Történeti eszmélődés

A Krisztus utáni 3. és 4. században Egyiptomban és Palesztina földjén született keresztény szerzetesség, majd a 7. században Itáliából induló Szent Benedek Reguláját követő közösségek hosszú történeti utat tettek már meg, amikor Géza nagyfejedelem a Prágából érkező bencés szerzeteseket letelepíti a „Pannónia szent hegyén lévő Szent Márton monostor”-ba. A Szent István király által adott kiváltságlevél (1002) a Koppány felett aratott isteni segítség háláján túl az alapítást „saját lelkünk üdvössége és királyságunk szilárdsága érdekében” motívumaival indokolja meg. Az istendicséret, a lelkek üdvösségéért mondott ima mellett Szent Márton monostora az észak-dunántúli misszió kiindulópontja lesz. Szent Márton monostora ma is áll, és hivatását igyekszik betölteni; „imádkozik és dolgozik”, szerényebben, mint korábban, mégis missziója betöltésére törekszik.

 

A korai szerzetesség önértelmezése és küldetése

Az ókori keresztény szerzetest az a hit és elgondolás viszi a sivatagba, hogy ott Krisztus erejében legyőzze a Kísértőt, és a kietlen sivatagban megteremtse a húsvét oázisát. A Teremtő csodálatos világát megrontó bűnt legyőzve megéli a Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott kegyelmet, „angyalokhoz hasonló” életet él, amely „béke és öröm”. A teljes istenélmény, istentapasztalás feltétele a tiszta szív, amelyet Jézus a Hegyibeszédben hirdet meg követőinek: „boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). A szerzetesek így értik és így fogalmazzák meg: Isten egyedül elég. Ezt a közvetlenebb „istenlátást” ma inkább „istentapasztalás”-nak mondja a remeteként és a közösségben élő szerzetes egyaránt. Ez teszi szabaddá az emberek szolgálatára. Közösségben a testvéri szeretet gyakorlása révén közelebb lehet jutni Istenhez. Ez az „istenkeresés” a bencés regulában teljes életprogramot ad a szerzetesnek. A szerzetesség a köztünk és bennünk lévő és ugyanakkor mindig újra vágyott, várt Isten országának, az élő reménységnek a jele. Erről a hitről, reményről és szeretetről azonban másoknak, a kívülállóknak is beszélni kell.

A sivatagi szerzetességet követően korban (6. század) és térben (Írország, Anglia, európai népek: frankok, germánok földje) is megjelenik a missziós munkát végző szerzetesség, amely újraértelmezi hivatását és küldetését. Akár az ír hajtását, akár bencés irányzatát nézzük, alkalmas lesz arra, hogy tudatosan is Jézus Krisztus Evangéliumát, Jó Hírét közvetítse, azaz missziót végezzen.

Benedek élete és műve, a Regula örökre időszerű humán és keresztény modell. Az általa megélt és megvalósított lelkiségből fakadó egyéni és közösségi élet alkalmas eszköz volt arra, hogy míg magát a napi imádság révén az „isteni miliőben” megmártotta, annak örömét és békéjét a kultúra hajszálgyökereivel sokaknak eljuttassa. Ez a mindig belülről, isteni mélységből fakadó erő volt képes arra, hogy másokat is vonzzon, átjárjon, kibontakozáshoz segítsen, hogy a „cultus divinus”-ból, az istentiszteletből „cultura humaná”-t, emberi, európai kultúrát teremtsen. A bencés monostorok az évszázadok során, egy-egy történeti régió vagy nemzet életében úgy magasodtak ki, mint az ókori népeknek az Akropolisz vagy a tengerjáróknak Fárosz tornya. Koronként és történeti régiónként több tucat bencés monostort tudunk felsorolni, Montecassinón kezdve Canterburyt, Fuldát, Clunyt, Montserratot, Fleuryt, Melket és másokat is említve. Ebbe a sorba tartozik Pannonhalma is, amely ugyanennek a lelkületnek hordozója.

A 10. században a keleti és nyugati szerzeteshagyományból táplálkozó térítő közösség érkezik a magyarok közé. Mindenekelőtt életével, puszta létezésmódjával és hithirdetői tevékenységgel van jelen az új haza bonyolult szőttesében. A bencés misszió sajátja, hogy elismeri, elfogadja a térítendő nép meglévő hagyományát, de azt új tartalommal, a kereszténység friss rügyével akarja beoltani. Nagy Szent Gergely erre a magatartásra biztatja az angol térítőket a 6. és 7. század fordulóján, feltételezhető, hogy ebből az ismeretből származik Gellért csanádi püspök magatartása is, amikor a magyarok szimfóniáját hallva örvendezik a szép dalon.

 

A bencés monostor kultúrát teremtő közösség

A szerzetesközösség Isten Szavából él, ezt az életet az imádságban naponként ünnepli. Isten Szavát a Bibliából olvassa. Ez feltételezi az olvasás készségét. A Regula előírása szerint a szerzetesnek naponta legalább két órát kell a szent olvasmányokkal foglalkoznia. A Biblia világa a latin nyelv ismeretével tárul fel előtte. Itt azonban nem pusztán nyelvi, grammatikális megismerésről van szó, hanem arról, hogy a latin nyelv közvetítése révén egy eddig ismeretlen világ, világszemlélet és kultúra tárul fel az olvasó előtt, ahogy Babits Mihály fogalmazza Az európai irodalom történetében: „A próféták és Jóbok lelke ezen a kapun ömlött a nyugati lélekbe.”

A szerzetesnek meg kell tanulnia a teljes zsoltároskönyvet; a zsolozsma része a himnusz, a Bibliából vett olvasmányok, de idetartoznak az egyházatyák műveiből vett olvasmányok is. A zsolozsma egy részét énekelték, szükség volt az éneklés művészetének elsajátítására is. Az istentisztelet, az ünneplés csúcsa a szentmise bemutatása. Ehhez ismerni kellett a római egyház liturgikus szövegeit, a könyörgéseket, a mise olvasmányait, az egyházi év ünnepeit, a kalendáriumot. Szükség volt liturgikus ruhákra — miseruhára, diakónusöltözetre, vecsernyepalástra — továbbá szakrális térre, templomra vagy kápolnára, harangra; a szakrális terek berendezésére: oltárra, ambóra, sedesekre, trónusra, keresztre; az oltár szent edényeire: kehelyre, paténára, misekancsókra és —tálkára, kézmosó felszerelésre. Érdemes csupán ezen felsorolt témák kivetítésében végigtekinteni az elmúlt ezer esztendő történetén. Pannonhalma ma álló temploma magában foglalja a 11. századból, Szent István korából származó első templom nyugati apszisát, az 1137-ben felszentelt második templom északi és déli oldalfalait. A mai képet meghatározza stílusban és nagyságban a 13. századi Oros apát építtette templom. Érzékelhető a századonkénti alakítás, kiegészítés, pl. kápolnák, továbbá a török utáni korok megmaradt átalakításai. A 19. századi rekonstrukció meghatározója a jelennek, egyúttal kihívás is a felülvizsgálatra. Ezzel a történeti, építészeti hagyománnyal lett az ezeréves Pannonhalmi Főapátság a világ kulturális örökségének része.

Levéltári gyűjteményünk hű tükre az elmúló évezredeknek. Ami nem maradt meg kőben és más használati tárgyakban, arról tanúságot tesznek az oklevelek. Egy-egy részletből felcsillan az egész, egy korszak gazdag képe. Pannonhalma — királyi apátság lévén —, ha különböző mértékben is, de mindig rendelkezett azzal a gazdasági, anyagi alappal, amelyből a szerzetesélet és annak külső igénye kultúrát teremthetett.

A Pannonhalmi kiváltságlevél (1002) felsorolja az apát hivatalának kijáró és tőle megkövetelt liturgikus felszerelést. A Szent László (1077—1095) kori összeíró oklevélből pontos képet kapunk a 11. századi helyzetről. Az oklevél, igazában véve kolostori leltár, felsorolja mindazt a szellemi, lelki és anyagi értéket, amellyel a monostor rendelkezett. Ebből tudunk az istentiszteleti felszerelésekről, könyvtárról, kézművesekről, gazdasági erőforrásainkról. Az alábbi kép tárul elénk: a templomnak tizennégy keresztje volt; ezekből tíz aranyból készült, és oltárra helyezhető volt; a többit körmeneteken használták. A huszonhárom kehelyből tizenhárom aranyból volt, hármat pedig ékkövek borítottak, amint azt az oklevél külön is megemlíti.

A 12. századi templomszentelési oklevélből a következő századi helyzetre következtethetünk, és így — pusztulás és újjáépítés változásain keresztül — a mai templomot meghatározó 13. századi építkezéseken át eljutunk a 19. századig, a Storno Ferenc által végrehajtott átfogó rekonstrukcióig. Talán a művészi teremtés leginkább szemléletes példája ez a korszak még akkor is, ha gyakran éri kritika: a templom, annak berendezése — az oltár, a szószék, a padok —, a templomszentelési miseruhán és liturgikus öltözékeken át a misekancsókig, sőt a főapáti mellkeresztig — mind egy kéz tervezése és alkotása. De hogy fokozzam ezt az a egységet teremtő törekvést, kiegészítem még azzal, hogy a fentebb elmondottakon túl még a templomot és az átfogó rekonstrukciót megvalósító főapát, a sírkőn nyugvó halott Kruesz Krizosztom testét is a Storno Ferenc tervezte templomszentelésre készített miseruha borítja, kezében a Storno-féle pásztorbot, ujján a gyűrű. E korszak után hosszú évtizedekig nem volt szükség és mód sem a liturgikus művészi tárgyak változtatására, míg a II. Vatikáni zsinat szellemében — a 20. század hetvenes éveiben — fokozatosan ismét átalakult a liturgikus tér; leginkább az istentiszteleti ruhák és az oltár edényei, a kelyhek, a tálak, a körmeneti kereszt és a főapáti pásztorbot modernségében mutatkozott meg a változás. A modern művészi tárgyak szinte kivétel nélkül a münsterscwarzachi (Németország) bencés ötvösművész, Bruder Aldelmar munkái.

Vissza kell térnünk a kezdetekhez, hogy más ívet is felvázolhassunk. Ismét példát említenék. Az Evangeliariumot, a mise ünnepi evangéliumi szakaszainak díszesen egybekötött kódexét ismerjük a 11. századból, áttételesen az azt követő századokból is, a 16. századból, és megvan napjainkban is. Hasonlóképpen történik említés a Szentírásra vonatkozóan a 11. században, birtokunkban van egy 14. századi kódex, és van 15. századi Bibliánk ősnyomtatvány formájában, utána pedig már természetes, hogy a nyomtatott Szentírásból számos példány megtalálható könyvtárunkban. Ma pedig a legújabb fordítást használjuk egyéni és közösségi olvasásra.

Pannonhalma történetét több hagyományszakadás jellemzi. Az élet újjászervezése során azonban a fentebb említett életfeltételeket a kornak megfelelően újból és újból megteremtik. Pannonhalma alapításától kezdve a II. József uralkodása alatti feloszlatásig, történelmi próbatételek ellenére is, folyamatosnak tekinthető a magyar bencések léte és kultúrateremtő tevékenysége. A monostor létéből, szellemi és anyagi erejéből fakadt, hogy a kor nyújtotta lehetőségek között építészettel, a művészetek pártfogásával, kolostori iskolával, lelkipásztori munkával, a környező társadalommal, egyházzal és a monostorok közötti kapcsolatokkal miként járult hozzá a keresztény magyar kultúra felépítéséhez.

A középkori Európában minden egyes bencés apátság egyszerre vált az új hit, a keresztény kultusz és az antikvitást követő új kultúra terjesztőjévé. Az ember kultuszban betöltött helye és szerepe óhatatlanul átértékelte a világhoz való viszonyát is. A bencés Regula gondolkodásmódja és értékrendje sok lényeges ponton járta át a középkori Nyugat-Európa egyházi és világi értékrendjét. Miközben a monostorok egyrészt szinte nélkülözhetetlen tájékozódási pontot jelentettek a kortársak számára, másrészt a középkor szerzetesei egy pillanatig sem tekintették magukat egy új, immár Krisztus-hitre tért világ zárópontjának. A biblikus és kora keresztény (patrisztikus) örökség ápolása mellett feladatuknak érezték az antik irodalmi értékek másolását és átmentését is.

Nem volt ez másként Pannonhalmán sem, láttuk a fenti példákon. A 11. századi vagyonleltár számos liturgikus könyv mellett már említést tesz többek között Cicero, Lucanus és Cato műveiről, amelyek a monostor könyvtárában voltak. A középkori kultúra azonban nemcsak másol, őriz, hanem hallatlan lendülettel építi is — betűben és kőben egyaránt — a maga világát. E hozzánk meglehetősen késve érkező virágzásnak azonban hamar véget vet a török terjeszkedése.

Az újkori Európa számára a bencés monostorok már egyre kevésbé jelentenek tájékozódási pontot. Mivel a bencés szerzetesség — amely „az Isten szolgálatának iskolájában” a teljes ember formálását tekinti feladatának — sem konkrét célt, sem a közügyek szempontjából „hasznos” feladatot nem tűz ki maga elé, egyre nehezebben tudja elfogadtatni önnön létjogosultságát. Az a fajta monasztikus örökség, amelyet a Regula képviselt, gyökereiben még őrzi az egyházszakadás előtti Európa emlékét: azét az Európáét, amelyben Kelet és Nyugat ugyanúgy nem állítható szembe egymással, mint kultusz a kultúrával. Mindehhez pedig a bencés monostoroknak egy sajátos szervezeti és mentalitásbeli különállása is társul, amely lényeges pontokon tér el attól az egyházképtől, amelyet messzehatóan fogalmaz majd meg a Trentói zsinat.

Amikor II. József 1786-ban eltörli a rendet és megszünteti a pannonhalmi monostort, tettével lényegében a kor értetlenségének szerez érvényt.

 

Pannonhalmi Szent Benedek Rend (1802—1950)

Az 1802-es visszaállítás és az oktatás mint új munkaterület sokkal konkrétabbá teszi a kultúrához való viszonyt is. Ezt nemcsak a visszaállítást követően megépülő könyvtár, annak folyóirat- és könyvállománya, a pannonhalmi bencések (pl. Jedlik Ányos) tudományos eredményei igazolják, hanem azok az emberi kötődések is, amelyek az apátok vagy szerzetesek egyikét-másikát koruk kulturális életének valamelyik jelentősebb alakjához fűzik. (Ezen kötődések közül talán az egyik legszebb és legjobban dokumentált Guzmics Izidor és Kazinczy Ferenc barátsága.)

Az 1802-ben visszaállított Szent Benedek Rendnek számos feladatot kellett megoldania: saját belső szerzeteséletének megszervezését, az utánpótlás nevelését, iskolái folyamatos átvételét és kiépítését, továbbá az el nem hanyagolható gazdasági alapok megteremtését, birtokai megszervezését. A királyi oklevélben kijelölt feladatához fel kellett nőnie. A rend főapátjai lelkiismereti kötelességüknek tekintették a kitűzött célok lépésről lépésre történő megvalósítását. Az 1802-ben kezdődő szinte folyamatos fejlődés 1950-ig tart, a kommunista állam megszilárdulása, illetve a diktatúra egyházpolitikája vet annak véget.

A Pannonhalmi Szent Benedek Rend feudális nagybirtokos a II. világháború végéig, a földbirtokok államosításáig egyre nagyobb területen, az utolsó években 60 ezer holdon gazdálkodik. Ez a földbirtok 5 apátságot, főiskolát, folyamatosan kialakuló iskolahálózatot, városi szerzetesházakat, továbbá plébániákat lát el. A közösség — főapátjával az élen — a megfelelő testületek segítségével lelkileg, szellemileg és anyagi vonatkozásban irányítja intézményrendszerét. A 20. század derekán — a közösség részleges feloszlatása előtt — 250 szerzetes paptanár és körülbelül 50 fiatal (újonc, ideiglenes fogadalmas szerzetes, teológiai és egyetemi hallgató) tartozik a rendhez.

Ma a bencés szerzetesek 5 apátságot mondhatnak magukénak (Pannonhalma, Bakonybél, Zalaapáti, Tihany és Celldömölk), a Pannonhalmi Szent Gellért Főiskolát — amely tanárképző és teológiai főiskola is egyben —, övék 9 rendház — a hozzájuk tartozó gimnáziumokkal (Sopron, Győr, Komárom, Kőszeg, Pápa, Esztergom, Budapest, Pannonhalma, Csepel) —, továbbá a ma Területi Apátságnak mondott, korábban nullius egyházmegyének nevezett 26 plébánia és számos elemi iskola.

A számbeli növekedést két adat mutatja. 1802-ben 39 szerzetes tér vissza az 1786-os feloszlatás után Pannonhalmára és vállalja ismét a közös életet, 1950-ben Pannonhalmához 250 bencés paptanár, körülbelül 50 növendék tartozik, akik aztán csak részben maradhatnak együtt, többségüket fájdalmasan érinti a feloszlatás.

A feljebb vázolt szerzetesi, kulturális hagyományon, ezen lelki, szellemi örökséggel, továbbá az intézményeket eltartó anyagi alapokon nemzedékek nőttek fel, akiknek — tehetségük és szorgalmuk mértéke szerint — lehetőségük volt arra, hogy közép- vagy főiskolai szinten, vagy azon túl a tudományok művelésében maradandót alkossanak. Az elöljárók arra is törekedtek, hogy tehetséges rendtagjaik külföldi egyetemeken (Róma, München, Innsbruck, Párizs, London, Prága, Helsinki) tanulhassanak

A magyar bencések az elmúlt két évszázadban a hit- és szaktudományok területén tiszteletre méltó eredményeket értek el, magyar kultúránk építésében mindenképpen élenjárók is voltak. Egy-egy területen, mint például a történettudomány művelésében két évszázadot átívelő mester- és tanítványsort lehet bemutatni. Ennek a tehetséges történészcsoportnak (Erdélyi László, Sörös Pongrác és mások) közös munkája a máig is nélkülözhetetlen forrásként használt Pannonhalmi Szent Benedek Rend Története, röviden PRT-nek említett kiadvány. Aki a bencés szerzetesség történetéről ír, ma sem hagyhatja figyelmen kívül ezt a művet. Éppen fontossága indokolja, hogy a 2000. esztendőben CD-ROM formában is kiadjuk a PRT oklevéltári anyagát.

A bencés közösség 1950-ben történt részleges feloszlatása gyökeresen megváltoztatta a rend életét, tevékenységét. Működési területe hivatalosan két házára, Pannonhalmára és Győrre korlátozódott. A szerzetesek életében az értékőrzésre, átmentésre tevődött át a hangsúly. Ez a korszak részletesebb elemzést igényelne.

 

Szerzetesség és kultúra 1990-től

Miközben a 20. század technikai civilizációja már nemcsak a szerzetesség, hanem a művészet létének értelmét is megkérdőjelezi, Pannonhalma monostora ugyanúgy, mint a bencés monostorok többsége, újra és újra szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy Isten jelen van a világban, s nem törődhetünk bele sem Kelet és Nyugat, sem Egyház és világ, sem hit és kultúra elszigetelődésébe. Monasztikus örökségünknek legsajátosabb és talán a II. Vatikáni zsinat óta újra tudatosított értéke valószínűleg annak felismerése, hogy az Egyház — ahogy a Zsinat mondja — „együtt menetel az egész emberiséggel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak” (Gaudium et spes, IV/40). A dialogikus viszony, amely saját korunkhoz és szellemi-lelki örökségünkhöz fűz bennünket, egyszersmind istenkeresésünk igazi gazdagságát és hitelét is adja.

Ez a dialogikus kapcsolat a monasztikus hagyományban gyökerező korai keresztény vendégszeretet felelevenítésében, gyakorlásában valósult meg. A gyakorolt vendégszeretet révén akartuk az ortodox és latin egyház, kereszténység és zsidóság, a világvallások közötti kapcsolatot munkálni. 1996, a monostor alapításának millenniumi esztendeje a találkozások éve volt, és ezt a lehetőséget azóta is felkínáljuk az egyháznak és a társadalomnak. II. Alekszij moszkvai pátriárka, II. János Pál római pápa, III. Schenouda kopt pátriárka, I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, továbbá a dalai láma voltak monostorunk vendégei.

A kultúra apró elmozdulásaira talán mindenekelőtt fő munkaterületünk, a középiskolai oktató-nevelő munka tesz érzékennyé bennünket. A 12—18 éves korosztállyal való intenzív kapcsolatunk folytán szinte napi feladatként éljük meg, hogy nyomon kövessük mind az értékek terén bekövetkező hangsúlyváltásokat és -módosulásokat, mind pedig a családok, a társadalom életében lezajló mozgásokat. Az iskolai munka valószínűleg mindennél inkább igazolja számunkra, hogy hit és kultúra nem játszható ki egymással szemben.

A gimnázium szervezésében a tanév folyamán rendszeresen kerül sor előadásokra, koncertekre, kiállításokra. A „péntek esti előadások” keretében olyan egyetemi oktatókat, tudósokat, írókat, művészeket hívunk meg a diákokhoz, akik szívesen vállalkoznak arra, hogy saját szakterületük egy-egy témáját kifejtsék az érdeklődőknek. Az írókat felolvasásra, könyvbemutatóra, a muzsikusokat egy-egy ünnepi pillanathoz kapcsolódó koncertre szoktuk kérni. Az 1999/2000-es tanév során például vendégül láthattuk a Keller Kvartettet és a Liszt Ferenc Kamarazenekart. A gimnázium Tetőtéri Galériájában pedig az elmúlt években többek között Váli Dezső, Szüts Miklós, Szőlőssy Enikő, Schmal Károly, Molnár Péter, Baranyay András, Nagy B. István és Lovas Ilona kiállítását láthatták diákjaink.

A monostor élő szellemi és lelki javainak megosztása mellett nagy és egyre nehezebb feladat a történelem tárgyi emlékeinek olyanfajta bemutatása, amely lehetővé teszi, hogy a nap mint nap ideérkező turisták a szerzetességről mint élő valóságról szerezzenek tudomást, és ne csak egy egzotikus világban tett röpke kirándulás legyen ez számukra. A főapátság fenntartásában működő idegenforgalmi iroda, a Pax Tourist ezt a célt igyekszik szolgálni, amikor a hivatásos idegenvezetők mellett rendszeresen alkalmat kínál a gimnázium diákjainak, hogy — az idegenvezetői tanfolyam elvégzése után — az itt élők hitelességével beszéljenek Pannonhalma múltjáról és jelenéről.

A magyarországi egyházi könyvkiadás gazdag kínálatában sajátos színt és érdeklődést képvisel a Bencés Kiadó, hiszen fennállása óta nagy figyelmet szentel annak, hogy a monasztikus teológia és spiritualitás régi és új műveinek fordítása mellett közreadjon olyan köteteket is, amelyek a mai Pannonhalma szellemi-lelki műhelyében születtek.

1993-ban indult újra a főapátság folyóirata, a Pannonhalmi Szemle, amely 1926 és 1944 között a legfontosabb fóruma volt mindazoknak a szerzetestanároknak, akik saját szakterületükön önálló kutatásokat folytattak. Az újraindított folyóirat szerzetesekből és világiakból álló szerkesztőbizottságával, évente négyszer megjelenő tematikus számaival hit és kultúra párbeszédének szeretne helyet adni.

Ezen hagyományaink alapján reménnyel tekintünk a jövő elé még akkor is, ha pontosan történeti tudásunk és a rend másfél évezredes hagyománya tanít minket arra: az élet változás. Ha ebben a változásban megragadjuk az ősi keresztényit, szerzetesit, a teljes istenélmény vágyát, akkor mindig építhető új kultúra is.

 

IRODALOM

Csóka Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete. I—II. Ecclesia.

Mons Sacer 996—1996. Pannonhalma 1000 éve. I—III. Pannonhalma, 1996. Szerk.: Takács Imre.

Török J.—Legeza L.—Szacsvai P.: Bencések, szerzetesrendek a Kárpát- medencében, Mikes Kiadó, Bp.,1996.

Varga Mátyás: Szerzetesség és kultúra Pannonhalmán (kézirat).