Hölgyeim, Uraim!

Amit a következőkben megpróbálok elmondani Önöknek, az valójában egy hosszas, sokszempontú bevezető ahhoz, amit — bár Önök joggal elvárnánk — nem mondok majd el.

Amikor e tanulmányi nap szervezői azzal a megtisztelő kéréssel kerestek fel, hogy beszéljek Önöknek arról, mit adott a kereszténység a magyarságnak, és mit vett el tőle, örömmel mondtam igent, mert ez a kettős kérdés a jelenre éppúgy vonatkozhat, mint a múltra, nem merőben historikus kérdés tehát, hanem szinkrón is, hiszen a kereszténység ma is úgymond „adhat” és ma is úgymond „elvehet”, a magyarság mind elvi, mind pedig gyakorlati értelemben ma is gazdagodhat vagy szegényedhet általa. Amikor aztán kézhez kaptam a kinyomtatott programot, bosszúsan tapasztaltam, hogy a cím bővült egy szóval — a honfoglalóval ugyanis —, ami természetesen lényegesen beszűkíti a tematikát, hiszen a kettős kérdést merőben historikussá teszi.

Az egyik legfontosabb kortárs zenetudós és interpretátor, Nikolaus Harnoncourt meglátása (A beszédszerű zene. Utak egy új zeneértés felé. Bp., 1988), hogy ma sokkal kevésbé indulunk ki a jelenkor emberének zeneérzetéből, mint más korokban, ezzel szemben görcsösen kutatjuk annak az időnek a zeneérzetét, amelyben az illető mű született. Vagyis historikus a zeneeszményünk, s ez gyakran odáig vezet, hogy élvezeti „tárgy” helyett múzeumi „tárggyá” válik maga a zene. Nagyobb léptékre váltva Harnoncourt megállapítja: „A historikus szemlélet egy kulturális szempontból életerős kortól teljesen idegen.” Még szigorúbban fogalmazva: a már rég nem virágzó kultúrák sajátossága a felfokozott historizmus.

Anélkül, hogy pusztán „gazdasági kérdéssé” fokoznók le kultúránk válságának számbavehető okait, észrevehetjük azt, hogy azokban az országokban, régiókban, kultúrákban, amelyek nem fordíthatnak — mert nincs miből — kellő szellemi és fizikai energiát, kellő anyagi alapot vagy kellő érdeklődést mondjuk az elitképzésre, a kutatásra, a tömegkommunikáció megszervezésére vagy a szociális gondok enyhítésére, ott általában éppen annyi szellemi és fizikai energia, érdeklődés vagy pénz „marad”, amennyi az emléktáblákhoz, utcaátnevezésekhez vagy tanulmányi hétvégekhez elegendő.

Csakhogy meggyőződésem, hogy egy ilyesfajta megemlékező ünnepség vagy tanulmányi hétvége, mint amilyen ez is, nem lehet történelmi érdekű a szó szaktudományos értelmében. És egyébként is: a millecentenárium szempontjából minket nem pusztán és nem elsősorban a történelem érdekel. Ha merőben a történelem érdekelne, akkor nem 1996-ban emlékeznénk meg a honfoglalásról, hanem valamikor hamarabb. Hiszen már a millenniumi nagy nemzeti ünnepléskor is tisztában voltak a 896-os évszámnak mint a honfoglalás idejének helytelen voltával: Pauler Gyula, az akkor vezető történész a 895-ös esztendőt tartotta legvalószínűbbnek, de az ünneplés — tudományon kívüli okokból — átcsúszott 1896-ra. A kortárs Kristó Gyula, illetve Györffy György (és mások) értelmezése szerint az sem zárható ki, hogy 894 a helyes évszám.

Nem vagyok történész, még csak azt se mondhatom, hogy különösebben szívügyem a történelmi múlt kémlelése és értelmezése, ezért szorítkozom a továbbiakban a feladott lecke címének fogalmi-jelentéstani vizsgálatára: Mit adott a kereszténység a magyarságnak, és mit vett el tőle? Különösen is a címben megnevezett két „szereplőről”, a kereszténységről és a magyarságról kellene beszélnünk, illetve a kettős állítmányról, az ad és elvesz cselekvést kifejező igékről.

A kezdet kezdetén tisztáznunk kell azt, hogy a két szereplő nem egyenrangú, és fogalmi értelemben még csak nem is hasonlítanak egymáshoz.

A kereszténység — amint azt mindannyian jól tudjuk — legelső sorban is egy vallás: a nagy világvallások egyike. Ezenfelül persze még sok mindent jelent a kereszténység: igen sok esetben egy teljes kultúrát jelölnek vele, máskor meg szellemtörténeti irányzatként használják; van, amikor kilúgozzák filozófiai alapjait, ismét máskor egy történelmi korszak megjelöléseként használják. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Kr. u. a 4. századtól, egész pontosan a mediolanumi (milánói) ediktumtól fokozatosan politikai nagyhatalmi konstrukciót és időről időre annak ideológiai alapozását is jelentette. Ezenfelül általánosan használatos a fogalom azoknak az embereknek a gyűjtőneveként, akik a kereszténységet mint vallást magukénak érzik, és ezt szentségi jeggyel, a keresztséggel pecsételik meg.

A magyarság fogalma a kereszténységtől eltérőleg elsősorban gyűjtőfogalom, azoknak a halmazát jelöli, akik a magyar néphez tartoznak, illetve többé vagy kevésbé magyarul beszélnek. Legújabb kori használatában a magyarság egyféle etnoetikai sajátosság neve is lett (például Ady magyarsága, magyarságtudat stb.). Érdekes megjegyeznünk viszont, hogy nincs olyan a „magyarság”-hoz hasonló más szavunk, amely valamely más néphez tartozók etnoetikai sajátosságát jelölné, tehát nem általánosan ismert, teszem azt, a dánság vagy a mexikóiság, de még a németség sem abban a szókapcsolatban például, hogy németségkutatás.

Ha a kereszténység és a magyarság fogalmát egymás mellé állítjuk, világossá válik előttünk, hogy a kereszténység vallásos (és kulturális értelmében esetleg nemvallásos) világnézet hordozója, de a magyarságnak nincs ilyenszerű átfogó fogalmi potenciálja. Míg a magyarságnak legfeljebb valamiféle etnoetikai tartalma van, addig a kereszténységnek mind tartalma, mind pedig tartama van abban az értelemben, hogy jól elkülöníthetők azok a határfogalmak, amelyektől kezdve tartalmilag (!) már nem kereszténység. A magyarság csak más népekhez, nemzetekhez viszonyítva nyeri el jelentését, a kereszténység viszont — még ha más világvallásokkal szemben is, de — mindenképpen nemzetek fölötti szinten. Ebből pedig nyilván az is következik, hogy a kereszténység semmi olyat nem „adhat” a magyarságnak, ami csak a magyarságnak szólna, és természetesen semmit sem „vehet el” csakis tőle.

A legfőbb különbséget azonban abban láthatjuk, hogy míg az elsősorban vallásként tekintett kereszténység etikai minőség-orientált világnézet, addig a magyarság releváns jegye nem etikai, hanem pusztán etnikai alapú, amely jegy, akárhogy szépítjük is, végső soron a halmaz zártságát szavatolja. A kereszténység joggal törekedhet arra, hogy az emberek összességének minél nagyobb hányada legyen keresztény — és nem feltétlenül az erőszakos térítés árán —, a magyarság azonban a legkevésbé sem várhatja el, hogy az emberek összességének minél nagyobb része magyar legyen, sőt: kortárs jelek szerint még azokat is megbélyegzi, akik származásukat tekintve nem igazán magyarok, de szeretnék, ha akként kezelnék őket.

Ám azzal együtt, hogy a kereszténység és a magyarság kategóriái közötti — hangsúlyos idézőjelben mondom — „nagyságrendi” különbségek világosan megállapíthatók, tudomásul kell vennünk, hogy a gyakorlat síkján igen gyakran sokkal erősebben érvényesül a nemzetiségi (nem ritkán nacionalista) elválasztó szempont, mint a kereszténység egymáshoz fűző eszmeisége. Elég, ha csak arra utalok, hogy például az Erdélyben létező magyar római katolikus egyháznak és híveinek sokkal intenzívebbek a kapcsolatai az ugyancsak jellemzően magyar református egyházzal, amihez képest szinte elenyészik viszonya a hozzá dogmatikai-egyházszervezeti szempontból lényegesen közelebb álló görög katolikus egyházzal, amelynek hívei — éppen csak a Felső-Partiumot leszámítva — románok. Vagyis: a nemzetiségi szempont a vallási fölé kerekedik.

A címbeli kettős kérdés állítmányaira rátérve rögtön feltűnik, hogy a két „szereplő” — szándékosan hívtam eddig is így őket — megszemélyesített fogalmak, hiszen adni csak a lélekkel bíró élőlények tudnak (hacsak nem tejet, gyapjút vagy selymet, mint a háziasított állatok), illetve a szellemi adomány, az ajándék elfogadásához is személynek kell lenni ahhoz, hogy komolyan vehessük a címbeli kettős kérdést. Nem a mostani tanulmányi nap szervezőinek szemléletét, hanem egész világlátásunkat jellemzi a történelem, a sors, az élet, a nemzet, a vallás megszemélyesítésére való hajlam, ami — gondoljuk csak végig — igen hasonlít az ókori mitológiák megszemélyesítéseire. Az egzisztenciális fogalmakkal mint számunkra ellenőrizhetetlen nagyhatalmakkal úgy járunk el, mint az ősközösségi ember a villámlással vagy a tengerrel: perszonifikáljuk, hogy a számunkra át nem látható törvényszerűségeket, a rajtunk túlnövő dimenziókat vagy éppen megmagyarázhatatlan véletleneket valahogy indokolhatóvá tehessük. Ez a folyamat persze könnyedén leleplezhető. Ezt rögtön egy példával is illusztrálhatom Önöknek.

Munkahipotézisem: a kereszténység bizonyos körülmények között elveheti a magyarságtól az erkölcsi szempontból kívánatosnak tekintett nemzeti és vallási tolerancia erényét.

Ha azt mondom, hogy a keresztény és nemzeti Magyarország 19. században kisebb-nagyobb lendülettel több ízben is „meghirdetett” eszménye jobbára nem volt egyéb, mint a már állami szinten is kívánatos antiszemitizmus ideológiai jelszava — hiszen ha nem a zsidókat kellett volna kinézni a társadalmi emancipáció folyamatából, elég lett volna csak a nemzeti jegy hangsúlyozása —, bizonyára azt fogják mondani: „a nacionalista kirekesztő törekvés mögötti hatalom nem a kereszténység volt, hanem csak bizonyos politikai tényezők”. És Önöknek ekkor természetesen igazuk is van, munkahipotézisem téves.

De — mert logikusan kínálkozik a folytatás — milyen kritériumok mondathatják velünk azt, hogy éppen a kereszténység és nem valamely keresztény vallásban élő hatalmi konstrukció ad vagy vesz el a magyarságnak vagy a magyarságtól, ha ez a kritérium nem lehet a mitikus megszemélyesítés hajlama?

Belátom, retorikus a kérdés, de retorikus a helyzet is, szónokias és pátoszra hajló egész ittlétünk.

Azt mindenesetre biztosra vehetjük, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok a keresztény tanítás megismerésével nagyfokú spirituális és szellemi bőséghez jutottak, amelynek „feladója” maga Krisztus, közvetítő csatornája pedig az evangélium. Pillanatig sem vélhetjük azonban azt, hogy ennek a folyamatnak a honfoglalás az ideje, hiszen ez a folyamat nyilvánvalóan ma is tart.

Nem homályosíthatja el látásunkat annyira az európai keresztényeket jellemző kultúrtörténeti gőg, hogy a vitathatatlan kulturális evolúció mellett megfeledkezzünk annak spirituális alapjairól. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a honfoglaló magyarok legfontosabb erkölcsi normája Krisztus szeretetparancsa lett volna, eltréfálkozhatnánk továbbá azon is, vajon mennyire határozta meg a magyar királyok nagyhatalmi törekvéseit az alázatnak a kereszténységben olyannyira megkívánt erénye. De hát ezt számon kérni annyira történetietlen lenne, amennyire történetietlen a címben megjelölt kettős kérdés is.

Kétségtelen tényként értelmezhetjük viszont azt, hogy a krisztusi örömhír vallását hivatalosan képviselő földi hatalom — s itt főként II. Szilveszter pápára gondolok — századokra ható öntudattal, vérbő középkori népalkotó kohézióval ajándékozta meg a Pannóniát belakó magyarokat, amikor I. Istvánnak koronát küldött. A történelemben példa nélkül álló eset, hogy Róma püspöke — aki ekkor politikai nagyhatalom is — legátusává (mai szóhasználattal élve egyfajta nunciusává) az illető állam királyát tette meg. Hartwig püspök könyvében olvasható, hogy a pápa, miután meghallgatta Asztrik apát István buzgóságáról és sikereiről szóló jelentését, meghatottan így nyilatkozott: „Én csak apostoli vagyok, ő valóban apostol, aki által Krisztus nagyszámú népet térített meg magának. Ezért fölhatalmazzuk őt, hogy Isten egyházait mindkét jog alapján rendezze.”

A „mindkét jog” kifejezés pedig itt arra utal, hogy István az apostoli szék követeként és királyként a pápát és az uralkodót megillető jogok alapján járhatott el az egyház szervezésében. Magyarországon azért alakulhatott ki olyan hirtelen a fejlett egyházszervezet, mert e szerencsés perszonálunió egy egész sorozat presztízsdöntést, területi érdekeltséget kiküszöbölhetett. Ennek a későbbi magyarság valamelyest tudatában volt, joggal is lehet büszke rá. A keresztény egyházban való jelenlét pedig — ki vitatná? — a magyar birodalom európai integrációjának kulcseleme volt.

Ha azonban megemlékező buzgalmunkban abba a kísértésbe esnénk, hogy hasonlósági jegyeket találjunk a 11—12. századi magyar birodalom integrációs törekvései és a kortárs európai uniós tendencia között, aggodalmas óvatossággal kell élnünk. Hiszen az az integráció kulturális és hatalmi integráció volt, a mostani azonban leginkább geopolitikai érdekeltségű (természetesen mindkét beilleszkedési folyamatnak gazdasági vonzatai vannak). Teljesen világos azonban a két tendencia közötti nagyságrendi különbség.

A mostani uniós törekvések holdudvarában ugyanolyan rugóra járó válságjelenségeket találunk a politikai és társadalmi életben, mint a kereszténység háza táján. Ha valaki azt mondaná, hogy az európai kereszténység azért tud manapság oly keveset adni az úgynevezett magyarságnak, mert — legalábbis gyakorlati vonatkozásban — magának sincsen sok, félő: nemigen tudnánk megcáfolni. A kortárs európai kereszténység ugyanis — nagyjából elszigetelt megjelenési formáit leszámítva — doktrinér kereszténység. Nem merítkezik bele kellőleg az életbe. A jelenkori társadalmi változásfolyamatoknak azonban a legkevésbé van szükségük doktrínákra. Az enciklikák és pásztorlevelek számbeli gyarapodásával nem növekszik egyenes arányban a keresztény erények gyakorlati és intézményi vetülete. A klerikus nagyegyház ma leginkább gesztusokat tehet.

De ha a „mit vett el a kereszténység a magyarságtól?” kérdésre való válaszkeresés során túltesszük magunkat azon a közhelyen, hogy pogány kori hiedelem- és jelképvilágát, étkezési kultúráját stb., akkor talán marad figyelmünk arra is, hogy észrevegyük: a szekularizáció általános jelenségén túl bizonyos értelemben maga a keresztény — és legelsősorban a katolikus — posztbarokk egyház vette el hívei egy jó részének bizalmát a keresztény értékekben. A posztbarokk itt azt jelenti, hogy például a kelet-európai egyháznak végzetesen kifutottak az alapjai a triumfalizmus fenntartására, mégis a mai napig görcsösen ragaszkodik a diadalmas egyház képének életben tartásához, mintha legalábbis éppen ő és csak ő győzedelmeskedett volna a kommunizmus és ateizmus felett.

De számot kell vetnünk azzal is — és ez megint csak a „mit ad?” kérdésre válaszol —, hogy a posztbarokk egyháziasság anakronizmusát felismerők új ajándékot kaptak a katolikus kereszténységtől, mégpedig a személyes méltóság és az egyetemes istengyermekség tudatának ajándékát. (Mondanom sem kell talán: a II. vatikáni zsinat üzenetére gondolok. Persze a fent említett két „ajándék” — Isten ajándéka. De az egyház hangsúly-tulajdonítása, a fontosság tudatosítása mindenképp az egyház, XXIII. János és a zsinat érdeme.)

Persze nem veszíthetjük el annyira az arányérzékünket, hogy a kereszténység állami szintű felvételét és a II. vatikáni zsinat szellemének feltörését közös nevezőre hozzuk, de azt gondolom, sokkal inkább megéri a ma keresztény magyarjának kicsinyenként elgondolkozni azon a személyi felszabadító ajándékon, amelyet e század második fele magával hozott, mint mondjuk százévenként egy nagyot ünnepelni. Most ugyanis alkalmunk van (vagy lehetne) a legkeresztényibb értelmű felvilágosodást megélni. Történelmi alkalom ez, emellett pedig ünnepelni is jó.

Ezért végül nem is kívánhatok magunknak mást, mint lelkibb és gyakorlatibb keresztényeket. S hogy pedig a másik „szereplő”, a magyarság se hiányozzék e bevezetés befejezéséből, azt mondanám: magyarjaink ne legyenek magyarabbak. Legyenek inkább megbízhatóbbak, lelkiismeretesebbek, okosabbak, figyelmesebbek, hűségesebbek, előrelátóbbak. Valószínűleg többet kezdhetnénk így egymással.

Elhangzott 1996. március 23-án Szabadkán a Vajdasági Pax Romana tanulmányi napján