HU  |   RO  

Korunk 2000 Október

Terepvizsgálatok a magyar nők erotikus irodalmáról


Martos Gábor

— Elhangzott itt a mai estén egy idézet, apropó vagy parafrázis Balla Zsófiától — annak kapcsán, hogy női lírát melyikünk tudna kapásból idézni, vagyis hogy „maradandó”-e a nők által írt líra. Így jött elő Balla Zsófia, meg — nagy nehezen — Hervay Gizella is felbukkant. Ebből indulnék ki: mennyire van jelen a markáns női szerző a magyar irodalomban? Mit „illik” írni egy nőnek ma, hogy „tisztességes” is és „emlékezetes” is maradjon?


 


Nagyon bonyolult a kérdés, nem biztos, hogy fogok tudni válaszolni rá. Hogy a nőírók mennyire vannak jelen az irodalomban, arra van egy nagyon szép anekdota: egy irodalmi tanácskozáson valahogy fölmerült ugyanez a kérdés, és az elnökségben ülő férfi költők azt mondták, hogy „hát... igen, ez nem is nagyon van”, miközben az első sor közepén ott ült Gergely Ágnes. Ez a dolog egyik oldala. A másik oldala az, amiről ma este is esett itt szó: úgy, ahogy én nem vagyok biztos abban, hogy erdélyi irodalomról érdemes-e külön beszélni, abban sem vagyok biztos, hogy női irodalomról érdemes beszélni. Vannak költők, férfiak és/vagy nők, és írják a maguk dolgait. Vannak költők, anyaországiak és/vagy erdélyiek, és írják a maguk dolgait. Végül is e kategorizálás mentén lehetne tovább is hasonlítgatni, hogy anyaországi női költők, erdélyi női költők... Én azt gondolom, hogy ezen a szinten nem érdemes ezzel foglalkozni, miközben nem gondolnám természetesen azt, hogy nem lenne fontos adott esetben egy vers szempontjából, hogy aki írja, az férfi-e vagy nő, erdélyi-e vagy anyaországi (ne adj’ Isten: tengerentúli) magyar, hanem ezt nyilván jó tudni, jó mögötte bizonyos háttérinformációkkal rendelkezni. Azt szoktam mondani, ha van transzszilvanizmus, akkor az éppen az, hogy az olvasó tudja azt, hogy a Balla Zsófia, Szőcs Géza versei, Egyed Péter esszéi és így tovább miért olyanok, amilyenek, mert természetesen nem választhatók el attól, hogy milyen környezetben születtek. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az esztétikai minőséget ez nincs ahogyan befolyásolja, mint ahogyan az sincs amiért befolyásolja, hogy  hölgy írta-e vagy férfi.


 


— Visszatérnék, újrafogalmazván arra szűkítve le a kérdést, hogy: erotika. Van-e „tétje”, „helye” a magyar szépirodalomban erotikáról, szexről, szexualitásról nagyon személyes, őszinte igazságot kifejezni olyasszerűen, mint Zabuzsko1?


Ha elkezdünk erről beszélni, akkor azt kell mondani, hogy Karafiáth Orsolya a magyar irodalomban. Nemrégiben a magyar televízió kifejezetten értelmiségieknek szóló — tehát jó későn vetített — műsorában Karafiáth Orsolya könyvéről* beszélgettek komoly, irodalomhoz értő emberek, és ott azt mondták, hogy Karafiáth Orsolyával bekerült a magyar irodalomba az erotikus költészetnek a női vonala is. Ez lehet, hogy így van — nem óhajtok komoly irodalmárokkal ebben vitába szállni —, de úgy, ahogy egy költészet lehet férfi oldalról erotikus, hát miért ne lehetne női oldalról is erotikus, hiszen ugyanannak az erotikának a két partjáról, féltekéjéről van szó, ami kiadja azt az egy közös erotikát, amit mindannyian ismerünk mi, emberek, akik erotikus életet élünk... és miért tagadnánk meg azt a — nem is az a jó szó, hogy —  jogot... Miért ne írhatná meg egy nő a maga módján a saját érzelmi, erotikus vagy akár — urambocsá! — szexuális élményeit úgy, ahogy adott esetben egy férfi megírhatná? Majd meg fogja találni a maga helyét az irodalomban. Félreértés ne essék, nem a pornográfiáról beszélünk, hanem arra a fajta, mondjuk úgy „Nagy László-i” férfi erotikára utalok, ami a verseiben megjelenik. Miért ne jelenhetne meg ez máshol? Zabuzskót egy picit ebből a szempontból másnak érzem, mert az egyrészt egy fölvállaltan is provokatív céllal készült írás, másfelől meg nem  olyan típusú —  tehát valahol az irodalom, a szociológia, a szociográfia és sok minden másnak a határán mozog. Azt én egy másik típusú írásnak érzem, mint mondjuk a Karafiáth Orsolyának a saját női, érzelmi-szexuális-erotikai oldalról megközelített élményverseit.


 


A Terepvizsgálatok...-ban Zabuzsko a maga ukrán kisebbségi létéből fakadóan is benne van, meg a „honosítandó” feminista mozgalomhoz időzített provokatív jelenlétével is. Ön szerint, aki az erdélyi magyar irodalom közelmúltjával-jelenével foglalkozik, fel van-e készülve az erdélyi/magyar irodalmi közeg (előbbinél éppen a „transzszilván múlt” utáni váltás miatt) arra, hogy egy ilyen la Zabuzsko provokatívan nőies irodalmat el tudjon fogadni, vagy egyáltalán: reagáljon rá?


 


Reagálni biztos, hogy fognak rá. Még azt is meg merném jósolni, hogy nyilvánvalóan elég éles reakciók fognak megjelenni. De hát ez is létezik már, ha belegondolunk, hiszen — most nem akarom Balla Zsófiáig visszavinni, de ha csak a „fiatalokat” vesszük — László Noémit említve: hát a Nonó-versekben is van egy nagyon jól tetten érhető női nincs most rá jobb szó: erotika. Azt gondolom, hogy érzelmek vannak. Hogy ezek mennyire tudnak női- s mennyire férfi érzelmek lenni... én ebben is eléggé bizonytalan vagyok, hogy őszinte legyek. Azt gondolom, hogy különböző érzelmek vannak, és akkor menjünk el odáig a játékban, ha úgy tetszik, hogy Weöres Sándornak a Psyché-versei női erotikus versek vagy férfi erotikus versek? Esterházy Pétertől a Csokonai Lili története női erotika vagy férfi erotika? Ezek természetesen nagyon sok vitát váltottak ki, hogy ki írta — nő írta, férfi írta —, Esterházy körül ment a találgatás, emlékezzünk vissza... Én azt gondolom, hogy igazából azok a jó versek, meg az a jó irodalom, amelyik valamilyen módon érzelmekből táplálkozik, és hát — bocsássa meg nekem, hogy nem tudom igazán — én csak a férfi érzelmeket ismerem. Hogy a női érzelem mennyire más, azt én férfiként nem tudom megítélni. Azt tudom megítélni, hogy az, amit olvasok, az a kifejezett érzelmei révén valamilyen módon rezonál-e az én érzelmeimmel, tudok-e ahhoz kapcsolódni, és akkor — ha úgy tetszik — majdhogynem mindegy, hogy a szerző neve felül férfinév-e vagy női név.


 


— A férfiszemmel ábrázolt erotikánál maradván, azt mondja Okszana Zabuzsko az Új Könyvpiacnak adott interjújában, hogy John Updike-től Maria Vargas Llosáig alig lehet olyan jelentős írót találni, akinél ne találkoznánk a szexualitás szókimondó ábrázolásával, s hogy „nagyon tanulságos is lehet ilyen könyvet olvasni: ha valóban megtudom, hogy az adott írónak milyen érzései vannak a szexualitással, a nővel kapcsolatban, akkor kicsit többet tudok általában a férfiak érzelemvilágáról is. Csak az a probléma, hogy a nőknek mindig tömérdek lehetőségük volt, hogy ezt megtudják, míg a férfiak hátrányos helyzetben voltak: soha nem tudhatták, hogy a nők valójában mit is éreznek.” Egyetért-e ezzel, érzi-e úgy, hogy Ön, férfiként, többet tudhat meg a nők által írt ilyen jellegű szépirodalmi szövegekből?


Azért — ha már itt tartunk — Szapphóig is érdemes lenne visszamenni... Nem vagyok abban biztos (hogy most nagyon sarkosan fogalmazzak), hogy nekem a női szexualitásról a László Noémi, Balla Zsófia vagy Gergely Edit verseiből kellene igazából többet megtudnom. És ez nem a versek lenézése, hanem vannak a versek, amelyeknek megvan a maguk helye az ember életében, és van a szexualitás, aminek ugyanúgy. S a klasszikus mondást idézve: „csókolózni csak a csókolózás útján lehet megtanulni” — abban sem vagyok biztos, hogy a versek mentén a szexualitást meg lehet-e tanulni, vagy abból lehet igazán megismerni. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy többet tudnék meg a férfi szexualitásról vagy a saját szexuális szerepemről az életben, ha elolvasnék egy nõi verset erről a témáról, vagy egy úgynevezett férfi-verset. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanez a másik oldalról is így van, hogy énnékem abból kéne a női szexualitásnak a rejtelmeit igazán megtudnom, amit a versek mondanak. Nagyon sokat tud azonban hozzátenni egy Zabuzsko-féle (mondom: valahol az irodalom, a szociográfia és a kultúrtörténet — vagy annyiban történet, amennyiben a mai életünk történet — határmezsgyéjén mozgó) írás, egy vers vagy bármilyen irodalmi mű.


* A beszélgetés 1999 tavaszán a csíkszeredai Tilos Kávéházban helyet kapó Kemény Szalon estet követôen készült. Részt vettek: Kemény András, Tarján Tamás, Martos Gábor és a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztôi.


 


Kérdezett Gergely Edit


 


 


JEGYZETEK


Martos Gábor irodalomtörténész, az ún. harmadik Forrás-generáció elemzôje. E témával kapcsolatosan megjelent munkái: Marsallbot a hátizsákban. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994.; Volt egyszer egy Fellegvár. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1994.; Éjegyenlôség. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.


Okszana Zabuzsko kortárs ukrán költô, író, filozófus, a VI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik meghívottja (Viktor Jerofejevvel együtt). 1996-ban megjelent Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életérôl c. regénye a független Ukrajna elsô igazi bestsellere. Magyarra fordította Körner Gábor. Európa Könyvkiadó, Bp., 1999.


Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke. Noran, Bp., 1999.







 

Vissza az oldal tetejére | Folyóirat | Főoldal