is tette, s Nietzsche pont ezért tekintette őt mesterének. A különbségtétel minden bizonnyal a vállalt tanítványi szerepkörével függ össze, melyről lesz még szó. A nekrológ szerzője tudja, hogy Bartóknál a tanítvány szó messze nem azonosítható az epigonnal. (Bartókról azonban kevés pusztán annyit mondani, hogy nem volt Böhm ismételgetője. Ehhez azonban tudni kéne, hogy mit is mondott valójában filozófia címszó alatt Böhm Károly.) Tudatosítani kellene, hogy a nekrológ által leírt filozófiai hagyomány Kibédi Varga Sándor (és mások) nevével napjainkhoz közelít, s noha a nekrológ eme hagyományt mint eszmetörténeti, filológiai tényt írja le, egyáltalán nem biztos — hiszen a nekrológ is „talánokban fogalmaz”, — hogy pusztán eszmetörténeti tényről s nem egy napjainkig ható filozófiai hagyományról van szó. Egyébként ha pusztán eszmetörténeti, filológiai tényről lenne szó, az sem lenne kevés. Hiszen akkor meg lehetne kérdezni, hogy a magyar filozófiai kultúra milyen más múltbeli meghatározó egyénisége (csak a példa kedvéért: Kornis, Pauler, Brandenstein — vagy akár Lukács) által képviselt filozófia ad ihletet manapság új vívmányok elérésére.

Mindenesetre TGM sohasem mondta vagy sugallta, hogy az ő Bartók-értékelése tiszta. Néhány értékelő megjegyzését feltételezésként fogalmazza meg, és senkit nem akar Bartók olvasásáról lebeszélni. Az általa emlegetett Meinong és Husserl — a megfogalmazásból is kitűnik — inkább Böhm kapcsán említhető, Bartók sokkal inkább Schelerrel hozható ugyanilyen előfutárságot sejtető filozófiatörténeti összefüggésbe. Továbbá a nekrológban emlegetett metafizikai és ontológiai hagyomány mellé nyugodt szívvel felírható a filozófiai antropológia hagyománya, amely mint kurrens irányzat komoly inspirációt jelentett Bartók számára. A nekrológ végül is róla szól, nem Böhmről. Végezetül pedig a nekrológ kellőképpen érzékelteti a philosophia perennisben hívő írástudó azon erényét, hogy szellemének tisztaságát nem zavarta meg a kor, amelyben élt. Ahogy írja: nem volt cinkos az „írástudók árulásában”, még csak néma sem maradt ugyanis. Valószínűleg itt elsősorban a Faj. Nép. Nemzet (1940) című írására asszociálhatunk, mely nagyon is tisztességes és egyedülálló állásfoglalás egy bizonyos történelmi szituációban és kényes kérdésekben.

 

 „Hanák Tibor elemzése vázlatosabb ugyan,
ám lényegileg helyes összefoglalást nyújt”

Ellenpontozásul álljon itt a Sándor Pál-féle vállalkozásra vonatkozó idézet: „Sándor Pál hosszabb áttekintése tárgyi tévedésektől terhes, s alapvetően inadekvátan közelít az életműhöz, értékelése politikai szempontú ítélkezésben merül ki” (lásd ugyanott).

A magyar filozófia történetével foglalkozó írásokban a dolgok logikája folytán gyakran kerül egymás mellé Hanák Tibor és Sándor Pál neve.9 Úgy általában konszenzus van a téren, hogy Sándor Pál szellemi bűvészmutatványt hajt végre, amikor szélsőségesen ideologizáló, egyoldalú (marxista) felfogásban majdnem ezer oldalon azt bizonygatja, hogy voltaképpen nincs is, amiről ír (ti. magyar filozófia); míg Hanák Tibor úttörő jelentőségű vállalkozása nyomán feltárulhatnak a magyar filozófia rejtett, elfeledett értékei.

Minden tiszteletem Hanák Tiboré, de az a helyzet, hogy idővel megtanulja az ember helyesen olvasni Sándor Pál sokat kritizált, felfogásáért joggal bírált könyvét. S most kifejezetten nem a két monográfia egészéről, hanem — ahogy ez a Portrévázlatból vett idézettekből is nyilvánvaló — a monográfiák Bartók-fejezeteiről van szó. Nem árt tehát egy kicsit közelebbről megnézni, mi a tényleges helyzet, a két interpretáció összevetése milyen következtetéseket tesz indokolttá.

A Portrévázlat minden bizonnyal Hanák Tibortól veszi át azt a kritikai megállapítást, hogy Bartók „nem alkot formális rendszert”.10 Mellesleg a Hanák-könyvben amolyan bevezetőnek szánt gondolat a Portrévázlatban nagyobb nyomatékot kap („hiába keressük a rendszert Bartóknál, nem találjuk; csak beszél róla, de nem írja le; rendszere virtuális marad” stb.). Sándor Pál viszont „ritka következetességről” (értsd: szisztematikus munkálkodásról) beszél Bartók kapcsán. Nehéz lenne ugyan megmagyarázni, hogy Sándor Pál miért az Etika címszó alatt ír Bartók elsősorban nem etikai-erkölcsfilozófiai műveiről. Hiszen az etikatörténeti monográfiákat említi, s nem ír elméletképző-erkölcsfilozófiai művéről, Az erkölcsi érték philosophiájáról. Más oldalról éppen Bartók tesz hangsúlyos különbséget etika és erkölcsfilozófia között.11 Sándor Pál meg akarja érteni Bartókot, joggal ír Bartók ritka következetes alkotómódszeréről, s főleg nem kér tőle számon semmilyen kidolgozatlannak tudott filozófiai rendszert.

A Portrévázlat szerint a Hanák-könyv Bartók interpretációja adekvát, lényegében helyes elemzés, ellentétben Sándor Pál inadekvát, ideologizáló, politikai megjegyzésekkel tarkított Bartók-interpretációjával.(41.) Szó sincs Sándor Pál könyvének, a könyv szellemiségének valamilyen értelemben vett apológiájáról, még egyszer és nyomatékosan: pusztán a Bartók-interpretációk összevetése mutat egészen más eredményt, mint ahogyan azt a Portrévázlat mondja. Először is Sándor Pál 12 oldalt szentel könyvében Bartók filozófiájának, Hanák Tibor az általa összeállított bibliográfiájával sem biztosít 5 oldalnál többet Bartóknak. Sándor Pál főszövegében 13 Bartók-írásra utal, Hanák Tibor a bibliográfián kívül mindössze 3 Bartók-szöveget szerepeltet. Sándor Pál megfogalmazza Bartók alapvető etikai (erkölcsfilozófiai?) érdeklődését, ír Bartók filozófiatörténeti munkáinak elméletformáló-előkészítő jelentőségéről (lásd ritka alkotói következetességére vonatkozó megállapításait). Pontosan látja, hogy Bartók organikusan felépülő filozófiai rendszert akart létrehozni — hogy sikerült-e neki, arról később! Tud a két világháború közötti időszak alatt íródott akadémiai tanulmányok jelentőségéről, s megfelelő arányérzékkel mutatja be nemcsak az akadémiai tanulmányokat, hanem a Bartók-életmű legfontosabb produktumát, a legtöbb szó ugyanis a bölcseleti antropológiáról esik Sándor Pálnál, Bartók Ember és Élet című műve kapcsán.

Ugyanakkor jó arányérzékkel készült, kifejezetten értő Bartók-interpretációt írt Sándor Pál. Egyszer utal ugyan Leninre, s egyszer Gobineau-t is említi, de szövegszerűen és Sándor Pált ismerve ezek nem túl fontos megjegyzések. Semmiféle zavaró ideologikus-politikai felhang nincs az interpretációban. Ellenkezőleg. Sándor Pál kifejezetten sajnálkozik, hogy Bartók a háború után nem folytathatta (okait persze nem említi) filozófiai tevékenységét.

Szeretném megjegyezni, hogy számomra is szemléletformáló olvasmányélmény volt annak idején Hanák Tibor Elfelejtett reneszánsza. A könyv legfőbb erényét ma is abban látom, amiért szerintem a mű íródott: a magyar filozófia szisztematikus kutatására ösztönöz — ellenállhatatlan erővel. Ugyanakkor szakmai szempontból igencsak vitatható téziseket tartalmaz, melyeket ma már nem illene szó nélkül elfogadni csak azért, mert Hanák Tibor szimpatikus vállalkozása ideológiai szempontból kikezdhetetlen. Ezt — szerintem — ő is elutasítaná.

Hanák is ír Bartók antropológiájáról, de szerinte a kor ilyen irányú legjelentősebb vállalkozása Brandenstein Béla nevéhez kötődik. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem. Mindenesetre zavaró mozzanat a meglátásom szerint teljesen más koncepciójú Brandenstein-könyv ilyetén emlegetése. Hanák interpretációjának kulcsfogalmai a három önérték (nem maga az önérték fogalma, hanem a megnevezett három önérték — s szerinte a három önérték vizsgálata a filozófia feladata), az eszme és a szellem, valamint az ismeretelmélet. A filozófia lényegében Bartók nem így határozza meg a filozófia feladatát, az eszme és a szellem mellé fel kellene sorakoztatni az akadémiai tanulmányok kulcsfogalmait, legalább a rendszer fogalmát, melyet Hanák nem is említ, legfeljebb véletlenül. Továbbá több figyelmet érdemelt volna az általa is használt ismeretelméleti metafizika terminus, adekvátabb lenne Bartók filozófiájához, mint önmagában az ismeretelmélet megjelölés.

Az úgynevezett akadémiai tanulmányokat Sándor Pál amolyan előkészítő munkálatoknak tudja, melyek lehetővé teszik az antropológia és a filozófiai rendszer kidolgozását. Tökéletesen igaza van, viszont Hanák erről nem tud. Ami a tárgyi tévedéseket illeti, abból tényleg van egy-kettő. Sándor Pál nem közli Bartók halálának dátumát, ami érthető is, hiszen 1973-ban jelent meg a könyve, s a nyomdai átfutás ideje talán magyarázat, hogy nem tud az 1970-es halálesetről. Végül is egy egyszerű halálhír jelent meg akkortájt a Népszabadságban. De Bartók természetesen nem 1896-ban született, hanem 1882-ben. (12.) Továbbá két akadémiai tanulmány dátuma sem pontos: Az „Eszme” filozófiai vizsgálata nem 1929-ben, hanem 1930-ban jelent meg; A lét bölcseleti problémája nem 1926-os, hanem 1936-os. Más tárgyi tévedés nincs a monográfia Bartók-fejezetében.

Ami pedig a Hanák könyv idevonatkozó „tárgyi tévedéseit” illeti, Bartókot nem 1949-ben nyugdíjazták, az Akadémia átszervezésének évében, hanem 1945-ben, amikor az Akadémia rendes tagja lett. (13.) Ha már itt tartunk, Bartók külföldi tanulmányútja során nemcsak Heidelbergben és Lipcsében, hanem Berlinben is tanult. Erdélyi János gondolkodása nem 1914-es, hanem 1915-ös írás. A metaphysica célja és útjai nem Pápán jelent meg, hanem Budapesten (Akadémiai Értekezések IV 12.), Descartes sorsa Magyarországon a Szellem és Élet folyóiratban jelent meg először. Nagyon érdekes, hogy Bartók sok vallásos (talán vallástörténeti?) és irodalmi (sic!) művet írt — Hanák szerint. Mire gondolhatott?

 

„Társadalomfilozófia? A kifejezés talán túlzás” (38.)

Valóban, Böhm és Bartók életművének ismeretében tényleg túlzás expressis verbis társadalomfilozófiáról beszélni. Ha nincs Bartóknak számot tevő mondanivalója a társadalomfilozófia jegyében, akkor miért kell a társadalmiság egyes kérdéseit boncolgató, jószerivel a publicisztika szintjén mozgó írásaival kiemelten foglalkozni? Még tudományelmélete sincs, például. Ha külső szempont alapján mérettetik meg Bartók életművének ezen dimenziója, akkor azért nem árt megjegyezni, hogy a socialitas meg- és elítélése Böhmtől jön. Az öntétfilozófia, valamint a hedonizmus-, illetve az utilitarizmuskritika egyenes következménye. Tessék már Böhm társadalomfilozófiáját vagy éppen antropológiáját felmutatni! A szellemfilozófia (Bartók), az antropológia, az etika (erkölcsfilozófia) és más diszciplínák csak egy új filozófiai alapvetés talaján relevánsak, s a gyökeresen új alapvetést A philosophia lényege (1924) tartalmazza. A társadalmiságról vallott nézetek megítélésénél nem döntő a tulajdonképpeni társadalomfilozófiai szempontok érvényesülése. A Portrévázlat egyébként is hajlamos a bartóki gondolatvilágtól idegen szempontok szerint ítélkezni, kidolgozatlanságot és súlyos ellentmondásokat emlegetve a külső szempontok alapján tárgyalt filozófiai tézisek kapcsán. A Portrévázlat jószerivel nem arról szól, hogy mit írt Bartók, hanem arról, hogy — szerinte — miről nem! Nincs világos képe Bartók programjáról, a megvalósulás hogyanját és miértjét nem érti, a vállalkozás bevallottan deskriptív jellegű (32.).

Ha ez így van, akkor kár volt megírni a monográfia Bartók-fejezetét! Megfelelő koncepció híján a Portrévázlat kénytelen hiányosságokat és ellentmondásokat emlegetni az önkényesen kiragadott gondolatok és tetszés szerint kiválasztott Bartók-írások bemutatása során. Kínosan hat, hogy kénytelen összekovácsolni egy liberális és egy antiliberális társadalomfelfogást (ellentmondás! — figyeljetek, olvasók!), vallásfilozófiát emleget vallástudomány helyett, noha Bartók a teológiát és a filozófiát határozottan elválasztotta egymástól, vallásfilozófiával legfeljebb az ötvenes években, a szellemi számkivetés éveiben, félig vakon foglalkozott, s írásai nem állnak össze egésszé (39, ill.35.).

A Portrévázlat koncepcionális- szerkesztési gondjai, melyek inadekvát összképet sejtetnek Bartók életművéről:

— A bemutatást antropológiával kezdi, noha az antropológia Bartóknál igencsak kései fejlemény, a huszas-harmincas évek tanulmányainak (az ún. akadémiai tanulmányoknak) a gondolati szintézise (32.)

— A szellemfilozófiáról mondottak a levegőben lógnak, bizonyíthatatlan állítás, hogy a szellem fogalma böhmi eredetű (34.) A szellem Bartóknál a Philosophia lényegének programjából organikusan kibontakozó fogalom, más fontos szellemfilozófiai fogalmak társaságában az antropológiát hivatott előkészíteni. Pl. Eszme, Rendszer, Lét, Metafizika, Ösztön, Tudat, Öntudat

— Az etika az esztétikával és a vallásfilozófiával (sic!) együtt emlegetve nincs a megfelelő helyen. (35.) Egyedül Bartók erkölcsfilozófiája (nem etikája) tekinthető a böhmi örökség közvetlen folytatásának, hiszen ő szubjektíve valóban tovább kívánja fejleszteni Böhm filozófiáját, s éppen az erkölcsfilozófia irányában.

— Ha nincs társadalomfilozófia és kidolgozott esztétika a bemutatott életműben, akkor felesleges számon kérni hiányukat és kidolgozatlanságukat (35—38.). Nem állja meg a helyét a Böhmmel való folyamatos összevetés, főleg a társadalmiság kedvezőtlen megítélése ugyanis böhmi eredetű. Esztétikája Böhmnek sincs, a Bartók által kiadott kötete lényegében előadásanyag. Minden, csak nem kidolgozott koncepció.

— Vallásfilozófia nem egyenlő vallástudománnyal, s Bartók nagyon jól el tudja választani egymástól a filozófiát és a teológiát, a filozófiát és a vallást.

Meglátásom szerint jól dokumentálható az a szellemi út, melyet Bartók járt be:

— Böhm értéktanának folytatása, az erkölcsfilozófia terén; Böhm és Kant tanainak összeegyeztetési kísérlete; annak a felismerése, hogy ez az összeegyeztetés mindaddig, míg alapvető, lényeges és strukturális változtatásokat nem hajtunk végre a böhmi filozófián, nem lehetséges; leszámolás a böhmizmussal. (Idézendő Bartók-művek Az erkölcsi érték philosophiája. Kant etikája és a német idealizmus erkölcsbölcselete 1930-as, de a tízes években íródott, a művet 1918-ben Gorove-díjjal tüntették ki.) Kulcskérdés a transzcendentalizmus szerepének megítélése. A böhmi filozófia és a transzcendentalizmus összeegyeztethetetlen, már ami a realizmus alapellentmondására hivatkozó öntétfilozófiát és az ismeretkritikai transzcendentalizmust illeti. Tankó Béla összeegyeztetési kísérlete sokkal inkább Böhm és Kant filozófiájának indifferens mozzanatait tárta fel, nem véletlenül.14

— Új filozófiai alapvetés kidolgozása, történeti munkák, monográfiák készítése; egy-egy szellemfilozófiai, antropológiai fogalom kidolgozása, a bölcseleti antropológia előkészítő munkálatai; s végül maga a bölcseleti antropológia mint filozófiai alapvetés és szintézis, tételes rendszer kidolgozása.(Idézendő művek: A philosophia lényege, Böhm Károly élete és filozófiája, Kant, Az erkölcsi értékeszme története stb. az úgynevezett akadémiai tanulmányok, Ember és Élet)

— A tételes rendszer négy részre tervezett vállalkozásából csak az első rész készült el Képalkotás és ismeret címmel. A kötetet már nem sikerült publikálni. A szellemi számkivetés évtizedeiben filozófiatörténettel és katexochen vallásfilozófiával foglalkozott.

Bartók hitt abban, hogy az általuk képviselt filozófiai hagyomány maga is organikus egész, s az olvasó számára nem két teoretikus kvázi vitája a fontos, hanem az organikusan létrejövő új gondolat, mely kimondva feleslegessé teszi a vitát, mely egyébként is ártana a filozófiának a magyar szellemi élet viszonyai között. Időnként azért tett egy-két megjegyzést, melyek a böhmi filozófiával kapcsolatos fenntartásairól árulkodnak, de nem ez a lényeges. Sokkal tanulságosabb felismerés, hogy írt Böhmről egy monográfiát, s elméletképző írásaiban ugyanúgy egy elmélet mozaikszerű igazolása nevében idézi Böhmöt, mint bárki más eszmetörténetileg számára fontos szerzőt.

Ami pedig Böhmöt illeti: ő egy hihetetlenül szélsőségesen szubjektivista képelméletet ad, mint alapfilozófiát, melyhez két egymást részben lefedő alapfogalmat is felhasznál: öntétet és projekciót. Ad egy koncepcionálisan igen nehezen értelmezhető szellemfilozófiát. Ad a projekcióra mint másik alapvetésre épülő általános értéktant, axiológiát, s ad egy majdnem teljesen kész logikát (idézendő művek az Ember és világa első négy kötete; Dialektika; A szellem élete; Axiológia; A logikai értéktana; az Ember és világa utolsó két kötete előadásanyag). Na most tessék összehasonlítani bármelyik itt idézett Bartók-írást és mondjuk az Ember és világa 2. kötetét, A szellem életét, s utána próbáljuk már meg újra kimondani, hogy Bartók Böhmhöz képest volt szerény filozófus (akit megismertünk, hogy elfeledhessük).

 

„Böhmtől a rendszer struktúráját és alapkategóriáit
[veszi át]” (31.) Később: „Böhmtől való szellemfogalma,
értékelmélete és rendszerének felosztása” (32.)

A két idézet mélyen összefügg a jól ismert és sokat hangoztatott ténnyel, Bartók mindvégig, „meglett professzorként” (lásd ott) is Böhm-tanítványnak vallotta magát. Jószerivel csak el kellene olvasni az organikus (nem formális) rendszerről írottakat Bartóktól, hogy nyilvánvaló legyen a fenti állítások képtelensége. Kezdjük azonban a tanítvány szerepével!

Egyáltalán nem mindegy, hogy Bartók nevezi magát Böhm-tanítványnak, vagy bárki más (pl. a Portrévázlat szerzője) intézi el a Bartók-ügyet azzal, hogy Bartók önmagát nevezi Böhm-tanítványnak, ő csak tudja. Ha Bartók vallja magát Böhm-tanítványnak, akkor a filozófiai gondolkodás organikus fejlődéséről van szó, a hazai viszonyok között gazdagodásról, épülésről, legitimálódásról. Ha viszont mi elintézzük a Bartók-ügyet azzal, hogy ő Böhm-tanítvány, akkor voltaképp felmentést akarunk adni magunknak további tanulmányozásának kötelezettsége alól? Még talán így rendben lenne, hiszen nem lehet mindenki kötelessége magyar filozófusok és Bartók olvasása (ugye milyen rendes vagyok?), az igazi baj, ha ez a mostani értékelés, portrévázlat mint megbízható összkép jelenik meg egy monográfiában, s a mindenkori olvasó azt hiszi, helyes ismeretekhez jut. Bizonyos értelemben a kialakult helyzetért maga Bartók a felelős. Ha azt tette volna, ami elvárható: megbírálni Böhmöt, vitatkozni vele, elhatárolódni tőle stb., akkor ez a polémia felesleges lenne. De sohasem mondta, hogy szeretem Böhmöt, de még jobban az igazságot, elméletileg indokolt bírálatát sohasem írta le. Ő bírálat helyett ápolta Böhm emlékét, írásait kiadta, monográfiát írt róla, hivatkozott rá — csak éppen a filozófiája gyökeresen más. Hogy színvonalasabb-e, az persze vitatható. Szerintem igen.

Kétségtelen, hogy a figyelem a Mesterre (Böhm) s nem a Tanítványra (Bartók) irányul. Attól tartok azonban, hogy Bartók számára egészen mást jelent a Tanítvány szó. Figyelni kell Kibédi Varga Sándor megnyilatkozására, aki szintén tanítványnak vallotta magát, Bartók tanítványának. A filozófiai hagyomány életművükön keresztül bontakozódik ki, de először is a tanítvány nem ismételgeti mesterének tanítását, másodszor nem akar kritikával ártani a magyar filozófia hazai ügyének, harmadszor pedig bízik olvasójában, a saját tanítványában illetőleg a bölcselete iránt érdeklődő olvasóban. Ha az utókor csak a rosszízű összehasonlítgatásokig, lóversenyre emlékeztető összevetésekig jut el (Ki volt a jobb filozófus? Böhm vagy Bartók?), akkor ki kell mondani — megesküdvén Lucifer kénkőszagú kecskepatájára, hiszen Böhm is emlegeti az Axiológiában XII Károly szüzességét — , hogy Bartók mint tanítvány nem Böhmhöz képest volt szerény filozófus. Ahol lehetett, ott ébren tartotta Mesterének emlékét, hivatkozott rá, de finoman fogalmazva sem igazak a fejezetcímekbe foglalt s idézett megállapítások.

Nem vehette át Böhmtől a rendszer struktúráját, hiszen valójában fordítva történt, ő adott struktúrát Böhm főművének. A hatkötetes Ember és világa Bartók szerkesztése nyomán állt össze egésszé. Böhm mindenekelőtt meghirdette saját rendszerelvű programját, de nem a meghirdetett program szerint dolgozott és nem is tudta befejezni rendszerét. Ő sem. Ahogy írja, az Ember és világa első kötete 15 év gondolkodásának gyümölcse. 1883-ban és 1941-ben jelent meg, az utóbbi kiadás Bartóknak köszönhető. A hatodik kötet 1942-es keltezésű, ki lehet számolni, hány év telt el közben. Az utolsó három kötet is Bartók kiadói-szerkesztői ténykedésének köszönhető, hiszen A logikai érték tana (1912) befejezetlen, az utolsó passzusokat Bartók írta. Mivel Az etikai érték tana (1928) és Az aesthetikai érték tana (1942) előadásanyagok voltak, csak a rendszer teljességének szempontjából kerültek publikálásra. A rendszer elvileg indokolt, de Bartók nem a saját, hanem Böhm szempontjából fejezte be a rendszert, koncepcionálisan csak az első négy kötet tekinthető Böhm által is kidolgozottnak. Tegyük hozzá, hogy a Dialektikában nyert filozófiai alapfogalom, az öntét nem azonos az Axiológia alapfogalmával, a projekcióval. Az öntétre építő szellemfilozófia bizonyos természettudományos tények (orvosbiológia, pszichológia), az öntét = pete tézisen alapuló szellemfilozófiai magyarázata már a kortársak által is elutasított irány. A projekcióra építő axiológia jelentős vállalkozás, de bizonyos értelemben újrakezdés. A továbbfejlesztés logikai érték kidolgozása lenne Böhm szempontjából, de 1911-es halála után Bartóknak kellett művét befejezni. Bartók pályakezdése atipikus, hiszen 1911-ben indokolt az erkölcsi érték kidolgozása, ám a továbbfejlesztés során világossá váltak az öntétfilozófia, a projekciótan latens ellentmondásai. A mindkét gondolkodó által használt fogalmak nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használatosak (pl. Szellem), Bartóknál nincsenek meg a böhmi gondolkodás alapfogalmai (öntét, projekció), s meg kellene részleteiben vizsgálni, milyen szempontok indokolják új fogalmak beépítését (Eszme). Egy biztos, A philosophia lényege váltás Bartók gondolatvilágában, új alapvetés, új program. Logikával ő sohasem foglalkozott, nem a három önérték állt érdeklődésének középpontjában. Nem formális, hanem organikus rendszert óhajtott létrehozni, de ehhez szüksége volt a bölcseleti antropológiára, mely szintézis és alapvetés, a tételes rendszer alapvetése. A Rendszer fogalmi értelmezése előkészíteni hivatott (más fogalmakkal együtt) a majdani antropológiát és tételes rendszert. Egyszerűen nem állja meg a helyét azon tézis, hogy a bartóki program, rendszerének struktúrája és alapkategóriái Böhmtől átvett filozófiai ügyek lennének.

Hiszen:

— Böhm: dialektika mint destruktív, látszatromboló eljárás; végeredménye öntét mint alapfogalom; természettudományos tények szellemfilozófiai magyarázata; új alapvetéssel, a projekcióval megalapozott általános értéktan és az egyik önérték részletes kidolgozása, a másik kettő vázlatos, jelzésszerű bemutatása;

— Bartók: az erkölcsi jó kidolgozása; a filozófia céljának, feladatának, módszerének újraértelmezése; szisztematikus munkálkodás egy bölcseleti antropológia érdekében, filozófiatörténeti monográfiák és résztanulmányok kidolgozása, szellemfilozófiai érvényességtan, antropológia (más tartalmakkal); tételes filozófiai rendszer a bölcseleti antropológia alapján

Valóban ugyanaz lenne? A történelem és saját sorsa nem adta meg a befejezés lehetőségét számára. Befejezetlenül is koherens, szisztematikus és nagyszabású vállalkozás, főleg a szellemfilozófia, az érvényességtan, a bölcseleti antropológia és a tételes rendszer a maga elkészült részével. Nem a virtuális jelző illik ide, vagy nem ide illik a virtuális szó…

 

„A Böhm nyomán felfogott szellem bizonyára
a leggyakrabban használt fogalom a bartóki életműben” (34.)

Lehet, de honnan a bizonyosság, hogy a Böhm nyomán használt szellemfogalom ugyanazon tartalommal kell hogy bírjon, mint Böhmnél? S mit kell azzal a kitétellel kezdenünk, hogy a szellem kéttípusú felfogásából következő ellentmondás (Kant, illetve Hegel hatás) következményei a társadalomelmélet tárgyalásánál (van ilyen?) Bartók rendszerének (van ilyen?) alapellentmondása a szisztéma távoli pontjaira is kihatnak? (34.) A szöveg két állítást tartalmaz.

Bartók szellemfogalma böhmi eredetű. Bizonyítása csupán annyi, hogy mindketten használják ezt a szót, s Bartók — ugye — Tanítvány. Talán ki kellene mondani, hogy Böhmnél a szellem afféle misztikus demiurgosz, amely a teoretikus szubjektivitásból kitörni igyekvő filozófia számára a hitelesség látszatát adja. S nem pusztán a realizmus alapellentmondása című böhmi tézis következményeiről van szó, elég legyen az öntét = pete koncepciójára célozni.

Egyszerre használni Kant és Hegel örökségét ellentmondás a szellemfilozófia terén. Megint a dolgok sűrűjében vagyunk. A kanti hagyomány jelenlétét nem szükséges magyarázni, a hegelit igen. Valójában a kérdés így hangzik: ha az etikai formalizmus kiegészíthető tartalmi mozzanatokkal, s az intelligencia formailag és tartalmilag is meghatározható, s ha az intelligencia jelentésadó tevékenysége maga az önértékek kibontakozódásának folyamata, akkor a jelentéstani és axiológiai kérdésfeltevések szellemfilozófiai argumentációja egyúttal a hegeli Weltgeist érvényesülésének ellentmondásként értelmezett felbukkanása is? Ha igennel felelünk, még akkor is látnunk kell, hogy Bartók nem következetlen, hiszen programjának megfelelően cselekszik. Csak tudni kéne, hogy mi a programja! Ha pedig a jelentés és az érték két tartalmi-szubsztanciális fogalom, akkor szellemfilozófiai kibontakozásuk messze nem azonos a hegeli Világszellem sokat bírált világteremtő tevékenységével. Amit a Portrévázlat következetlenségnek nevez, az valójában egy koncepció kibontása: a jelentés és az érték szellemfilozófiai interpretációjával.

A szellem fogalma, érvényességtani szerepe, a bölcseleti antropológiában betöltött státusa több figyelmet érdemel. Ennek jegyében A szellem és életmező címmel tanulmány készült új konferenciánkra, melyet Filozófia és teológia a magyar szellemi életben címmel rendeztünk 2000. októberében, s a konferencia anyagát tartalmazó kötetben fog megjelenni — immáron vitatkozás nélkül.

(Készült a Basában, Borzont mellett 2000. nyarán)

 

     JEGYZETEK

1. Magyar Tudomány. 2000. 8. 981—1026.

2. Hell—Lendvai—Perecz: Magyar filozófia a XX században Első rész. Áron Kiadó. Bp., 2000.

3.Perecz László: Egy elfelejtett magyar szellemfilozófus. (Portrévázlat Bartók Györgyről) Unio 1991. 2. 30—41. A szövegben megadott oldalszámok a jelzett tanulmány adatai. Noha minden bizonnyal a Portrévázlat szerzője készítette a monográfia Bartók-fejezetét, mivel ott nincs külön a fejezet szerzőjeként is feltüntetve, egyéb más szempontok mellett ezért sem szólhat a vitacikk magáról a monográfiáról. Következésképp arra sincs lehetőség, hogy a Portrévázlat és a monográfia Bartók-fejezete közötti szövegszerű, szemléletbeli változásokra, módosulásokra figyeljünk. Pedig vannak.

4. A Portrévázlat állításával szemben (30.) tény, hogy Bartók egészen 1921 nyaráig Kolozsváron tartózkodott, innen csatlakozott Pestről leutazó, Kolozsvárról már kiutasított professzortársaihoz a szegedi kezdés idején. Így nem lehetett 1919-ben (1919-től?) a budapesti ideiglenes tanárképző és a teológia tanára. Egyike volt a mindvégig kitartóknak, akiknek történetét Tizenkét prédikátor címmel várhatóan az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Közleményeiben megjelenő írásom tartalmazza.

Az állítást bizonyító levéltári dokumentumok természetesen a tanulmány jegyzeteiben rendelkezésre állnak.

5. A Portrévázlat és a monográfia Bartók-fejezetének valószínűsíthető szerzője igencsak kedveli a kötelességszerű feladatok teljesítését lezáró slusszpoént. A Bartók-fejezet lezáró mondata így hangzik: „Mivel [Bartók] következetes gondolkodó, éppen e sajátos következetessége folytán lesz következetlen.”

6. Tamás Gáspár Miklós: Egy szerény filozófus emlékére. Korunk. 1971. 5.

7. Gaál György: Málnási Bartók György. In. Akik jó bizonyságot nyertek. A kolozsvári Református Theológia tanárai 1895—1948. Kolozsvár, 1996. 169.

8. Gaal Gábor: Válogatott írások I—III. Bp., 1964.

9. Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. Bécs, 1981; Sándor Pál: A magyar filozófia története. I—II. 1900—1945. Magvető. Bp., 1973.

10. Hanák: i. m. 85. Portrévázlat 30.

11. Málnási Bartók György: Az erkölcsi érték philosophiája. (2. kiadás). Kolozsvár, 1942. 46.

12. Sándor Pál: i. m. 484. A többi tárgyi tévedés a következő oldalakon olvasható.

13. Hanák: i. m. 85. A továbbiakat lásd a 12-es pont szerint.

14. Tankó Béla: Böhm és Kant. Adalékok a transzcendentális philosophia kiépítéséhez. In: Kajlós (Keller) Imre szerk.: Böhm Károly élete és munkássága. I—III. Besztercebánya, 1913.

Ezen állítás igazolására kénytelen vagyok saját kandidátusi értekezésemre hivatkozni: A filozófiai szintézis lehetőségei Böhm és Bartók gondolatvilágában. Miskolc, 1992.