Brandenstein filozófiai rendszerét a Bölcseleti alapvetés (1935) című munkájában összegzi, amely először 1927-ben németül jelent meg (Grundlegung der Philosophie), s a következő részeket jelöli meg teljes rendszert alkotó egységekként:

1. ontológia — fennállástan, 2. totika — tartalomtan, 3. logika — formatan, 4. matematika — alakulattan, 5. metafizika — valóságtan, 6. pragmatika — cselekvéstan, 7. teoretika — tudománytan, 8. poietika — művészettan, 9. etika — erkölcstan.

Jelen dolgozatban a metafizika és az etika kapcsolódási pontjait elemezve elsősorban Isten aktív, teremtő erejéről lesz szó, az ősvalóságról, mely az igaz, a jó, a szép értékeit hordozza együttesen önmagában.

Mi is a fennállás és a valóság értelmezésében?1 A fennállás a dolognak a tartalmi, formai, alakulatbeli vonatkozásait tételezi, és itt a „hogyan”-léten van a hangsúly.

A valóság legfontosabb elvei — mondhatnánk, törvényszerűségei —, a legfőbb életelvek alkotják a metafizika tárgyát. Tehát nem a közvetlen, tapasztalati valóság, nem a közvetlen fizikai világ az, amelyből kiindul a metafizika, hanem elvi előfeltevésekből. Ha a metafizikai lételvek szükségszerűen benne vannak a valóságban, és abból regresszív úton elemezhetők, akkor az elemző tudat kell hogy rendelkezzen olyan eleve meglévő feltevésekkel, amelyek a brandensteini fogalomhasználatban ún. „őstények” (a prioriak), a vizsgálódó eleve adott tudatfolyamatai.

Az elemző elme mint „kételkedő, gondolkodó, akaró, érző, vágyakozó én” közeledik a valóság „határozmányaihoz”, és értelmezi, elemzi a regresszív eljárás segítségével. Mi is ez az eljárás? „Egyrészt a metafizikai lételvek formái mint előfeltételek a közvetlenül adott valóság formájában szükségszerűen benne vannak, és abból regresszíve kielemezhetők; másrészt a metafizikai előfeltevések alakulatai is talán alakulati előzményei lehetnek a közvetlenül adott valóság alakulatának, amely akkor amazokban visszaalakítható. Mindenképpen tehát csak az előzményekhez visszahaladó, regresszív vagy inregresszív eljárás az, amely a metafizikai lételveknek legalább sajátos formájuk vagy alakulatuk révén való megragadásához vezethet.”2 Az ún. őstények segítségével — ami a fent jelzett vizsgálódó én valósága, és a változás ténye, amelynek determinatív jelentősége abban áll, hogy a valóság szükségszerű kezdettel bír, s mint ilyen a változatlan/hatatlan „ősvalóságnak” sem nem része, sem nem folytatása — vizsgálhatóak a metafizika problémái. Brandenstein a változó valóságot világnak definiálja, a változhatatlan Isten, amely egyben az „ősoka”, létesítője az előzőnek. Így az okság elve a harmadik alapelv, vagy őstény, amely „… rendkívül egzakt és meglepő alakot öltött: az ok a hatás létrejövetelekor vagy létrejövetele után sem részben, sem egészen meg nem szűnhetik (tehát annál mind léttartalmában, mind léttartamában végtelenül gazdagabb kell hogy legyen); hatását nem önmagából, hanem léterejével »semmiből« hozza létre. Ennek alapján a valóságnak különféle rangjai adódnak: a véges, változó és így keletkező valóság maga nem okozhat semmit, mert nincs nála végtelenszer kevésbé gazdag valóság; ez ugyanis aktuálisan végtelen kicsiny léttartalmú volna és így önmagában nem állhat meg semmi; továbbá a véges valóság eo ipso megszűnik, ilyen valóság pedig az okság igazolt elve szerint nem lehet ok: hiszen ok csak olyan valóság lehet, amely hatásának létrejövetele után sem részben, sem egészen el nem múlik. A véges valóságnak potenciálisan végtelen, kimeríthetetlen és elmúlhatatlan valóság az oka. Az ilyen potenciálisan végtelen valóságnak pedig, amely már maga is lehet ok, de még kezdődött, oka csakis az aktuálisan végtelen tartalmú és tartamú ősvalóság lehet; ennek már nem lehet oka, de ez minden más, a véges valóságnak is lehet oka és minden más valóságnak közvetlen vagy — a potenciálisan végtelen valóságon keresztül — közvetett ősoka.”3

A kérdés ezek után az, hogy milyen természetű a rajtam kívül levő változó valóság, a világ. Eddig az világos, hogy egyrészt passzív, véges és nem hat, másrészt lehet potenciálisan végtelen, aktív és lehet több is. Ez utóbbiak a „teremtett szellemi lények”; s hogy kik—mik ezek? Itt igen homályos Brandenstein fejtegetése: egyenrangúak, közvetlenül nem hatnak egymásra, Isten közvetítheti a kapcsolatot közöttük; vagyis az okviszonyt egy zárt koordinátájú trenddel jellemzi: „...csakis végtelen különbséget mutató, tehát semmiképpen sem egyfajtájú lények között állhat fenn okviszony; és éppen a passzív, téres anyag és az aktív, tértelen szellemi lény között lehetséges az utóbbi hatása az előbbire, míg test testre és egyrangú szellemi lény a másikra nem hathat, az okviszonyban.”4 Az ember, az én, a lélek e vonatkozásában másodrangú valóságként értelmezhető.5 Ezzel valójában Isten folyamatos hatását kívánja igazolni a teremtett szellemre és anyagra egyaránt.

Az okság elve alapján szükségszerű követelményként fogalmazza meg, hogy ha okviszony nem is, de kölcsönhatás létezik az ún. „második rangbeli” valóságban, amely szükségszerűvé teszi egy „harmadik rangbeli”, vagyis az anyagi világ létezését. A felülről való építkezésben így jut el az anyagi világhoz.

Értelmezésében a természeti erők, amelyek működése szellemi jelleggel bír, sokban egyeznek felépítésükben az emberi lélekkel. Ez a megállapítás első olvasatra igen homályos, azonban ha a hegeli értelemben vett Abszolút Szellem működő erejéről vagy a teremtő Isten világban való folytonos, aktív jelenlétéről és hatásáról van szó, akkor egyértelműbbé válik a brandensteini fejtegetés. Hiszen a későbbiekben az ún. természeti erőhatások szellemiségét úgy tételezi, mint a gyakorlatban (praxis), az elméletben, a művészetben működő, ható törvényszerűségeket, amelyek ténylegesen az anyagban konkretizálódnak. Az anyagi világ felépülésének kérdésében ismét Hegel természetfilozófiájának hatását érjük tetten akkor, amikor a fizikai, kémiai, biológiai szintekről elmélkedik, s eljut a — rendkívül triviális fajfejlődés magyarázatához. (Megjegyzem: Az ember a mindenségben című műve vonatkozásban teljesebb és figyelemreméltóbb.) A valóságszintek (s ezzel nem mond újat) Brandenstein szerint tehát:

ősvalóság, a benne lévő eredendő értékekkel — igaz, jó, szép, vagyis Isten;

másodrendű valóság: a teremtett szellemi lények;

harmadrendű valóság: az anyag.

E két utóbbi alkotja a világot. Mi a világ? Itt már — kissé zavaróan — csak ismételni tudja önmagát. „A világ a változó valóság része: mint ilyen keletkezett, véges múltú, az abszolút ősvalóságnak, Istennek időbeli hatása, teremtése. Az ősvalóságtól való teljes függése mellett is azonban a világ mint önálló, önmagában lévő valóság van megalkotva, és önálló működésre van képesítve. Legfontosabb részei, tagjai, igazi hordozói a teremtett szellemi lények, a másodrangú aktív valóságok, a természeti erők. Ezek mindegyike önálló, szubsztanciális valóság, éspedig tudatos lény, teremtett, kezdődött és változó, de szükségképpen kimeríthetetlen és elmúlhatatlan, aktív és szabad, egyéni személyes szellemi.”6

Az igazán figyelemreméltó az, ahogyan Isten teremtő, aktív jelenlétét értelmezi a világban.

A fentebb elemzett okviszony törvénye alapján tehát minden valóság legelső oka végtelen léterővel és léttartalommal rendelkezik, örök, változhatatlan, végtelen, abszolút módon teljes valóság, „minden korlátozás és hiány nélkül való tiszta pozitivitás”. Isten állítja önmagát, mely „... forrástalan, ok nélküli, saját végtelenségnek akarása […] ez a legteljesebb szabadság, amely […] nem korlátozza önmagát.”7

A platóni „ősideák” alkotják a brandensteini valóság- és istenfelfogás egyik jelentős és jellemző forrását akkor, amikor Isten ősvalóságáról, az őshatározmányokról, ősértékekről beszél.

A harmónia praestabilita és a predestinatió tana Isten mindenható aktív teremtő tevékenységéből és a világban való állandó jelenlétéből vezethető le.

Az istenbizonyítékok közül a legerősebb érvrendszerrel rendelkező szerinte az ontológiai istenérv (Anzelm, később Descartes), a kozmológiai a fizikoteológiai és az axiológiai istenérvek nem bizonyulnak számára döntő bizonyítéknak, és ez utóbbi is „…csak a változó valóság szükségszerű […] és az okságnak az elveiből vett istenbizonyítékok alapján és kiegészítésére használható”.8 Így a már említett okságelv döntő számára, ami bizonyíthatja Isten aktív teremtő erejét és valóságának létét, mint ős-valóságot. Megfogalmazásában az isteni ős-ok szabad, személyes „...szellemi őserő, minden más valóság abszolút, legfőbb és közvetlenül vagy közvetve teljes és végső — avagy első — oka.”9

Amikor a valóság háromféle minőségéről beszél, elsősorban a világ két (általa felosztott valóságéra) rendjéről van szó: a szellemi és az anyagi szféráról, amely a gyakorlati (cselekvés), az elméleti (tudomány), a művészi (alkotás) dimenzióit, máshogy fogalmazva az élet három fő ágát jelenti. (Jóval később erre Lukács gondolatai hasonlítanak — a mindennapi, tudományos, művészi visszatükrözés elemzésekor Az esztétikum sajtásosságában.)

Nem véletlenül tárgyalja Brandenstein a Metafizika után az Etikában az Istenhez kapcsolódó filozófiai problémákat. Az elméleti kiindulópont — mint ahogy ontológiájában is — Arisztotelész. Mi az erkölcs? Az élet egészén jelen lévő, azt minden területén átszövő magatartás. Nemcsak a gyakorlati, hanem a művészi és tudományos élet is meghatározott az erkölcs által. „Az erkölcsi érték tehát a jóságot, igazságot és szépséget egyesíti: nem új, külön, negyedik érték rajtuk kívül, hanem éppen mindenoldalú kapcsolatuk, a szellemi élettökéletesség. […] ebben a mivoltában és nevében is mutatja, hogy éppen a szellem és az élet hiánytalanságát, mindenoldalúan teljes valóságát jelenti.”10 Vagyis nemcsak a praxis világában van jelen.

Itt jegyzem meg, az 1938-ban megjelent etikája mind tartalmában, mind nyelvezetében érettebb, kiforrottabb, mint a Bölcseleti alapvetés vonatkozó fejezete. E rövid összefoglalóban nem áll módomban részleteiben elemezni etikáját, csupán a címben jelzett kapcsolódási pontokat emelem ki.

Brandenstein számára az erkölcs legfontosabb megjelenése a vallás. Hogyan és miért? A metafizikai alapozású erkölcs két formája a természetes és a természetfölötti. Az előző a közvetlen tapasztalati életre alapoz: pl. „gasztrikus; Isten a has”, mammon — erkölcs-, szex-, sport-, hivatalközpontú stb.11 A természetfölötti erkölcs alapelvei a realitáson túl vannak. Ez utóbbin belül véli felfedezni a mágikus és a vallásos erkölcs alapelveit.

Az előzőt az jellemzi, hogy „…az ilyen erkölcsöt képviselő egyén vagy közösség maga akar bizonyos megfelelő eljárások útján a természetfölötti erkölcs alapjául szolgáló realitás irányítójává, urává lenni: ez az úgynevezett mágikus erkölcs, amelynek elméleti alapja a mágikus világnézet, gyakorlata a varázslat és a babona-cselekvés, amely az életnek elvi kereteket ad. A mágikus erkölcsöt az a meggyőződés irányítja, hogy a természetfölötti realitás megfelelő technikával az ember hasznára fordítható; és ezért keresi azt a technikát, amely a célt, a természetfölötti valóságnak az ember eszközévé tételét, uralmába vagy legalábbis technikai befolyása alá való hajtását eléri. Ennek az erkölcsfajtának kétségtelenül sajátságosan torz jellege van abban, hogy a természetfölötti realitást emberi fizikai vagy lelki technikával irányíthatónak tartja.”12 „A vallás is egy természetfölötti, metafizikai valóságban és világrendben való elvi, világnézeti meggyőződés és az ennek a valóságnak megfelelő életre, gyakorlatra irányuló törekvés, azaz metafizikai erkölcs: ámde vallási jellegét éppen az a meggyőződés adja meg, hogy ez a metafizikai valóság, legalábbis legmélyebb lényegében, fölöttünk áll, és arra mi kényszerítő befolyást nem gyakorolhatunk. […] A keresztény Isten iránti szeretetet és engedelmességet, Krisztus mennél teljesebb lelki követését, a zsidó vallás és az iszlám is Istennek való alávetést és engedelmességet kíván, és jutalmul az ő világában, a túlvilágban, tehát egy természetfölötti világban való boldog, legmélyebb mivoltunkat beteljesítő részesülést helyez kilátásba...”13 Az erkölcs nemcsak egyéni, hanem társadalmi jellegű is, szervezete az egyház, amelyek vizsgálatát a társadalom-tan körébe utalja.

Az ember mint potenciálisan az erkölcsöt magában hordozó lény jön a világra, vagyis magában hordozza az erkölcsi értékek megvalósításának képességét. Az ún. alanyi értékek elsősorban szabad akarati indíttatásúak, ezt követi az értelmi és az érzelmi megalapozottság. A tárgyi érdekek az alanyiság rögzült dimenziói. Szempontunkból jelenleg az előbbi a fontos, hiszen Istenhez való viszonyunk az alanyi érték rendjéből alakul ki.

Az alanyi értékek között elsőként az ártatlanságot vizsgálja, ami tulajdonképpen maga a szó igazi értelmében nem erény, hanem velünk született. A tényleges alaperények között az első helyen a fegyelmezés-erények állnak, úgymint: önfegyelem, mértékletesség, a második a tiszteleten alapuló erények: szerénység, alázatosság, igazmondás, „…van a tiszta tárgyakra irányuló szeretet: ide tartozik az egész természet, fizikai-kémiai világ, növények, állatok szeretete, valamint az emberi tárgyi kultúra szeretete. Ez a szeretet a tárgyakat főleg véglegességi, de eszközértékeik alapján és szerint is szereti, létesülésüket és fenntartásukat előmozdítja az akarat és az értelem megfelelő befolyásolása, a képzelet irányítása útján; ez természetesen nem ellenkezik egyes káros vagy kevésbé értékes tárgyaknak a szükség, hasznosság vagy véglegességi érték szerint és érdekében való elpusztításával, csupán a bármely irányú fölösleges létrombolással áll szemben. A tiszta tárgyi irányú szeretetet rangban, azaz feltétlenül meghaladja a szeretet helyes rendjében a másodrangú szellemi valóságokra irányuló szeretet. Ez a szó szoros és teljes értelmében élőlényekre vonatkozik, és ezért működőnek, életüket előmozdítónak és fenntartónak kell lennie: ekkor lesz igazán (élő)szeretet. Természetes, hogy az életet előmozdító szeretet működése igazában csak az abszolút értékek irányában történhetik, mert ezek ellenére az alanyértékek és az alany szellemi élete csökken, hanyatlik. A második rangbeli lényekre irányuló szeretet alapjában, elvileg egyformán irányul minden második rangbeli lényre, önmagunkra és másokra egyaránt: ez a keresztény felebaráti szeretet örök és megdönthetetlen értelme.”14 Mindezek általános összefoglalója az igazságosság.

A harmadik erénytartomány tehát a szeretet köréhez kapcsolódik. „A szeretet a lélek központi, legteljesebb érzülete, amely (sajátnemű érzelmi mivoltában) betetőzi és egyúttal egyesíti az akarat és az értelem aktivitását is. Hogyan kell ezt értenünk? Szeretethajlandóság, szeretetképesség mindenkiben, minden magasabb rangú szellemi valóságban jelen van. Szeretetkészséggé, azaz tartós és erős, hatóképes szeretetérzületté azonban csak az egész lelki magatartás megfelelő iránya esetében fejlődik. A szeretet a legnagyobb mértékben előmozdító, fejlesztő, éltető, mondhatnók: életet kisugárzó érzület: kibontakozása tehát csak az egész lélek pozitív, értékirányú, építő magatartása és tevékenysége következtében lehetséges. Ezt először, mint mindig, az akarat szabad, értékigenlő és értékállító tevékenysége indítja meg, amely egyenesen a szeretetakarással is összekapcsolódhatik. Jellemző módon azonban ez a szeretetakarás már nem tudja olyan közvetlenül befolyásolni a legtipikusabban sajátnemű érzelmi szeretet kialakulását, mint például a tiszteletét: »az érzelmeket«, vagyis a szeretetet, a közmondás szerint »nem lehet kormányozni«. Ez ugyan nem minden esetben igazolható, de kifejezi a szeretet közvetlen akarati meghatározásának lehetetlenségére vonatkozó belátást; a szeretet még a tiszteletnél is kevésbé befolyásolható az akarattól.”15 A szeretet a legmagasabb fokú erény, amelynek legfelső szintje az Isten iránti szeretet.

A magány léthelyzetében és elemzésekor jut el az Istenélmény megélésének lehetőségeihez az ember. A magány Isten megtalálásához segítséget ad: „…magában a magányban haladja túl a magányt, és eljut a legmélyebb és legbensőségesebb, legszorosabb szellemi életközösséghez, a lélek istenmegéléséhez. Ez már az istenviszony legszemélyesebb kibontakozása az emberben.”16 A magány, az emberi lét legfontosabb alapvető szellemi életszükséglete önreflexió. A közösségi élet mellett az ember másik nagy nevelője a magány, s itt igaz a goethei tétel: „Es bildet ein talent sich in der Stille, sich ein Charakter in dem Strom der Welt” (269. o.). A magány az, amelyben az én elsősorban megtalálja önmagát, akkor reflektál saját belső mélyebb rétegeire. Az, aki soha nem tudott és nem tud a saját jelenében sem magányos lenni, az sohasem élt/él igazán.

JEGYZETEK

1 Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bp., 1935. 27.

2 I.m. 202.

3 I.m. 221.

4 I.m. 231.

5 I.m. 245.

6 I.m. 305.

7 I.m. 313.

8 I.m. 316.

9 I.m. 332.

10. I.m. 496.

11 I.m. 503.

12 I.m. 504.

13 Brandenstein Béla: Etika. Szent István Társulat. Bp., 1938. 35.

14 I.m. 216—217.

15 I.m. 214.

16 I.m. 278.